Magyar Nemzet, 1901. december (20. évfolyam, 299-322. szám)

1901-12-25 / 319. szám

2 1901. deczember 25. MAGYAR NEMZET. % ~ ■ K - ■ ■ izmai nagyobb hivatás alatt meg-megcsuk­­lanak, az olasz nemzeti ambiczió lassan­­kint redukálódik, de mégis messze túl­szárnyal az az olasz állam határán. A faj­­rokonság nevében követeli az Adria part­vidékeit s a latin Alpokat. Sőt törpe népek lelki ábrándja kiszáll törékeny, apró testükből s ugyancsak a fajrokonság ürügye alatt más államok területére aspirálnak. Román, szerb, görög állami határán túl akar terjeszkedni, mert határain túl is laknak románok, szerbek, görögök és a többi. Csak a magyar nemzet vágyainak ha­tárai esnek össze az állam határaival. A turul-madár komoran mondja: E hatá­rokon túl nincs magyarság! A magyar nemzetnek nincs folytatása sem északon, sem délen, sem nyugaton, sem keleten. És még fájdalmasabb ama körülmény, a­mely miatt lassítja büszke röptét a turul-madár, hogy a magyar állam határait csakis a politikai magyar nemzet tölti be. A specziális magyar nemzet még nem. A magyar nemzeti állam tehát még nem kész. De ennek sürgősen el kell készülnie- És pedig nemcsak specziális magyar érdek miatt, hanem egyszersmind világrészünk fejlődésének érdeke kapcsán. Ebben nyilatkozik meg a büszke, ma­gyar hivatás. Ez a büszke tudat jogosan töltheti el lelkünket. Azon területen, mely ma a magyarok birtoka, a közel­jövőben rengeteg átalaku­lás történhetik a magyar eszmény javára. A magyar állam területe sokkal na­gyobb, mint volt a porosz államé s vala­mivel kiterjedtebb, mint Angliáé. Magyar­­ország lakossága a múlt évi népszámlálás szerint már közel jár a húsz millióhoz, tehát azon számhoz, mely Poroszországot már nagy hatalommá tette. Az utóbbi év­tizedben is alig maradtunk el a nyolc­­­vanas évek rohamos fejlődésétől. Ha, mint remélem, így, vagy még nagyobb mérvben folytatjuk, csakhamar elérjük a lélekszám­­ban Ausztriát, míg a keleti népek relatív törpeségükben maradnak el mögöttünk. Magyarország kolosszus lesz a balkáni és De még ennél nem állapodtunk meg. A mi lapunknak ki kell emelkedni a többiek sorából az által, hogy kitűnően legyen szerkesztve. Mi­vel lehet ezt elérni? Azzal, hogy eredeti táv­iratokat közlünk a lap élén. Hát leiz eddig a pesti lapok a táviratokat csak úgy fordítgatták a reggeli bécsi lapokból, így is jó volt az s nem került semmibe. Ehhez azonban pénz kell! Sok pénz! Azon­nal megszerkesztettük a kötelező aláírási ivet. Kiki az aláírók közül fizet a pártkasszába éven­­kint huszonöt forintot. Az aláírási ivet ma is őrzöm ereklyeként. Voltunk húszan. S ezzel az ötszáz forinttal a zsebemben indultam én neki a jogfolytonosság pártjának a lapját megalapí­tani, a­mely alapon épült aztán fel a Hon, a Nemzet, a Magyar Nemzet. A munkatársak fizettek (később még többet is fizettek). Annak a húsz alapítótagnak arczkép­­csoportja itt függ most is az Íróasztalom fölött. De szép délczeg, daliás alakok voltak! Az ifjúság varázsereje sugárzott arczaikról. Valahol leghátul én is ott settengek közöttük. Egy egész korszakot képvisel ez a csoportos kép. Milyen nagy korszakot! Tele magas esz­mékkel, dicső elvekkel, honalkotó elhatározással, szabadság hitével! E fényes alakok legtöbbjének sírkövét be­nőtte már a moha és a rozsda. Egynehányan még itt maradtunk, a­kik nagy nyugodtan néz­zük, hogyan takarja be a hajdani munkások él­ő­­dákjait is a moha, a rozsda , v­j dunavölgyi kis államokhoz viszonyítva. Sőt ezek egyesített erejével szemben is. Ekkor igenis újrakezdődhetik Mag­rar­­ország régi szerepe, de nem a Nyűgat, ha­nem a Kelet irányában. Ekkor ismét régi szárnysuhogásával röpködhet a turul-ma­dár. De egyetlen és nélkülözhetetlen fel­tétel alatt. Ha az erőteljesen kibontakozó magyar állam nem csak névleg lesz magyar, hanem nemzeti állam leend. Ha magyar lesz nem csak politikailag, hanem társadalmilag. Ha a magyarság oly túlsúlyra jut, hogy feltét­len politikai uralmát mi sem háboríthatja meg. És az országban élő fajok a magyar politikai karakterbe simulnak­ és faji egyé­niségük maradványai sem az állami, sem a nemzeti összhangot nem zavarják. És erre a lehető legkomolyabb kilátá­sunk van. Eszközünk pedig nem a zsarnok­ság, vagy a rideg hatalom. Eszközünk azon faji és kultúrás erő, mely a magyarságban rejlik. E jogos föltevésben megerősíthetnek a múlt évi népszámlálás már eddig ismert adatai is. Ismét a magyarság fejlődött, terjedt s bontakozott ki. Talán valamivel elmaradt a faji expanzivitás a múlt évtized ered­ményei mögött, de a magyarság erején semmi gyengülés sem látszik s hódításai teljesen pótolják a hiányt. A magyarság expanzivitása és hódító ereje legfőbb biz­tosítéka a magyar nemzeti állam létre­jöttének. És csak ez az állam maradhat fenn Európa ama pontján, a­mely a ma­gyaroké. Semmiféle föderatív szerkezetű állam nem képezhetne tartós alakulást a szlávság, latinság és germánság érintkező pontjain. A föderáczió laza szerkezete ok­vetlenül bomlásra vezetne. Azon esetben is, habár a föderáczió keretében a vezér­szerep a magyarságé lenne. A három nagy emberi faj között csak homogén állam létezhetik, mert különben a faji attrakc­ió okvetlenül felbontja. Idejárul, hogy a Kelet kis államai is mind nemzeti jellegűek, egy föderatív szer­kezetű állam tehát nem imponálhatna nekik. Ám szerencsére a magyarságban meg­vannak azon belső erők, a­melyekből ki­­bontakozhatik a homogén magyar nemzeti állam. De csak úgy, ha a magyar társada­lom szinte heroikus kötelességérzettel telje­síti feladatát. Csak úgy, ha a magyarság­ban rejlő erőket hosszú és ernyedetlen munka segítségével kifejti. Világhatalmi jelentőségre a magyar állam nem találhat támaszt társadalmá­ban. De e társadalom, ha minden izmát és idegszerkezetét megfeszíti, elég erős a nemzeti állam létesítésére, sőt végső ki­bontakozás gyanánt létesítheti a magyar nemzeti nagy­hatalmat is, mely ismét haj­dani nagy hivatásának élhet. Élheti a biztosított öröklétet. És élhet azon hivatásának, hogy kultúrái és poli­tikai vezére legyen a körülé gyülekező, a Duna völgyében és a Balkán hegyei közt elszórt kisebb népeknek. Gazdasági és kultúrái érintkező pontja legyen a Nyugat­­nak és Keletnek. Íme, van tehát dicső hivatása, bár saját államának határai közt, a magyar nemzetnek is. A turul­madár büszkén csattanthatja meg szárnyait s r­epü­lhet a nap fény­­özönébe, melynek egy hatalmas sugara fényesen világítja meg a magyar jövendőt. BEKSICS GUSZTÁV: A kiegyezés. Egy esztendeje immár, hogy Széll Kál­mán miniszterelnök az üdvözlésére egybe­­gyűlt szabadelvű pártnak, a miniszterelnöki palota nagytermében, elmondta újévi be­szédét. És a­mikor ma, egy esztendő múl­tán, kezünkbe veszszük ezt a beszédet, még mindig úgy hat reánk, mint egy meg­kapó és érdekes olvasmány. Sőt ma már több ennél: értékes dokumentum Széll Kálmán és kormányzata mellett. A­mi belőle hozzánk szól, az az ígéret jórészt valóra vált, a tervek javarészint testet öltöttek, részint érlelődnek s a­mit a kormányzati politika alapelvei gyanánt deklarál, azok mint sziklaszilárd pillérek állnak ma is rendületlenül és hordják Széll Kálmán po­litikai várának büszke tornyait. Ide­s­tova itt lesz az ideje, hogy a haldokló esz­tendő politikai mérlegével beszámoljunk s igy lesz még alkalmunk, hogy erre a beszédre visszatérjünk. Ma a tavalyi be­szédnek egyetlen részletéhez óhajtjuk csak fűzni fejtegetéseinket. Ahhoz a részéhez, a­melyben a kormányelnök az osztrák ki­egyezés ügyéről elmondta vélekedését. Szük­ségesnek tartjuk, hogy e beszéd kapcsán a helyzetet fixírozzuk, főként azokkal a, sok tekintetben téves nézetekkel szemben, me­lyekkel az utóbbi időben a kiegyezés és a vele kapcsolatos kérdések tekintetében a sajtóban találkoztunk. Az osztrák politikai látóhatáron a bi­zonytalanság szürkülete ül. Átmenet ez, mint minden szürkület. De vájjon az est­­hajnal-e, avagy a reggel szürkülete-e, vájjon sötétség avagy napvilág fogja-e követni, megmondani ma még képesek nem va­gyunk. íme, így jellemezte az állapotot 1901 január elsején Széll Kálmán­ mi­niszterelnök. Egy esztendő telt el azóta. És, sajnos, a miniszterelnök szavai ma még találóbban festik a helyzetet, mint valaha. Az osztrák nemzetiségi tusa, ez a fájó seb, ma is sajog még s felszívja Ausztria élet­erejének legjavát. A 67-es alkotásnak a harczi eszközök és prémiumok közül való kikapcsolása máig sem történt meg. A rév egyezés ügye az 1901-ik évben perfekczionálá­­sához el nem jutott, sőt a helyzet sok te­kintetben még aggodalmasabbá, még bizonytala­nabbá vált. Ilyen körülmények közt a mi tenni­valónk egyéb nem lehet, mint az, hogy a törvénykönyvvel kezünkben nézzünk szembe a további alakulással, bizodalom­­mal kormányunk irányában, a­melynek kezébe az ország vitális érdekeinek appre­­c­iálását és megóvását letettük. Szóljunk első­sorban a jogi helyzetről. Magy­arországnak Ausztriához való gazda­sági viszonya ma az 1867 : XII. törvényczikk mellett az 1899 : XXX. törvény­czikken alap­szik. Ez az a jelentős közjogi mű, a­mely az országban Széll-formula néven ismere­tes. Nem merő provizórium ez, meritórius tartalma jóval túlmegy a status quo fentar­­tásán, mert horderejükben nagy és jelentős intézkedéseket tartalmaz új vám- és keres­kedelmi szövetség létesítésére, új autonóm tarifa megszerkesztésére és a lejáró nemzet­közi szerződések megújítására. És ezeknek a diszpozíc­ióknak eminens aktualitása az, a­mi most Széll Kálmán művét olyannyira előtérbe helyezi. A Széll-féle törvény 3-ik szakaszában megszabja, hogy a két kormány 1901-ben tárgyalásokat tartozik kezdeni az új vám­tarifa megalkotására. A törvény ezen ren­

Next