Magyar Nemzet, 1902. június (21. évfolyam, 130-154. szám)

1902-06-01 / 130. szám

Budapest, 1902. XXI. évfolyam, 130. szám. Vasárnap, junius 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV ADORJÁN SÁNDOR Egész évre 13 frt, félévre 8 frt, negyed­évre 3 frt, egy hónapra 1 frt. VII. Kerepesl­us 54. Affienaeum-épü­let, főszerkesztők, felelős szerkesztő. Egyes szám helyben és vidéken 4 kr. Merész vádak. Budapest, május 31. Merész vádak rezegnek a levegőben évek óta Kállay Béni közös pénzügyminisz­ter bosnyák-herczegovinai kormányzata el­len. Füzetekben, a melyeknek szerzői, pán­szláv újságokban, a melyeknek törekvései és érzelmei monarchiánkkal, különösen Magyarországgal szemben, nagyon is isme­retesek, a lakosságot kivándorlásra kény­szerítő, gazdaságilag a tönkrejutás örvé­nyébe sodró valóságos rémuralom képe jelenik meg előttünk. A magyar delegáczió mai ülésén ez a rémuralom, ezek a merész vádak nyertek éleshangú ecsetelést. A spe­­c­iális magyar, különösen gazdasági érde­kek nem is jutottak szóhoz, mert ezekről természetesen semmit sem tudnak azok a források, a­melyekből a bosnyák-herczego­vinai kormányzat ellen intézett támadások anyagukat merítették. Legföljebb az osztrák szellemnek, a Bach-korszak sötét emlékei­nek beleszövése kölcsönzött némi helyi színezetet a heves akc­iónak. És fölidézték a támadók Waren Hastings szellemét, hogy a saját eljárásukat pár­huzamba állítsák a lordok háza előtt a XVIII. század végén Hastings ellen folyt nagy politikai perrel. Rosszul tudják azon­ban a históriát, a­kik a Kállay Béni kor­mányzata ellen emelt vádakat párhuzamba akarják állítani azokkal az egészen más természetű visszataszító vádakkal, önzésből és haszonlesésből származó gazságokkal, a­melyeknek czimén Burke 1786-ban Waren Hastingsot pörbe fogatta. Kállay Béni egyéni integritását legelkeseredettebb, legvakme­­rőbb ellenségei sem merik meggyanú­sítani. De, ha már megvan a helytelen ha­sonlat, úgy eszünkbe kell jutnia, hogy a XVIII. századnak ez a nevezetes politikai pere azzal végződött, hogy a lordok háza felmentette Waren Hastingsot, a­kit méltán tekinthetünk a kelet-indiai angol gyarmatok egyik megalapítójának. Kállay Bénit is fel­menti a delegáczió, a nemzet közvéleménye az ellene emelt vádak alól és a história úgy fogja megörökíteni nevét, mint a­ki Bosnyákország és Herczegovina czivilizá­­lásával maradandó érdemeket szerzett Ma­gyarország és a monarchia körül. Kállay Béni annak a férfiúnak nyu­galmával és tiszta önérzetével állott vádlói előtt, mint a ki ismeri nemcsak az ellene emelt vádak jogosulatlanságát, hanem az országot és a népet is, a­melynek sorsát a kezében tartja. A mélyreható tudásnak, az államférfias ítéletnek hideg zuhanyával seperte el a vádaskodást, a­melylyel alapjai­ban próbálták megingatni a beléje ve­tett bizalmat. A Kelet európai tekin­télyű ismerője feltárta a delegáczió előtt a mienktől gyökeresen eltérő keleti gon­dolkozás misztériumait, a­melyekbe olyan nehéz belehatolnia a nyugati embernek. Nem védekezett, nem igyekezett rózsa­színűre festeni semmit, nem mentegette sem magát, sem eljárását. E helyett az ál­lamférfi a tárgyilagosság magaslatára emel­kedve, egyszerűen, cziczoma nélkül meg­rajzolta a bosnyák-herczegovinai viszonyok képét. Ez a helyzet. Tessék ítéletet mon­dani. És a­ki egészséges, elfogulatlan szemmel nézi ezt a világos, minden részletében tiszta képet, az kénytelen elismerni, hogy az a helyes út, az a helyes mód, a­melyet Kállay választott arra, hogy a monarchia sikeresen meg tud­jon felelni a berlini kongresszuson reája ruházott nemzetközi megbízásnak. És hogy a siker nem maradt el, arra szellemes fel­szólalásában helyesen mutatott rá Keglevich István gróf, mondván, hogy jó kormány­zásnak kell lennie annak, a mely ellen közel egy negyedszázad múltán sem tud­nak fölhozni egyebet, mint olyan semmit­mondó, erőszakosan összeszedett és ma­gyarázott kifogásokat, a­milyenek a ma­gyar delegáczió mai ülésén hangzottak el. A mivel ma megvádolták a bosnyák­­herczegovinai kormányzatot, Kállay mind­arra kiterjeszkedett, a­nélkül, hogy a szük­séges felvilágosításokon túl fölösleges rész­letekkel megterhelte volna beszédét. Be­hatóan foglalkozott a kivándorlással és a muzulmán mozgalommal, ennek indokai­val és természetével. Kizárta az egész akc­iónak pánszlamitikus jellegét, a­mely annyira megy fanatizmusában, hogy, a­mikor kifogy minden egyéb érvből, mert kénytelen elismerni, mennyit tett a mu­zulmánokért a bosnyák-herczegovinai kor­mányzat, akkor azt mondja, hogy sok­kal rosszabb, ha romba dől egy régi mecset, mint ha száz újat építtet a kor­mány. És a hozzáintézett kérdésre vála­szolóig kijelentette a miniszter, hogy a A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Május 31. — Prielle Gom­ália. A Nemzeti Színház főpróbái alatt, az egé­szen sötét terem hátterében, a színésznők szá­mára föntartott nagy középpáholy jobb sarkában némelykor egy lélekderítő, édes mosoly támad, mely megvilágítja előbb a páholy árnyas zugát, aztán betölti bájával az egész termet. Ez a mosoly Prielle Cornélia. Körülseregeljük, mi vénebb és ifjabb újság­írók, hízelgő beszédeinkkel, édelgő csodálatunk­kal, áradozó lelkesedésünkkel. És ő illesztgetve magát, csinoskodva és kedveskedve azzal a csi­petnyi precziozitással, mely viselkedésének mindig egyik ingerlő vonása volt, fehér csipkéinek töm­kelegéből megajándékoz mindenikünket egy-egy lekötelező szóval, egy-egy szelíd tekintettel, sőt némelykor még egy ravaszul formált, ártatlan­ságot színlelő, de azért igen élénken érezhető bókkal is. Kell-e mondanom, hogy az ily perczekben boldogok vagyunk? Kell-e bizonygatnom, hogy ilyenkor senki sem gondol közülünk arra, hogy ez a szép asszony, kitől annyi megnyerő kellem, annyi átható melegség árad felénk, a kornak valamely előrehaladottabb óráját megünnepelni is jogos ? De kinek is volt az a szerencsétlen gondo­la­tja, hogy Prielle Cornéliát megjubilálhatja? Ilyesmi csak az irigy pályatársnőknek juthat eszébe. De ki merészelné Cornéliát irigyelni? Ki lehetne elég önhitt, hogy magát még csak­­ gondolatban, még csak reményben is vele egy vonalba emelje? Nem. A­kik őt ismerik, azok­nak eme furcsa gondolat eszükbe nem jutott. Csak valami tudós történetírónak, valamely szá­­razlelkű, időmérő könyvmolynak támadhatott az a meglepő ötlete, hogy Prielle Cornélia hetven­hat esztendős. Hát megöregedik a fénysugár? Érzi a halhatatlanok örök derűje az idő hala­dását? Mi, kiknek lelkében neve hallatára az emlékezés megszűnik, mi, kik a rajongás hevé­vel zárjuk kedves képét szívünkbe, nem számítva időt, órát, térdelünk előtte és teszszük le hálánk és csodálatunk adóját lábaihoz. Persze, persze, ha jól meggondoljuk a dol­got, ha szétnézünk újkori színpadunkon, ha körültekintünk napjaink színművészetében, nem zárkózhatunk el a mindinkább érezhető igazság elől, hogy valami idejét múlta a most dívó színjátékban, sőt egészen ki is veszett belőle. De a­mi megöregedett, az nem Prielle Cornélia, hanem a finomság, az előkelőség, a megnyerő kel­lem, melynek ő volt hivatott személyesítője, hódító megtestesülése a magyar színművészet­­ben. Az »új idők«, melyek a harmadik franczia köztársaság megalapításával elkövetkeztek, bizo­nyos pozitív szellemet hoztak magukkal, mely, minthogy mindenben a valót kereste, érezhető könyörtelenséggel tette túl magát a régi kor kíméletes, tartózkodó gyöngédségein. Mi hasz­nosat, mi jót is találhatott volna a finomságok honában az oly művészet, mely az élet hű képé­nek visszaadását hirdette működése végső czél­­jának! Hiszen korunk életében nincs helye az­­ elegancziának, a műveit simaságnak, a nagyúri tartózkodásnak. A hasznossági, a czélszerűségi mozzanat, fölötte áll minden egyéb tekintetnek. Az életért való könyörtelen küzdelem nem áll­hat meg a nyíló virág előtt, hogy illatát szívja, hanem a gyümölcsöt hajhászsza, melynek édes­sége gyönyörködtet, de táplál is. Az éhes világ főérzéke az ing. Ennek kielégítéséért viszi nagy küzdelmeit. Mi hasznára volna tehát neki az előkelőség? Abból bizony jól nem lakik senki. A művészet, mely az ily világ hűséges festését tűzte ki czéljául, kénytelen volt lemondani az elegancziákról. Ki ismeri még ezeket? És ha senki sem ismeri őket, ki fog rájuk ismerni a színpadon ? Ibsen és Brieux. Mit jelenthet ezek­nek képzeleti világában a kellem ? Midőn az új irodalom kora elérkezett, a mi nagy Cornéliánk is megérezte, hogy az ő lelkének világa álommá szenderül át, történeti emlékké, melyről csak később fog ismét beszélni a régiségek nyomán járó tudomány. Kibontako­zott tehát gyors elhatározással epedő hősnőinek brabanti műva, légkönnyűségü mantilláiból; le­tette marquisnőinek villogó ékszereit; lemondott a szerelmes szavak hízelgő mézéről; és áttért a jóságos, melegszívű, lágyan simogató mamák kevésbé fényes, de annál nehezebb szerepkörére. A mama lehet még gyöngéd, kedves és tele bensőséggel. Az ő szerepkörében tehát még ér­vényre juthat, a­mi Prielle Cornélia művészeti képességeiben a legbecsesebb, a legdrágább, a leghódítóbb volt. Hangja andalító zenéjének, tekintete jóságos bájának, lassú mozdulata bé­kéltető varázsának még volt helye a szerető mama életében. Gyorsan, habozás nélkül, mintegy egyetlen Lapunk mai száma 24 oldal.

Next