Magyar Nemzet, 1902. augusztus (21. évfolyam, 182-207. szám)

1902-08-01 / 182. szám

Budapest, 1902. XXI. évfolyam, 182. szám. Péntek, augusztus 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV ADORJÁN SÁNDOR Egész évre 21 kor., félévre 12 kor., negyed­évre 6 kor., egy hónapra 2 kor. VI­., Kerepesi-ut 54. Athenaeum-épü­let, főszerkesztők, felelős szerkesztő. Egyes szám helyben és vidéken 8 HU. A dolgozó Szerbia, Budapest, július 31. Szerbiának egy őszinte és önzetlen jó­barátja van. Ez a magyar-osztrák mon­­archia. Kétségbevonhatatlan tények bizo­nyítják ezt. A monarchia barátsága kitö­rölhetetlenül végigvonul Szerbia újabbkori történetén és mindig érezhető volt exisz­­tencziájának válságos fázisaiban. A mon­archia segítő keze nélkül sok mindennel hátrább maradt volna a szomszédos ki­rályság. Nem csinálunk belőle titkot, hogy érdekeink kedvéért irányoztuk és fogjuk ezentúl is irányozni eképpen politikánkat. Szentimentalizmusra nem alapíthatjuk a cse­­lekedeteinket. A mi érdekeink azonban összeesnek ebben az irányban Szerbia érdekeivel. Konszolidált, gazdaságilag és kulturailag fejlődő országot kívánunk szomszédságunkban, szilárdul álló trón­nal. Olyan országot, a­mely oktalan külső politikai fantazmagóriák hajszolása helyett minden erejét a belső munkára fordítja. Szerbia ilyen módon a balkán­­félszigeti rend és nyugalom fontos ténye­zőjévé válhatnék éppen úgy, mint Románia. És annak idejében, a­mikor erre rákerül a sor, igényt tarthatna azon nemzeti aspi­­rác­ióinak a megvalósítására, a­melyek jogosnak és indokoltnak bizonyulnának. De az erőgyűjtés helyett nyaktörő kalan­dokról, erős kézben levő idegen birtokok megszerzéséről álmodozván, saját magának ássa a sírját. Mert imigyen nézzük Szerbia sorsát, azért megnyugvással olvassuk azt a be­szédet, a­melyet Sándor király tegnap az országgyűléshez intézett. Minduntalan emlegeti a királyi beszéd Szerbia nem­zeti hivatását, a­nélkül, hogy közelebbről meghatározná ennek mibenlétét. A mi fel­fogásunk szerint hosszú ideig egyedül aképpen értelmezhető ez a nemzeti hiva­tás, hogy kulturailag és gazdaságilag Szerbia megizmosodjék és bevezettessék a nyugat-európai konszolidált államok tár­saságába, a­mely után Milán király ide­jében olyan örvendetes haladás mutatko­zott. Talán Sándor király is eképpen érti ezt a hangzatos és könnyen félremagya­rázható jelszót. Alapítjuk pedig ezt a feltevésünket a trónbeszéd többi részeire. A király nem huny szemet országának súlyos helyzete előtt. Helyesen teszi, mert az elfogulatlan európai közvéle­mény a legnagyobb aggodalommal ki­séri a szerbiai események fejlődését. A ha­nyatlás pénzügyi, gazdasági, katonai téren nem tagadható. A­mikor a király ezt nem leplezi, akkor már becses szolgálatot tesz nemzetének. De ő tovább megy. Nem elég­szik meg a súlyos viszonyok konstatálásá­­val, hanem sürgősen ajánlja az erőgyűj­tést, az állami és gazdasági konszolidálódást, az üdvös fejlődés és gyarapodás alapjai­nak a megteremtését. Az idő nagyon drága, — úgymond Sándor király — minden perczet arra kell felhasználnia Szerbiának, hogy állami, gazdasági és nemzeti alapját meg­szilárdítsa és állandósítsa. Valóban bölcs beszéd. Ez a királyi Programm szóról-szóra ugyanaz, a­mit mi kívánunk Szerbiának. Sajnos, már sok szép programm hangzott el a belgrádi konok­­ban, a­nélkül, hogy komoly tettek követték volna. Kívánatos tehát, hogy a tegnapi programainak jobb sors jusson osztály­részül. Ha Szerbia tényleg arra az útra lép, a­melyet királya kijelölt, akkor szép jövőnek néz elébe. Virágzó ország lesz belőle, a­melyet bizalommal fognak körül­venni azok az államok, a­melyek a béke barátai és a felforgatás ellenségei a Balkán­félszigeten. Az a nemzet, a­mely dolgozik, nem ér rá arra, hogy szomszédait hiába­valóan nyugtalanítsa és turbulens elemeket és törekvéseket istápoljon. A dolgozó Szerbia mindig bizonyos lehet rokon­­érzésünkről és hathatós barátságunkról. Budapest, július 31. – Apponyi Albert gróf Budapesten. Gróf Apponyi Albert a jövő hónap első napjainak egyi­kén Budapestre jön. Valószínűleg csak egy napot fog Budapesten tölteni. = A katolikus autonómia. A M. A. azt irta, hogy a magyar kormány a katolikus auto­nómiai kongresszus által kidolgozott szervezeti szabályzatot nem fogja ajánlani ő felségének megerősítés végett. Mint illetékes oldalról érte­sülünk, ez a híresztelés minden alapot nélkülöz, mert az autonómiai kongresszus által kidolgo­zott elaboratoum­ sorsára nézve még eddig semmi­féle döntés nem történt. A vallás- és közokta­tásügyi miniszter ezen elaborátumot annak ide­jén kiadta a többi érdekelt minisztériumoknak tanulmányozás és véleményezés végett. A nyári szünetidő lejárta előtt és ily rövid idő alatt pedig lehetetlen volt ezt a sokféle ágazato­tól- A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Julius 31. — Rendek Nácziné Budapesten. Kedves Pista úr! Leveleit vettem, de szerelmes firkáira nem felelek. Nem is írnék, mert én az én Tyukodym­­mal nagyon beérem, meg vagyok vele elégedve és az ön által küldött frivol, külföldi anziksz­kártyák czélzatait nem is veszem másnak, mint egy romlott gyomru jogoncz pajkos­­ságainak. Hanem írok az én kedves barátnőm, az ön nagynénje, Rendek Nácziné érdekében. Maga is tudja, meg én is, hogy ez a falun élt s a fővárosba csak nem rég került Ren­­dekné milyen derék jószivü asszony. De most bajba került. Az előzményét a bajának rég tudom. Ott voltam, mikor a télen még jelenlétemben egy három tagból álló, igen gyanús kinézésű sans­­culotte-deputácziót fogadott el, hogy még az inas sem akarta beereszteni, csakis Rendekné kilépése az előszobába, mert ő minden csenge­tésre kimegy (minek akkor az inas?), tehát Rendeknének az előszobába való kikukkanása okozta, hogy a háromtagú rongyosok is be­kerültek a szalonba konyakozni és szivarozni. Éppen ott voltam nála, hát bámulva lát­tam, mint ölelgeti rendre a kifényezett kabátú embereket. — Tessék, tessék! Igyanak! Itt a szivar! No, most halljuk, de semmi c­eremóniával, hát miféle szél fújta önöket, lelkeim, hozzám? — kérdezé. — Tisztelt honleány! — kezdte az egyik. — Méltóságos asszonyom! — Csak tekintetes! — kiabálta közbe Rendekné. — Éljen! — orditá a három tekintetes­jelölt, mert okmányokkal igazolták, hogy nemes család elszegényedett tagjai. Végre kisütötték, hogy egyikük föltalált egy hangtalan puskát, de nincs pénzük, sem protekcziójuk, hogy fényes találmányukat érvényre emeljék. — Beszélek a honvédelmi miniszterrel, az feldi ember, ha előadom neki, hogy ezentúl lőni lehet durranás nélkül, nagyon megörül, hiszen így is azt vetik szemére, ha egy had­gyakorlaton lőnek, hogy prédálja a puskaport. Haha! — kiáltott a bőbeszédű Rendekné — egy irodalom keletkezik, új irányban. A néma vadászat. Én magam megírom a novellát, illusztráltatva, mint a Zacherlin képei a hirdetésen. Egy néma puskás lelövi a nyulat. A többi nem fut el, hanem megbámulja, hogy mi baja? Egy néma háború. Haha! — visított Rendekné — az egész világ szeme rajtunk lesz. Adok én pénzt, de kikötöm, a néma puskát Rendek­­puskának nevezzük! A küldöttség összenézett, elővontak egy kész szerződést és ott szemem láttára megszer­ződtek, hogy a néma pusk­a jogszabadalmát négyen megveszik a Rendekné pénzén s élet­halálra társak. — Éljen Rendekné! — kiabálták, és Rendekné az előzetes kiadásokra ötven forintot adott, hogy egy öreg Mannlichert vegyenek, a­mire az a zárókészülék reá lesz csinálva, a­mi a hangot elfogja. — Milliomosok leszünk! — kiabálták. — Külföldön is megveszik. — Hahó! Honleányszívem azt parancsolja, hogy csak itt benn a honban, a honvédség lőjjön némán! Haha! Milyen győzelem lesz! A három úr jól bekonyakozva, szivarral a szájában, ötven forinttal a zsebében, elment, hogy a honvédelmi minisztériumot felkeresse Rendekné ajánló soraival és egy gyárost meg­nyomorítson, kit ötödik társnak bevesznek, a kísérletezés költségeivel. Én a fejemet ráztam, de Rendekné, ismeri kedves nagynénjét, mindenkinek vakon hívén, hitte, hogy sikerül. Délben a férje fülét tele­beszélte a hangtalan puska találmánynyal, a­mire a maga Náczi bátyja azt felelte neki, hogy az a fojtott lövés olyanná teszi majd a puskacsövet, hogy a gázoktól megreped. Azt hiszi, bírtunk vele? Folyton rajzolta, a hangtalan puskát, mint vadászpuskát, mint háborúban szerepelőt, mint orgyilkos kezében levőt. Hohó! — kiabálta — ez az utolsó na­gyon veszedelmes állapot lesz ám. De majd ki­mondjuk, hogy csak katonai és vadászati czé­­lokra­­alkalmas és másnak nem eladó. Én elutaztam Siófokra, a­hová maga ások anziksz-kártyáit küldöző, fölösleges fáradság, ifjú úr, mert én a hangtalan puskáknak ba­rátja nem vagyok, s nem vállalkozom megérteni az ön néma vallomásait. Tyukody különben­ is Lapunk mai száma 12 oldal.

Next