Magyar Nemzet, 1902. szeptember (21. évfolyam, 208-232. szám

1902-09-02 / 208. szám

Budapest, 1902. XXI. évfolyam, 208. szám. Kedd, szeptember 2. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VII. Kerepesi­ ut 54. Athenaeum-épület. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV ADORJÁN SÁNDOR főszerkesztők, felelős szerkesztő. Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyed­évre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fill. Fény és árny. Budapest, szeptember 1. Az olasz király elhagyta a német fő­várost, hogy hazatérjen birodalmába, a szépséges Itáliába. Hű alattvalói örömmel fogadhatják III. Viktor Emánuelt, mert jó munkát végzett berlini látogatásával. Nemcsak Olaszország, hanem egész Európa érdekében. Olaszország tekintélyes nemzetközi ál­lása, a­melyhez jórészt a hármas­ szövetségi politika révén jutott, előnyös világításban jelenik meg a pétervári és a berlini láto­gatás után. Az egységes Olaszország kirá­lyát olyan kitüntetéssel fogadták úgy az orosz, mint a német fővárosban, a­mi nyilvánvalóvá teszi, hogy az ifjú államot mindkét helyen számításba veendő meny­­nyiségnek ítélik. Azonfelül újból kitűnt, hogy Olaszország nemcsak a hármas­ szö­vetség integráns része, hanem a kettős­szövetség tagjaival is a legjobb viszonyt tudja fentar­tani. Ezek a körülmények biza­lommal és megnyugvással tölthetik el az olasz közvéleményt, a­mikor arra a nehéz munkára gondol, a­melyet az olasz belső ügyek rendezése végett kell­­végrehajtani. A békeszerető Európa viszont azért tekintheti jó munkának Viktor Emánuel­ berlini látogatását, mert a lehető legünne­pélyesebb formában megpecsételte a hár­mas­ szövetség megújítását. II. Vilmos Csá­szárnak magasan szárnyaló beszéde és olasz királyi vendégének válasza, vala­mint a berlini látogatás idején elhangzott összes illetékes nyilatkozatok kétségte­lenné teszik, hogy a hármas­ szövetség u ural­­kodók és népek között változatlan, régi alapján, változatlan régi bensőségével áll fönn. Kétségbevonhatatlanul konstatálta­tok, hogy mind a három szövetséges tár­sat egyenlően szoros kapcsolat fűzi egy­máshoz, a­kik mindannyian, úgy mint ed­dig, karöltve őrködnek Európa békéje fölött. 1­4 A berlini látogatás kedvező benyomá­sát remélhetőleg nem fogja megrontani a franczia hadügyminiszter sajátságos visel­kedése. André generális darab idő óta olyan módon tüntet, mintha megirigyelte volna elődjének, Boulanger generálisnak a szo­morú dicsőségét. A franczia hadügyminiszter a Revanche fekete paripáján kezd lovagolni. A minap a jövő katonájával izgatott. Tegnap Bourgoingben egészen fölöslegesen azt proklamálta, hogy a franczia hadsereg­nek ezentúl győznie kell. Természetesen minden hadseregnek az a kötelessége, hogy győzni akarjon. A ve­reséget milliárdokba kerülő ármádia nél­kül is lehet biztosítani. Ámde André tá­bornok korábbi nyilatkozatai alapján az a gyanú kél, mintha nem éppen csak erről a természetes győzelemről akart volna tegnap beszélni. A franczia közvélemény mindenesetre helyesen teszi, ha figyelemmel kíséri had­ügyminiszterének a cselekedeteit. Az európai békét egyáltalában nem féltjük André generálistól. Kicsi ember ő ahhoz, hogy megzavarja a hármas- és a kettős-szövetség békés czirkulusait. A­míg Francziaország a kettős szövetséghez tar­tozik, addig Francziaország nem vetheti el a háború koc­káját Oroszország bele­egyezése nélkül. Ezt pedig nem kaphatja meg a revanche-háború részére. Odahaza azonban csinálhat galibát André generális. Aminthogy csinált eleget Boulanger. És ha harsonás nyilatkozatai nem pusztán meggondolatlanság szülöttei, hanem valamely megfontolt titkos szándék végrehajtásának az eszközei, akkor való­színűleg ő maga is első­sorban hazai munkára gondol. A népszerűséget próbálja maga részére megszerezni. Mert a nép­szerűség a miniszterelnök, sőt a köztársa­sági elnök székébe emelheti. És az már nemcsak Francziaország, hanem egész Európára nézve veszedelmes lehetne, ha ilyen eszközök segítségével sze­rezné meg valaki a legfőbb hatalmat Francziaországban. Szerencsére Boulanger is lebukott fe­kete paripájáról, mielőtt eljutott volna az Elyséebe. A Nyugaton a béke glóriája vonta be a berlini találkozást. A Keleten II. Abdul Hamid szultán szintén a béke glóriájával óhajtja fényessé tenni trónralépésének mai évfordulóját. Erre az ünnepnapra ígérte, hogy vissza­adja a békét és nyugalmat sokat szenve­dett örmény alattvalóinak. Monarchiánk hagyományos jó barát­ságot tart a török birodalommal. Keleti A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Szeptember 1. — Steindl Imre. Még csak egy pár nap választotta el Steindl Imrét attól a perc­től, a­mikor élete korszakos nagy munkáját befejezve, átadhatta volna azt a nagy nyilvánosságnak. És a kegyetlen halál éppen most fosztotta meg az élettől, gátolta meg reményeiben, utolsó életörömét megtagadva tőle. • Pályája így is harmonikusan nemes. Sze­rencsés korban született, tálentuma kifejlődhe­tett, szorgalma gyümölcseit élvezhette. Nem bántották az újítók lázas szenvedelmei, maga vallja akadémiai székfoglalójában, melyet az új országházról tartott: »Én új stílust nem akar­tam teremteni«. A tudós és nem a teremtő művész geniejében volt része, de ebben­­a nem­ben a legelsők egyike. Csak élete utolsó korsza­kában hallott gáncsot is, noha a gáncsok nem jöttek mindig a legavatottabb alakról, nem vol­tak alaposak, mert nem vették figyelembe a kényszerítő körülményeket, a­melyek hatása alatt Steindl-nek dolgoznia, terveznie kellett. Érdekes, hogy Steindl előrelátta, minő kifogások fogják monumentális nagy művét érni és említett székfoglalójában rendre megfelelt azokra előre. A mikor az új országház építését az 1880 : LVIII. törvényczikkel elrendelték, vita tárgya sem lehetett az, hogy az épületet gótikus —*---------------------------------------------------------­stílusban építsék. Az idétt a nemzeti stílusterem­­tések eszméje csak egy pár ifjú idealista lelké­ben ha lappangott. Az építőművészet világ­szerte régi stílusok variálásából állott. Nagy, szinte feltűnést keltő dolog volt, ha a régi stílusok nemzeti sajátosságait fejlesztette valaki. Ez a magában véve csekély újítás annak idején egész forradalom számba ment, Steindl alap­­gondolata országszerte nagy tetszést kel­tett, kifejezni akarván, hogy »a mi alkot­mányos életünknek legfontosabb faktorai, a tör­vényhozás két háza már az épület külsején is kifejezésre jusson, úgy azonban, hogy a törvény­­hozás egysége, mint domináló eszme, félreismer­­hetlen alakot nyerjen«. Ez a gondolat igen sze­rencsés megoldást nyert az épület közepéből ki­emelkedő kupola által, mely a két házat egybe­foglalja. Eszme és forma e szeren­csés harmóniája mindeneket elragadott. A vonalak nyugalmas méltósága, a nagy egységes jelleg, a harmonikus zene, mely az egészen elömlik, megvesztegette a szemlélőt. A kor nem keresett egyebet, főképp még nem nemzeti szellemet, noha Steindl ezen a téren is kezdett kísérletezni, természetesen csak óvatosan, úgy, hogy szakember legyen az, a­ki a kései gótikának látszó monumentum külsején nemzeti jelleget vegyen észre. Pedig ott van. Maga Steindl Imre rámutatott ily irányú törekvéseire, nevezetesen arra, hogy a magyar síkdiszítmények összes motívumait falfelületek, boltfelületek diszítésére, a gót stílus szellemében felhasználta, stilizálásaiban pedig a hazai nö­vényzetből indult ki, így pl. az egyes fejezetek­nél egyénileg alkalmazta az akantuszlevél stili­zálását. Ezek látszólag csekély jelentőségű dol­gok, de igazolják a nemzeti jellegű stílus­­alkotók törekvéseinek jogosultságát. A­mi az épület belső díszítését illeti, Steindl ott már egészen magyar nemzeti szel­lemben alkotott; nemcsak a külső, hanem a belső szobrok is a magyar nemzet történetének kifejezésére szolgálnak s a falfestmények is, de­korativ feladatuk szellemében, a magyar törté­net és históriai népélet nemzeti kifejezésére tö­­rekesznek. Ez lebegett Steindl szeme előtt. Ilyképp gondolta ő élete nagy művét, a melyet nyugod­tan megbírálni, szépségeit felfedni, hibáit kije­lölni ez a perez éppen nem alkalmatos. Steindl művészlelke él e palotában, mely kétségkívül a magyar főváros örök dísze lesz s példája annak a művészi színvonalnak, melyre ezidétt eljutot­tunk. Steindl Imre budai szülők gyermeke, 1839. október 29-én született s korán jutott a mű­egyetemi katedrára. Az idő, a melyben föllépett, igen kedvezett monumentális tervezésre hajló tehetségének. Az ország nagy és gyors átalaku­láson ment keresztül, teljesen újra rendezked­tünk be, mint a fiatal házasok, talán ugyan­azzal az ifjonti könnyelműséggel is. Nem azt néztük, mi az olcsó, mi az egyéni, mi felel meg nemzeti lelkünknek? Ehhez lassú, nyugodal­mas időkre lett volna szükség, hogy óvatos biz­tonsággal, lépésről-lépésre haladjunk a magunk építészeti nyelvének megteremtésében. De az akkori idők más embert követeltek. Olyant, a­ki megtanulta a régi stílusokat, azokkal biztos Znapunk mai száma 16 oldal.

Next