Magyar Nemzet, 1902. november (21. évfolyam, 260-285. szám)

1902-11-01 / 260. szám

Budapest, 1902. Szombat, november 1. XXI. évfolyam, 260. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Dr. JÓKAI MÓR és BEKSiCS GUSZTÁV ADORJÁN SÁNDOR Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyed­évre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Vii, Kerepesi­ ut 54. Athenaeum-épület. A főszerkesztők, felelős szerkesztő. » Egyes szám helyben és vidéken 8 üll. A nemzet jogai. Irta: Bekeics Gusztáv. Budapest, október 81. A magyar alkotmánynak egyik bécsi lap hasábjain történt idétlen s elitélendő megfenyegetése bizonyára nem fogja meg­újítani régi közjogi harczainkat. De termé­szetesen erélyes visszautasítást érdemel. A magyar alkotmány ezredéves büszke épü­lete nyugodt lenézéssel tekinthet az ellene intézett efféle támadásokra. De bizonyára nem újítják fel régi közjogi viszályainkat a Deák alkotásának magyarázói ellen itthon intézett támadások sem. A kül- és belföldi támadók, vagy gya­núsítók idézhetnek fel pillanatnyi zavaro­kat. Meg-megrezdülhet egy utóhang a múlt­ból. Közjogunk lényege s a dualizmus szel­leme és szerkezete iránt azonban tisztul­­tabbakká és konszolidáltabbakká lettek a nézetek. A tévedések, melyeket a küzdelem hevében itt is, ott is elkövettünk, nagyrészt aielyre vannak igazítva. Nagy és heves köz­jogi harczaink évek, sőt egy évtized előtt lezajlottak. A közjogi vita­iratok is ritkáb­bakká lettek. E sorok írója körülbelül egy évtized előtt tette közzé utolsó ily terjedel­mesebb iratait »A dualizmus«, »Magyar­­ország függetlensége« s egyéb czímek­ alatt, melyek nem rendszeres közjogi munkák, vagy éppen kézikönyvek, hanem az akkori viták benyomása alatt keletkezett fejtege­tések. A közjog tanszéki tanításában is nagyobb megállapodás jött létre. És hozzá, a nemzeti jogokra nézve kedvező megálla­podás. A reál­unió és a fentartott jogok tanítása helyesebb közjogi felfogásnak adott helyet. A dualizmus parlamenti és törvény­hozási magyarázása pedig határozottan tisztultabbá, a tévedésektől mentesebbé lett. Közjogi harczaink bizonyára lesznek még. A közel­jövő látóhatárán talán köz­jogi villongások készülnek. A­hol a parla­mentben, mint nálunk, nagyszámú és erős közjogi ellenzék van, ott a közjogi harczok tulajdonképp állandók. Ha koronkint szü­netelni látszanak is, minduntalan megújul­nak. De egészen más volt a múlt, a­midőn szinte összes erőnket, kultúrát, sőt nem­zeti törekvéseinket, pártjainkat és vezető politikusainkat heves és mérges közjogi harcrok emésztették fel. A­mikor szeren­csétlen közjogi ellentétek s az alkotmány kérdések, kihegyezése a pártszenvedély, rom­boló­ dulakodás s izzó gyűlölködés fáklyá­ját gyújtotta meg. Ide nem szabad vissza­esnünk. Küzdhetünk egymás nézetei és törekvései ellen, de csak azon tudatban hogy mindnyájan a haza javát akarjuk. És a­nélkül, hogy meggyanúsítsuk a múl­tat, jogfeladással vádolják Deák Ferencz követőit. Évtizedeken át tartó parlamenti és publiczisztikai harcz kimutatta, hogy az 1867-iki alkotás nem­ adott fel nemzeti jo­gokat. E harczból a jelen sorok írója ki­vette a maga részét s minden munkájában, vagy helyesebben vita­iratában igyekezett kimutatni, hogy egyetlenegy korszakban sem történt állami és nemzeti jogokról való lemondás. Jogok lekötése igenis történt. A nemzetet megillető jogok igénybe nem vétele hosszú korszakokon át szintén végbe­ment, az erőszak véres, vagy vértelen mű­veiről nem is szólva. De alkotmányunk éltető és fentartó szelleme gyanánt egész törvénytárunkat betölti a jogok fentartá­­sának­ csodálatos rendszere. Különbözhetett a nemzeti és állami jogok gyakorlata te­kintetében régi alkotmányunk a 48-iki nagy átalakulástól, vagy a 67-iki kiegye­zéstől. A diétái, vagy a parlamenti rendszer más és más korszakot képviselhettek, vagy képviselhetnek. A századokon át tartó gra­­vámenező politika jelenthette az idegen hatalomnak a nemzeti jogokba való foly­tonos belenyúlását s a nemzetnek ez ellen való tiltakozását. De egy egé­szen bizonyos s ez az, hogy alkotmá­nyunk lényege minden korszakban ugyan­az volt. Az a lényeg, hogy Magyaror­szág független és semmi másnak alá nem rendelt szabad állam. Közjogunkban, habár nem is mindig a törvénytelen gyakorlat­ban, állandóan létezett és létezik a magyar állami szuverenitás. Létezik a dualizmus­ban is és Deák Ferencz alkotása e szilárd és állandó alapon épült fel. Bizonyos lényeges jogok lekötése azon­ban megtévesztett még jóhiszemű alkot­mánymagyarázókat is. A külügy és hadügy lényeges alkotó eleme az állami szuverenitásnak. A­mely állam külügyi és hadügyi szuverenitását más államra bízná és e jogokról lemondana, megszűnnék államnak lenni. Magyarország hosszú időkön át nem gyakorolta befolyá­sát a külügyekre, nemzeti véderejére is minduntalan rátette kezét a hatalom. De sohasem mondott le akár a külügyek, akár a hadügyek nemzeti intézéséről. És nem mondott le 1867-ben sem az önálló hadse­reghez való jogáról. A joglekötés egészen más, mint a jog­feladás. Magyarország Deák Ferencz alko­tása által magyarázva, illetőleg kiegészítve, a pragmatica sanctió-t létesítette, a közös védelmet a közös hadsereg alakjában s közössé tette a külügyeket, mint a kölcsö­nös védelem eszközét. Ekképp tehát vitá­lis jogokat kötött le, de nem idegen állam irányában, hanem csakis a magyar koro­nával való megegyezésképpen. Nem szer­ződött Ausztriával a közös ügyekre nézve, hanem törvényt alkotott saját királyával. Harmadik faktor tehát nincs s ennek ki­mutatása képezte e sorok írójának egyik főtörekvését. Az 1867-iki törvényalkotások nem jelentik államiságunk letörését, ha­nem a nemzet akaratából s [a dinasztia­ és a monarchia közös védelme czéljából léte­sített joglekötést. De oly joglekötést, mely a korona és a nemzet összhangzó akarata következtében változhat s a közös véde­lem, valamint annak eszköze átalakulhat. Államiságunk épületének egyik főpillérét a nemzet és a korona közt ősidőktől óta létező jogviszony képezi. Azon jogviszony, mely a jogok forrása gyanánt a nemzetet jelöli meg. A fentartott jogok tanával szemben épp a jelen sorok írója mutatta ki számos munkájában, hogy a korona jogai a nem­zet által átruházott jogok. Oly jogok, me­lyek átruházott körükben is megtartják nemzeti eredetüket, sőt nemzeti jellegüket. Tehát tulajdonképp itt is nemzeti jogok maradnak. Deák tanítása szerint a magyar alkotmány alapgondolatát Verbőczyig kel­lett visszavinni. A nemzeti és koronajogoknak ez egé­szen spec­iális magyar rendszere segítsé­gével lehetett és lehet bizonyítani a ma­gyar állam függetlenségét és szuverenitá­sát minden korszakban. Éppen Lustkandl tanával szemben hegyeztem ki a nemzeti és koronajogok e rendszerét. Az állami szuverenitásnak akár a kül­ügyi, akár a hadügyi szférában a korona által való gyakorlása egészen más színben tűnik fel, ha a gyakorolt jogok nemzeti eredete és átruházott jellege világosan fel­tárul. És különösen akkor, ha közjogi axióma gyanánt lép fel ama tétel, hogy az állam-szuverenitási jogokat sem elbirto­kolni, sem elévíteni nem lehet. Az állami attribútumokat csak a nyílt lemondás szün­tetheti meg. Az átruházás, vagy a nem gyakorlás, pláne a jogok fentartása mel­lett e gyászos eredményt egyáltalán nem idézi fel. Szinte évről-évre és tételfel­tételre ki­mutatható, hogy a magyar nemzet lénye­ges jogok átruházása, vagy lekötése mellett, mindig fenn akarta tartani államiságát s ennek szuverenitását. Az átruházott jogok tekintetében itt-ott­­án lehetett a muúltban homály s a nemzeti ellen­őr­zés szempont­jából lehetett igen lényeges hiány. Ám éppen Deák alkotása mind a két tekintet­ben kimagaslik. Úgy­ a külügyek, mint a hadügyek tekintetében az ellenőr­zést létesítette a mellett, hogy a jogátruházást világossá tette. A par­lamentben és a sajtóban lojális fegyver­ekkel egész jogosan küzdhet azon felfogás, hogy Magyarország külügyét és hadügyét egészen önállóvá kell tenni s hogy a pragmatica sanctió­ban megálla­pított kölcsönös védelem külön magyar hadsereggel is gyakor­olható. E kérdés­ben a nagy ütközet megvitatott; Deák, Andrássy és más nagyok vettek részt a küzdelemben. A czélszerűség vezette az or­szág sorsának intézőit s igy jöttek létre a közös intézmények. Ez intézmények mellett azonban mindenütt jelentkezik a Lapunk mai száma 20 oldal.

Next