Magyar Nemzet, 1902. november (21. évfolyam, 260-285. szám)
1902-11-01 / 260. szám
Budapest, 1902. Szombat, november 1. XXI. évfolyam, 260. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Dr. JÓKAI MÓR és BEKSiCS GUSZTÁV ADORJÁN SÁNDOR Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyedévre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Vii, Kerepesi ut 54. Athenaeum-épület. A főszerkesztők, felelős szerkesztő. » Egyes szám helyben és vidéken 8 üll. A nemzet jogai. Irta: Bekeics Gusztáv. Budapest, október 81. A magyar alkotmánynak egyik bécsi lap hasábjain történt idétlen s elitélendő megfenyegetése bizonyára nem fogja megújítani régi közjogi harczainkat. De természetesen erélyes visszautasítást érdemel. A magyar alkotmány ezredéves büszke épülete nyugodt lenézéssel tekinthet az ellene intézett efféle támadásokra. De bizonyára nem újítják fel régi közjogi viszályainkat a Deák alkotásának magyarázói ellen itthon intézett támadások sem. A kül- és belföldi támadók, vagy gyanúsítók idézhetnek fel pillanatnyi zavarokat. Meg-megrezdülhet egy utóhang a múltból. Közjogunk lényege s a dualizmus szelleme és szerkezete iránt azonban tisztultabbakká és konszolidáltabbakká lettek a nézetek. A tévedések, melyeket a küzdelem hevében itt is, ott is elkövettünk, nagyrészt aielyre vannak igazítva. Nagy és heves közjogi harczaink évek, sőt egy évtized előtt lezajlottak. A közjogi vitairatok is ritkábbakká lettek. E sorok írója körülbelül egy évtized előtt tette közzé utolsó ily terjedelmesebb iratait »A dualizmus«, »Magyarország függetlensége« s egyéb czímek alatt, melyek nem rendszeres közjogi munkák, vagy éppen kézikönyvek, hanem az akkori viták benyomása alatt keletkezett fejtegetések. A közjog tanszéki tanításában is nagyobb megállapodás jött létre. És hozzá, a nemzeti jogokra nézve kedvező megállapodás. A reálunió és a fentartott jogok tanítása helyesebb közjogi felfogásnak adott helyet. A dualizmus parlamenti és törvényhozási magyarázása pedig határozottan tisztultabbá, a tévedésektől mentesebbé lett. Közjogi harczaink bizonyára lesznek még. A közeljövő látóhatárán talán közjogi villongások készülnek. Ahol a parlamentben, mint nálunk, nagyszámú és erős közjogi ellenzék van, ott a közjogi harczok tulajdonképp állandók. Ha koronkint szünetelni látszanak is, minduntalan megújulnak. De egészen más volt a múlt, amidőn szinte összes erőnket, kultúrát, sőt nemzeti törekvéseinket, pártjainkat és vezető politikusainkat heves és mérges közjogi harcrok emésztették fel. Amikor szerencsétlen közjogi ellentétek s az alkotmány kérdések, kihegyezése a pártszenvedély, romboló dulakodás s izzó gyűlölködés fáklyáját gyújtotta meg. Ide nem szabad visszaesnünk. Küzdhetünk egymás nézetei és törekvései ellen, de csak azon tudatban hogy mindnyájan a haza javát akarjuk. És anélkül, hogy meggyanúsítsuk a múltat, jogfeladással vádolják Deák Ferencz követőit. Évtizedeken át tartó parlamenti és publiczisztikai harcz kimutatta, hogy az 1867-iki alkotás nem adott fel nemzeti jogokat. E harczból a jelen sorok írója kivette a maga részét s minden munkájában, vagy helyesebben vitairatában igyekezett kimutatni, hogy egyetlenegy korszakban sem történt állami és nemzeti jogokról való lemondás. Jogok lekötése igenis történt. A nemzetet megillető jogok igénybe nem vétele hosszú korszakokon át szintén végbement, az erőszak véres, vagy vértelen műveiről nem is szólva. De alkotmányunk éltető és fentartó szelleme gyanánt egész törvénytárunkat betölti a jogok fentartásának csodálatos rendszere. Különbözhetett a nemzeti és állami jogok gyakorlata tekintetében régi alkotmányunk a 48-iki nagy átalakulástól, vagy a 67-iki kiegyezéstől. A diétái, vagy a parlamenti rendszer más és más korszakot képviselhettek, vagy képviselhetnek. A századokon át tartó gravámenező politika jelenthette az idegen hatalomnak a nemzeti jogokba való folytonos belenyúlását s a nemzetnek ez ellen való tiltakozását. De egy egészen bizonyos s ez az, hogy alkotmányunk lényege minden korszakban ugyanaz volt. Az a lényeg, hogy Magyarország független és semmi másnak alá nem rendelt szabad állam. Közjogunkban, habár nem is mindig a törvénytelen gyakorlatban, állandóan létezett és létezik a magyar állami szuverenitás. Létezik a dualizmusban is és Deák Ferencz alkotása e szilárd és állandó alapon épült fel. Bizonyos lényeges jogok lekötése azonban megtévesztett még jóhiszemű alkotmánymagyarázókat is. A külügy és hadügy lényeges alkotó eleme az állami szuverenitásnak. Amely állam külügyi és hadügyi szuverenitását más államra bízná és e jogokról lemondana, megszűnnék államnak lenni. Magyarország hosszú időkön át nem gyakorolta befolyását a külügyekre, nemzeti véderejére is minduntalan rátette kezét a hatalom. De sohasem mondott le akár a külügyek, akár a hadügyek nemzeti intézéséről. És nem mondott le 1867-ben sem az önálló hadsereghez való jogáról. A joglekötés egészen más, mint a jogfeladás. Magyarország Deák Ferencz alkotása által magyarázva, illetőleg kiegészítve, a pragmatica sanctió-t létesítette, a közös védelmet a közös hadsereg alakjában s közössé tette a külügyeket, mint a kölcsönös védelem eszközét. Ekképp tehát vitális jogokat kötött le, de nem idegen állam irányában, hanem csakis a magyar koronával való megegyezésképpen. Nem szerződött Ausztriával a közös ügyekre nézve, hanem törvényt alkotott saját királyával. Harmadik faktor tehát nincs s ennek kimutatása képezte e sorok írójának egyik főtörekvését. Az 1867-iki törvényalkotások nem jelentik államiságunk letörését, hanem a nemzet akaratából s [a dinasztia és a monarchia közös védelme czéljából létesített joglekötést. De oly joglekötést, mely a korona és a nemzet összhangzó akarata következtében változhat s a közös védelem, valamint annak eszköze átalakulhat. Államiságunk épületének egyik főpillérét a nemzet és a korona közt ősidőktől óta létező jogviszony képezi. Azon jogviszony, mely a jogok forrása gyanánt a nemzetet jelöli meg. A fentartott jogok tanával szemben épp a jelen sorok írója mutatta ki számos munkájában, hogy a korona jogai a nemzet által átruházott jogok. Oly jogok, melyek átruházott körükben is megtartják nemzeti eredetüket, sőt nemzeti jellegüket. Tehát tulajdonképp itt is nemzeti jogok maradnak. Deák tanítása szerint a magyar alkotmány alapgondolatát Verbőczyig kellett visszavinni. A nemzeti és koronajogoknak ez egészen speciális magyar rendszere segítségével lehetett és lehet bizonyítani a magyar állam függetlenségét és szuverenitását minden korszakban. Éppen Lustkandl tanával szemben hegyeztem ki a nemzeti és koronajogok e rendszerét. Az állami szuverenitásnak akár a külügyi, akár a hadügyi szférában a korona által való gyakorlása egészen más színben tűnik fel, ha a gyakorolt jogok nemzeti eredete és átruházott jellege világosan feltárul. És különösen akkor, ha közjogi axióma gyanánt lép fel ama tétel, hogy az állam-szuverenitási jogokat sem elbirtokolni, sem elévíteni nem lehet. Az állami attribútumokat csak a nyílt lemondás szüntetheti meg. Az átruházás, vagy a nem gyakorlás, pláne a jogok fentartása mellett e gyászos eredményt egyáltalán nem idézi fel. Szinte évről-évre és tételfeltételre kimutatható, hogy a magyar nemzet lényeges jogok átruházása, vagy lekötése mellett, mindig fenn akarta tartani államiságát s ennek szuverenitását. Az átruházott jogok tekintetében itt-ottán lehetett a muúltban homály s a nemzeti ellenőrzés szempontjából lehetett igen lényeges hiány. Ám éppen Deák alkotása mind a két tekintetben kimagaslik. Úgy a külügyek, mint a hadügyek tekintetében az ellenőrzést létesítette a mellett, hogy a jogátruházást világossá tette. A parlamentben és a sajtóban lojális fegyverekkel egész jogosan küzdhet azon felfogás, hogy Magyarország külügyét és hadügyét egészen önállóvá kell tenni s hogy a pragmatica sanctióban megállapított kölcsönös védelem külön magyar hadsereggel is gyakorolható. E kérdésben a nagy ütközet megvitatott; Deák, Andrássy és más nagyok vettek részt a küzdelemben. A czélszerűség vezette az ország sorsának intézőit s igy jöttek létre a közös intézmények. Ez intézmények mellett azonban mindenütt jelentkezik a Lapunk mai száma 20 oldal.