Magyar Nemzet, 1903. március (22. évfolyam, 53-78. szám)

1903-03-01 / 53. szám

Budapest, 1903. XXII. évfolyam, 53. szám Vasárnap, márczius 1. Szerkesztőség és k­iad­ói hivatal, VII. Kerepesi-ut 54. Athenaeum-épület. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV ADORJÁN SÁNDOR főszerkesztők, felelős szerkesztő. Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyed­évre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fill. A hadsereg közössége. Budapest, február 28. Azok a beszédek, a­melyek az osztrák törvényhozásban a hadseregről s annak kapcsán Magyarországról estek, erős vissz­hangot keltettek ma a képviselőházban. Napirend előtt több ellenzéki képviselő tette szóvá az osztrák politikusok nyilat­kozatait, sőt az osztrák honvédelmi mi­niszter nyilatkozatát is, a­melyet — bi­zonyára tévesen — úgy fogtak fel, mint a­melynek tartalma ellentétben áll a magyar kormánynak a magyar ezredek zászlóira és jelvényeire, a legfelsőbb hadúr 1868-ik évi rendeletének végrehajtására vonatkozó kijelentéseivel. Már Rátkay beszédéből is érezhetővé vált az ellenzék haragos harczikedve, Ugrón beszédében pedig már a felzaklatott indu­latok tüze lobogott. Semmiképpen sem volt tehát könnyű feladata Széll Kálmánnak, a ki mindjárt Rátkay beszéde után szólásra állott fel s a ki egyik legsikerültebb — mert a hely­zetnek legmegfelelőbb — beszédét mon­dotta el, lekötve minden szavával a Ház feszült figyelmét és kiviva még politikai ellenfeleinek elismerését is. A miniszterelnök beszéde, bár a röpke pillanat szülte, mestermű volt a maga nemében és minden irányban megnyugtató hatásában. Ez a beszéd, a míg egyrészről a nemzeti önérzetnek és nemzeti jogaink­nak hangja hatalmasan megcsendült benne, addig másrészt lokalizálta az egést s lova­­giasan tartózkodott az erős akczentusoktól. Az osztrák honvédelmi miniszter nyi­latkozatának igazi értelmét megvilágosí­­totta. De egyszersmind a törvénykönyvvel kezében hirdette, hogy a mely nemzeti követelések teljesítésére a kormány vállal­kozott s a melyekre nézve Fejérváry Géza a kormány nevében határozott ígéretet tett, azok a nemzeti követelések a hadi­szervezet mai keretében megvalósíthatók s a szervezet minden megbolygatása nél­kül végrehajthatók. A kormány állja is ez ígéreteket és azokat magára nézve köte­lezőknek elismeri. Welsersheimb kijelentése, a­mely a hadsereg közösségére vonatkozik, a törvény szavainak megfelelő. Az együttes védelem kötelezettségét a 67-es alapon álló pártok és politikusok a közös hadsereg mai intéz­ményében vélik legjobban teljesíthetőnek. Ez az álláspont elvi ellentétben áll a füg­getlenségi párt katonai álláspontjával, de a kormány és a szabadelvű párt rendíthe­­tetlenü­l ezen az alapon állanak, a­mely nem feladása az ország jogának, csak le­kötése a pragmatica sanctio-ból folyó együttes védelem hathatósabb gyakorol­­hatása érdekében. Finom és mégis messzire hallatszó volt Széll Kálmán egy másik természetű megjegyzése. Sajnálja, — úgymond — hogy az osztrák birodalmi tanácsban oly éles és igazságtalan támadások hangzottak el Ma­gyarország ellen, a­nélkül, hogy bárki ré­széről visszautasításban részesültek volna. A magyar parlamentben is nem egy­szer esnek kemény, néha szenvedélyes szavak az osztrákok ellen, de e szavakkal nem azonosítja magát a szabadelvű párt. S mihelyt e támadások átlépik a parla­menti viták hantjának jogosult határait, a képviselőház elnökei mindig résen álla­nak és nem engedik inzultálni a szomszéd államot megtorlatlanul. Tulajdonképpen az lett volna helyén­való, hogy Széll nyilatkozata után e tárgy megbeszélését befejezzék. Mert valóban nem volt szükség — hacsak nem egyoldalú párttekintetekből — arra, hogy a tűz to­­vábbélesztessék. Széll Kálmán felelősségteljes állásában mindent elmondott, a­mi a nemzet meg­nyugtatására szükséges volt. És mindent elmondott, a­mivel nemzete önérzetének és Magyarország törvényes jogainak tar­tozott. Az ellenzék azonban jónak látta a napi­rend előtti vita folytatását. Sorra felvonul­tak szónokai, hogy a már kimerített témát még egy ideig variálják. Ez újabb vitának aztán teljesen véget vetett a miniszter­­elnök második felszólalása, melyben el­oszlatott minden aggodalmat, mintha az osztrák vezető és mérvadó politikusok fel­fogása és nyilatkozatai a hadsereg kérdé­sében eltérnének a korrekt magyar köz­jogi felfogástól. Nyíltan megmondta, hogy, bár semmi ok sincs erre a feltevésre, A „MAGYAR NEMZET" TÁRGIÁJA. — Február 28. — A fizetésrendezés. — írta : Andronicus. — Tán lesznek olvasóim között olyanok, a­kik még emlékeznek kissé a Jámborka-családra. Mert én már beszéltem arról egyszer s másszor e helyen. Jámborkáék nekem a kis, becsületes, közönséges, társadalom- és államalkotó átlag­emberek egész nagy világát képviselik. A most élő Jámborkák apja Jámborka János fő adóellenőr volt. Két fia közül az egyik, Alajos, buta lévén, nem akart tanulni. Ezt az apa odaadta bünte­tésből boltosinasnak. Jámborka Alajos ennél­fogva ma Budapesten nagy üzlettulajdonos és gazdag ember. Igazi magyar polgár. Szájas bizottsági tag a városi képviseletben s roppant hazafi, valameddig a koronás arany érdemkereszt, vagy éppen a kis Berencz József-rend nem csillan meg előtte az elérhető távolban. Henczeg jó módjával, de fukar. Évi jövedelmét úri isme­rősei közt két-három annyinak kürtöli, mint a­mennyi valóban, de az adókivető­-bizottság előtt leesküszi a valónak egy harmadrészére. Külön­ben jóravaló ember s megbecsülendő SC kereske­delemben, mint fajmagyar nemzeti elem. Az öreg Jámborka János másik fia, Pál, gyermekkorában lángész volt és iskolai eminens. Ennélfogva kitanulta a gimnáziumot s még a jognak egy részét is. És ma — m. k. állami tisztviselő a telek­könyvnél. Szerelemből házaso­dott, hat élő gyermeke van, háromnak a sírját ápolgatja. Él pedig nyolczadmagával mindössze 2200 forint évi jövedelemből. Szóval Jámborka Pál az igazi, tipikus magyar latáj­er. Jámborka, a latáj­er nem szívesen szorul­­ rá Jámborkára, a polgárra, de azért — fájda­­­lom — sokszor rászorul. Nem szereti a bátyját.­­ Már gyermekkorukban megszokta lenézni, mint ■ tudatlan boltost. Mióta felnőtt emberek, azóta a bátynak sokkal nagyobb anyagi szerencséje fáj neki. S Jámborka Pál Jámborka Alajost mindig épp az ellenkező világ- és élet­ irány táborába sorozza, mint a­melybe magát. Évek óta az a megállapodása, hogy ő, a telekkönyv m. k. tisztviselője agrár, holott Alajos, a boltos, az a­merkantil. Hogy miért éppen agrár egy földetlen szegény latár­er, a minő Jámborka Pál ? — Semmi egyébért, csak mert Alajos mer­kantil. Jámborka Pál azonban, mikor legutóbb, karácsony táján rá alázta megint büszke lelkét, hogy a­ merkantil Alajostól kétszáz forint test­véri kölcsönt kérjen, az e miatt zajosan duló­­fuló boltost így csitította: — No, ne komiszkodj már annyira, Lojzi. Hisz utoljára fordulok hozzád kisegítésért. Elég keserves ez nekem, de küszöbön a karácsony s ha nem hajtok fel valahol pénzt, nem tudok ajándékot venni az asszonynak, meg a gyerekek­nek. Hanem, a­mint mondom, utoljára van ez. A m. k. állami tisztviselők fizetésrendezéséről a törvényjavaslat már készen fekszik a miniszter fiókjában. Magam beszéltem ez ügyben a mi­niszterrel, mint a fizetésjavításra irányuló moz­galom telekkönyvi csoportjának előadója s kül­döttség­ elnöke. M. k. . . . a miniszter fiókja . . . mozga­lom . . . csoport . . . előadó . . . küldöttség . .. elnök, — az ilyen szavak mindig tiszteletre gerjesztik Alajost, a polgárt. Most is megcsön­­desedett hallatukra s ajánlotta öccsének, hogy egyezzenek ki a kért 200 frt helyett 50 frt újabb testvéri kölcsönben. — Mert én sem lopom ám a pénzt, Pali, — mondá — s ha sok van, hát sok is kell. Az én menyecském (már Alajos a feleségét csak igy emlegeti) szintén akar ám karácsonyi ajándékot, még pedig brilliánt boutonokot. Ir Jani fiam egy automobilt szeretne s majd be kell érnie egy első minőségű finom angol bicziklivel. A leányaim karácsonya is mindig pár száz forintot kóstál nekem. És a többi! .. Mert tudod, Pali, mi előkelő kereskedők, mi magyar pat­ricziusok, fáimul csináljuk ám a dolgot. Nem úgy, mint a ti szegény ördög nagyságos, meg méltóságos uraitok, a kik felül haj! — alól haj. Az első segédem, a könyvelő, nem cserélne egy királyi táblai bíróval.” He­­he-he ! Pálnak az ilyen parvenü diadalmaskodást mindig végig kellett hallgatni és le kellett nyelni, valahányszor rászorult Alajosra. Sőt még azt is meg kellett ilyenkor tudnia, mely méltóságos ur mennyi régi számlatartozással lóg Alajos üzletében. No, de végre Alajos mégis mindig kisegítette. Most is, sok huzal­kodás után egy egész százforintos bankóval bocsátotta őt útnak. Többet Pál nem is re­mélt, igazában nem is akart. Hisz azért kért Lapunk maissima 24 oldal.

Next