Magyar Nemzet, 1903. június (22. évfolyam, 130-154. szám)

1903-06-02 / 130. szám

Budapest 1903. XXII. évfolyam, 130. szám. Szerda, junius 3. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VII., Kerepesi­ ut 54. Athenaeum-épület. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV ADORJÁN SÁNDOR főszerkesztők, felelős szerkesztő. Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyed­évre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szára helyben és vidéken 8 fill. A hadsereg szelleme. Budapest, junius 2. A pünkösdi czikkek özönéből kimagas­lik egy, amely úgy aktualitásánál, mint írójá­nak kiváló egyéniségénél fogva mély be­nyomást keltett a politikai világban. Andrássy Gyula grófnak a N. Fr. Pr. ün­nepi számában megjelent czikkét értjük, a melyben parlamentünknek ez a kiváló alakja a nála megszokott higgadtsággal és logikus érveléssel, de egyúttal forrón érző magyar faj szeretettel szól a »hadsereg szel­leméről«. Azt az álláspontot, a melyet Andrássy Gyula gróf a katonai javaslatokra nézve elfoglal, kifejtette itthon, február 6-iki nagy­szabású beszédében. A­mivel most az osz­trák közvéleményhez fordul, az bővebb kifejtése, erőteljes indokolása ama beszéd egy passzusának, a­melyben tárgyilagos nyíltsággal érintette a hadsereg szellemét, felemlítvén, hogy itt-ott vannak még ma­radványai elfogult, indokolatlan felfogá­soknak, a­melyek mai viszonyainkkal, történeti hagyományainkkal nincsenek össz­hangban Előkelő hangon és tapintatosan, de egyúttal nyíltan rámutat az Ausztriában elterjedt ama felfogásra, hogy a hadsereg­ből ki kell zárni a nemzeti érzést s az egységes sereg minden tagjától ugyanazt az egy érzést kell megkövetelni: a ragasz­kodást a birodalomhoz. Ezzel a felfogással Andrássy Gyula gróf szembeszegzi a magáét, mely azt vallja és hirdeti, hogy a hadse­regbe be kell vinni a spec­iális nemzeti érzést. Meg is formulázza azt a politikai gondolatot, melynek a hadseregben kifeje­zésre kell jutnia. Ez a politikai gondolat nem lehet más, mint különféle történelmi individualitásoknak az egységes seregben való összeműködése. Rendkívül érdekesen, a meggyőződés erejével fejti ki, hogy nem mesterségesen terjesztett érzelmek istápolásával, hanem csakis a nemzeti önérzet kihasználásából meríthet a hadsereg valóságos erőt. Lelke­sedéssel, mély hazafias érzéssel vázolja a nemzeti sajátságoknak és érzelmeknek tiszte­letét s hivatkozik édes­atyjának, a nagy államférfiúnak és Deák Ferencznek a tetteire, szellemére és intenczióira, a­kik bizonyára nem akarhatták a hadseregben meghagyni azt, a­mit a politikából s a közjogból, mint a dinasztiára és hazánkra végzetest ki akartak szorítani. Az egysé­ges sereg keretében a nemzeti érzések megférnek, mert a hazafias érzés, a kegye­let a nemzet története iránt nem politizá­lás. Igenis, a nemzeti érzések túlhajtásait és fattyúhajtásait nem tűrhetjük a közös seregben, de ha a politikai gyűlölködés légkörétől távol tartjuk a hadsereg tagjait, akkor az esprit de corps, a közös köteles­ség érzete nagyon is megfér a jogos érzel­mek kölcsönös tiszteletével. Találó érveléssel, az eszme minden vonatkozásának feltárásával és saját férfias és hazafias meggyőződésének következetes­ségével száll síkra a mellett, hogy a nem­zeti gondolat a közös hadseregben érvé­nyesülhet minden hátrány nélkül; sőt el­lenkezőleg, ha van életrevalósága a mon­archiának s a két államnak, akkor a nem­zeti érzések az egységes sereg keretében megférnek, és a monarchia jövője függ attól, hogy a magyar érzés és az osztrák érzés, a nagy közös érdekek és a dinasz­tikus kapcsolat hatásánál fogva, együtt tudjon működni. Andrássy Gyula gróf pünkösdi czikke bizonyyára még sokféle kommentárban fog részesülni. Azt azonban aligha fogják el­vitatni tőle, hogy a kényes kérdést rend­kívül tapintatosan tárgyalja, mély állam­­férfiúi bölcseséggel és melegen érző haza­fias szívvel s hogy a legnagyobb mérték­ben megérdemli azt a figyelmet, a­melyre egy nagyjelentőségű eszme, egy arra hiva­tott erős és logikus elme megvilágításában, joggal számot tarthat. * Az alábbiakban közöljük Andrássy Gyula gróf czikkét: Nagy küzdelem közepett élünk. A magyar nemzet egy része ugyanazon hazafias érzéstől át­hatva, a mely bennünk is megvan és minden ma­gyarban kiirthatatlan gyökeret vert, de más látó­körrel, más nézetekkel és meggyőződéssel, mint a mieink, az újonczjutalék emelését csak úgyneve­zett nemzeti vívmányok árán hajlandó keresztül­­bocsátani. Nem hiszem, hogy a tőlük követelt vívmá­nyok a sereget erősítsék. A sereg érdeke pedig épp annyira magyar érdek, mint osztrák. Közös biztosságunk, tekintélyünk, létünk, harczképessé­­günktől függ. A sereg ereje mindnyájunk ereje. Egy esetleges háború mindnyájunk sorsa fölött fog A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Junius 2. — Tállya. Ha Budapest felől jövet a szerencsi vasúti állomáshoz érünk, az abaúj-zempléni trachit­­hegység egyik délnyugati, szőlőkoszorúzta nyúlványán, emelkedett festői fekvésben sze­münkbe tűnik a tokaji Hegyalja egyik hírneves városkája, Tállya, nevezetes kitűnő borairól, melyekről Szirmay Antal könyve szerint már a constanzi zsinat alkalmával a pápa mondta volt: summum pontificem talia vina decent. Hires továbbá a mi városunk arról, hogy Kossuth Lajos 1802-ben itt lett keresztelve, minek emlékére a tállyai kis luteránus templom országos adakozás utján restaurálva lett és Kossuth-templomnak neveztetik. Fényes fehérre meszelt épületjeivel, számos a szőlőkben emelt kastélyszerű borházaival messziről sokat mutat és tekintélyesebbnek látszik Tállya, mint a­milyennek találjuk, mert bizony sokat pusztított benne évszázadokon át tatár, török, labancz és kurucz, végre pedig a legutóbbi időben a filloxera. Tállya eredetileg a legrégebbi okmányok­ban Thollyának neveztetik, a mi csikólegelőt jelent; már nagyon régen fennállhatott; a XII. században már említtetik Tállya vára, mely a mostani várostól négy kilométernyi távolságban egy meredek hegy romjaiban még most is meg van. Az alább említendő Ovár nevezetű régi földvár arra enged következtetni, hogy már a magyarok bejövetele előtti időben is a vidék lakott volt és ezen Ovár a lakosság men­­helyét képezte. A tállyai várhegy alján volt egy Újfalu nevű helység, melynek nyomai még ötven esztendő előtt a mezőkön felismerhetők voltak; egyes házhelyek, kutak, a dűlők meg­nevezése most is arra utalnak. Ezen falu a ta­tár­járásban elpusztulhatott, mig a vár a hegy­tetőn megmaradt. Az uj helység valamivel tá­volabb a vártól egy emelkedett helyen épült és idővel falakkal is lett megerősítve, melyeknek romjai a múlt században még láthatók voltak. Ezen új Tállyában az urasági kastély egy forsalitium alakjában épült, melynek maradvá­nyai most is megvannak. A helyi tradíczió szerint ide, úgy mint a tokaji Hegyalja más helységeibe is, az Anjou­­királyok idejében olasz gyarmatosok lettek tele­pítve, melyek Felső-Olaszországból (Friaulból) a szőlőt és annak mivelését idehozták és itt meg­honosították ; több falunak neve, mint Olaszi- Liszka, Bodrog-Olaszi azt bizonyítja, sőt néme­lyek a Tállya nevet is Itáliából akarják szár­maztatni, mi azonban nem áll, mert a Tállya eredeti magyar­­helységnév, már a tatárjárás előtt használtatott. Tény azonban, hogy a Hegyaljának több városában és nevezetesen Tállyán is, sok szokás fenmaradt, mely olasz reminiszczencziákra vall, mint például az itteni kutak épp olyan faragott széles kövekkel van­nak bekerítve, mint azt Udineben és más felső­olaszországi városokban látni és vizet is épp olyan vékony rúdon (karagulya) csüngő két vederben hordják, mint azt még mai napság is Velenczében látjuk. De a lakosságban természe­tesen semmi nyoma sincs az olasz elemnek; el­pusztult az 500 év óta, de nemcsak az olasz telepitők utódjai, de a sok bevándorolt tót, len­gyel és német mind megmagyarosodott és most a legtisztább magyar, nyelvben és értelemben. Azért is szeretik a Szepességből a német leánykád kát magyar szóra ideküldeni. Zsigmond és Mátyás királyok idejéből né­mely írott történelmi emlék maradt fel Tállyára vonatkozólag. 1405-ben Zsigmond Debreő Ist­vánnak adományozza Tállya várát (castrum Tallyae). 1490-ben már Zápolya István birja és utódai is mint erősséget bírják a mohácsi vész után bekövetkező polgárháborúban. 1528-ban Ferdinánd király seregei ostromolják és elfog­lalják a fekvésénél fogva rendkívül erős várat és ezen ostrom idejéből még láthatók a várrom falaiban az ágyúgolyók nyomai, melyekkel az át­­ellenben fekvő magaslatról lőtték a várat. Végre 1550 körül, mikor Zápolya magyarországi bir­tokairól lemondott volt, a vár — mint az ujabbi hadi viszonyoknak meg nem felelő — fel lett hagyva és azontúl az okmányokban csak mint azx demolita emlittetik és csak a városról meg az uradalomról van szó. Az akkor lerom­bolt várból még megvannak a felvonó­híd ma­radványai; a várárok, a várkút és több épület alapfala a cserje és dudva közt még felismer­hető. Érdemes volna ezen a helyen szakszerű és alapos ásatásokat eszközölni, bizonyosan értékes középkori leletekre lehetne bukkanni. Lapunk mai száma 16 oldal.

Next