Magyar Nemzet, 1903. december (22. évfolyam, 286-311. szám)

1903-12-01 / 286. szám

Budapest, 1903, XXII. évfolyam, 286. szám. Ke­dd, deczember 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal, VII. Kerepesi­ ut 54. Athenaeum-épület, Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV főszerkesztők, ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyed­évre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fill. Fordulat: Budapest, november 30. A technikai obstrukczió viharzásának közepette hirtelen, váratlanul tisztulni kezd a borús szemhatáron egy kicsinyke folt. E pillanatban, mikor e sorokat írjuk, nem ♦üdjuk, kiterjed-e mihamar e tisztulás és rést enged-e a béke szende napsugarának, avagy a­mily hirtelen keletkezett, a háttér­ben torlódó felhők épp oly hirtelen ismét eltakarják. Bárhogy legyen is, az a tény, hogy a parlamenti küzdelemnek klimaxán, az egy­másra törő erők végzetszerű összecsapását megelőzőleg felbukkanhatott a kibontako­zás sugara, reményt és bizodalmat kelt az iránt, hogy nemcsak elzárva nincs meg a béke minden kilátása, hanem hogy maga az ellenzék is visszariad a harcz végső konzekvencziáitól s a béke elejtett fonalait maga segiti megkeresni. A fordulatról, mely a parlament mai ülésében keletkezett, tudósításunk részlete­sen ad számot. Arról van szó, hogy Kossuth Ferencz, a legszámottevőbb ellenzéki párt vezére újból visszatért a már egy izben r megkisérlett kibontakozás útjára s bizonyos pontokat jelölt meg, mint föltételeit az abnormis küzdelem abbahagyásának. A vá­lasztói jog kiterjesztése, a magyar nyelv nyomatékos és általános érvényesülése a közoktatásban, a szegény néposztály adó­terhének könnyítése, ezek a leglényege­sebbek, tehát olyan kívánságok, a­melyek a kibontakozásra vezethető tárgyalásokból és megállapodásokból kikapcsolják a pilla­natnyi harcz anyagát s szocziálpolitikai és kulturális téren akarnak a nemzet számára előnyöket biztosítani. A kormány e fordulattal szemben ter­mészetesen azonnal az előzékenység terére lépett. A­mit Tisza István gróf a Kossuth Ferencz ajánlatára válaszolt, nyilvános tanujele annak, hogy a kormány előtt az erőkifejtés, melyre a végletekig menő ellen­zékkel szemben vállalkozott, nem önczél s hogy abban a pillanatban, a mikor, ha csak távoli perspektívája is nyílik a ki­bontakozásnak, teljes odaadással és őszin­teséggel kész az egy czélra törekvők felé békejobbját nyújtani. Úgy látszik azonban, ezt a békére való közös hajlandóságot az ellenzék egy kisebb, a renitencziában a végletekig menő cso­portja meg akarja akadályozni. Láttuk őket ma felvonulni s a tisztulás meginduló folyamata ellen a további zavar anyagát ismét felkavarni. Minden attól függ, lesz-e erejük a békét most már komolyan akaró tényezőknek ezt az elemet annyira parali­zálni, hogy akc­iójuk és szenvedélyük ne akadályozhassa meg a kibontakozás pro­­c­esszusát ? Ha az ellenzék komoly elemei, azok, a­kiknek lelkéből beszélt ma Kossuth Ferencz, el nem téríttetik magukat attól a hazafias megfontolástól, mely őket a mai megnyilatkozásra ösztönözte, akkor a túlzók kisded csoportja elszigetelődik a parla­mentben s elszigetelődik a közvélemény­től is, így magára hagyatva sem erkölcsi, sem fizikai ereje nem lehet, hogy hosszú ideig megakaszsza a békére vezető akc­iót. Ha sikerül az, hogy a holnapi napot, melyet a képviselőház a maga munka­idejéből feláldoz, treuga Dei-nek tekinti többség és kisebbség egyaránt s ha a lel­keket megszállja e jelentőségteljes pillanat­nak igazi áhítata, mely a nemzet súlyos megpróbáltatását latra veti s a koczkára jutott alkotmányos javak megmentését min­denek fölé helyezi, akkor a parlamentnek nem volt eredménydusabb, szentebb mun­kájú napja, mint az, a­melyet ennek a treuga Dei-nek áldozott. Kétség s reménység közt hányódik a hazafias lélek, a mai fordulat esélyeit mér­legelvén. Emitt a rettentő erőfeszítés és tülekedés egy meddő, nemzetsorvasztó ál­lapotban, amott a béke reménysége, a nyomában fakadó áldásos munkával. Lel­künk mélyéből óhajtjuk, hogy a magyar lelkeknek e vergődésben ne kelljen soká . j. i.j. ■. i iiü.ji—» A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — November 30. — Örök hírek. Egynéhány nap előtt egy érdekes plakát jelent meg a főváros hirdető­oszlopain, Herkulesi atléta életre halálra való birkózását ábrázolja egy óriás kígyóval. A művészi szimbólumnak polgári értelme az az elkeseredett harcz, melyet mind mai napiglan hiába folytatunk az embe­riség legnagyobb ellensége, a tüdővész ellen. Alkalmisága abban áll, hogy a régi ország­­ház helyiségében pár nap múlva megnyílik az a néprajzi és háziipari kiállítás, melyet a gyulai tüdőbeteg-szanatórium javára rendeznek. A szóban forgó plakát jónevű művésze, Pap Henrik szerencsés intuíc­ióval fogta meg a jelképezés fonalát. A modern, keresztyén polgárisodás legfőbb jellemvonása az emberszeretet. A mi Herkuleseink nem hydrák, csoda­szörnyek ellen indulnak hősi mérkőzésre, hanem azokat a rettentő betegségeket igyekeznek le­­bírni, melyek évente hasonlíthatatlanul több emberéletet zsákmányolnak fel, mint akár a népvándorlás, vagy keresztes háborúk legfék­telenebb vérfürdői. Jenner, Semmelweiss, Pasteur, Koch, Roux- Behring, Röntgen-Lénárt s az ő követőik, tanítványaik több, igazabb jogon követelhetnek helyet a művelt emberiség pantheonában, mint Julius Caesar, vagy Napoleon. Vissza kell csak emlékezni a 10—12 év előtt kitört Kocs­-lázra. A komoly, szig­eu né­met professzor személyesen nem volt oka, hogy korszakosnak remélt találmánya még kísérleti alakjában vált közismeretűvé. Egy­felől a szuve­ré­n teuton-gőg, mely a császártól kezdve az utolsó hamburgi dokk­munkásig minden germán szivét dagasztó, h­ogy mi az emberiség új megváltója, a tüdővész le­győzője: német; másfelől a határtalan, szenve­délyes vá­gy a megváltavásra a tüdővész áldo­zatainak megszámlálhatatlan milliói részéről; Íme ez a két emberi, természetes lélektani moz­zanat tette csaknem szédelgővé azt a nagy, de­rék, egyszerű német professzort. Találmánya még ma is kísérlet, a mint­hogy kísérleti állapotban van minden azóta ke­letkezett uj, meg uj gyógyítási mód és szer. Ám a kísérletek fáradhatatlanul folynak tovább s az egyes csalódások csak buzgóbbá fokozzák a hitet, reményt, hogy végre is sike­rülni fog valamely szerencsés búvárnak meg­találni az igazi »halál ellen való orvosságot«. Mert kell ilyennek lennie. No persze nem a természetes elmúlás ellen. Az emberi szerve­zet, bármily egészséges, erős, természet szerint alá van vetve a múlandóság törvényének. Ki­merül, erőforrásai felmondják a megifjító szol­gálatot, olaja fogytán végtére kialszik a mécs. Ám hiszen nem is ez ellen küzd az emberi ész, hanem azokat a külső beavatkozásokat tö­rekszik kizárni, hatásukat ellensúlyozni, melyek erőszakos úton-módon siettetik, előidézik az idő előtt való megsemmisülést. Az orvosi tudomány mai állása mellett jó­­forróán lábra kapott az a közvélekedés, hogy a tüdővész voltaképpen pénzkérdés. A­ki teheti, hogy a nyarat a fenyves hegyek közt, a telet Egyiptomban töltse el, az tetszés szerint meghosszabbíthatja azt a siralomházi idő­zést, a­mit a tüdővész enged a maga halálra ítéltjeinek. Hát ez nem egészen így van, noha szám­talan tartós tengődés, vagy éppen teljes gyó­gyulás esete bizonyítja, hogy maga a különben egészséges szervezet is képes tartós, sikeres el­­lentállásra, ha hogy rendelkezésre állanak az ezen nagy, csudamunkát elősegítő, támogató szerenc­sés külső körü­lmények. Ám ez semmi. Irigylésre méltó kiváltsága a gazdagoknak, melynek tapasztalata csak an­nál kétségbeejtőbbé teszi a tömeg tehetetlen nyomorát. Ez okán a humanitás igazi útja az, melyet a germán filantrópia csak pár év előtt jelölt ki s mutatott meg ragyogó és megható példákkal. Valameddig a tüdővész megelőző terápiája nem helyezkedik olyan kétségtelenül pozitív alapra, mint teszem a himlőoltás, társadalmi kö­telesség, több, állami feladat a népszanatóriu­­m­ok szervezése. Meg kell adni a módot, lehetőséget a leg­szegényebb néprétegek részére is, hogy a bel­­sejében pusztító, halálos kórság ellen enyhületet, ha lehet gyógyulást keressen és találjon oly életviszonyok jótékony élvezete folytán, melyek­hez maga erejéből semmiképp sem juthat hozzá. Kívánatos volna, hogy a magyar társadalom közjótékonysága minden más c­élt, feladatot megelőző buzgósággal forduljon nagylelkű hevü­letével ezen, nálunk még újdonság-, ritkaság­­számba menő életmentő intézmény felé. Egyébiránt itt is érvényesülni fog a fejlő­dés természetes rendje. Valamint az elhagyott gyermekek védelme ma már elismerten állami feladat, azonképpen nemsokára túl fog hágni a társadalmi jótevés szűkös korlátain a tü­dővész ellen kötelezett viaskodás is. Elsőrangú szocziális probléma, mert a nem­zeti létet érinti. Érthetetlen abszurdum, a czivilizált ember még mindig azon mesterkedik, hogy egymást megölje, holott a természet, a józan ész, az evangyélium, a szeretet törvénye kényszerítően parancsolja ennek az ellenkezőjét. A mindenki életéért való küzdelem, a tü­dő­­vészszel birkózó atléta a kor vétója az emberi fenevad ellen. LIPCSEY ÁDÁM: Lapunk mai esáma 24 oldal.

Next