Magyar Nemzet, 1904. február (23. évfolyam, 28-51. szám)
1904-02-02 / 28. szám
Budapest, 1904. XXIII. évfolyam, 28. szám, Kedd, február 2. Szerkesztőség és kiadóhivatal: is JÓKAI MÓR VII., Miksa utcza 4. sz. I. emelet, főszerkesztő. ________________________________________________________ ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Egész évre 21 kor., félévre 12 kor., negyedévre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fill . delegácziók. Budapest, február 1. A magyar közvélemény jogos önérzettel nézte pár év előtt az osztrák politika káoszát. Nem kárörömmel, mert politikai szövetségben és gazdasági közösségben élő államok egyike, ha nagybeteg, okvetlenül megérzi azt a másik állam is. De önérzettel azért, mert a magyar parlamentarizmus felsőbbsége az osztrák fölött fényesen kitűnt. Minél veszedelmesebb volt az osztrák züllés, s a belső háborúság minél inkább sorvasztotta Ausztria életerejét és nemzetközi tekintélyét, annál jobban kidomborodott az igazság, — amelyet már Savoyai Jenő, Metternich s más híres államférfiak régóta beláttak és régóta hirdettek — hogy a Habsburgok monarchiájában Magyarországra és a magyarokra lehet és kell főképpen támaszkodni. A kormányzás természetes súlypontja nem Bécs, hanem Budapest. Ifjú és ragyogó fővárosa egy egységes államnak, egy politikailag és katonailag nagyra hivatott nemzetnek. A szomszéd állam politikai élete a vérmérgezés tüneteit mutatta. Nem egységes nép tört ott egységes czél felé; széthúzó elemek csatáztak, hogy egymás fölébe kerekedjenek. A fajgyűlölet marakodott a birodalmi gyűlésben, a tartományi gyűléseken, sőt magában a társadalomban. Elvakult szenvedélyek támadtak egymásra. Az állam jövőjével senki sem gondolt. Németek és szlávok arra fordították minden erélyüket, hogy egymásnak ártsanak. Ezzel szemben Magyarországon béke volt. Nem voltak dühös párttusák. S ha a parlamentben képviselt pártok össze is mérték fegyverüket egy közös nagy czélban: a nemzeti állam kiépítésében, a magyarság politikai, gazdasági és kulturális túlsúlyának biztosításában mindannyian összefogtak és összeforrtak. Az obstrukció jóvoltából mindez immár fél év alatt teljesen megváltozott. Az osztrák bomlás még nem szűnt meg, de lokalizáltatott. Ellenben Magyarország közéletében úrrá lett az anarchia. Egy eszközeiben nem válogatós, törpe kisebbség magához ragadta a hatalmat s a parlamenti forradalmat a képviselőház tanácskozásaiban állandósította. Nem elégedett meg azzal, hogy az újonczlétszám felemeléséről szóló javaslatot a hóban megrekesztette, hanem ex-lexbe vitte bele az országot, s könyörtelenül ex-lexben tartja. A nemzet egész életét pusztítja és dúlja a makacs kisebbségi erőszak. Se szép szó, se komoly intés nem használ. A rombolás látványa őket eszükre nem téríti. Az alkotmányosan kormányzott népek szánakozva nézik: egy maroknyi »desperado« hogy gyakorol rémuralmat egy jobb sorsra méltó ország közéletében. A végső leszámolás időpontjától már csak pár hét választ el bennünket. Mihelyt a delegáczió elvégezte feladatát s a közös költségvetést tető alá hozta: ki kell szabadítani az országot a politikai anarchia örvényéből. Ki kell szabadítani feltétlenül és bármi áron. Az osztrák delegáczió működésének végéhez jutott. A magyar még csak most ül össze, az obstrukció nagyobb dicsőségére. Ez bizony nem növeli tekintélyünket, s a magyar viszonyok züllött állapotának ez a körülmény a fokmérője. Hanem ezen már nem segíthetünk. Az, hogy a közös ügyek intézése is csakhamar eljutott a fennakadás határához, csak egy okkal több arra, hogy minden erőnket összeszedjük s visszavigyük a nemzetet a normális parlamenti élet ösvényére. A delegáczióban az idén is érdekes vitákra, nagyjelentőségű nyilatkozatokra lehetünk elkészülve. Az ország érdeklődése sok oknál fogva fokozottabb mértékben fogja kísérni a tárgyalások menetét s az elméknek, álláspontoknak, törekvéseknek mérkőzését. Az ellenzéki pártok figyelme is a delegáczió tárgyalásaira fog irányulni. A kormány hívei és ellenségei egyaránt hiszik és reményük, hogy a delegáczióban elhangzó autoritatív kijelentések sokban gyakorolnak majd befolyást a magyar parlamenti helyzet további alakulására. A kormány hível azt reménjük, hogy a katonai reformok dolgában, főleg a katonai oktatás terén, kedvező és megnyugtató nyilatkozatok fognak történni a hadügyminisztérium részéről. Viszont az obstrukció emberei s azok, akik titkos rokonszenvvel kísérik annak működését, a helyzet rosszabbodását, sőt felbontását reményük a delegáczió vitáiból. Azt hiszik, sikerülni fog ellentétet konstruál- A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Február 1. — A boszorkány arczképe. Danko Hori. Élénken él még bennem annak a vidéknek emléke: szakadékos, vízmosásos tájék a hegység lejtőjén... Az én kis nyaralóm a hegynek legmagasabb pontján emelkedett, teljesen elszigetelten a falutól. Egyik barátomat láttam akkortájt vendégül, Orkoffot ezt a nagy művészt, aki festményei révén épp oly híres volt, mint különcrködései révén. Teljesen befolyása alatt állottam erős egyéniséget kisugárzó lényének. Nem emlékszem, hogy valaha is el tudtam volna fogadtatni vele valamelyik nézetemet, ha az ő nézete eleve különbözött az enyémtől. És mégis szerettem s magam kértem, hogy töltse el velem a nyárnak egy részét kis nyaralómban, amelyet akkoriban szereztem. Nap közben ritkán távoztunk hazulról és csupán estenben indultunk eszeveszett kirándulásokra ... bele a sötétségbe ... a szakadékokon, a kopár és köves hegycsúcsokon át, új, különös szenzácziókra szomjasan. Egyszer, amikor épp egy ilyen éjjeli kirándulásról tértünk haza s a falu felé ballagtunk, egy nagy fekete kutya állta el váratlanul az utamat. El akartam kerülni, de a fekete állat nem tágított és fenyegetően kezdett morogni, erre rávágtam a botommal. Az állat egy tompát hörgött, rám szegezte egy pillanatra vörös tűzben fénylő szemet, azzal lassan, lekonyult farkkal elczammogott. És miközben a kutya eltakarodott, valami rekedt, leírhatatlan hang, amely mintha átkozódás lett volna, csapta meg fülemet; az a hang valahogy alólam hatott föl. Arra felé tartottam lámpásomat, amerről a hangot hallani véltem ... és egy szörnyű nőalakot pillantottam meg, amint összekuporodva ült a földön. Beám vetette apró, ijesztő, sóvár szemét. Az arcza csupa ráncz volt, az ínye teljesen fogatlan, az álla beesett, a szája széle kicserepezett. Valami rettenetes átkot dünnyöghetett és ahogy a hangtalan szavak elröppenni látszottak irtózatos szájából, valami ördögi Szibillának hatását tette az emberre az ijesztő némber. Lehetetlen elképzelni azt a hatást, amit az átkozódó némber a nyugalomnak, a csöndességnek közepette tett reánk, és soha, soha vissza nem tudnám adni sem szóval, sem ecsettel irtózatos szájának mozgását. Megvallom, roppant mély hatást tett reám ez a jelenet. . . Barátom azonban érzéketlenül állt mellettem, majd megfordult és szép lassan megindult előre. Utána siettem, és egy félig betett kapu mögül egy fekete fej bukkant elő egy pillanatra s halk hangon ezt súgta valaki felém a sötétben : — Isten óvjon! Megütötted a boszorkány kutyáját! Másnap nem is gondoltam már az esetre s Orkosfot vártam haza, aki valami ürügygyel elment hazulról s nem hitt magával. Végre hazakerült. — Tudja-e, — kérdezte hirtelen — hogy a faluban egyébről sem beszélnek, mint a maga esetéről? — No bizony érdemes is arra szót vesztegetni! — feleltem és vállat vontam. — Csak úgy látszik, hogy nem, — mondta Orkoff roppant nyugodtan. — A parasztok azonban, úgy vettem észre, nincsenek az ön nézetén. »Megütni a boszorkány kutyáját!...« Ha látta volna, milyen rémüldözve mondták... A nagy titokzatoskodás és ijedtség láttára magam is érdeklődni kezdtem az iránt a banya iránt és a kiktől felvilágosítást kértem, halk hangon és miközben számtalanszor keresztet vetettek, beszélték, hogy a banya mindig is olyan vén és fogatlan volt, mint most... A falu vénei jól emlékeznek reá, hogy a banya már akkor is ugyanolyan volt, amikor még ők gyerekek voltak! Dühös, boszuálló teremtés, aki a legborzasztóbb boszura kész mindjárt; az átka megfogja azt, akit megátkoz és ha még úgy is elzárkózik előle az ember, megjelenik az álmában ... és akármeddig, akárhova elmegy utána .. . Mindenre, mindenre képes az a némber, pedig — és ez a legcsodálatosabb —■ ki nem mozdul zugából, ahol annyi esztendeje él összekuporodva, annak az egy fekete kutyának oltalma alatt, a mely a boszorkánynak legdrágább jószága ... s a melyen ön abban a szerencsétlen pillanatban jónak látott végigverni. ~~ Hát, ezeket beszélik erre tájt — toldotta elbeszélését némi szünet múlva Orkoff; majd félig komolyan, félig tréfálva, így folytatta :