Magyar Nemzet, 1904. április (23. évfolyam, 79-103. szám)

1904-04-01 / 79. szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal: VII., Miksa utcza 4. sz. I. emelet. Dr. JÓKAI MÓR főszerkesztő. ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyedévre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fill. A beruházások bírálata. Budapest, márczius 31. Az utolsó évek folyamán a gazdasági publicisztika egyik, elég hangos része káprázatos, de veszedelmes princzipiumot hirdet különböző hangnemben és változatban. A minden kínálkozó alkalommal hangoztatott, néha nyíltan kifejezett, leggyakrabban azonban csak sejtetett elv az, hogy az állam, hitelének óriási mérvű igénybevételével, minél több pénz felhasználásával igyekezzék új és fokozott erőt belevinni, új vért ömleszteni elsorvadt gazdaságunkba. Ebben találják a magyar gazdaság megváltását. E princzipium hangoztatói ellen mi már több alkalommal állást foglaltunk. Ismételten hangoztattuk, hogy e gazdasági politika kimerái bennünket hidegen hagynak. Mert e politika mégoly elokvens hirdetői sem tudtak bennünket meggyőzni arról, hogy egy veszedelmes pénzügyi vállalkozás problematikus eredménye előbbre helyezendő annál az óvatos és higgadt politikánál, mely Lukács László pénzügyminiszter kormányzatához fűződik. Minő valószínűséggel várhattuk mi az idevágó kritikákban megjósolt hatalmas gazdasági lendületet attól a nagyszabásúnak nevezett finánczpolitikától ? Lehet-e az állam óriási igénybevétele biztosíték egy olyan fellendülésre, melynek előfeltételei más, lényeges ponton még hiányzanak ? Nem kelthet-e aggodalmat az eredmény iránt már maga az a körülmény, hogy a princzipium hirdetői a gazdasági élet megváltójaként a nagyszabásúnak mondott állami beruházást állítják oda ? S ha történetesen a gazdasági jósoknak jövendőmondása mégse válnék be? Úgy az ország adófizető polgársága felvenni kényszerült volna már éppen nem szűzi vállaira az elköltött óriási összegek hatalmas kamatterhét is, anélkül, hogy annak viselését az elmaradt fellendülés megkönnyítené ! Nem most mondjuk mi ezt el először. De el kellett mondanunk újra, mert a Tisza-kabinet beruházási törvényjavaslatának előterjesztése ismét alkalmat adott a javaslat bírálóinak a gazdasági politika ilyen irányú éles kritikájára. De halljuk a gáncsoskodókat. Napok óta hirdetik, minden oldalról megvilágítják, szakszerű fejtegetésekkel igazolni igyekszenek, hogy a kormány javaslata tulajdonképpen nem is beruházási akciót ad az országnak, hanem a következő öt-tíz év költségvetéséből előre kiszakítja a szokásos és elkerülhetlen beruházási tételeket. Nyilvánvaló, hogy ez a vád, ilyeténképpen könnyedén odacsapva, egyáltalán nem komoly természetű. Tisztelettel kérdezzük, honnan tudják az urak, hogy a következő öt-tíz év költségvetéseiből a szokásos beruházási tételek hiányozni fognak ? A közgazdaság hűvös atmoszférában mozog, ott az ilyen jövendőmondásokra dedukciókat alapítani nem lehet. Vádakat még kevésbé. De megmondjuk czikornyátlanul. Jó tudomásunk szerint a kormány a beruházási törvényjavaslat előterjesztése útján nem óhajtja kiküszöbölni a szokásos beruházásokat az évi költségvetések keretéből. Sem öt évre, sem tíz évre. Az évi budgetek ezután is tartalmazni fogják a viszonyok parancsolta beruházásokat. És ezzel a ténynyel szemben az a 320 millió korona, melyet a beruházási törvényjavaslat előirányoz, mégis csak el nem tagadható többlet! Többlet, mely tagadhatatlanul az ország gazdaságának jut, a közgazdasági élet számos csatornáján át a polgárság anyagi jólétének fokozását szolgálja. Ebből a pénzből mégis csak vasutat építenek, ipart pártolnak, mezőgazdaságot alimentálnak, közutakat alkotnak! De még egyet. Azt senki tagadásba jogosan nem vonhatja, hogy ez a 320 milliónyi beruházás nem mindmegannyi elodázhatatlan szükséglet. Ha pedig nem az, ebből az következik, hogy a kormánynak igenis módjában lett volna azoknak évekre való további kitolása. Vagy pedig tehetett volna még egyebet. Ezeket a beruházási tételeket beállíthatta volna kisebb adagokban a következő öt-tíz év költségvetésébe. És mi lett volna ennek következménye ? Először az, hogy szűkebb keretekbe szorítva, kisebb részletekben elaprózva szívódott volna fel az egész a közgazdaság vérkeringésében, másodszor pedig szükségszerűleg kiszorultak volna a következő évek előirányzataiból a külön javaslat folytán most már azokba befoglalható egyéb beruházások. A részleteknek, kétségkívül jogosult, objektív bírálatára most nem reflektálunk. A „MAGYAR NEMZET" TÁRCZÁJA. — Márczius 31. — A medvsölő, Borsai Laczi három-négy szál bajuszkáját elkeseredetten sodorgatta a tenyérnyi tükör előtt. Rettenetes szomorú arczot öltött, mint rég-rég, egy estén, amikor először látta Sipos Orbánnét. Aztán ráfogták, hogy kárvallott: a holdvilágot .Ő ejtette le az égről. És kaczagtal és végigtapogatták a vézna karját. — Te medveölő! így. Borsai Laczi erre sem kaczagott, pedig egyszer, valamikor olyan könnyű helyen állt a tréfás kedve. Egy vékony, kötekedő hang azt mondta : — Megette a medve a vidámságát! Hiába, ez sem ragadta ki a szomorúságából. Sodorta, pödörte a bajuszát, mely kopott volt a sok tortúrától s kínosan nyöszörgött hátrafelé. De nem értette senki. A diákharmónia baszusa dörgő hangon énekelt, hogy a kis homályos ablak megzörrent belé: Eresz alatt fészkel a fecske, Szeretőnek jobb a menyecske . . . Tovább nem folytatta, mert a kaczagás egész kórusban csendült fel. Pedig szép hangja volt s a nótának is sok igaza volt. Mégis kaczagtak, mivel Borsai Laczi a menyecske szóra zsebrevágta parányi tükrét s húsos ajkát reszketve ejtette le a fogáról, úgy mondta fájdalmas, vádoló hangon: — Még te is... te is!... A szemközti Sisak-vendéglő párosán nyíló ajtajából akkor tekintgetett kifelé Sipos Orbánná, a kinek megnyílt bimbónál csattanóbb volt az ajka, égi csillagpárnál fényesebb, ragyogóbb a szeme... Ő rá czélozva mondta a basszus a szegény gyötrődő Laczinak, hogy lehaszsza a nagy szerelmét: — Nem szent az pajtás! Asszony, közönséges asszony. Talán csalfa is . . . Minek bolondulsz ?* Csöndes este volt, amilyen az ábrándos versekbe, meg a jámbor szívek mulattatására írt kisebb elbeszélésekbe illik. Hanem a Sisakvendéglő annál zajosabb. Mostanában így megy ez mindig, amióta fiatal, szép asszony került a házhoz. Az ura, Sipos István öreges ember volt már, nagy szürke szakállú és mogorva. Ott voltak a diákok, e boszorkánypillangók is, akik váltig káromolhatnák a szabót, nemzetes Köpeczi uramat, amiért olyan zsebet varrt a tógájukra, hogy nem áll meg benne a pénz. Borsai Laczi csendesen ürizgette a poharat s égő tekintetét szerelmesen villogtatta Sipos Orbánnéra, aki úgy czikázott jobbra-balra a gomolygó füstben, mint valamely kaczagó rózsabokor. Kaczagott, czikázott és a kopott szőke bajszú fiút legtöbbször észre sem vette. — Hát igy . . . igy!. .. szavalta Laczi bánatos hangon. Aztán maga sem tudta, hogy mit akart mondani. Lompos fejét busán ejtette alá s pillái, azok a fehér szőrű, vörös pillák, kifényesedtek valamitől. Már annyira elérzékenyült, hogy sirt. Az is lehet, hogy túlontúl sokat ivott. Sipos Orbánná épp ott állt meg mellette s dévajkodva markolt bele a lompos hajába. — Hej, galambom, gyöngyvirágom, lelopták a holdat az égről! — Már ő is tudta, hogy társai ezzel szokták boszantani a furcsa kisfiút. Most azonban nem neheztelt a boszantásért, nem is sírt többet, hanem mosolygott a könyein keresztül, s a szép asszony kezét odaszorította a szivéhez. És húzta, húzta lázas kíméletlenséggel, amíg Sípos Orbánná rá nem esett a vállára, Így mutogatta, kínálgatta összecsucsorított ajkát. Csókot kért. A szép asszony nem nagyon kérette magát. Hiszen úgyis csak tréfa, ha ennyien látják. Élveteg, piros ajkát elcsattintotta az ajakán. Egészben véve tréfa-csók volt leiz ez — Sipos Orbánnénak, Borsai Laczinak azonban maga a földre esett mennyország. — Kell még valakinek? Ma ingyen mérem! — havajkodott a szép asszony s azzal már repült ki az ajtón, vidám, könnyelmű kaczagást szórva hátra. A basszus komoly, haragos arczczal meredt utána. Komolyan sajnálta a kis holdképű Liczit, mert jó fiú volt s mert látta, hogy veszedelmes örvénylő forgatagba került. Azon töprengett, hogy miként kellene visszarántani az örvényből. — Ostoba, hár nem látod, hogy csak játszik, hogy kelleti magát az italáért! De Borsai Laczi boldogan, büszkén rázogatta a fejét s aztán indulatosan beszélt: — Te is ellenségem vagy . . . Miért nem csókolt meg téged, a ki nagy, erős vagy ? Irigykedtek reám ... te is ...