Magyar Nemzet, 1904. június (23. évfolyam, 131-156. szám)

1904-06-01 / 131. szám

Budapest, 1904, XXIII. évfolyam, 131. szám. Szerda, junius I Szerkesztőség: VII., Miksa­ utcza 4. szám I. em. Telefon száma: 58 — 92. Egész, évre 24 kor., félévre 12 kor., négyed évre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fill. Kiadóhivatal: VII. ker., Kerepesi­ út 54. szám Telefon­száma: 52—73. Hieronymi programmja, Budapest, május 31. Magyarország gazdasági fejlődésének jövendő irányát megszabják azok­ a vi­szonyok, a­melyek gazdasági életünkben néhány évtized óta domináló jelleggel bírnak. Már a múlt század 80-as éveiben oly tényező jelentkezett ez irány megjelölésére, mely azóta fokozatosan érvényesíti hatá­sát. Ez a tényező: a tengerentúli mezőgaz­dasági verseny. A­mint a nyugati piac­okon ez a versenytárs megjelent, komoly és előre­látó nemzetgazdák felemelték intő és figyel­meztető szavukat, hogy Magyarország nem maradhat tovább az egyoldalú gazdasági termelés alapján. A gabonatermelés és az állattenyésztés egyedül nem elég gazdasági alap, hogy növekvő igényeinket annak a jöved­elméből fedezhessük. S megkezdődött lassan és tapogatódzva az új irány. Ipa­runkat és kereskedelmünket kell fejlesz­teni s hogy ez fejlődhessék, közlekedés­ügyünket kell kiépíteni. Azóta ebben az irányban, több-kevesebb erővel és intenzitással haladunk. Fejlesz­tettük vasúti hálózatunkat s megteremtet­tük az iparfejlesztésnek legalább alapjait; kereskedelmünk pedig egyre azon van, hogy uj összeköttetéseket szerezzen, uj piaczokat hódítson meg s a­mi az ipar­­fejlődés elenged­­et­len feltétele, az export lehetőségét előkészítse. Csak természetes tehát, hogy a köz­vélemény a legnagyobb érdeklődéssel te­kint minden oly programm elé, a­mely gazdasági fejlődésünk­ jövendő irányaival áll kapcsolatban. Hieronymi Károly kereskedelmi minisz­ter, ez a messzelátó és nagytanultságú szakember, tegnap a pénzügyi bizottság­ban keretét adta egy ilyen program­mnak. Nyilatkozataiból nagy vonásokban elénk tárul közlekedési és iparpolitikája. Egy reális­­ gondolkodású, a gyakorlati életet szem előtt tartó, erős akaratú államférfiú politikája ez. Nem szereli a levegőben lógó terveket, nem hajszol ábrándokat, hanem a meglevő alapon, meglevő eszkö­zökkel akarja megalkotni gazdasági fejlő­désünk feltételeit. Vasúti politikájában mindenekelőtt a létező bajok kiküszöbölése a czélja. Az ál­lamvasutaknál ily bajok egyrészt a túlsá­gos c­entralizáczió, másrészt a bürokratiz­mus túltengése. Nyomban meg is jelöli, miképp akar e bajokon segíteni: a szolgá­lat dec­entralizálásával, a főnökök egyéni felelősségének nagyobb fokú érvényesítésé­vel és a bürokratikus kezelési formák szűk térre szorításával. Természetesen a részle­tek megállapításától s az egész tervezet végrehajtásától függ, hogy beválik-e ez a reform. De ha Hieronymi eminenter gya­korlati felfogását és szakértelmét veszszü­k tekintetbe, a részben nyugodtak lehetünk, hogy a reform valóban olyan resz, mely a kitűzött czélnak legjobban megfelel. Meglátta Hieronymi a vic­inális vasu­tak építésénél mutatkozó bajokat is. Ezek közt legkirívóbbak, hogy előbb a könnyű pályák építtettek ki, s főleg, hogy az enge­délyezett építkezési költségek túl magasak. Ez utóbbiakat leszállítani, a bevételek sza­porításáról gondoskodni, erre irányul első­sorban a bajok orvoslása. A motor­üzem behozatala kétségkívül hozzá fog járulni terveinek sikeréhez. S amit az Alföldnek primitiv vasutakkal­ való ellátására nézve igér, azzal rég óhajtott s rég szükségesnek bizonyult eszmét fog megvalósítani, mely­­lyel a gazdaközönség hálájára tarthat számot. Hieronymi iparpolitikáját is a gyakor­­latiság jellemzi leginkább. Ez iparpolitiká­nak most még csak vázlatos tervét mutatta be, de már ebből is gyaníthatjuk, hogy szolid alapon akar építeni. Mindenekelőtt a szakoktatást akarja oly irányba terelni, hogy irodaemberek helyett jó élőmunká­­sokat nev­eljen. Ezt a czélt biztosítani fogja az, hogy internálások létesítésével az ipar­iskola kapcsolatba hozatik egy megfelelő iparteleppel, a­hol a tanuló egész nap a műhelyben foglalatoskodik s a teoretikus részt este sajátítja el. Előmunkásnak való anyagunk kitűnő volt eddig is. Bizonyítja ezt az a tény, hogy a külföldön a magyar előmunkásokat egyes iparágakban rend­kívül kedvelik és keresik. Ha a jövőben magyar ipart akarunk, az ipari munka­kérdések közt legelül áll a képzett magyar élőmunkások biztosítása. A MAGYAR NEMZET­ TÁRCZÁJA, — Május 31. — A Legbátrabb toreador. Tavaly valamelyik kis spanyol városkában — a neve nem jut eszembe — megismerkedtem egy nyugalomazott tüzérőrnagygyal. Útközben alig pár óra mnás untig elég a barátság meg­kötéséhez. Az őrnagygyal meg egyébként is rokonszenveztem. Jókedvű, beszédes ember volt, rajongott a Wagner-zenéért ,és utálta az osztri­gát, akár én. Néhány nap múlva már régi, jó ismerősök gyanánt együtt csatangoltunk a város­ban, felkeresve minden mulatóhelyet, meg a múzeumokat, templomokat és a többi látni­valót. Egy délután elvető­dtünk a temetőbe. Egy­szerű cziprus-beárnyékolta kis kert volt. Nem pompáztak benne hatalmas nagy síremlékek, m­agasba törő mauzóleumok, művészi kéztől fara­gott szobrok. Itt-ott egy díszesebb márvány­­kereszt, egy gránit­ oszlop, a hantokon pedig ibolya, nefelejts, borostyán. Egyéb semmi. Utas embernek mindez csak banális látvá­nyosság, katonát sem hat meg a múlandóság képe, így hát kart karba öltve és kedélyesen csevegve sétálgattunk, nem egyszer tréfás meg­jegyzést téve a sírkövekre vésett fölirásokra és reliefekre. Egyszerre csak igen különös emlék ötlött szemembe. Simán csiszolt fekete gránit kőlap nehezedett a mintegy arasznyi magas dombra. Nem volt mögötte sem kereszt, sem fejfa, bokor, vagy virág. A kőlapon mindössze ez a szűk­szavú fölirás: »A legbátrabb toreadornak« s a kőlap fölött hanyagul keresztbe vetve egy hosszú, ébenfa markolatú, egyenes kard. A kard hegye le volt törve és ha nem lett volna vas­tagon rozsdától berágva, azt kellett volna hin­nem, hogy csak az imént felejtette itt valaki; így azonban látnivaló volt, hogy egy halott emlékének van szentelve. Bolondos jókedvre ragadott a kegyeletnek ez a furcsa megnyilatkozása. Nevetve fordultam barátomhoz: — Ugyan miféle ficzkó tiszteletére .. .? Nem fejezhettem be a kérdést. Az őrnagy levett kalappal állt mellettem s a szigorú ki­­fejezésü arc­on, melyen eddig semmiféle szen­vedélynek még csak árnyékát sem láttam át­suhanni, két nehéz könyisepp gördült alá. Azonnal beláttam baklövésemet. A katona semmit sem bámul annyira, mint a hősiességet. Hibámat jóváteendő, élénk részvéttel kezdtem kérdezősködni az elhunyt után. Tőlünk husz­­harmincz lépésnyire volt egy kőpad, azon ké­nyelmesen meghallgathattam a történetet. Tegnap múlt négy éve, — kezdte az őr­nagy — hogy Spanyolország leghíresebb torea­­dor-társasága látogatta meg városunkat. Még most is szemeim előtt áll a nagyszerű bevonu­lás, mintha csak egy órával ezelőtt történt volna. Az egész város apraja-nagyja elébe megy az érkezőknek, ki gyalog, ki kocsin, ki lóhá­ton, a sánták, a bénák döczögős mankóval. Kíván­csian lesik a távolból fölkavargó országút porát, melyből szép lassan válnak ki az egyes alakok, az egész festői csoport elől nyolcz bika soros rendben egymásután lépegetve, béklyózott láb­bal, szarvaikra szívós pányva van hurkolva,a­melyet mindkét oldalról egy-egy izmos matador tart. Azután a pikadorok lóháton, ó-spanyol öltözetben, hosszú lándzsákkal, a banderillerok szigonyszerű­ horgos botokkal, a h­alok vörös köpönyegben és végül nyitott hintóban négy espada. Estére ez pompás mulatságot ígér. A Plaza de Toros, mely máskor harmadáig sem szokott megtelni, most zsúfolásig van. A küz­delmek mind szép simán folynak le, nem tör­ténik semmi érdekes, vagy izgató inczidens; a közönség kezdi unni a dolgot. Utolsó számnak egy különösen erős és vad bika van jelezve. Ezt várjuk mindannyian, sokan rajongnak, hogy hagyják ki a közbenső számokat. Végre elkövetkezik az óhajtott pillanat. Megnyílnak a sorompók, belép a hatalmas andalúz bika, megszegett nyakkal, lehajtott fővel és körülhordozza sandán bizalmatlan te­kintetét. Nincs ideje a szemlélődésre. Lándzsákkal, szigonyokkal támadják minden oldalról s a szemei előtt föl-föllobogtatott vörös kendők a kétségbeesésig fokozzák tompa dühét. Előre lát­ható, hogy az espadának nem könnyű dolga lesz. Helyén legyen a szíve annak, a­ki egy könnyű kis aczélkarddal szem­beül a bozontos vaddal. Kíváncsian tudakoltam szomszédomtól, hogy ki lesz hivatva megadni a mesterszúrást. Az egy szemben fekvő páholyra mutatott. Ketten­­ ültek benne. Egy nagyszépségű fiatal leány fe­kete krepp ruhában, karcsú dereka körül széles sötétpiros övvel. Ez a piros szalag kiáltó ellen­tétet képezett a fekete alapszínnel épp úgy, mint

Next