Magyar Nemzet, 1904. június (23. évfolyam, 131-156. szám)
1904-06-01 / 131. szám
Budapest, 1904, XXIII. évfolyam, 131. szám. Szerda, junius I Szerkesztőség: VII., Miksa utcza 4. szám I. em. Telefon száma: 58 — 92. Egész, évre 24 kor., félévre 12 kor., négyed évre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fill. Kiadóhivatal: VII. ker., Kerepesi út 54. szám Telefonszáma: 52—73. Hieronymi programmja, Budapest, május 31. Magyarország gazdasági fejlődésének jövendő irányát megszabják azok a viszonyok, amelyek gazdasági életünkben néhány évtized óta domináló jelleggel bírnak. Már a múlt század 80-as éveiben oly tényező jelentkezett ez irány megjelölésére, mely azóta fokozatosan érvényesíti hatását. Ez a tényező: a tengerentúli mezőgazdasági verseny. Amint a nyugati piacokon ez a versenytárs megjelent, komoly és előrelátó nemzetgazdák felemelték intő és figyelmeztető szavukat, hogy Magyarország nem maradhat tovább az egyoldalú gazdasági termelés alapján. A gabonatermelés és az állattenyésztés egyedül nem elég gazdasági alap, hogy növekvő igényeinket annak a jövedelméből fedezhessük. S megkezdődött lassan és tapogatódzva az új irány. Iparunkat és kereskedelmünket kell fejleszteni s hogy ez fejlődhessék, közlekedésügyünket kell kiépíteni. Azóta ebben az irányban, több-kevesebb erővel és intenzitással haladunk. Fejlesztettük vasúti hálózatunkat s megteremtettük az iparfejlesztésnek legalább alapjait; kereskedelmünk pedig egyre azon van, hogy uj összeköttetéseket szerezzen, uj piaczokat hódítson meg s ami az iparfejlődés elengedetlen feltétele, az export lehetőségét előkészítse. Csak természetes tehát, hogy a közvélemény a legnagyobb érdeklődéssel tekint minden oly programm elé, amely gazdasági fejlődésünk jövendő irányaival áll kapcsolatban. Hieronymi Károly kereskedelmi miniszter, ez a messzelátó és nagytanultságú szakember, tegnap a pénzügyi bizottságban keretét adta egy ilyen programmnak. Nyilatkozataiból nagy vonásokban elénk tárul közlekedési és iparpolitikája. Egy reális gondolkodású, a gyakorlati életet szem előtt tartó, erős akaratú államférfiú politikája ez. Nem szereli a levegőben lógó terveket, nem hajszol ábrándokat, hanem a meglevő alapon, meglevő eszközökkel akarja megalkotni gazdasági fejlődésünk feltételeit. Vasúti politikájában mindenekelőtt a létező bajok kiküszöbölése a czélja. Az államvasutaknál ily bajok egyrészt a túlságos centralizáczió, másrészt a bürokratizmus túltengése. Nyomban meg is jelöli, miképp akar e bajokon segíteni: a szolgálat decentralizálásával, a főnökök egyéni felelősségének nagyobb fokú érvényesítésével és a bürokratikus kezelési formák szűk térre szorításával. Természetesen a részletek megállapításától s az egész tervezet végrehajtásától függ, hogy beválik-e ez a reform. De ha Hieronymi eminenter gyakorlati felfogását és szakértelmét veszszük tekintetbe, a részben nyugodtak lehetünk, hogy a reform valóban olyan resz, mely a kitűzött czélnak legjobban megfelel. Meglátta Hieronymi a vicinális vasutak építésénél mutatkozó bajokat is. Ezek közt legkirívóbbak, hogy előbb a könnyű pályák építtettek ki, s főleg, hogy az engedélyezett építkezési költségek túl magasak. Ez utóbbiakat leszállítani, a bevételek szaporításáról gondoskodni, erre irányul elsősorban a bajok orvoslása. A motorüzem behozatala kétségkívül hozzá fog járulni terveinek sikeréhez. S amit az Alföldnek primitiv vasutakkal való ellátására nézve igér, azzal rég óhajtott s rég szükségesnek bizonyult eszmét fog megvalósítani, melylyel a gazdaközönség hálájára tarthat számot. Hieronymi iparpolitikáját is a gyakorlatiság jellemzi leginkább. Ez iparpolitikának most még csak vázlatos tervét mutatta be, de már ebből is gyaníthatjuk, hogy szolid alapon akar építeni. Mindenekelőtt a szakoktatást akarja oly irányba terelni, hogy irodaemberek helyett jó élőmunkásokat neveljen. Ezt a czélt biztosítani fogja az, hogy internálások létesítésével az ipariskola kapcsolatba hozatik egy megfelelő iparteleppel, ahol a tanuló egész nap a műhelyben foglalatoskodik s a teoretikus részt este sajátítja el. Előmunkásnak való anyagunk kitűnő volt eddig is. Bizonyítja ezt az a tény, hogy a külföldön a magyar előmunkásokat egyes iparágakban rendkívül kedvelik és keresik. Ha a jövőben magyar ipart akarunk, az ipari munkakérdések közt legelül áll a képzett magyar élőmunkások biztosítása. A MAGYAR NEMZET TÁRCZÁJA, — Május 31. — A Legbátrabb toreador. Tavaly valamelyik kis spanyol városkában — a neve nem jut eszembe — megismerkedtem egy nyugalomazott tüzérőrnagygyal. Útközben alig pár óra mnás untig elég a barátság megkötéséhez. Az őrnagygyal meg egyébként is rokonszenveztem. Jókedvű, beszédes ember volt, rajongott a Wagner-zenéért ,és utálta az osztrigát, akár én. Néhány nap múlva már régi, jó ismerősök gyanánt együtt csatangoltunk a városban, felkeresve minden mulatóhelyet, meg a múzeumokat, templomokat és a többi látnivalót. Egy délután elvetődtünk a temetőbe. Egyszerű cziprus-beárnyékolta kis kert volt. Nem pompáztak benne hatalmas nagy síremlékek, magasba törő mauzóleumok, művészi kéztől faragott szobrok. Itt-ott egy díszesebb márványkereszt, egy gránit oszlop, a hantokon pedig ibolya, nefelejts, borostyán. Egyéb semmi. Utas embernek mindez csak banális látványosság, katonát sem hat meg a múlandóság képe, így hát kart karba öltve és kedélyesen csevegve sétálgattunk, nem egyszer tréfás megjegyzést téve a sírkövekre vésett fölirásokra és reliefekre. Egyszerre csak igen különös emlék ötlött szemembe. Simán csiszolt fekete gránit kőlap nehezedett a mintegy arasznyi magas dombra. Nem volt mögötte sem kereszt, sem fejfa, bokor, vagy virág. A kőlapon mindössze ez a szűkszavú fölirás: »A legbátrabb toreadornak« s a kőlap fölött hanyagul keresztbe vetve egy hosszú, ébenfa markolatú, egyenes kard. A kard hegye le volt törve és ha nem lett volna vastagon rozsdától berágva, azt kellett volna hinnem, hogy csak az imént felejtette itt valaki; így azonban látnivaló volt, hogy egy halott emlékének van szentelve. Bolondos jókedvre ragadott a kegyeletnek ez a furcsa megnyilatkozása. Nevetve fordultam barátomhoz: — Ugyan miféle ficzkó tiszteletére .. .? Nem fejezhettem be a kérdést. Az őrnagy levett kalappal állt mellettem s a szigorú kifejezésü arcon, melyen eddig semmiféle szenvedélynek még csak árnyékát sem láttam átsuhanni, két nehéz könyisepp gördült alá. Azonnal beláttam baklövésemet. A katona semmit sem bámul annyira, mint a hősiességet. Hibámat jóváteendő, élénk részvéttel kezdtem kérdezősködni az elhunyt után. Tőlünk huszharmincz lépésnyire volt egy kőpad, azon kényelmesen meghallgathattam a történetet. Tegnap múlt négy éve, — kezdte az őrnagy — hogy Spanyolország leghíresebb toreador-társasága látogatta meg városunkat. Még most is szemeim előtt áll a nagyszerű bevonulás, mintha csak egy órával ezelőtt történt volna. Az egész város apraja-nagyja elébe megy az érkezőknek, ki gyalog, ki kocsin, ki lóháton, a sánták, a bénák döczögős mankóval. Kíváncsian lesik a távolból fölkavargó országút porát, melyből szép lassan válnak ki az egyes alakok, az egész festői csoport elől nyolcz bika soros rendben egymásután lépegetve, béklyózott lábbal, szarvaikra szívós pányva van hurkolva,amelyet mindkét oldalról egy-egy izmos matador tart. Azután a pikadorok lóháton, ó-spanyol öltözetben, hosszú lándzsákkal, a banderillerok szigonyszerű horgos botokkal, a halok vörös köpönyegben és végül nyitott hintóban négy espada. Estére ez pompás mulatságot ígér. A Plaza de Toros, mely máskor harmadáig sem szokott megtelni, most zsúfolásig van. A küzdelmek mind szép simán folynak le, nem történik semmi érdekes, vagy izgató inczidens; a közönség kezdi unni a dolgot. Utolsó számnak egy különösen erős és vad bika van jelezve. Ezt várjuk mindannyian, sokan rajongnak, hogy hagyják ki a közbenső számokat. Végre elkövetkezik az óhajtott pillanat. Megnyílnak a sorompók, belép a hatalmas andalúz bika, megszegett nyakkal, lehajtott fővel és körülhordozza sandán bizalmatlan tekintetét. Nincs ideje a szemlélődésre. Lándzsákkal, szigonyokkal támadják minden oldalról s a szemei előtt föl-föllobogtatott vörös kendők a kétségbeesésig fokozzák tompa dühét. Előre látható, hogy az espadának nem könnyű dolga lesz. Helyén legyen a szíve annak, aki egy könnyű kis aczélkarddal szembeül a bozontos vaddal. Kíváncsian tudakoltam szomszédomtól, hogy ki lesz hivatva megadni a mesterszúrást. Az egy szemben fekvő páholyra mutatott. Ketten ültek benne. Egy nagyszépségű fiatal leány fekete krepp ruhában, karcsú dereka körül széles sötétpiros övvel. Ez a piros szalag kiáltó ellentétet képezett a fekete alapszínnel épp úgy, mint