Magyar Nemzet, 1904. augusztus (23. évfolyam, 184-208. szám)

1904-08-02 / 184. szám

Budapest, 1904. XXIII. évfolyam, 184. szám. Kedd, augusztus 2. Szerkesztőség: VI­., Miksa­ utcza 4. szám I. em. Telefon száma: 53—92. Egész évre 21 kor., félévre 12 kor., negyed évre 6 kor. egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fill. Kiadóhivatal: VII. ker., Kerepesi­ út 54. szám Telefon­száma: 52—73. A nagyság átka. Budapest, aug. 1. Azon a sajátságos pályafutáson, a­me­lyen Eötvös Károly, illetve az ő nagy te­hetsége végigfutott, mondhatnák gurult, eljutott arra a pontra, a­melyet méltán jelölhetünk meg ekkép: a nagyság átka. Deák Ferencz oldala mellett hajtotta ez a tehetség legszebb virágait; a magyar lite­­ratura sok szép alkotást köszönhet neki a későbbi időben is, de a mikorára eljutott az­­ Abbáziáig, végtelenül elposványo­sodott. Micsoda köre, mondjuk udvara van ennek a tehetségnek­? Minő környezetben tudott így elsekélyesedni, nem kutatjuk, csak megállapítjuk őszinte szomorúsággal. Megállapítjuk különösen azt, hogy ez a tehetség, mint az nagyon gyakran szokott megtörténni eléggé nem fegyelmezett talen­tumokkal, úgy látszik áldozatává lett vég­telen hiúságának. Annak a tulajdonságnak, mely nem válogat a tapsolókban, és sze­reti, áhítja, megköveteli a tapsot — bár­honnan jó is. Nem törődik azzal, mit alkot, nem bánja cselekedeteinek vagy nyilatko­zatainak sem lényegét, sem formáját, ha­­hogy tetszésre talál, az tökéletesen kielé­gíti, s azért lassan kint csakis erre a tet­szészajra vadász. Hatalomra jutott gyöngébb egyénisé­gek szoktak így elzülleni, de a tehetség is lehet ilyen hatalom és Eötvös tehetsége teljesen ezt a tünetet árulja el. Mai beszédének csak egy pontja — daczára annak, hogy sok erős és igazság­talan kifakadást tartalmaz—mutat a régi, erős tehetségű Eötvösre, a mely az 1848. évi XX. t.-czikkről szól. A többi az a kávé­házi politikusé, az abbáziai irigyelt »köz­ponté«­, a melyet olcsó tetszésük nyilatko­zataival halmoznak el isten tudja minő ala­kok és nyájas, helyeslő m­osolylyal kisér a pinczér, a kávés, a nyájas pénztárosnő,­­a­ki egy emelvényen pálinkás poharak kö­zött ül és mosolyog­­. Mert micsoda komolyságot lehessen tulajdonítani az olyan beszédnek, a­mely Berzeviczy erővel és tudással teljes iro­dalmi munkásságát — mely nem miniszter korában szerezte meg írójának a Kisfaludy­­társasági tagságot — minden alap nélkül azzal vádolja, hogy 50.000 olasz könyv után készült? Miképp lihet a régi Eötvös­nek tulajdonítanunk azt az állítását, hogy a külföldi művészek alkotásai után tanulni azonos azzal, hogy megrontsa a hazai mű­vészetet? Hogyan lehet azt állítania, hogy a mi zeneakadémiánkból kilökik azt a nö­vendéket, a­ki magyarul beszél és érez? Gyalázat! — szólt közbe Gabányi. íme, az Eötvös beszédének színvonala eljutott egész Gabányiig. A zeneakadémiával általában épp olyan zseniális fölü­letességgel bánik el Eötvös Károly, mint sok más egyébbel, hahogy egy­két derültséget vele szerezni tud. A magyar zene művelése, tanítása ott az ő tudomása szerint semmi. Ádáz vádaskodása daczára azonban nem tartotta érdemesnek és szük­ségesnek, hogy tudomást vegyen arról, a­mi éppen a magyar zene tanítása és fej­lesztése érdekében a zeneakadémián foly­ton történik, a­miben elég legyen most a kitűnő Molnár Géza tanári működésére és a magyar zenéről szóló, európai hírt meg­érdemlő, de egész Magyarország zenei vi­lágára valóságos eseményt képező köny­vére hivatkoznunk. De azért igazi kávéházi tónusban, a­mely pedig vajmi kevéssé alkalmas a par­lamenti viták színvonalának emelésére, »odavágja« Eötvös, hogy a zenében: — Gyáván és gyalázatosan eláruljuk a magyarságot! Arra ki sem akarunk terjeszkedni, a­mi­ket Eötvös a Wagner-zenéről mond. Csak jelezni kívánjuk, hogy a­míg a németeket ádázan gyűlölő francziáknál, a párisi nagy operaházba diadalmasan vonult be Wagner zenéje, addig Eötvösnek más szava nincs rá, minthogy hóbortos­, bolond­, és más eféle. Persze, ez tetszik a Gabányiaknak és ama kávéházi alakoknak, és ugyanők, de csakis ők tartják jóizlésűnek és meg­engedhetőnek azt, hogy egyetemi tanárain­kat, csak úgy mellesleg, azzal vádolják a parlament színe előtt, hogy ők ha valamit A „MAGYAR NEMZET" TÁRCZÁJA. — Augusztus 1. — Az öldöklés közelről. Oroszország és Magyarország-Ausztria kö­zött nagyon feszült volt a viszony. A mi tar­talékos tisztjeink egyre-m­ásra kapták a figyel­meztetéseket, utasításokat: — hogy a kaszárnyá­kon belül mi történt, azt persze nem tudtuk. — De az utasítások között voltak olyanok, a­me­lyek kö­zvetetlenül a mozgósításra vonatkoztak. A vasúti kocsik fölhalmozásáról szólottak, Mis­­kolcz,­­Kassa felé, Máramarosnak. Minden arra mutatott, hogy nem telik bele néhány hónap és kitör a háború a két hatalom között, a három között, ha így jobban tetszik. Társaim és én, a­kik már az önkéntes évünket leszólgáltuk, nagyon örültünk a sok kósza hírnek, melyek hogy nem mind voltak kószák, arról hamarosan meggyőződtük. A­ki közülünk a tiszti vizsgálaton megbukott, vagy a­ki ne is ment neki, felszólítást kapott, hogy minél hamarább jelentkezzék, úgy suba alatt azt is értésünkre adták, hogy most a vizsgálat nem lesz nehéz. Támadt is pár hét alatt annyi tartalékos tiszt, hogy szinte szédületes. Magya­rul is felelhettek a fiuk s minthogy a vizsgázó­­tisztekről — legalább az én ezredemben — tudták hogy cseh valamennyi és magyarul alig sejt csak egy is, olyan hadarást vittek végbe magyarul, összehordva a legképtelenebb dolgokat, hogy a vizsgálat egyre másra sikerült. Roppant örültünk a bábomnak, még­pedig két okból. Az erő az, hogy ime boszul állha­tunk Világosért. Határozottan éreztük, hogy a sors ezt nekünk feladatunkká, kötelességünkké tette, és el voltunk szánva annak tökéletesen megfelelni, még pedig, a mi fokozta gyönyö­rűségünket — osztrák segítséggé­. A másik az, hogy mozgósittatván, biztosra vehettük, hogy naponkint legalább 3­0—16 órát lovagolhatunk. Az élet nyomorúságos kínlódását pedig lovag­lással váltani fel, — ezt csak az érti meg, a­ki szeret és tud lovagolni és csak nehezen vagy ritkán jut hozzá. Mielőtt azonban elindulhatnánk a harertérre, engem nagyon zsenirozott az, hogy a képzele­tem teljesen megtagadta a szolgálatot arra nézve, minő érzés lehet embert ölni; s minő érzés lehet az ellenkezője: szembe nézni a ha­lállal ? A­mit erről a történelem tanít, az na­gyon tökéletlen; a marseilleiek, a­kik azért mentek Parisba, hogy megmutassák, »hogy ők meg tudnak halni«, csak az önfeláldozás példái. Nero perverz szörnyeteg volt; a rómaiak példái nagyon messzire estek tőlünk. Kerestem embe­reket, a­kik résztvettek nagy harczokban, hogy az ő beszédjük alapján készüljek a háború borzalmaira. Egy jó barátom, a­ki végigküzdötte az egész okkupácziót és megostromolta (egynehá­­nyad magával) Szenijévét, egészen belebutult a kérdésbe. — Tudja isten, — úgymond — az ember egészen belekábul a hadjáratba. Annyira elcsi­­gázódik a csata előtt és úgy örül a csaták után, hogy élve megszabadult, hogy eszébe sincs magát, érzéseit olyankor megfigyelni. — De amikor élsz, vagy egészséges,életerős szervezettel a halálra készülsz,— szólok — akkor csak nem közönséges, külön megfigyelés által fixírozandó érzésekkel vagy teljes? —­ Meglehet. De azt hiszem, hogy csak baromi dü­h bántja az embert, hogy e­létét kell cselekednie, vagy elszenvednie, semmi más. Különben, amikor bevettük Szerajevót, akkor mégis volt egy furcsa érzésem. A midőn az ágyuharcz elhallgatott és mi szuronynyal rohan­tunk be Szarajevó, utczáiba, minden házból lövöldöztek felénk. Én káplár voltam akkor és csak a legényeimre ügyeltem és nem lőttem vissza egyszer sem. De a­mint egy kis utcza sarkához érünk, hirtelen elém toppan egy óriási bosnyák és egyenest rám szegezi a pisztolyát. Ugyanabban a pillanatban a mellébe döftem a szuronyomat, úgy, hogy hallottam a mellcsontja ropogását. A bosnyáknak irtózatossá vált az arcza, a szeme kimeredt, a szájából kibuggyant a vér és a szerencsétlen egyenest rám akart zuhanni. Alig volt annyi időm­, hogy félreugot­­tak, de már nem bírtam a puskámat a mellé­ből kirántani, úgy hogy otthagytam s futottam előre tovább, de alig tettem még tíz lépést, az undortól elfogott a hányás. És hánytam. Ezt aztán magyarázd, a­hogy tudod. Nem tudtam magyarázni sehogy sem. Ámbár megértettem valahogy. De a töpren­­kedésem­re ez a reális kis leírás, a­melynek valóságában kételkednem nem lehetett, megfelelni szintén nem tudott. Kérdezősködtem tovább. A budapesti német konzulátus főtitkára ■layer, a­ki csak néhány éve halt meg a város­ligeti Bethesdában, végigküzdötte mint lovas tüzértiszt az egész franczia-német háborút. Kedves, munkára mindig kész, derék férfin volt az öles termetű szegény­­láger, de beszélni, vagy éppen elbeszélni valamit, nem szeretett. Szűken adta a szót, csak úgy ropogott, a­mit mondott és egy csöppet sem nézte a világot szentimen­tálisan. N­agy nehezen tudtam rávenni arra,­ hogy a kérdésemre feleletképpen legalább egy epizódot elmondott a háborús tapasztalatairól, rám bízva, hogy abból okoskodjam ki, a­mit akarok. — Közel jártunk Parishoz, a­mikor egy jókora csapat francaidra bukkantunk. Az én ütegem azonnal tűzbe ment és megkezdtük a

Next