Magyar Nemzet, 1904. augusztus (23. évfolyam, 184-208. szám)
1904-08-02 / 184. szám
Budapest, 1904. XXIII. évfolyam, 184. szám. Kedd, augusztus 2. Szerkesztőség: VI., Miksa utcza 4. szám I. em. Telefon száma: 53—92. Egész évre 21 kor., félévre 12 kor., negyed évre 6 kor. egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fill. Kiadóhivatal: VII. ker., Kerepesi út 54. szám Telefonszáma: 52—73. A nagyság átka. Budapest, aug. 1. Azon a sajátságos pályafutáson, amelyen Eötvös Károly, illetve az ő nagy tehetsége végigfutott, mondhatnák gurult, eljutott arra a pontra, amelyet méltán jelölhetünk meg ekkép: a nagyság átka. Deák Ferencz oldala mellett hajtotta ez a tehetség legszebb virágait; a magyar literatura sok szép alkotást köszönhet neki a későbbi időben is, de a mikorára eljutott az Abbáziáig, végtelenül elposványosodott. Micsoda köre, mondjuk udvara van ennek a tehetségnek? Minő környezetben tudott így elsekélyesedni, nem kutatjuk, csak megállapítjuk őszinte szomorúsággal. Megállapítjuk különösen azt, hogy ez a tehetség, mint az nagyon gyakran szokott megtörténni eléggé nem fegyelmezett talentumokkal, úgy látszik áldozatává lett végtelen hiúságának. Annak a tulajdonságnak, mely nem válogat a tapsolókban, és szereti, áhítja, megköveteli a tapsot — bárhonnan jó is. Nem törődik azzal, mit alkot, nem bánja cselekedeteinek vagy nyilatkozatainak sem lényegét, sem formáját, hahogy tetszésre talál, az tökéletesen kielégíti, s azért lassan kint csakis erre a tetszészajra vadász. Hatalomra jutott gyöngébb egyéniségek szoktak így elzülleni, de a tehetség is lehet ilyen hatalom és Eötvös tehetsége teljesen ezt a tünetet árulja el. Mai beszédének csak egy pontja — daczára annak, hogy sok erős és igazságtalan kifakadást tartalmaz—mutat a régi, erős tehetségű Eötvösre, a mely az 1848. évi XX. t.-czikkről szól. A többi az a kávéházi politikusé, az abbáziai irigyelt »központé«, a melyet olcsó tetszésük nyilatkozataival halmoznak el isten tudja minő alakok és nyájas, helyeslő mosolylyal kisér a pinczér, a kávés, a nyájas pénztárosnő,aki egy emelvényen pálinkás poharak között ül és mosolyog. Mert micsoda komolyságot lehessen tulajdonítani az olyan beszédnek, amely Berzeviczy erővel és tudással teljes irodalmi munkásságát — mely nem miniszter korában szerezte meg írójának a Kisfaludytársasági tagságot — minden alap nélkül azzal vádolja, hogy 50.000 olasz könyv után készült? Miképp lihet a régi Eötvösnek tulajdonítanunk azt az állítását, hogy a külföldi művészek alkotásai után tanulni azonos azzal, hogy megrontsa a hazai művészetet? Hogyan lehet azt állítania, hogy a mi zeneakadémiánkból kilökik azt a növendéket, aki magyarul beszél és érez? Gyalázat! — szólt közbe Gabányi. íme, az Eötvös beszédének színvonala eljutott egész Gabányiig. A zeneakadémiával általában épp olyan zseniális fölületességgel bánik el Eötvös Károly, mint sok más egyébbel, hahogy egykét derültséget vele szerezni tud. A magyar zene művelése, tanítása ott az ő tudomása szerint semmi. Ádáz vádaskodása daczára azonban nem tartotta érdemesnek és szükségesnek, hogy tudomást vegyen arról, ami éppen a magyar zene tanítása és fejlesztése érdekében a zeneakadémián folyton történik, amiben elég legyen most a kitűnő Molnár Géza tanári működésére és a magyar zenéről szóló, európai hírt megérdemlő, de egész Magyarország zenei világára valóságos eseményt képező könyvére hivatkoznunk. De azért igazi kávéházi tónusban, amely pedig vajmi kevéssé alkalmas a parlamenti viták színvonalának emelésére, »odavágja« Eötvös, hogy a zenében: — Gyáván és gyalázatosan eláruljuk a magyarságot! Arra ki sem akarunk terjeszkedni, amiket Eötvös a Wagner-zenéről mond. Csak jelezni kívánjuk, hogy amíg a németeket ádázan gyűlölő francziáknál, a párisi nagy operaházba diadalmasan vonult be Wagner zenéje, addig Eötvösnek más szava nincs rá, minthogy hóbortos, bolond, és más eféle. Persze, ez tetszik a Gabányiaknak és ama kávéházi alakoknak, és ugyanők, de csakis ők tartják jóizlésűnek és megengedhetőnek azt, hogy egyetemi tanárainkat, csak úgy mellesleg, azzal vádolják a parlament színe előtt, hogy ők ha valamit A „MAGYAR NEMZET" TÁRCZÁJA. — Augusztus 1. — Az öldöklés közelről. Oroszország és Magyarország-Ausztria között nagyon feszült volt a viszony. A mi tartalékos tisztjeink egyre-másra kapták a figyelmeztetéseket, utasításokat: — hogy a kaszárnyákon belül mi történt, azt persze nem tudtuk. — De az utasítások között voltak olyanok, amelyek közvetetlenül a mozgósításra vonatkoztak. A vasúti kocsik fölhalmozásáról szólottak, Miskolcz,Kassa felé, Máramarosnak. Minden arra mutatott, hogy nem telik bele néhány hónap és kitör a háború a két hatalom között, a három között, ha így jobban tetszik. Társaim és én, akik már az önkéntes évünket leszólgáltuk, nagyon örültünk a sok kósza hírnek, melyek hogy nem mind voltak kószák, arról hamarosan meggyőződtük. Aki közülünk a tiszti vizsgálaton megbukott, vagy aki ne is ment neki, felszólítást kapott, hogy minél hamarább jelentkezzék, úgy suba alatt azt is értésünkre adták, hogy most a vizsgálat nem lesz nehéz. Támadt is pár hét alatt annyi tartalékos tiszt, hogy szinte szédületes. Magyarul is felelhettek a fiuk s minthogy a vizsgázótisztekről — legalább az én ezredemben — tudták hogy cseh valamennyi és magyarul alig sejt csak egy is, olyan hadarást vittek végbe magyarul, összehordva a legképtelenebb dolgokat, hogy a vizsgálat egyre másra sikerült. Roppant örültünk a bábomnak, mégpedig két okból. Az erő az, hogy ime boszul állhatunk Világosért. Határozottan éreztük, hogy a sors ezt nekünk feladatunkká, kötelességünkké tette, és el voltunk szánva annak tökéletesen megfelelni, még pedig, a mi fokozta gyönyörűségünket — osztrák segítséggé. A másik az, hogy mozgósittatván, biztosra vehettük, hogy naponkint legalább 30—16 órát lovagolhatunk. Az élet nyomorúságos kínlódását pedig lovaglással váltani fel, — ezt csak az érti meg, aki szeret és tud lovagolni és csak nehezen vagy ritkán jut hozzá. Mielőtt azonban elindulhatnánk a harertérre, engem nagyon zsenirozott az, hogy a képzeletem teljesen megtagadta a szolgálatot arra nézve, minő érzés lehet embert ölni; s minő érzés lehet az ellenkezője: szembe nézni a halállal ? Amit erről a történelem tanít, az nagyon tökéletlen; a marseilleiek, akik azért mentek Parisba, hogy megmutassák, »hogy ők meg tudnak halni«, csak az önfeláldozás példái. Nero perverz szörnyeteg volt; a rómaiak példái nagyon messzire estek tőlünk. Kerestem embereket, akik résztvettek nagy harczokban, hogy az ő beszédjük alapján készüljek a háború borzalmaira. Egy jó barátom, aki végigküzdötte az egész okkupácziót és megostromolta (egynehányad magával) Szenijévét, egészen belebutult a kérdésbe. — Tudja isten, — úgymond — az ember egészen belekábul a hadjáratba. Annyira elcsigázódik a csata előtt és úgy örül a csaták után, hogy élve megszabadult, hogy eszébe sincs magát, érzéseit olyankor megfigyelni. — De amikor élsz, vagy egészséges,életerős szervezettel a halálra készülsz,— szólok — akkor csak nem közönséges, külön megfigyelés által fixírozandó érzésekkel vagy teljes? — Meglehet. De azt hiszem, hogy csak baromi düh bántja az embert, hogy elétét kell cselekednie, vagy elszenvednie, semmi más. Különben, amikor bevettük Szerajevót, akkor mégis volt egy furcsa érzésem. A midőn az ágyuharcz elhallgatott és mi szuronynyal rohantunk be Szarajevó, utczáiba, minden házból lövöldöztek felénk. Én káplár voltam akkor és csak a legényeimre ügyeltem és nem lőttem vissza egyszer sem. De amint egy kis utcza sarkához érünk, hirtelen elém toppan egy óriási bosnyák és egyenest rám szegezi a pisztolyát. Ugyanabban a pillanatban a mellébe döftem a szuronyomat, úgy, hogy hallottam a mellcsontja ropogását. A bosnyáknak irtózatossá vált az arcza, a szeme kimeredt, a szájából kibuggyant a vér és a szerencsétlen egyenest rám akart zuhanni. Alig volt annyi időm, hogy félreugottak, de már nem bírtam a puskámat a melléből kirántani, úgy hogy otthagytam s futottam előre tovább, de alig tettem még tíz lépést, az undortól elfogott a hányás. És hánytam. Ezt aztán magyarázd, ahogy tudod. Nem tudtam magyarázni sehogy sem. Ámbár megértettem valahogy. De a töprenkedésemre ez a reális kis leírás, amelynek valóságában kételkednem nem lehetett, megfelelni szintén nem tudott. Kérdezősködtem tovább. A budapesti német konzulátus főtitkára ■layer, aki csak néhány éve halt meg a városligeti Bethesdában, végigküzdötte mint lovas tüzértiszt az egész franczia-német háborút. Kedves, munkára mindig kész, derék férfin volt az öles termetű szegényláger, de beszélni, vagy éppen elbeszélni valamit, nem szeretett. Szűken adta a szót, csak úgy ropogott, amit mondott és egy csöppet sem nézte a világot szentimentálisan. Nagy nehezen tudtam rávenni arra, hogy a kérdésemre feleletképpen legalább egy epizódot elmondott a háborús tapasztalatairól, rám bízva, hogy abból okoskodjam ki, amit akarok. — Közel jártunk Parishoz, amikor egy jókora csapat francaidra bukkantunk. Az én ütegem azonnal tűzbe ment és megkezdtük a