Magyar Nemzet, 1904. szeptember (23. évfolyam, 209-234. szám)

1904-09-01 / 209. szám

hrmnk Szerkesztőség: Vll., Miksa­ utcza 4. szám I. em. Telefon­száma: 58—92. w.nwyi^,­ «.'»"Ji ^■ Budapest, 1904. XXIII. évfolyam, 209. szám. Csütörtök, szeptember 1. Egész évre 11 kor., félévre 12 kor., negyed évre 6 kor. egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fill. Kiadóhivatal, VII. ker., Kerepesi­ út 54. szám Telefon­száma: 52—73. Olaszország és a monarchia. Budapest, augusztus 31. Valrombrosóban folynak a tárgyalások az iránt, hogy monarchiánk és Olaszország gazdasági forgalmát egy újabb periódus tartamára szerződésileg szabályozzák. Hig­gadtan és kölcsönös jóakarattal folynak a a tanácskozások, a­minthogy a gazdasági problémák megoldásának útját másképpen egyengetni alig lehet, és a­mint az politi­kai szövetségesek között csak természetes. Mialatt azonban a siker reményével törekednek rá a két nagyhatalom kép­viselői, hogy a két hatalmasság között a kapcsolatot gazdaságilag is megerősítsék, a monarchiában is, olasz földön is sajná­latosképpen olyan híresztelések nyernek tápot, olyan fejtegetések olvashatók, melyek azt a látszatot keltik, mintha a két szövet­séges állam között komoly és nehezen eloszlatható feszültség állana fenn. Mindenekelőtt is sietünk konstatálni, hogy Olaszország és az osztrák-magyar monarchia között semmiféle ok az össze­ütközésre, de még csak a súrlódása is fel nem merült. Úgy Rómában mint Bécsben ,teljes buzgalommal fáradoznak, hogy ellen­tétek fel ne is merülhessenek s a jó egyet­értés, mint a szövetséges viszonynak ter­mészetes következménye, gondosan ápol­tassák. Egyes felmerülő eseményekből tá­madható súrlódásoknak pedig a külpoli­tika intézői eddigelé mindig gátat vetettek és a barátságos viszony megzavarását min­dig meg is akadályozták. Annál sajnálatosabb azonban, hogy egy idő óta a vezető politikusok e törek­vései és gondolkodása a közvélemény egy részének felfogásával nem áll összhang­ban. A közfelfogásban bizonyos idegesség­nek és izgatottságnak jelenségei észlel­hetők, melyeket gyanúsítások és üres híresztelések táplálnak. A politika hivatásos intézői a Baul­­patzon is, Rómában is megbotránkozással látják a konkolyhintésnek ezt az áldatlan munkáját, melyek minden komolyság híján levő természetével minden higgadtan gon­dolkozó ember tisztában lehet. De nézzünk közelebbről is a szemébe a konkolyhintő híreszteléseknek. Azt szinte bizonyítgatnunk is fölösle­ges, hogy a két hatalmasság állítólagos hadi készülődései csak a hirlelők fantáziá­jában léteznek. Szó hallatszik arról is, mintha a két szövetséges felfogása között a Balkán kér­dései tekintetében uralkodnék ellentét. Tit­­toni olasz külügyminiszter és Goluchowski gróf erről a témáról legutóbbi abbáziai találkozójuk alkalmával bizonyára kicserél­hették nézeteiket s kétségkívül meg is talál­ták az érintkezési pontokat. De még a Balkán-kérdés további fejlődése nem is csupán Ausztriát, Magyarországot és Olasz­országot érinti. Joggal utalnak tehát arra, hogy a Balkán-kérdés az összes európai hatalmakat érintő ügy. De az irredentista törekvésekben sem lehet valamely megnövekedett veszedel­met találnunk. Ez az áramlat, mely sajná­latosképpen már régebben folytat destruk­tív munkát, a legutóbbi időben jelentéke­nyen csökkent s legagilisabb olasz szó­szólói is belátják immár az olasz-osz­­trák-magyar szövetségi viszony politikai szükségességét. Ilyen körülmények között miben lás­suk hát a két nagyhatalom politikai ba­rátságának elhomályosulását ? Miben lás­suk az ellentét reális indokát ? Valóban nem találhatjuk meg elfogadható alapját. Magát a szövetséget éppen ezért egy cseppet sem féltjük. Sokkal szilárdabb alapon nyugszik az, sokkal inkább benne van a köztudatban politikai szükséges­sége, hogysem üres hangu­latcsinálás meg­ingathatná. A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Augusztus 31. — Új szépség. Irta: Siebert Gyula. Keresem a szépet és kutatom a legszebbet. Két esztendeje, hogy nekivágtam a világnak s utaztam, jártam sokfelé. Láttam, hallottam és tapasztaltam s mindenről saját megfigyeléseket gyűjtöttem. Mi volt a legszebb, a­mit a világon láttam? Nem benső, láthatatlan szépségekről beszélek. Emberi szépségek, szép szemekről se, hanem személytelen dolgokról, természeti szép­ségekről és művészi építésekről. Melyik volt a legszebb ? Nem azt kérdezem, hogy a látás pillanatában mi volt reám a legna­gyobb hatással, hanem hogy mi gazdagította legintenzívebben életörömömet ? Kutatok a szép tömegeiben, melyeket szerencsés voltam látni... Mint forgó­panorámában a tájképek, úgy vonul­nak el előttem: a Duna örökszépségű budai partja, az Andrássy-út, a bécsi Szent István­­templom belseje alkonyi fényben, Helgoland tiszta, napsugaras időben, a hamburgi ki­kötő viharban, egy konstantinápolyi reggel, egy montreuxi est, Rómának hatása al­konyatkor Szent Péter temploma mögött, Garizim hegyéről való kilátás a moabutri hegységekre, kilátás egy léghajóból a rajnai völgyre, a csokoládészinti Nílus áradása, az egyiptomi hegyek varázsa — nem tudok a vé­gére jutni a látott természeti szépségeknek, szebbnél-szebb képek torlódnak az emlékeze­temben és ha meg kéne mondanom, hogy melyik volt a legszebb, akkor azt mondanám, hogy az Atlasz-hegység déli lejtője volt, mely a Szaha­rára nyit kilátást. . . Nem azért írom le benyomásaimat, hogy irigyekké tegyem azokat, a­kik kevesebbet láttak, hanem hogy példákat hozzak fel arra nézve, micsoda tárgyakon alapul a természeti szépségek ízlése a mai forgalom idejében. Bizonyos, hogy a természet szépségeiben is nagyobbak lettek a mi igényeink és nagyobb mé­reteket várunk, mint annakelőtte. Nem szépek többé az apró idillek, a csinos várkastélyok, a festői vizimalmok, a bájos ligetek és róz­sásker­tek a szó igazi értelmében. Örülünk ugyan, ha látjuk őket, de mégis csak másodrangú örömet nyújtanak most már. A vasutak nagyobb terjedelmek szemléléséhez szoktatták a szemünket s az összehasonlítható dolgok számát tetemesen felszökkentették. És e ténynyel párhuzamosan: fejlettebb lett az érzékünk a tájképek konstruktív tulajdonságainak megítélésében is. A mellékes és szórványos természeti szépségek, mint például egy fa vagy egy patakocska, nincsenek többé ránk nagy hatással, mert a­­ formákat keressük a maguk terjedelmében és tagságában, a ten­ger horizontális vonalát, a Kárpátok égformát s a térséget. Nem valami természetes jelenség ugyan, hogy egy annyira tenyésztőlen kép, mint az említettem Atlasz-hegység déli lejtője vagy a tengersík pusztasága leirhatatlanul megbé­kít, — s elődeinknél ez még kevésbé volt természetes — de tény és való, hogy tájkép­­izlésünk lassan kint és föltartózhatatlanul átfor­málódott. Hogyan ? A park-idillek, romok, közép­hegyek, béretek, havasok, tengerek és sivatagok remijében. Sokan közülünk még e fejlődési menet közepén tartanak, de pezseg mindnyá­jukban az utazás kedve. A művelt Nyugat fiatalemberei, a­kik húszéves korukra a jég­­csúcsos hegyeket járják és ősvelenczei módra nézik meg a világot, már eleve egészen más irányban fejlesztik tájkép-izlésüket, mint apáik tették, a kik turista-kedvükben legföljebb a hegyipásztorok kunyhójáig értek. Öntudat­lanul olyan izlési mérvekhez jutnak, melye­ket rém tudnak többé elfelejteni s melyek után egyre vágyódnak, ha hosszabb időre nélkülözik őket. Ki nem érzett volna még lelkében bizo­nyos vágyakozó nyugtalanságot, hogy végre egyszer megint nagyobb kilátáshoz jusson? Ez a vágyakozó nyugtalanság egészen modern jelenség. Kinőttünk a vidékek rokokó-jellegé­ből s az elemeket és konstrukcziókat élvezzük. Nincs sok kedvünk már a tájvidékes amorettek­­hez, girlandokhoz és lombos berkekhez, hanem a vidékek tömeghatását keressük geometrikus benyomásaival. Többet ér szépség szempontjá­ból egy formás, hatalmas hegycsúcs tizenkét szőlős dombnál, s egy növénytelen sivatagon eltöltött délután többet számít, mint egy egész almavirágos hónap . .. És most még egyszer kérdem, mi volt a legszebb, a­mit a világon láttam? Láttam Budapest világhírű új hídját és készülő palo­táit a Szabadság-téren, láttam Bécs ringjét, Berlin remek dómját, Koppenhága márvány­templomát, Swerin várpalotáját, Montmarte katedrálisát, Német- és Olaszország áruházait és csarnokait s mindezt és még sok egyebet Budapest, augusztus 31. A jegyzők hálája gróf Tisza Istvánnak. A Magyarországi Községi és Körjegyzők Or­szágos Központi Egylete, mint értesülünk, folyó évi szeptember hó 25-én Budapesten, Pest vár­megye székházában tartja meg rendes évi köz­gyűlését, melynek tárgysorozatában indítvány foglaltatik,­­ hogy Tisza István gróf miniszter­elnök, mint belügyminiszter, úgy az általános közigazgatás, mint a községi és körjegyzők érdekei­ iránt tanúsított meleg érdeklődésé­nek elismeréséül az országos jegyzőegylet örö­kös disztagját választassák. A magyarországi községi és körjegyzői kar hálás elismerés­sel van Tisza István gróf iránt, ki a községi és körjegyzők fizetésének rendezését mindjárt a kormány átvételekor, mint a legsür­gősebb teendők egyikét, munkába vette. A törvényjavaslatot hamarosan benyújtotta és a törvény már pünkösd előtt szentesítve lett. A kiutalványozás iránti munkálatok most vannak

Next