Magyar Nemzet, 1905. február (24. évfolyam, 30-53. szám)

1905-02-01 / 30. szám

Szerkesztőség: VII., Miksa­ utcza 4. szám I. em. Telefon: 58—92. Városközi (Interurban) telefon 31. Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyed évre 6 kor. egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fill. Kiadóhivatal: VII. ker., Kerepesi­ út 54. szám. Telefon­száma: 64—01—02—03. Útkeresés, Budapest, január 31.­­ Abban nincs eltérés a győztes és a legyőzött pártok közt, hogy a helyzet, a­melyet a választások teremtettek, egészen új, parlamentáris életünkben prec­edens nélkül való. Érthető tehát, hogy a kibonta­kozásra vezető eszmék­, híján minden szi­lárd alapnak, a legváltozatosabb tervel­­getésekre csábítanak. Jobbról-balról keresik az utat, a­mely a válságból kivezet s a szerint, a­mint a politikai felfogások ellen­keznek, ellenkező utakon indulnak el a kibontakozás tervezői. Már­pedig az bizonyos, hogy ily mó­don az igazi kibontakozás útját meg nem találhatják. A­mily czéltalan és jogosulat­lan volna a számban legerősebb független­ségi párt nélkül a kibontakozást keresni, épp oly jogosulatlan az a másik véglet, a­mely a számban csaknem épp oly erős szabadelvű párt nélkül csinálja meg kalku­lusait. Megengedjük, hogy a váratlan diadal a függetlenségi párt vérmesebb elemeiben azt a benyomást kelthette, hogy a nemzet nekik többséget adott, holott a higgadtabb megfontolás úgy számszerűleg, mint a választásnál domináló kérdések tekinteté­ben arról győz meg, hogy a nemzet elő­ször is nem a 48 és 67 kérdésében dön­tött, másodszor pedig nem döntött kétség­­bevonhatlan határozottsággal a független­ségi párt programmja mellett. Ebből tehát önként következik, hogy a kibontakozás első lépése nem történhe­tik abban az irányban, a­melyet a szélső­baloldal hangoztat, t. i. szakítás az eddigi politikai iránynyal és azzal ellentétes új irány inaugurálása. Az egyedül józan kombináczió az, a­mely első­sor­ban a legégetőbb szükségre veti figyelmét, s ez a parlament munka­­képességének helyreállítása a végből, hogy kijussunk mennél előbb az exlex­ből s a kormányzás normális folyamata biztosít­tassák. Hogy ezzel egyidejűleg sikerül-e le­rakni a végleges kibontakozás alapjait, vagyis hogy a kormányválsággal együtt a parlamenti válság is egyidejűleg nyer-e végleges megoldást, vagy pedig későbbi proc­esszus fogja-e ez utóbbit előidézni, e pillanatban meg nem jósolható. E részben sok függ attól az államférfiútól, a­ki a ki­bontakozás munkájára vállalkozik s attól a mérséklettől és higgadtságtól, a­melylyel a pártok úgy a maguk, mint az ország helyzetét megítélni hajlandók. Erre a mérsékletre és higgadtságra különösen az eddigi ellenzék részéről an­nál több joggal számíthatunk, mert hiszen a függetlenségi párt is teljesen tisztában van vele, hogy programmjának ama pont­jai, a­melyek közjogi természetűek, hirte­len, máról-holnapra és minden átmenet és előkészítés nélkül még általa sem valósít­hatók meg. De tudja azt is, hogy a szélső közjogi radikalizmus nemcsak megnehezí­tené a kibontakozást, de beláthatlan zava­rokat támasztana. Az ország nagy részé­ben abszolúte nincs meg a hajlam e radi­kális útra térni, mert a válságok szakadat­lan rázkódtatásai után végre békét és nyu­galmat kíván, hogy erőit összeszedhesse. Súlyos konfliktusok felidézésére, a gazda­sági viszonyok hirtelen fejtetőre állítására éppen a mostani idők és viszonyok a leg­kevésbé alkalmatosak. Azt teh­át minden kombinác­ióból ki kell zárnunk, hogy az országot megráz­kódtató, hirtelen irány- és rendszerválto­zás következhessék be. Ellenben biztosan számíthatunk arra, hogy minden illetékes tényező, a­kinek a politikai és parlamenti viszonyok alakulására befolyása lehet, első­sorban a parlament normális rendjének és munkaképességének helyreállítására fog törekedni. Ezeket a szempontokat figyelembe véve, nem látjuk túlságos nehéznek a kibonta­kozásra vezető út megtalálását. Holnap történik az első lépés, mely a válságot akorta, de egyúttal a kibontako­zás keresését is aktuálissá teszi. A helyzet súlypontja a király dolgozószobájába helye­ződik. Ott fognak kialakulni a közvetlen jövő körvonalai s onnan várja az egész ország a zavaros helyzet tisztázását. Várja bizalommal és megnyugvással, abban a tudatban, hogy Magyarország felkent ki­rálya egy hosszú élet tapasztalataiból le­szűrt bölcseséggel ítéli meg az embereket A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Január 31. — Az üvegház. Irta: Camille Jemennier. — Te vagy itt, Jean? Csakugyan Jean volt. Szinte nesztelenül lépdelt a szőnyegen. Azt hitte, hogy Elise el­aludt az ablaknál, a­h­ol a függönyök friss szel­lőt lebegtettek a bágyadt asszony felé. De Elise a legcsekélyebb neszt is meghallotta. — Igen, én vagyok az, a te Jeanod . . . És Jean odament a fehér kezek felé, me­lyeket Elise feléje nyújtott. A fehér kezek megtapogatták Jean ruháit, arczát. Jean a karosszék fölé hajolt, hogy Elise könnyebben elérje. Halkan, mormolva mondta Elise: — Igen, te vagy . . . Boldog vagyok, vala­hányszor a kezeimmel láthatlak, mert csak a kezeimmel látok, a szemeim helyett. . . Látom, a­mit megtapintok. Jöjj csak közelebb. Milyen friss illatot hoztál magaddal. A ruhádat s az arczodat átárasztotta ez a szép reggel. — Édes, édes Elise . .. Megcsókolta Elise pilláit és halavány arczáját. Elise soha nem engedte felállani. Két kezével tartotta Jean arczát a saját arcza felé és úgy érezte, hogy Jean hűséges csókokat nyom az ő örökre kihunyt fényű szemeire. — Így, így .. . úgy érzem, hogy sze­meim egyszer csak újra­ meg fognak nyílni az ajkad melegétől. Látlak Jean, látlak, épp úgy, mint mikor utoljára láttak a szemeim. Jean arcza alig észrevehető unott kifeje­zést öltött. Elise tinom ujjai ezt is észrevették. — Igen, igaz, kissé sokat kívánok tőled. Ne haragudjál rám. Órákig el tudnék így lenni, semmire se gondolva, csak boldogságtól elárasztva, hogy mellettem tudlak. Hisz tudod, én nem látok semmit, csak téged, de téged mindig lát­lak. Ülj ide kissé ... Oly sokáig távol voltál... Úgy érzem, hogy sok beszélni valód lehetne hozzám. Jean odahúzott egy széket, leült s ujjait összefonta Elise finom ujjaival. — A Boulevard fái már zöldek, — kezdte el. — És találkoztam barátnőiddel, Jeanne-nal és Emilie-vel. Még mindig szépek, olyan szépek mint te, Elisem. Mosoly jelent meg a vak asszony orczáján. — Mondd ezt még egyszer, édes Jeanom. Olyan szép elgondolnom, hogy nem változtam meg. Hogy körülöttem is minden olyan, a­milyen régen volt, a­mikor még nem voltam ilyen kis tapogatódzó árnyék?... Nem láttad azt az asszonyt is, a­ki úgy érdeklődik irán­tam, de a­ki iránt tudom, nagyon igazságtalan vagyok ?! — Madame Delact? Oe az nem hasonlít hozzád. Egészen szürke már a haja. Kevés olyan csúnya asszonyt ismerek .. . — Ugy­e­bár ... A hangja legalább olyan kellemetlenül hat rám. Úgy cseng ennek az asszonynak a hangja, mintha nem volna lélek benne. De azért csinos hang. Olyan lágy a hangja, mint egy tücsöké. Mintha ismeretlen világból csengne felém a hangja, de mélyből. Bocsáss meg Jean, hogy e hangról ennyit tu­dok beszélni. De az én érzékem mind szemek, a­mióta a szemem világát elvesztettem. Fekete, sötét, veszedelmes szépségnek látom magamban ezt az asszonyt... És aztán . . . azt hiszem . .. egy kicsit. .. hazudnál nekem ... — Oh te kis ostoba! Csak te vagy szép! — Oh Jean, úgy félek . . . Nézd, nincs itt az arczodon egy ráncz. És nincs pár ősz szál itt a homlokomon a hajamban. Szeretnék még olyan maradni, a­milyen akkor.J voltam, mikor a híres szép Elise voltam másoknak is. Fehér kezei, ezek a finom fehér orchideák, melyek külön titokzatos életet éltek, újra fel­emelkedtek. Mintha új, láthatatlan selyemszála­kat vonnának le a levegőből. Jean arczát egé­szen az ablakhoz vonta és üres szemeivel úgy nézett rá, mintha minden gondolatot ki akarna szívni a férfi agyából. — Nem Elise, nincs ráncz az arczodon. Fehér hajszálad sincs még. Az arczod még piros, a homlokod szilárd.­­ — Te is oly szép vagy, Jean, örökké fiatal és szép maradtál... Mindig olyannak látlak, a­milyen akkor voltál. De mintha va­lami megváltozott volna, a hangod. Az már nem a régi. A­mikor azt mondod, hogy olyan vagyok, mint régen, a hangod másképp cseng. Tíz év előtt vesztette el Elise a szeme­­világát. Lassankint fogyatkozott meg a látó­képessége; egy napon egészen odalett. Finom fátyol borult a szép szemekre. Azt érezte, hogy sötét börtönfalak közt él, csak férje gyengéd vonzalma tartotta még összekötve a külvilág­gal. Mint a rózsa leveleit, egyiket a másik után, úgy vesztette el a szép arcz nap-nap után szépségeit, a szép ifjú arczból vén ar­cz lett, az üres szemek körül barázdák húzódtak körbe. A hullámos aranyhajat belepte a hó, most már egészen fehér volt. Csak árnyéka volt szegény asszony az egykori szép Elisenek. De a szerelem csodatevő hatalmával el tudta hitetni Jean, hogy nem vesztette el ifjú­ságát. Tíz esztendeje már, hogy jámbor hazug­ságokkal táplálja, hogy szépségről, ifjúságról

Next