Magyar Nemzet, 1905. február (24. évfolyam, 30-53. szám)
1905-02-01 / 30. szám
Szerkesztőség: VII., Miksa utcza 4. szám I. em. Telefon: 58—92. Városközi (Interurban) telefon 31. Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyed évre 6 kor. egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fill. Kiadóhivatal: VII. ker., Kerepesi út 54. szám. Telefonszáma: 64—01—02—03. Útkeresés, Budapest, január 31. Abban nincs eltérés a győztes és a legyőzött pártok közt, hogy a helyzet, amelyet a választások teremtettek, egészen új, parlamentáris életünkben precedens nélkül való. Érthető tehát, hogy a kibontakozásra vezető eszmék, híján minden szilárd alapnak, a legváltozatosabb tervelgetésekre csábítanak. Jobbról-balról keresik az utat, amely a válságból kivezet s a szerint, amint a politikai felfogások ellenkeznek, ellenkező utakon indulnak el a kibontakozás tervezői. Márpedig az bizonyos, hogy ily módon az igazi kibontakozás útját meg nem találhatják. Amily czéltalan és jogosulatlan volna a számban legerősebb függetlenségi párt nélkül a kibontakozást keresni, épp oly jogosulatlan az a másik véglet, amely a számban csaknem épp oly erős szabadelvű párt nélkül csinálja meg kalkulusait. Megengedjük, hogy a váratlan diadal a függetlenségi párt vérmesebb elemeiben azt a benyomást kelthette, hogy a nemzet nekik többséget adott, holott a higgadtabb megfontolás úgy számszerűleg, mint a választásnál domináló kérdések tekintetében arról győz meg, hogy a nemzet először is nem a 48 és 67 kérdésében döntött, másodszor pedig nem döntött kétségbevonhatlan határozottsággal a függetlenségi párt programmja mellett. Ebből tehát önként következik, hogy a kibontakozás első lépése nem történhetik abban az irányban, amelyet a szélsőbaloldal hangoztat, t. i. szakítás az eddigi politikai iránynyal és azzal ellentétes új irány inaugurálása. Az egyedül józan kombináczió az, amely elsősorban a legégetőbb szükségre veti figyelmét, s ez a parlament munkaképességének helyreállítása a végből, hogy kijussunk mennél előbb az exlexből s a kormányzás normális folyamata biztosíttassák. Hogy ezzel egyidejűleg sikerül-e lerakni a végleges kibontakozás alapjait, vagyis hogy a kormányválsággal együtt a parlamenti válság is egyidejűleg nyer-e végleges megoldást, vagy pedig későbbi processzus fogja-e ez utóbbit előidézni, e pillanatban meg nem jósolható. E részben sok függ attól az államférfiútól, aki a kibontakozás munkájára vállalkozik s attól a mérséklettől és higgadtságtól, amelylyel a pártok úgy a maguk, mint az ország helyzetét megítélni hajlandók. Erre a mérsékletre és higgadtságra különösen az eddigi ellenzék részéről annál több joggal számíthatunk, mert hiszen a függetlenségi párt is teljesen tisztában van vele, hogy programmjának ama pontjai, amelyek közjogi természetűek, hirtelen, máról-holnapra és minden átmenet és előkészítés nélkül még általa sem valósíthatók meg. De tudja azt is, hogy a szélső közjogi radikalizmus nemcsak megnehezítené a kibontakozást, de beláthatlan zavarokat támasztana. Az ország nagy részében abszolúte nincs meg a hajlam e radikális útra térni, mert a válságok szakadatlan rázkódtatásai után végre békét és nyugalmat kíván, hogy erőit összeszedhesse. Súlyos konfliktusok felidézésére, a gazdasági viszonyok hirtelen fejtetőre állítására éppen a mostani idők és viszonyok a legkevésbé alkalmatosak. Azt tehát minden kombinációból ki kell zárnunk, hogy az országot megrázkódtató, hirtelen irány- és rendszerváltozás következhessék be. Ellenben biztosan számíthatunk arra, hogy minden illetékes tényező, akinek a politikai és parlamenti viszonyok alakulására befolyása lehet, elsősorban a parlament normális rendjének és munkaképességének helyreállítására fog törekedni. Ezeket a szempontokat figyelembe véve, nem látjuk túlságos nehéznek a kibontakozásra vezető út megtalálását. Holnap történik az első lépés, mely a válságot akorta, de egyúttal a kibontakozás keresését is aktuálissá teszi. A helyzet súlypontja a király dolgozószobájába helyeződik. Ott fognak kialakulni a közvetlen jövő körvonalai s onnan várja az egész ország a zavaros helyzet tisztázását. Várja bizalommal és megnyugvással, abban a tudatban, hogy Magyarország felkent királya egy hosszú élet tapasztalataiból leszűrt bölcseséggel ítéli meg az embereket A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Január 31. — Az üvegház. Irta: Camille Jemennier. — Te vagy itt, Jean? Csakugyan Jean volt. Szinte nesztelenül lépdelt a szőnyegen. Azt hitte, hogy Elise elaludt az ablaknál, ahol a függönyök friss szellőt lebegtettek a bágyadt asszony felé. De Elise a legcsekélyebb neszt is meghallotta. — Igen, én vagyok az, a te Jeanod . . . És Jean odament a fehér kezek felé, melyeket Elise feléje nyújtott. A fehér kezek megtapogatták Jean ruháit, arczát. Jean a karosszék fölé hajolt, hogy Elise könnyebben elérje. Halkan, mormolva mondta Elise: — Igen, te vagy . . . Boldog vagyok, valahányszor a kezeimmel láthatlak, mert csak a kezeimmel látok, a szemeim helyett. . . Látom, amit megtapintok. Jöjj csak közelebb. Milyen friss illatot hoztál magaddal. A ruhádat s az arczodat átárasztotta ez a szép reggel. — Édes, édes Elise . .. Megcsókolta Elise pilláit és halavány arczáját. Elise soha nem engedte felállani. Két kezével tartotta Jean arczát a saját arcza felé és úgy érezte, hogy Jean hűséges csókokat nyom az ő örökre kihunyt fényű szemeire. — Így, így .. . úgy érzem, hogy szemeim egyszer csak újra meg fognak nyílni az ajkad melegétől. Látlak Jean, látlak, épp úgy, mint mikor utoljára láttak a szemeim. Jean arcza alig észrevehető unott kifejezést öltött. Elise tinom ujjai ezt is észrevették. — Igen, igaz, kissé sokat kívánok tőled. Ne haragudjál rám. Órákig el tudnék így lenni, semmire se gondolva, csak boldogságtól elárasztva, hogy mellettem tudlak. Hisz tudod, én nem látok semmit, csak téged, de téged mindig látlak. Ülj ide kissé ... Oly sokáig távol voltál... Úgy érzem, hogy sok beszélni valód lehetne hozzám. Jean odahúzott egy széket, leült s ujjait összefonta Elise finom ujjaival. — A Boulevard fái már zöldek, — kezdte el. — És találkoztam barátnőiddel, Jeanne-nal és Emilie-vel. Még mindig szépek, olyan szépek mint te, Elisem. Mosoly jelent meg a vak asszony orczáján. — Mondd ezt még egyszer, édes Jeanom. Olyan szép elgondolnom, hogy nem változtam meg. Hogy körülöttem is minden olyan, amilyen régen volt, amikor még nem voltam ilyen kis tapogatódzó árnyék?... Nem láttad azt az asszonyt is, aki úgy érdeklődik irántam, de aki iránt tudom, nagyon igazságtalan vagyok ?! — Madame Delact? Oe az nem hasonlít hozzád. Egészen szürke már a haja. Kevés olyan csúnya asszonyt ismerek .. . — Ugyebár ... A hangja legalább olyan kellemetlenül hat rám. Úgy cseng ennek az asszonynak a hangja, mintha nem volna lélek benne. De azért csinos hang. Olyan lágy a hangja, mint egy tücsöké. Mintha ismeretlen világból csengne felém a hangja, de mélyből. Bocsáss meg Jean, hogy e hangról ennyit tudok beszélni. De az én érzékem mind szemek, amióta a szemem világát elvesztettem. Fekete, sötét, veszedelmes szépségnek látom magamban ezt az asszonyt... És aztán . . . azt hiszem . .. egy kicsit. .. hazudnál nekem ... — Oh te kis ostoba! Csak te vagy szép! — Oh Jean, úgy félek . . . Nézd, nincs itt az arczodon egy ráncz. És nincs pár ősz szál itt a homlokomon a hajamban. Szeretnék még olyan maradni, amilyen akkor.J voltam, mikor a híres szép Elise voltam másoknak is. Fehér kezei, ezek a finom fehér orchideák, melyek külön titokzatos életet éltek, újra felemelkedtek. Mintha új, láthatatlan selyemszálakat vonnának le a levegőből. Jean arczát egészen az ablakhoz vonta és üres szemeivel úgy nézett rá, mintha minden gondolatot ki akarna szívni a férfi agyából. — Nem Elise, nincs ráncz az arczodon. Fehér hajszálad sincs még. Az arczod még piros, a homlokod szilárd. — Te is oly szép vagy, Jean, örökké fiatal és szép maradtál... Mindig olyannak látlak, amilyen akkor voltál. De mintha valami megváltozott volna, a hangod. Az már nem a régi. Amikor azt mondod, hogy olyan vagyok, mint régen, a hangod másképp cseng. Tíz év előtt vesztette el Elise a szemevilágát. Lassankint fogyatkozott meg a látóképessége; egy napon egészen odalett. Finom fátyol borult a szép szemekre. Azt érezte, hogy sötét börtönfalak közt él, csak férje gyengéd vonzalma tartotta még összekötve a külvilággal. Mint a rózsa leveleit, egyiket a másik után, úgy vesztette el a szép arcz nap-nap után szépségeit, a szép ifjú arczból vén arcz lett, az üres szemek körül barázdák húzódtak körbe. A hullámos aranyhajat belepte a hó, most már egészen fehér volt. Csak árnyéka volt szegény asszony az egykori szép Elisenek. De a szerelem csodatevő hatalmával el tudta hitetni Jean, hogy nem vesztette el ifjúságát. Tíz esztendeje már, hogy jámbor hazugságokkal táplálja, hogy szépségről, ifjúságról