Magyar Nemzet, 1905. június (24. évfolyam, 132-157. szám)

1905-06-01 / 132. szám

Budapest 1905. XXIV. évfolyam, 132. szám. Magyar Ne Szerkesztőség, VII., Miksa-utcza 8. szám II. em. Telefon : 58—92. Városközi (Interurban) telefon 31. Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyedévre 6 kor., egy hónapra, 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fillér. Csütörtök, június 1* Kiadóhivatal, VII. ker., Kerepesi­ út 54. szám. Telefon­száma: 64—01—02—03. Magyar vámpolitika, Budapest, május 31. Meggyőződésünk szerint a képviselő­­ház vámpolitikai diskussziójának serpe­nyője ma erősen a kisebbség javára bil­lent. A mérleg többé alig is változhat. Egy háromórás, körmönfont ravasz­kodással teli beszéd fárasztó hatása után állott szólásra Tisza István gróf miniszter­­elnök. Nem mint kormányelnök szólott. Szavának kizárólag a szakértelme, az érvei­nek nyomatéka által óhajtott súlyt kölcsö­nözni. Sikere már abban nyilvánult meg, hogy egy fáradt hallgatóságnak figyelmét jóval az ülés normális idején túl sikerült lekötnie. A Ház kiváncsi volt az érvelésre. Előadásának tartalma pedig bizonyára még huzamosabb ideig fogja foglalkoztatni a majoritást, a­melynek vámpolitikáját nem éppen c­éltudatos és megfontolt állam­­férfiúi akcziónak vázolta. A vámterületi probléma tulajdonkép­pen ebben a diskusszióban nem is döntő jelentőségű. Bár Tisza gróf a maga világos, szabatos fejtegetéseivel ezt a kérdést is meg­­világította, újból tanúságot tett a közös vám­terület hasznát valló meggyőződése mellett. A vita e pillanatban Kossuth Ferencz indítványáról foly. Egy indítványról, mely kimondatni kívánja, hogy a Széll—Körber­­kiegyezés részét képező közös vámtarifa­t adassék ki a közgazdasági bizottságnak,­­ hogy azt magyar autonóm tarifává át­dolgozza. Erről az indítványról mutatta ma ki Tisza gróf, hogy az elfogadhatatlan. A bi­zottság munkája meddő és haszontalan volna. Mert ha uj, más, magyar autonóm tarifát akar készíteni, akkor három év se hosszú idő a munkálkodására, a melyre pediglen három —négy hónap állhat csak rendelkezésére. Mert jövő év márczius havá­ban az új szerződések egész szövevényé­nek életbe kell lépnie az egész vonalon. Legutóbb kiderült azonban, hogy az urak nem is ezt akarják. Kossuth Ferencz fel­szólalásai s egyéb nyilatkozatok más szán­dékról tanúskodnak. Az urak abból indulnak ki, hogy az osztrák ipari behozatal Magyar­­országba túlhaladja értékben azt a kivitelt, mely Magyarországból Ausztriába özönlik nyersterményben. Ők tehát a szabadforga­lom alapján csak olyan értékű ipari czik­­ket engednének be az országba, a­mennyit a vámmentesen Ausztriába kerülő magyar nyerstermények képviselnek. A többletre vámot vetnének. Ilyképpen tehát a vám­tarifában is­ kipéczéznének néhány ipari czikket, arra vámot vetnének, egyebekben az állapot a régi maradna. Íme, a külön vámterület! Valljuk be, hogy furcsán fest. Ha a kevés sallangot lefestjük róla, azt mondhatnók, hogy régi jó ismerősünk: a közös vámterület. Mert lényegileg az. És azonfelül szeretnék tudni, hogy ilyen alapon miképpen vélik lehetőnek a megegyezést Ausztriával? Az urak úgy intézkednek és tervezkednek, mintha másik fél nem is léteznék. A főhiba pediglen az, hogy az urak­ban nincs meg a bátorság megmondani, hogy a jelen konstelláczió mellett a külön vámterületet gyakorlatilag megvalósítani képtelenség. Pedig belátják ezt ma már olya­nok is, a­kik elvileg barátjai a vámterületi elkülönítésnek. A helyzet olyan, hogy az elvi kérdés háttérbe szorul a pillanat exigencziái mellett. A pillanat exigen­­cziáit pedig Tisza gróf kétséget kizárólag megvilágította. A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Május 31. — Herczegnő és utczagyerek. Irta: Perez Guides. Pacarrito Migases hét éves korában már mveretes személyiség volt. Finom silhouettje, ha jól megmérjük, alig nyolc­van c­entiméter, de sápadt, hervatag arcza olyan, mint egy koravén törpéé. S öreges ábrázata tiszteletet gerjesztő. Kecses és alacsony termetét ízlésesen drapirozta piszkos rongyaival, melyek alig fedték be nap­barnított bőrét; mindazonáltal csöppet sem feszes, sőt lábacskáit sem erőszakolta szűk czi­­pőkbe s mezítláb járkált az utczán. Pacarrita Migases famíliája igen előkelő család volt. Apját rajtakapták, hogy a háziak távollétében olykor gyanús látogatásokat tett idegen embe­rek házában s mert ilyképp sürgős szüksége volt légváltoztatásra, a centai baguoba küld­ték, tisztes édes atyja pedig mostanában az alcalai fegyházban piheni ki a hatóságokkal való örökös perpatvarának izgalmait. A mi kis barátunknak tehát senkije sem volt kerek e világon, de ezen a csekélységen nem igen bánkódott. Megszokta az élet viharait s merészen szállt szembe balsorsával, sőt diadal­maskodott felette, mert annak rendje és módja szerint megkereste kenyerét. Virágzó kereske­dést folytatott újságokkal, gyufával és lejárt sorsjegyekkel. Egyebekben nem voltak passziói, s mindenben bölcs mérsékletet tanúsított. Meg­vetette és becsmérelte a nagyvilági élet hiusá­gát, s vigan élt, mint a madár, itt is, ott is morzsákat csipegetve. Lakásával sem törődött, puhább nyoszolya híján az útszéli árokban keresett nyugvóhelyet. De ámbátor igen nagy filozóf volt, éppen­séggel nem volt boldog. A kis csúf, apátián, anyátlan ficzkó szerelmes volt, tébolyodottan szerelmes. Egy játékkereskedés ragyogó kirakatában látta meg imádottját a gyönyörű ruhácskákban pompázó bábu­hölgyikék sorában. Szép, kerek­­ded viaszidomaik voltak a bábuhölgyeknek s karminszinü ajkacskáik, mint a frissen nyíló rózsabimbók, majd kicsattantak a párosságtól. Merev tekintetű szemeikben kékes fény csillo­gott s aranyos selyemgubókból szőtt hajfürtjeiken napfény játszadozott. A bábuk sorából kivált egy nagyocska bábu, szebb és díszesebb ruhája, mint a többi. Dús öltözéke, előkelő testtartása nemesi szárma­zására vallott. — Bizonyosan főúri származású — sut­togta Pacarrito, a­mikor meglátta a mennyei szépségű hölgyikét. S e pillanatban úgy érezte, hogy az élet könyörtelen törvénye, mint a többi halandót, őt is a szerelem jármába hajtotta. Nem küzdött tehát szenvedélye ellen, hanem valóságos imádattal , rajongással övezte a fényes víziót. Egyszer, mikor a játékkereskedés előtt bá­mészkodott, úgy érezte, hogy szerelmes hölgye kegyesen tekint reá. Pacarrito átszellemültem nézte a csodát. Sejtette, hogy az élet mit sem ér nélküle és izzó agyában csábítás, szöktetés és házasság terveit forgatta. Boldog tervezgetését szörnyű csalódás za­­j varta meg. Váratlan katasztrófa, mely kilátosan­­ megsebezi szivünket s öngyilkosságok, tragédiák és más drámák okozója. Egy merész kéz benyúlt a kirakatba, megragadta a »hölgy« derekát és letette a nőcskét az üzlet asztalára. Pacarritonak szivébe nyilalott valami! — Eladják — sóhajtotta. S elkeseredésében haját tépte. Istenhez fohászkodott, s az ördögöt hívta segítségül; azt hitte, hogy elájul s földhöz csapta gyufaskatu­­sdráit,, újságjait és sorsjegyeit. Ó, mit ér mindez a babakirályné nélkül, Pacar­rito nagyot sóhajtott.Nem mozdult a kirakat mellől és szemtanúja volt a gyalázatos leánykereske­­désnek. Azután a csöpp leány, a ki megvette a babát, szüleivel kilépett az üzletből s hintóba szállt. Az utczagyerekek izgatottsága csillapult, s barátunknak pompás gondolata támadt. Háta­ felkapaszkodott a robogó kocsira, s míg a lovak sebes vágtatással iramodtak tova, helyéről meg­figyelhette, hogy imádottja kilógatja a kocsi ajtaján kezecskéit, mintha kétségbeesésében őt hívná segítségül. S akárhogyan zörögtek a ke­rekek az utcza kövezetén, hallottam fájdalmas sikoltását: Segítség Pacarrito! Ments meg édes Pacar­­ritora! * * Bajos volna elmondani, hogy milyen fur­fangos módon lopódzott be hősünk imádottja elrablóinak gyönyörű lakásába. Kétségtelen, hogy előbb utczaseprő gyerekek maskarájába öltözött, hogy ezzel a mesterséggel elhárítsa a gyanút magáról s kikémlelhesse a ház kör­nyékét. Ilyenképpen vágyától ösztökélve, hogy kikutassa azt a helyet, a­hol kedvese fogságban senyved, szerencsésen a ház kis szalonjáig ha­tolt. Itt szörnyű látvány tárult elébe. Szerel­mese a parketten hevert, valóban botrányos ál­lapotban. Merev és mozdulatlan volt, mint a holttest, ruhája rongyokban lógott le róla, egyik karja eltörött, így lelte meg hősünk hosszú, eredménytelen keresés után Térdre bo­rult és lángoló csókjaival boru­d a szegény, el­gyötört testet. A mártírnő szeme kinyillott s szelíd melanchóliával nézett megmentőjére. — Tehát élt még. Dicsértessék az ITI neve! Budapest, május 31. — A pápai új párt feloszlása. A pápai új párt vezető­ bizottsága tegnap Hajnóczky Béla elnök­lete alatt gyűlést tartott, a­melyen Bánffy Dezső báró lemondó levelének felolvasása után egyhangú­lag kimondotta, hogy a változott politikai hely­zetre való tekintettel az alkotmány és a nemzeti jogok védelme terén a legintrprizigens­ebb­­ellenzéki pártnak, a függetlenségi és negyvannyolc­as párt­nak megalkotását szükségesnek tartja és az új párt neve alatt működött ellenzéki pártot feloszlatja. Erről Kossuth Ferenczet értesítik és a pártegység megóvása érdekében a vezető­ bizottság egyúttal elhatározta azt is, hogy a napokban küldöttséget meneszt Budapestre a függetlenségi és negyven-

Next