Magyar Nemzet, 1906. február (25. évfolyam, 27-50. szám)

1906-02-01 / 27. szám

Budapest, 1906. XXV. évfolyam, 27. szám. Csütörtök, február 1. Szerkesztőség: VII., Miksa­ utcza 8. szám II. em. Telefon: 58—92. Városközi (Interurban) telefon 31. Égisz­int 24 kor., félévre 12 kor., negyedévre 11 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fillér. Kiadóhivatal, VII. ker., Kerepesi­ ut 54. szám. Telefon­száma: 64—01—02—03. Reménységek. Budapest, január 31. A szövetkezeti pártok vezérlő-bizott­sága határozott. Megszövegezte válaszát a király üzenetére. Andrássy Gyula gróf leg­közelebb ismét a felség elé járul, hogy a koaliczió vezérkarának álláspontját a koro­nának előterjeszsze. Meghozza-e a békét a legközelebbi jö­vendő ? Íme, a döntő kérdés, a­mely jelen­tőségben minden egyebet megelőz. A béke­fáradozások materiáléját e pillanatban még teljes homály fedi, úgy a korona üzenete, mint a vezérlő­bizottság válasza féltéke­nyen őrzött titok. Helyén is van így. Mert a­ki őszintén óhajtja a király és a nem­zet megegyezésén alapuló békés és alkot­mányos kibontakozást, annak helyeselnie kell, ha elvágják az idő előtti közlésekben rejlő zavaró momentumok lehetőségét. A békefáradozások anyagának isme­rete k­ííjában viszont a vélemény nyilvá­nítása vajmi nehéz. Bizonyossággal csak annyi állapítható meg, hogy a miképpen szombaton Bécsben az Andrássy Gyula gróf második audiencziájával a koalíczió és a korona között a tárgyalás fonala el nem szakadt, úgy­ a koalíczió sem helyez­kedik ez alkalommal a teljességgel intras­­zigens álláspontra. Azt azonban, várjon a koalíczió válaszában a felség törvényes álláspontjának olyan határozott honorálása rejlik-e, a­mely bizonyossággal a békére vezet, a tények ismerete nélkül konstatálni nincs módunkban. A helyzet megbírálására ilyenképpen a kizárólagos alap egyedül azoknak fel­fogása, a­kik a békefáradozások anyagát, úgy a koronának, mint a koalíc­ió vezérlő­bizottságának álláspontját ismerik. És ha ezek a higgadt férfiak egyértelemmel azt vallják, hogy a béke ügye kedvezően áll, hogy a megegyezés lehetősége ma már nem ábrándozás, akkor mi szíves-örömest adunk hitelt a szavaknak. A nemzet teh­át most már vérmes re­ménységgel tekint a legközelebbi politikai jövendő elé. Mindenekelőtt is várja azt, hogy a tények legelső­sorban igazolják azok felfogását, a­kik a korona és a par­lamenti többség eltérő felfogásának áthi­dalását biztosítva látják. Az ország várja azt, hogy ha a vezérek a béke valószínű­ségét hirdetik, úgy annak természetes, a korona törvényes álláspontjának hono­rálását magában foglaló előfeltételeit meg is teremtették. De az ország azt is joggal elvárhatja, hogy maguk a pártok vezéreiknek állás­­foglalását szankcionálják. Hogyan is volna az elképzelhető, hogy Kossuthot, Apponyit és a többi vezető politikust végezetül cser­benhagyják azok, a­kiknek bizodalmából egy esztendő óta a többség politikáját in­tézik. Ezeknek a férfiaknak presztízsével a harczot legkevésbé fogják felvehetni az ország azon rétegei előtt, a­mely rétegek az elvek közössége alapján éppen az illető politikai párthoz tartoznak. Mert ezek a tömegek a kipróbált vezérek után fognak indulni ezután is, a­mint eddig sem a vezérek megszabta politika mellett nyil­­vánuló m­ellékáramlatok irányították. Konkludálunk. Mi nem tudhatjuk azt, várjon a koaliczió vezérlő-bizottsága hono­rálja-e a korona álláspontját s igy meg­­teremtette-e a béke és a kibontakozás természetes előfeltételeit ? Ha igen, akkor a szövetkezeti pártok plénuma a békének ezt a bázisát fel nem döntheti. Ez reá nézve erkölcsi lehetetlenség. Szemben fogná találni magát a saját vezéreivel, a­kiknek értelmi és jellembeli kiválóságát ők ma­guk hirdették. De szemben fogná találni magát az egész országgal, a­melyben az elkeseredés akkor nyilvánulna meg igazá­ban, ha reménységét, a törvényes rend helyreállításába, a produktív munka lehe­tőségébe vetett reménységét most már a vezérekkel szemben is meghiúsítanák. A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Január 31. — Baccarat. — Bemutató a Vígszínházban. —■ A baccarat tudvalevőleg kártyajáték, még­pedig veszedelmes és hazárd kártyajáték, és mint ilyen, nagyon is alkalmas­­arra, hogy kel­lemetlen, sőt tragikus helyzetbe sodorja hí­veit. Az évezr­edek óta megírt drámák főszerep­lőit nagyon sokféle szenvedélyük szokta bajba és romlásba vinni. Szerelem, féltékenység, szü­lői szeretet. Henry Bernstein drámájában egy új rugó működik, a kártyaszenvedély. A drámai szokások azt írják elő, hogy a dráma főhősének nemes, rokonszenves szeretetre­méltó embernek kell lennie. Ha a hős nem szimpatikus a közönség szemében, vergődése, szenvedése senkit sem­ érdekel és sorsa nem fog szánakozást kelteni. A hősnek kell tehát valami szenvedélyének lennie, a­melyiknek va­kon engedelmeskedik és a­melyik letéríti arról az útról, a­melyet a hős helyesnek tart. Egy­szóval a hős vétkezik, de vétkét meg tudjuk érteni, és — a megértés magában hordván a bo­csánatot — meg is bocsátani. Éppen ezért a hős szenvedélyének is rokonszenvesnek kell len­nie, vagy legalább is olyan körülmények között kell letérítenie a hőst a helyes útról, hogy ez a letérés ne tegye őt ellenszenvessé. Ha valakinek a kártya a szenvedélye, úgy nem állíthatjuk éppen, hogy a passzióival tudna rokonszenvet kelteni. Azonkívül pedig kártya közben rendesen anyagi kérdések szoktak elő­térbe nyomulni, az anyagi téren való vétkezés pedig rendesen ha nem is súlyosabb, de meg­becstelenítőbb a többi véteknél. Ez a társada­lom felfogása, még­pedig teljesen megokolható felfogása, mert hiszen a kapzsiság és nyereség­­vágy sokkal csúnyább tulajdonság, mint mind­­amaz egyéb rugók, melyek egy embert a vétek útjára tudnak vinni. Henry Bernsteinnek tehát igen nehéz fel­adatot kell megoldania. A hőse kártyás és eme szenvedélyéből kifolyólag olyan bűnt kell elkö­vetnie, melyet meg tudunk bocsátani, de a­mely elég nagy bűn arra, hogy megértsük és elfogad­hassuk a hős bünh­ödését, a bukást. Bernstein nagyon szépen oldotta meg feladatát. Hőse egy pillanatra sem lesz ellen­szenvessé, holott bűnös, még pedig nagy bűnös, mert sikkasztott, elkártyázta a más pénzét, a­mit a kezére bíztak. Röbért Chaceroy, mert így hívják a hőst, még­se lesz ellenszenvessé. Ő maga adja elő a színpadon ama végzetes kártyaparti történetét és látjuk, hogy nem gonoszság, kapzsiság, pénzvágy vakította el, ha­nem egy szenvedély, mely ott a kártyateremben, a rajongó társaságban elkábította idegeit, ha­talmába kerítette akaratát és bűnössé tette, pedig a lelke tiszta és a gondolkodása nemes. — Miután sokat vesztettem, •*— de még mindig a magam pénzét, — mondja Róbert —­­egy pillanatban valami érthetetlen elkeseredés vett rajtam erőt. Felkaptam a kezemben lévő kártyacsomagot és darabokra téptem, én, a­kit még eddig senki sem látott idegesen, azt a kár­tyacsomagot, a­melyről azt beszélték, hogy esz­köz, kezelhető eszköz lett a kezemben. — Ki­mentem a szabadba és elszívtam egy czigaret­­tát, — szégyellem magam. Valami legyőzhetet­len vágy fogott el, hogy ismét visszatérjek a játékterembe és ott játszszam, nyugodtan, szenve­­délytelenuül, hidegen, hogy senki se higyje el, hogy az előbb elvesztettem az önuralmamat. Visszamentem, de a tárczám már üres volt. Hozzányúltam ahhoz a pénzhez, a­mely nem volt az enyém . . . Ugy­e­bár, így Róbert mégsem látszik tel­jesen gonosztevőnek, ilyenformán meg tudjuk érteni. Annál is inkább, mert Róbert minden­képpen nemes és büszke gondolkozású ember. A pénzt, a­melyet elsikkasztott, még vissza is tudná téríteni. A kedvese előkelő, gazdag, úri asszony, felajánlja neki a kérdéses összeget. Róbert nem fogadja el. Kedvesének az apja, ki csak az imént tudta meg, hogy leányának ked­vese van, szintén rendelkezésére bocsátaná az összeget. Mindössze egy feltételt köt ki, hogy Róbert szakít az asszonynyal. Róbert ezt is visszautasítja. Hiszen a feltételt úgy sem bírnák megtartani. Előbb-utóbb megint csak újra kez­denék a régi viszonyt. Egyszóval a kártyás a végletekig becsüle­tes. Mikor az utolsó felvonás végén eldördül a pisztolylövés, a­mely a halálát jelenti, szánako­zunk fölötte, pedig vétkezett és­­ megérdemelte a büntetést. Henry Bernstein tehát igen szép drámát irt. A cselekmény érdekesen, izgatóan van föl­építve, az egyes jelenetek művészi leleményes­séggel megalkotva. Legföljebb a párbeszédekben találhatunk itt-ott némi kifogásolni valót, a­mennyiben néha hosszadalmasak és nem min­denütt elég foglalkoztatók. "*­ Robert Chaceroy egy igen szép asszonynak a kedvese. Helene a legelőkelőbb arisztokrata társaságban él. Férje gróf, atyja pedig báró, dúsgazdag, milliomos báró. A hiba mindössze az, hogy a Helene atyja nem a régi bárók közül való. Valami börzespekuláczión nyert ötven-hatvan milliónyi vagyont és eme vagyon útján jutott a hétágú korona tulajdonába. Lebourg báró azonban — így hívják Heléne Budapest, január 31. – A miniszterelnök Bécsben. Fejérváry Géza báró miniszterelnök, mint értesülünk, hol­nap, csütörtökön délután Bécsbe utazik, hogy jelen legyen pénteken a külügyminiszter elnök­lete alatt tartandó közös miniszteri értekez­leten.

Next