Magyar Nemzet, 1906. április (25. évfolyam, 78-101. szám)
1906-04-01 / 78. szám
Szerkesztőség: VII., Miksa utcza 8. szám II. em. Telefon: 53—92. Városközi (Interarban) telefon 31. 4- Budapest, 1906. ^ ^ XXV. évfolyam, 78. szám. Vasárnap, áprilisi. Magyar Nemzet r . ... , • . . • , ' Egész érre 24 kor., félévre 12 kor., negyedén. 8 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szára helyben és vidéken 8 fillér. Kiadóhivatal, VII. ker., Kerepesi út 54. szám. Telefonszáma: 64—01—02—03. Visszafelé: Budapest, márczius 31. A nemzet sohasem adott megbízást a koalícziónak arra, hogy közte és a korona közt, bármily kérdés fölvetésével, élére állítsa a helyzetet. Mindenkor indokolatlan nagyzolásnak mondottuk, ha a koaliczió és vezérei a nemzet nevében beszéltek és cselekedtek. A koaliczió feltolta magát mandátum nélkül a nemzeti vezérségre és sikere volt annyiban, hogy jelszavaival, terrorizmusával és erőszakosságával megtántorított és a maga táborában hajszolt sokakat, akiknek eszük ágában sem volt azelőtt kalandorpolitikát támogatni. Segédcsapatokra akadt a megye uraiban s a népjogok és a szabadelvűség minden úri ellenségében. Ez magyarázza sikereit, de ez bizonyítja egyúttal lelkiismeretlenségét és könnyelműségét. Nemzeti védelemnek nevezte önző, makacs és párttaktikából eredt harczát és immár több mint egy esztendő keserves megpróbáltatása és pusztítása bizonyítja, hogy agyonvédte a nemzetet. Azt még el lehet tűrni egy ideig, hogy valaki feltolja magát ügyemnek védőjéül, azt is meg lehet érteni, hogy fanatizmusával engem is rácsábít vagy ráhajszol szélsőségekre, de amikor észreveszem, sőt világosan látom és keservesen érzem, hogy a védelemnek ez a módja érdekeim ellen, sőt a legnagyobb ártalmamra van, visszafelé fordítom a rudat és elkergetem magam mellől azt, aki akaratom ellenére bajba vitt. Abból a válságból, amelybe a koalíczió a nemzetet, megkérdezése és akarata nélkül, belehajszolta, most már csak egy kivezető út marad. Miután a koalíczió teljesen képtelennek bizonyult a megoldásra, miután kiderült, hogy csak a nemakarásban egységes, de az akarásban pártokra és frakciókra szakadozott és így a kormányzás állandóságára és komolyságára semmi garanczia nem található benne, világos, hogy a koalicziós politika teljesen csődbe jutott s a koalicziós szövetség az országot ki nem vezetheti az útvesztőből, amelybe belejuttatta. A nemzetnek magának kell tehát a kibontakozás útját keresni és megtalálni. Hosszabb vagy rövidebb idő alatt, de végig kell csinálni visszafelé azt a processzust, amely eddig folyt a nemzet bőrére a koalíczió érdekében. A koalíczió bőrére és a nemzet érdekében kell megindulnia egy tisztulási és tisztítási proczesszusnak, hogy a kibontakozás ösvényére juthassunk megint. Ha oly könnyű volna maga a proczesszus, mint amily egyszerű annak megjelölése, máról-holnapra rendbejöhetne az ország állapota. Fájdalom, az ellentállásba és a küzdelembe belehajszolt közvélemény kijózanodása nem oly könnyű, mint amily könnyű volt az eltántorítás és a fanatizálás műve. Pedig ez az első stáczió a kibontakozás útján. A nemzetben elemi erővel fel kell ébredni a belátásnak, hogy akiket eddig vezéreinek hitt és követett, lidérczfény-kergetésre használták és ingoványba vitték. Ha ezt megértette és menekülni akar, követelnie kell, hogy vezessék visszafelé az elhagyott, de szilárd ösvényre. A nemzet kell hogy kényszerítse a koalícziót, amely nem akarja és nem tudja kivezetni az anarchiából, hogy álljon félre és bízza a mentés és a kimenekülés munkáját azokra, akik ismerik a terepet és akik mindig óva figyelmeztették a végzetes veszedelemre, amelybe a koaliczió a nemzetet viszi. A kijózanodás pillanata egyúttal a cselekvő erélye is kell hogy legyen. Ha a nemzet egyesei, csoportjai, társadalmi és gazdasági szervei tudatára jutnak, hogy tovább nem lehet menni és vissza kell fordulni, követeljék meg azoktól, akik a válság okai, hogy hagyjanak fel a nemzetgyilkos védelem módszerével. A nemzet, egyesek és szervezetek, kapacitálják a maguk immár tisztán meglátott igazságáról a még mindig elfogult és makacsságában megrögzött koalíciót s kényszerítse arra, hogy ha már előmozdítani nem tudja, de legalább ne akadályozza a kibontakozás folyamatát. A megduzzadt folyam, ha ledönthetetlen akadályba ütközik, kénytelen visszafelé folyni. S ez a természetellenes processzus addig tart, míg valahol rés nem nyílik, amelyen lassan, de fokozatosan lefolyhat a megduzzadt víztömeg. A koalíczió állította fel az akadályt, a koalíczió korbácsolta fel és duzzasztotta a hullámokat. Rést csak úgy lehet nyitni, ha félreállanak az útból, akik az akadályt támogatják és fentartják. A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Márczius 31. — Régiek és újak. Irta: Sándor Tivadar. A képzőművészetek divatját éljük. A jólneveltségnek, a társasághoz tartozásnak manapság fontosabb feltétele a festészetről való tájékozottság látszata, a megfelelő szakfrázisok ismerete, mint akármiféle erkölcsi kvalitás. Ilyképpen érthető, hogy felburjánzott nálunk is egy olyan had, mely a divatból akar élni vagy rajta akar élősködni. A divatnál nincs jobb protektor. Az egyszerre elhelyezi, boldogítja azt, aki a szája íze szerint tudja magát gerálni. Innen a nagy tülekedés a divatosság irányában. Mindenki azt hajszolja, mert drága bért és olcsó dicsőséget ad. Pedig isten óvja a művészetet a divatosságtól. »Gyűlöld az avatatlanokat és távolítsd el őket magadtól!« Örökkön igazmondás. Hisz az avatatlanok, a divat után szaladok, a művészet piaczi egyénei csak kompromittálják a művészet bármiféle irányait. Mert amit egy nagy művészegyéniség cselekszik, próbál, megindít, abban mindig van igazi emberi és kultúrérték. A jövő kritikája ám megállapíthatja tévedéseit, egyoldalúságait, az új fejlődés megcáfolhatja, elmoshatja törekvéseinek egy részét, de mindig marad még valami, ami túléli őt, ami kiemelkedik a tévedéseiből, amiben az ő egyéni felfogása megtalálta a többi emberiségben is szunnyadó igazság kifejezését. De a nagy művészegyéniséghez kullancsként akaszkodik az avatatlan, mégpedig seregestül. A siker szaga csábítja őket. Azt hiszik, hogy mivel a nagy ember az ő egyéni erejével tévedései, hibái mellett is dicsőséget aratott, ők is erre a sorsra vannak kiválasztva. És utánozzák a nagyot. Mivel pedig a nagyság nem utánozható, hanem elidegeníthetetlen tulajdona az egyénnek, mert lelki tartalmából ered, utánozzák azt, ami hozzáférhető nekik is, a külsőségeket, a hibákat, a tévedéseket, így keletkeznek az iskolák s ezáltal pusztulnak is el. A sok csűrbe kompromittálja, lejáratja az eszmét, az elvet, az irányt, amelyet nagy egyéniségek adtak az emberiségnek a maguk erejével. így jutunk el arra a tapasztalatra, hogy minden igazságnak az avatatlan prozeliták a legnagyobb ellenségei, akiktől jobban kellene óvni az igazságokat, mint a legélesebb ellenségeitől.Mindezt az »Egy festő halálára« czímű czikkünk folytatásaképpen mondjuk el. Ez a czikkünk erős visszhangot keltett. A műkritika egy része nyilván a maga régérzeti s ittott halványan kifejezett benyomásának erőteljes akcientuálását találta meg benne. Tegnapi műcsarnoki tudósításunkban sivár, érzést keltőnek mondotta a tavaszi tárlat legnagyobb részét. Ezt a hangulatot fejezik ki egyéb napilapjaink, kritikái is, kivált a »Pesti Hírlap,« a melynek tározójában kezdi Kovács László »egyik estilapból« jelzéssel közli említett czikkünket, a melylyel magát teljesen azonosítja, mondván: »Művészeink közül, különösen a fiatalok, megtagadnak minden tiszteletreméltó művészi törvést, melyen a mai magyar művészet fölépült ... És leszólnak minden más művészi törekvést.« Hasonló feltámadását a kritikai lelkiismeretnek találjuk másoknál is, olyanoknál, a kik a modernség zászlóvivői s aki a tárlattal egyben megemlékeznek az előcsarnokban álló ravatalról, koszorút, nemes, egyszerű zöld koszorút helyezve Bihari Sándor koporsójára, egyben felszólalnak az avatatlanok, a tanulatlanok, a külsőségmajmolók elszaporodása ellen. Kiváltképp jellemző a «Pesti Napló» tárczájában Gerő Ödön marószatirája, amelylyel az álmoderneket Maureau dr. szigetének állatokból formált álembereihez hasonlítja. Nyíltan megmondja, hogy a modernek is dogmatikusak, hogy a sok avatatlan divathajszoló kontárkodása iskolássá tette az új törekvéseket is. A Doktor Maureau állatembereiről később kiderült, hogy mégsem emberek, a divat modernjeiről mindjárt kiviláglik, hogy nem modernek. Szakasztott olyan iskolaiak, szabványosok és szokványosok, mint azok, akik akadémikus utánzók. Nekem az újak utánzói ugyanolyanok, mint a régiek utánzói. Egyéni eredetileg félreértéséből sémákat formálnak, s e sémákat , betartják. Szabályszerűen, konokul. Vagy pedig azt a tanulságot Vonják le a moderneknek ,uj igaz»