Magyar Nemzet, 1906. december (25. évfolyam, 285-308. szám)
1906-12-02 / 285. szám
2 MAGYAR NEMZET, 1906. deczember 2£ A hanyag gyorsiroda. I Hady Gyula fel akart szólalni. Az elnök nem engedte. Lovaglás ügy. Az utóbbi időben mind gyakoribb eset volt, hogy a képviselőház gyorsirodája nem teljesítette kötelességét. Az esti lapok munkatársainak nem szolgáltatták ki idejekorán és kötelességszerűen a gyorsiroda úgynevezett kék levonatait. Tegnap egy konkrét esetből kifolyólag ezt szóvá tette Lenkey Gusztáv hírlapíró, a parlamenti tudósítók szindikusa. Lenkey szóváltásba elegyedett Peregriny Jánossal, a gyorsiroda másodfőnökével. Peregriny durván rátámadt az újságíróra, aki Farkasházy Zsigmond és Olay Lajos képviselők útján provokáltatta erre Peregrinyt. Hódy Gyula, a jeles fiatal képviselő ma ennek kapcsán szellőztetni akarta a gyorsiroda ügyét. Napirend előtt fel akart szólalni és az elnök figyelmét fel akarta hívni arra a basáskodásra, amelyet Peregriny János az újságírókkal szemben kifejt. Hódy Gyula napirend előtt akart ez ügyben felszólalni és ezt be is jelentette Justh Gyulának, aki azonban nem engedte meg a felszólalást. — A gyorsiroda az én fegyelmi hatáskörömbe tartozik, — szólt Justh — majd elintézem én magam. Hát jó is lesz, ha Justh elnök elintézi a dolgot. De azért kár volt Hódy Gyulának szót nem adni. Egyáltalán nem ártott volna, ha a gyorsiroda dolgát a Ház nyílt ülésén szóvá teszik.* Lenkey Gusztáv segédei ma provokálták Peregriny-t, aki a maga részéről Dessewffy Arisztidet és Hajes Dusán gyorsírót nevezte meg segédekül. A tárgyalások folynak, fltiszteltJáz. A haragos elnök. Misffy és Wekerle. Már negyed tizenegy óra is elmúlt öt perccel, amikor Justh Gyula az elnöki emelvényre lépett. És ebben a korainak nem mondható hajnali órában, értsd, mond és hol öt képviselő volt a teremben: Hódy Gyula, Hentaller Lajos, Bizony Ákos, Telbisz Lajos és Várnay Imre. Hódy Gyula ingerli Justhot: — Elnök úr, nyisd meg az ülést. Justh nem szól, csak morog valamit. (Hogy mit, azt nem írhatjuk ide, mert a papír szégyenében elpirulna és olyan haragos verés lenne, mint Justh volt az öt képviselőből álló Ház láttára.) >1« Talán ennek a haragos állapotnak tudható be, hogy Justh az ülés megnyitása után még az öreg Madarász apát, aki vele polémiába bocsátkozott, is rendreutasitotta. Igen Madarász Józsefet, az öreg patriarchát, a nagy idők tanúját, a kinek fekete magyar ruháját télen-nyáron átlengi a vértanuk szelleme, szintén rendreutasitják. Tegnap a Kossuth Lajos fiát, ma Madarász Józsefet. Valaki meg is jegyezte: — Szerencse, hogy a magyar király nem jár a képviselőházba, mert Justh Gyula bizony Isten még egyszer kiürittetné a karzatot. Az ülés első szónoka Bánffy Dezső báró volt. A kereskedelmi tárczához szólott és ittott igyekezett a kormányt megcsipkedni. Ami végeredményben igen üdvös dolog volt, mert Wekerlének olyan elmés riposztra nyílt alkalma, amely után Bánffy egy-két hétre legalább újra nem lesz tettekkel tényező. Gyönyörű, szép, szocziális szellemtől áthatott beszédet mondott Diesswein Sándor, ez a képzett főpap. Egy helyen többek közt a dohánygyári munkáslányok szomorú sorsát panaszolta el. — Ezek a szegény lánykák teljesen ki vannak használva — szólt Giesswein. A Házban jóízű derültség fakadt erre. — Mit nevetnek, talán mondtam valamit — tanakodott a szentéletű főpap. * Szünet alatt feltűnt a folyosón Pejacsevich Tivadar gróf bánnak elegáns alakja. A bán, aki Josipovich miniszter társaságában sétált, mint a Magyar Nemzet tudósítója előtt kijelentette, azért jött fel, hogy a horvát nemzet kegyeletét tanúsítja Andrássy Gyula gróf szobra előtt. A folyosó egyik sarkában Justh Gyula panaszkodik Darányinak. — Nem bírok a képviselőkkel — szólt. — A saját pártombeliek renitenskednek. Azon a ponton vagyok, hogy lemondjak. De mondott Justh Gyula egyebet is. Bethlen Bálint kolozsmegyei főispánnal beszélgetett az elnöki tekintély alásülyedéséről fölöttébb keserű hangon. — Még Kossuthot is rendre kell utasítanom, — mondta az idulatos elnök. — Nem maradhatok! Bethlen Bálintnak nem jól esett a panaszkodás és hogy vigabb fordulatot adjon a dolognak, igy szólt: — Tudod mit ? Gyere hozzám alispánnak. — Dehogy megyek! Hiszen kitúrnátok onnan is, — felelte kaczagva, de megbékülten Justh, aki szünet után átadta az elnöklést Návaynak.* Szünet után szűzbeszédben is volt részünk. Leitner Adolf dr., a miskolcziak szimpatikus képviselője szólt a kereskedelmi tárczához. Okosan és higgadtan beszélt, maga Wekerle és Kossuth is érdeklődve hallgatták a tartalmas szónokot, akit beszéde végén mindenki szívesen üdvözölt. * A képviselőház ülése deczember hó 1-én. Elnök Justh Gyula. A kormány részéről jelen vannak: Wekerle, Kossuth, Andrássy, Zichy, Jekelfalussy, Josipovich és Polónyi. Versek. Irta: Somlyó Zoltán. I. Szövétnekek. Vannak világló, nagy szövétnekek, Tüzes tüzektöl melyek égve égnek. Vannak, de hányan, úttalan úton, Gyámoltalanul elhagyott szegények. S ezek a fényes, nagy szövétnekek Bevilágítnak bűnös orgiákat. 3 veszni homályba hagyják a szegény, hagyott lelket. Hányat, óh, de hányat. II. Ez a víz, ez a tó, Ez a viz, ez a tó az én vizem, tavam. Én lágygyá apasztom s erősre zavarom, Veszett kedv hogyha az. Moszatkirály vagyok, S mind enyémek vagytok, sok kicsike malom. Nád zizeg, sás susog, szerelmes mind belém, Tüzes nászészakán vizfodrot ölelek. Lidércz a mámorom és kristályvíz velem, Mely tündérajakról a csontomba pereg. Ég a tűz. Sistereg. Nem alszik ki soha . Itt nem jár télidés, se dermedés, se hó. Itt égek én , ez az én szűz arám, Ez a viz, ez a tó. Reggelizés elit! félpohár SCHLVIIDTHAUEFMéle radio acímigmándi keserűviz az elrontott gyomrot 2—3 óra alatt teljesen rendbe hozza Használata valódi áldás gyomorbajosoknak és székszorulásban szenvödórégnek, Kútkezelőn és Komáromban. Kapható mindenütt kis és magyüvegnek NYOMORULT SZERELMEK. Irta: Békessy Imre* II. Jucsuzás Phoebustól. Szomorú, nagyszemű fiú volt Phoebus. Tulajdonképpen Balajthynak hívták és újságíró volt, de valaki egyszer elkeresztelte a »szép istenről«, Phoebusnak s azontúl rajta ragadt ez a név. Balajthy nem bánta. Egyáltalán oly kevéssé törődött mindennel, hogy felőle akárminek is keresztelhették volna. Nem törődött senkivel, az emberekkel, a mesterségével, legkevésbé pedig magával. Egy furcsa, nagyeszű famíliának volt az ivadéka, amelynek minden tagja arról volt híres, hogy nagyon szomorúan élt és nagyon vígan halt meg, mert a halála előtt jött rá mindenik, hogy a sok ész nem jó és a mások ostobaságán szomorkodni, tulajdonképpen a legnagyobb ostobaság. Phoebus már nem szomorkodott mások miatt. Phoebus szomorú volt, mert korán szabadult rá az életre, hogy tizenkilenczesztendős korában már unalmasnak talált mindent. Mire huszonkettő lett, csak azon tudott mulatni, ha asszonyok vagy leányok ostobaságokat fecsegtek s azokat nyugodtan .-hallgathatta. Ennek okára Phoebus szorgalmasan járt a színfalak mögé. És hagyta, hogy a nők fecsegjenek neki. Egy nyáron aztán összekerült Bende Margittal. A szőke Baum-leánynyal. A kis mellékszínházacska harmadik primadonnájával. A leány olyan szőke volt, mint amilyen barna Phoebus és olyan víg, mint amilyen szomorú amaz. Phoebust bántotta ez a nagy, tartós vigság és egyszer a színház udvarán, a nélkül,hogy ismerte volna, rászólt: — Ne mulasson folyton, nézze, mert én azt is hihetem, hogy rajtam mulat. A leány tágra nyitotta nagy, kék szemeit és közelebb ment a fiúhoz. — Maga egyáltalán nem mulatságos . . . A czivódás vége az lett, hogy kibékültek és hogy Phoebus, a »búsképű lovag« beleszeretett Bende Margitba, aki viszont akkortájt a társulat egy harmadrangú színészébe volt őrülten szerelmes. Phoebus kedvéért szakított egy kis időre régi szerelmével, de amikor a színész, aki brutális fiú volt és nem akart engedni jogaiból, megverte a leányt a próbákon, vissza-vissza tért hozzá és borús délutánokon, amikor a szomorú Phoebus hiába várta Dianáját, Diana úgy megcsalta Phoebust, mintha a férje lett volna. Alapjában véve Phoebust jobban szerette már