Magyar Nemzet, 1938. augusztus (1. évfolyam, 1-6. szám)

1938-08-25 / 1. szám

ÍMW| ' 'T ’ *8* '­­ / arw Vitel / 0/3/1 J. évfolyam 1 . szám ELŐFIZETÉSI ÁRA­PÉVRE 36.—P,FÉLÉVRE 18.—P NEGYEDÉVRE 9.- P, 1 HÓNAPRA 3.—P, EGYES SZÁM HÉTKÖZNAP 10 FILL. VASÁRNAP 20 FILL. Főszerkesztő PETHŐ SÁNDOR 1938 augusztu­s5 SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST VI., ARADI U. 10 TELEFON: 128-428* KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, VI., VILMOS CSÁSZÁR ÚT 65. TELEFON 126-726* A MAGYAR TÁRSADALOMHOZ írta: PETHŐ SÁNNDOR b­edfél hónapi kényszer­­pil némasága után ismét megjelenünk és megszólalunk a­zas ivar nyilvánosság arcvonala fiiett. Negyedfél hónappal ez­­előt összeomlott alattunk az a ■■'§"szék, amelyet tizennyolc esz­­temdővel azelőtt a magyar köz­ödlet legtiszteltebb alakjai­ élükön 41 második Andrássyval építet­ek a­ magyar gondolat el nem múló evangéliumának hirdeté­sére Tizennyolc küzdelmes és viszontagságos év krónikájának nem a legdicstelenebb fejezete az a drámai, gyakran magányos tárc, amelyet közéletünk erköl­­si és szellemi felfrissítéséért, a nemzeti társadalom belső meg­­gazulásáért, a magyar nép szo­­iális felszabadításáért s nem­zetünk történelmi gondolatáért vívtunk, mi idősebbek, évről­­évre gyérülő sorainkkal s az ulányfík következő filatalább nemzedék, hogy kitöltse azokat a hézagokat, amelyeket a halál kaszája vágott harci rendjeink­ben. Ez a szószék, amelyhez annyi gondnak, bánatnak, öröm­nek, idegfeszültségnek, agytöre­­delemnek, szívszorongásnak, egykor boldogabb fiatalságnak, majd érettebb férfiuságnak em­léke, élménye, büszke reménye és csalódása kötött engemet és legjobb bajtársaimat, hirtelen egy titokzatos földrengés érinté­sére omlott össze alattunk. De csak a dobogó tűnt el, a ka­tedra. A közönségünkkel való érintkezés megszokott és szere­tett instrumentális készségétől váltunk el, de nem foszthatott meg bennünket senki és semmi­féle hatalom, hogy a helynek, de nem a helyzetnek változása mellett is a kötelességteljesítés­­nek ugyanazon nyugodt és de­rült öntudatával folytassuk most megszakított munkánkat, mint aminő hittel és kötelességgel tet­ték azt valamikor azok a prédi­kátorok és professzorok, akiket a zsarnoki hatalom elűzött ősi alma matereikről és szószékeik­ről, hogy elmenekült iskoláik és üldözött igéik ideiglenes otthont kapjanak az erdélyi szabad egyházak vendégbarátságának hajlékaiban. Mi is csak addig voltunk némaságra ítélve, amed­dig szerény anyagi eszközökkel uj szószéket nem tudtunk emelni amaz igék és eszmék hirdetésére, amelyek elválaszt­hatatlanok a mi életünk értel­métől s amelyek létünk szellemi tartalmát alkotják. Most, ami­kor a kényszerű némaság hó­napjai után ismét szóhoz jutot­tunk, legyen az első ünnepélyes kijelentésünk az, hogy szelle­münk kifejtésének e lap hasáb­jain nincs más korlátja, mint tulajdon lelkiismeretünk, tehet­ségünk és meggyőződésünk. Azt tartom, hogy azokban a zord, válságos s nem csekély veszé­lyekkel járó időkben, mint ami­nőket élünk, semmire sincs égetőbb és nagyobb szüksége ennek a szegény, meghajszolt, megzavart, elgyávult magyar társadalomnak, mint a függet­len lelkiismeret bátor és báto­rító hangjára, amely nem retten meg a múló indulatok őrületé­től, amely nem logikán és értel­men túli térségeken tébolyog, amely nem hagyja magát túl­­üvölteni egy irracionális lelki számom morajlásától s amely nem jut életbiztosításért vala­mely divatos szekta főnökéhez a maga vakrémületében. Tisz­tában vagyunk ugyan Deák Ferenc szavaként a közhangulat hatalmával, s tudjuk, hogy vál­ságos időben elv erő az, amiely vagy elsodor vagy eltipor. De éppen Deák Ferenctől tanultuk azt is, hogy a közhangulat fölött is van egy nagyobb hatalom, s ez az önlelkiismereteink. Lehet, sőt egészen bizonyos, hogy az általános fejetlenség és a közrémület napjaiban sok-sok ezer magyarnak hiányzott a mi tiszta, érces, világos és férfias szavunk vox humana-ja. A hoz­zánk érkező levelek tömege annyi szeretetet, hitet, bizalmat és biztatást árasztott reánk, hogy egy magasabb kötelesség­nek teszünk eleget, amikor le­győzve az új kezdés elf­eszíté­­sének múló keserveit és nehéz­ségeit, legyőzve a minden harc­tól irtózó emberi kényelem­szeretetet s szakítva a méltóság­gal párosult visszavonulásnak cicerói örömével, újból tollat ragadunk. Ha csak egyéni ér­dekeink lebegtek volna szemeink előtt, mi se lett volna könnyebb és előnyösebb reánk nézve, mint elfogadva egy befejezett tény­nek reánk kényszerített néma­ságát, biztonságát és nyugalmát: mi is elhúzódunk a magánélet átlamába, elkerülve a dulako­dások póráz-szennyét, el a nyílt- és orvtámadásokkal járó meg­próbáltatások terheit, és a pol­­gárháboruszerű ellentétek rianá­sait s az óvatosok és a meg­­lapulók bölcs opportunizmusá­val kikerüljük a zivatarokat. De egy magasabbrendű kötelesség a magyar közélet romló bás­tyáira szólított bennünket. Ez a negyedfél hónap meggyőzött bennünket arról, hogy egy tör­ténelmi parancs sorsküldötte szolgái vagyunk. Hiszen nincs senki, aki a mi érzéseinket érezte, aki a mi gondolatainkat elgondolta, aki a mi cselekede­teinket véghezvitte volna. Meg vagyunk rendülve a feladat nagyságától s erőink fogyaté­kosságától. De ha Isten reánk tette ezt a terhet, nem bújha­tunk ki alóla, még ha össze is kellene roskadnunk hordozása alatt. Magasan tartjuk a szövét­­­eket, ameddig át nem adhat­juk azt méltóbb ivadékok ke­zébe. Negyedfél hónapi hallgatás után most nem azért szólalunk meg, hogy írásunkkal vagy hall­gatásunkkal elhazudjuk a ma­gyarság sorskérdéseit. Nem volna értelme és indoka létünk­nek, ha kitérnénk az úgyneve­zett kényes vagy nehéz kérdé­sek elől csak azért, mert a ve­lük szemben való állásfoglalás ezekben a lazagyeplőjű hóna­pokban némi kockázatot jelent. Nem élünk olyan időket, ami­kor megi­­fedhetnénk magunk­nak azt a fényűzést, hogy egyéni kényelmünk vagy egzisz­tenciális érdekünk tanácsára hallgassunk. Nem fogunk tehát kitérni a zsidókérdés elől sem. Erre­­nézve se lehet álláspontunkra és magatartásunkra más pa­rancsoló tekintet, mint a faj­magyarság megdönthetetlen fel­sőbbségének szervese és intéz­ményes megalapozása, amely arra kell, hogy ösztönözzön bennünket, hogy a gazdasági, társadalmi és szellemi közélet minden stratégiai pontja az ál­lamnép elidegeníthetetlen tulaj­donjogát alkossa. De ha abszur­dumnak tartjuk, hogy strucc­­m­adár módjára, fejünket porba dugva, mindent letagadjunk vagy elhallgassunk, ami a klasz­­szikus liberalizmus tanrendsze­rébe ütközik, még méltatlanabb képtelenségnek tartjuk, hogy ennek az egyetlenegy kérdésnek baziliszkus­­szeme igézze vagy igázza le egész nemzedékek szemléletét, eszmélkedését és akcióképességét. Mert tudjuk meg, hogy nemcsak a zsidó im­perializmus fenyegeti a magyar­ság létérdekeit. Tisztában vagyunk vele, hogy egy nemzetet gyakran saját vak ösztönei ellen is kell vezetni. A nép szava csak a forradalmi ideológiák má­morvilágában volt Isten sza­va. Olyan időkben azonban, mint amineket ma élünk, ezek­ből az ideológiai vagy frazeo­lógiai tivornyákból sokkal in­kább kihallatszik a múh üvöl­tése, mintsem a szeráfi hang. A Szentlélek nem a csőcselék dúlt obskurantizmusában lakik, hanem a vezető értelmiség elit­jének világosságában. Azt is tudjuk, hogy a gondolkodásból kifejtett politikai meggyőződés, különösen rendhagyó időkben ritkán tud sikerrel versenyezni a tömegek nyers indulataira spekulál­ó bujtogatással. A cél­szerűségbe vetett hit egymaga nem képes megküzdeni a szen­vedélyek fellázítására sandító agitációval, amely az esztelen­­ség mindenféle miazmájától megmérgezett légkörbe akarja áthelyezni a politikai tevékeny­séget. Az önuralom, a fegyelem, a mértéktartás, különösen vál­ságos időkben a nemzeti társa­dalomnak éppoly tevékeny, de sokkal termékenyebb megmoz­dulása, mint az indulatok sza­bad tombolása. Az a reformpolitika, amelyen a magyar közélet elindult, sú­lyos orvosi beavatkozást jelent társadalmunk struktúrájába. A műtéthez pedig nem a gyűlölet­nek hályogos szeme és­ indulat­tól reszkető keze kell, hanem hideg agy és forró szív. A haza törvényei bizony gyakran ride­gek. Nem lehet tűrni azt, hogy néhány politikai siheder, né­hány fejletlen értelmű uszító összetévessze a kocsma gőzét is magyar géniusz ihletének szent forrásával. Nem lehet tűrni azt, hogy akkor döntsék reánk a trianoni Magyarország szükség­­darabját, amikor világszerte a nagy nemzetek fogcsikorgató erőfeszítéseket végeznek hatal­muk totális fokozására az élet­halálharcra való felkészülés esélyeinek megjavítása céljából. Nem hirdetünk tehát föld­­forradalmat sem. Az ínség és a nyomor lázítását főbenjáró bűn­nek tartjuk a nemzet ellen. De minden idegszálunkban érezzük a nagybirtokrendszer lebontásá­nak tovább már el nem odáz­ható szükségességét, egyrészt a társadalmi egyensúly helyreállí­tása érdekében, másrészt azért, hogy a nemzet történelmi gon­dolata többé ne csak az „úri nemzet" életérzése legyen, ha­nem végre-valahára a szegények kenyerévé is váljon. Ahogy a diluvium után eltűntek e föld­tani korszak hatalmas szörnye­tegei, úgy a szociális kiegyenlí­tődés és igazságszolgáltatás kí­sérletének korában kopott rög­hegynek látjuk a feudális, vagy a liberális kapitalizmus szigo­rúan zárt tulajdonjogi rendsze­rét. Amikor elutasítjuk a Dózsa György-forradalmat, amely a vö­rös kakast házi baromfi gyanánt akarja behurcolni a magyar falvakba, éppúgy elvetjük a mieisapkás herosztrateszek őr­jöngését is, amely a forradalom pszichotikus izzását akarja állan­dósítani a maradék hazában, visszaélve a társadalom egy­­részének idegrendülésével vagy idegbénulásával, hogy, miként, 1919 márciusában, újból reánk zúdítsa a szociális forradalom lavináját. Utolsó csepp vérün­kig ragaszkodunk hozzá, hogy a magyar nép megújhodását munkáló reformok mindenféle idegen jelszó-inflációk ürügyén ne ejtsenek csorbát a magyarság történelmi életformájának elén­kelőségén. Legyen reform a jogi államban, rend a szabadságban, jogfolytonosság az alkotmányban emberség a fegyelemben, méltó­ság a nemzeti öntudatban s egy­­ség a társadalmi erővonalak vi­szonyában. Magunkat árulnók­ el, ha megtagadnánk faji és nemzeti géniuszunk íratlan tör­vényét. Magunkat aljasítanók le és saját magunk adnák magun­kat ellenségeink kezébe, ha en­gednénk megfosztatni magunkat a tradicionalizmusnak azoktól az erkölcsi fegyverei­től, ame­lyeknek a magyarság alkotmá­nyos és független államiságának megmaradását köszönheti. Tisz­tában kell lennünk azzal, hogy barátaink előtt is csak az erős egyéniségű népnek van sulva és tekintélye. Azok a nemzetek is, amelyekhez az érdekközösség szálai fűznek, kell hogy meg­becsüljék azokat a politikai életformákat, amelyeket a ma­gyarság épített ki európai lété­ben, saját egyéniségének ront­­hatatlan sáncai gyanánt. .Az an­tik Róma is az idegen istenek vámmentes behozatalába pusztí­tult el, amikor Jupiter Stator helyett a keleti kultuszok idegen bálványait hurcolták a Capito­­lium csarnokába. Szeret­nék, ha külföldi barátaink és érdek-, társaink megértenék és méltá­nyolnák a szabad intézmények mellett való kitartásunk indo­koltságát és hősiességét, sőt ta­lán, mauriaói nyelven szólva: hősi tébolyát, amiben különben egyek vagyunk a világ régi és fejlett politikai műveltségű né­peinek nagy többségével. 1 . Annak az Európának hangja vagyunk, amely befogadott ben­nünket és elfogadta áldozatain­kat, hogy elismerje értük pol­gár- és életjogunkat és senki mással nem pótolható szerepün­ket és hivatásgondolatunkat a Dunamedencében. Annak az Európának viszhangja vagyunk, amelytől kaptuk a keresztet, hogy e jelben mindig győzedel­meskedni tudjunk balsorsunk fölött s hogy elviselhessük em­bertelen megpróbáltatásaink sú­lyát. Annak az Európának szava, amely gyakran félreértett, sokszor feláldozott és cserben­hagyott bennünket, de amely­nek legnemesebb szellemei min­dig vállalták hozzájuk való lelki ! Ara­n­y fillér Á­­v. É I­­­

Next