Magyar Nemzet, 1938. augusztus (1. évfolyam, 1-6. szám)

1938-08-25 / 1. szám

Í MW| ' 'T ’ *8* ' } / aíw Vitet / 0/3/1 J. évfolyam 1 . szám ELŐFIZETÉSI ARA 1ÉVRE36.—P,FELÉVRE 18.—P NEGYEDÉVRE 9.- P, 1 HÓNAPRA 3.—P, EGYES SZÁM HÉTKÖZNAP 10 FiLL. VASÁRNAP 20 FILL. Főszerkesztő PETHŐ SÁNDOR 1938 augusztu 25 SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST VI., ARADI U. 10 TELEFON: 128-428* KIADÓHIVATAL: BUDAPEST. VI., VILMOS CSÁSZÁR UT 65. TELEFON 126-726* A MAGYAR TÁRSADALOMHOZ írta: PETHŐ SÁIVDOR b edfél hónapi kényszer­­pil némasága után ismét megjelenünk és megszólalunk a ?ns ivar nyilvánosság arcvonala fiicit. Negyedfél hónappal ez­­el4t összeomlott alattunk az a ■■'§>szék, amelyet tizennyolc esz­­t'mdövel azelőtt a magyar köz­ödet legtÍEzleltebb alakjai'élükön 4i második Andrássyval építet­ek a-magyar gondolat el nem múló evangéliumának hirdeté­sére Tizennyolc küzdelmes és riszontagságos év krónikájának íem a legdicstelenebb fejezete íz a drámai, gyakran magányos íárc, amelyet közéletünk erköl­­si és szellemi felfrissítéséért, a icmzeti társadalom belső meg­­gazulásáért, a magyar nép szo­­iális felszabadításáért s nem­zetünk történelmi gondolatáért vívtunk, mi idősebbek, évről­­évre gyérülő sorainkkal s az ulánűfík kővetkező fjfötalább nemzedék, hogy kitöltse azokat a hézagokat, amelyeket a halál kaszája vágott harci rendjeink­ben. Ez a szószék, amelyhez annyi gondnak, bánatnak, öröm­nek, idegfeszültségnek, agytöre­­delemnek, szivszorongásnak, egykor boldogabb fiatalságnak, majd érettebb férfiuságnak em­léke, élménye, büszke reménye és csalódása kötött engemet és legjobb bajtársaimat, hirtelen egy titokzatos földrengés érinté­sére omlott össze alattunk. De csak a dobogó tűnt el, a ka­tedra. A közönségünkkel való érintkezés megszokott és szere­tett instrumentális készségétől váltunk el, de nem foszthatott meg bennünket senki és semmi­féle hatalom, hogy a helynek, de nem a helyzetnek változása mellett is a kötelességteljesités­­nek ugyanazon nyugodt és de­rült öntudatával folytassuk most megszakított munkánkat, mint aminő hittel és kötelességgel tet­ték azt valamikor azok a prédi­kátorok és professzorok, akiket a zsarnoki hatalom elűzött ősi alma matereikről és szószékeik­ről, hogy elmenekült iskoláik és üldözött igéik ideiglenes otthont kapjanak az erdélyi szabad egyházak vendégbarátságának hajlékaiban. Mi is csak addig voltunk némaságra Ítélve, amed­dig szerény anyagi eszközökkel uj szószéket nem tudtunk emelni amaz igék és eszmék hirdetésére, amelyek elválaszt­hatatlanok a mi életünk értel­métől s amelyek létünk szellemi tartalmát alkotják. Most, ami­kor a kényszerű némaság hó­napjai után ismét szóhoz jutot­tunk, legyen az első ünnepélyes kijelentésünk az, hogy szelle­münk kifejtésének e lap hasáb­jain nincs más korlátja, mint tulajdon lelkiismeretűnk, tehet­ségünk és meggyőződésünk. Azt tartom, hogy azokban a zord, válságos s nem csekély veszé­lyekkel járó időkben, mint ami­nőket élünk, semmire sincs égetőbb és nagyobb szüksége ennek a szegény, meghajszolt, megzavart, elgyávult magyar társadalomnak, mint a függet­len lelkiismeret bátor és báto­rító hangjára, amely nem retten meg a múló indulatok őrületé­től, amely nem logikán és értel­men túli térségeken íébolyog, amely nem hagyja magát tul­­üvölteni egy irracionális lelki számum morajlásától s amely nem fut életbiztosításért vala­mely divatos szekta főnökéhez a maga vakrémületében. Tisz­tában vagyunk ugyan Deák Ferenc szavaként a közhangulat hatalmával, s tudjuk, hogy vál­ságos időben olv erő az, auielv vagy elsodor vagy eltipor. De éppen Deák Ferenctől tanultuk azt is, hogy a közhangulat fölött is van egy nagyobb hatalom: s ez az önlelkiismeretLink. Lehet, sőt egészen bizonyos, hogy az általános fejetlenség és a közrémület napjaiban sok-sok ezer magyarnak hiányzott a mi tiszta, érces, világos és férfias szavunk vox humuna-ja. A hoz­zánk érkező levelek tömege annyi szeretetet, hitet, bizalmat és biztatást árasztott reánk, hogy egy magasabb kötelesség­nek teszünk eleget, amikor le­győzve az uj kezdés erfőeszité­­sének múló keserveit és nehéz­ségeit, legyőzve a minden harc­tól irtózó emberi kényelem­szeretetet s szakítva a méltóság­gal párosult visszavonulásnak cicerói örömével, újból tollat ragadunk. Ha csak egyéni ér­dekeink lebegtek volna szemeink előtt, mi se lett volna könnyebb és előnyösebb reánk nézve, mint elfogadva egy befejezett tény­nek reánk kényszeritett néma­ságát, biztonságát és nyugalmát: mi is elhúzódunk a magánélet otiumába, elkerülve a dulako­dások pórát-szennyét, el a nyilt- és orvtámadásokkal járó meg­próbáltatások terheit, el a pol­­gárháboruszerü ellentétek rianá­sait s az óvatosok és a meg­­lapulók bölcs opportunizmusá­val kikerüljük a zivatarokat. De egy magasabbrendü kötelesség a magyar közélet romló bás­tyáira szólított bennünket. Ez a negyedfél hónap meggyőzött bennünket arról, hogy egg tör­ténelmi parancs sorsküldötte szolgái vagyunk. Hiszen nincs senki, aki a mi érzéseinket érezte, aki a mi gondolatainkat elgondolta, aki a mi cselekede­teinket véghezvitte volna. Meg vagyunk rendülve a feladat nagyságától s erőink fogyaté­kosságától. De ha Isten reánk tette ezt a terhet, nem bújha­tunk ki alóla, még ha össze is kellene roskadnunk hordozása alatt. Magasan tartjuk a szövét­­neket, ameddig át nem adhat­juk azt méltóbb ivadékok ke­zébe. Negyedfél hónapi hallgatás után most nem azért szólalunk meg, hogy Írásunkkal vagy hall­gatásunkkal elhazudjuk a ma­gyarság sorskérdéseit. Nem volna értelme és indoka létünk­nek, ha kitérnénk az úgyneve­zett kényes vagy nehéz kérdé­sek elől csak azért, mert a ve­lük szemben való állásfoglalás ezekben a lazagyeplőjü hóna­pokban némi kockázatot jelent. Nem élünk olyan időket, ami­kor meri 'fedhetnénk magunk­nak azt a fényűzést, hogy egyéni kényelmünk vagy egzisz­tenciális érdekünk tanácsára hallgassunk. Nem fogunk tehát kitérni a zsidókérdés elől sem. Erre­­nézve se lehet álláspontunkra és magatartásunkra más pa­rancsoló tekintet, mint a faj­magyarság megdönthetetlen fel­sőbbségének szervese és intéz­ményes megalapozása, amely árra kell, hogy ösztönözzön bennünket, hogy a gazdasági, társadalmi és szellemi közélet minden stratégiai pontja az ál­lamnép elidegeníthetetlen tulaj­donjogát alkossa. De ha abszur­dumnak tartjuk, hogy strucc­­rnadár módjára, fejünket porba dugva, mindent letagadjunk vagy elhallgassunk, ami a klasz­­szikus liberalizmus tanrendsze­rébe ütközik, még méltatlanabb képtelenségnek tartjuk, hogy ennek az egyetlenegy kérdésnek baziliszkusz-szeme igézze vagy igázza le egész nemzedékek szemléletét, eszmélkedését és akcióképességét. Mert tudjuk meg, hogy nemcsak a zsidó im­perializmus fenyegeti a magyar ság létérdekeit. Tisztában vagyunk vele, hogy egy nemzetet gyakran saját vak ösztönei ellen is kell vezetni. A nép szava csak a forradalmi ideológiák má­morvilágában volt Isten sza­va. Olyan időkben azonban, mint aminőket ma élünk, ezek­ből az ideológiai vagy frazeo­lógiai tivornyákból sokkal in­kább kihallatszik a mob üvöl­tése, mintsem a szeráfi hang. A Szentlélek nem a csőcselék dúlt obskurantizmusában lakik, hanem a vezető értelmiség elit­jének világosságában. Azt is tudjuk, hogy a gondolkodásból kifejtett politikai meggyőződés, különösen rendhagyó időkben ritkán tud sikerrel versenyezni a tömegek nyers indulataira spekulál ó bujtogatással. A cél­szerűségbe vetett hit egymaga nem képes megküzdeni a szen­vedélyek fellázitására sandító agitációval, amely az esztelen­­ség mindenféle miazmájától megmérgezett légkörbe akarja áthelyezni a politikai tevékeny­séget. Az önuralom, a fegyelem, a mértéktartás, különösen vál­ságos időkben a nemzeti társa­dalomnak éppoly tevékeny, de sokkal termékenyebb megmoz­dulása, mint az indulatok sza­bad tombolása. Az a reformpolitika, amelyen a magyar közélet elindult, sú­lyos orvosi beavatkozást jelent társadalmunk struktúrájába. A műtéthez pedig nem a gyűlölet­nek hnlyogos «zeme és- indulat­tól reszkető keze kell, hanem hideg agy és forró szív. A haza törvényei bizony gyakran ride­gek. Nem lehet tűrni azt. hogy néhány politikai siheder, né­hány fejletlen értelmű uszító összetévessze a kocsma gőzét fi magyar géniusz ihletének szent forrásával. Nem lehet tűrni azt, hogy akkor döntsék reánk a trianoni Magyarország szükség­­barakját, amikor világszerte a nagy nemzetek fogcsikorgató erőfeszítéseket végeznek hatal­muk totális fokozására az élet­halálharcra való felkészülés esélyeinek megjavítása céljából. Nem hirdetünk tehát föld­­forradalmat sem. Az ínség és a nyomor lázitását főbenjáró bűn­nek tartjuk a nemzet ellen. De minden idegszálunkban érezzük a nagybirtokrendszer lebontásá­nak tovább már el nem odáz­ható szükségességét, egyrészt a társadalmi egyensúly helyreállí­tása érdekében, másrészt azért, hogy a nemzet történelmi gon­dolata többé ne csak az „úri nemzet" életérzése legyen, ha­nem végre-valahára a szegények kenyerévé is váljon. Ahogy a diluvium után eltűntek e föld­tani korszak hatalmas szörnye­tegei, úgy a szociális kiegyenlí­tődés és igazságszolgáltatás kí­sérletének korában kopott rög­hegynek látjuk a feudális, vagy a liberális kapitalizmus szigo­rúan zárt tulajdonjogi rendsze­rét. Amikor elutasítjuk a Dózsa György-forradalmat, amely a vö­rös kakast házi baromfi gyanánt akarja behurcolni a magyar falvakba, éppúgy elvetjük a mieisapkás herosztráteszek őr­jöngését is, amely a forradalom pszihotikus izzását akarja állan­dósítani a maradék hazában, visszaélve a társadalom egy­­részénck idegrendülésével vagy idegbénulásával, hogy, miként, 1919 márciusában, újból reánk zúdítsa a szociális fbrradalom lavináját. Utolsó csepp vérün­kig ragaszkodunk hozzá, hogy a magyar nép megújhodását munkáló reformok mindenféle idegen jelszó-inflációk ürügyén ne ejtsenek csorbát a magyarság történelmi életformájának élőn kelőségén. Legyen reform a jogi államban, rend a szabadságban, jogfolytonosság az alkotmányban emberség a fegyelemben, méltó­ság a nemzeti öntudatban s egy­­ség a társadalmi erővonalak vi­szonyában. Magunkat árulnók' el, ha megtagadnánk faji és nemzeti géniuszunk Íratlan tör­vényét. Magunkat aljasitanók le és saját magunk adnók magun­kat ellenségeink kezébe, ha en­gednénk megfosztatni magunkat a trádicionalizmusnak azoktól az erkölcsi fegyverei tői, ame­lyeknek a magyarság alkotmá­nyos és független államiságának megmaradását köszönheti. Tisz­tában kell lennünk azzal, hogy barátaink előtt is csak az erős egyéniségű népnek van sulva és tekintélye. Azok a nemzetek is, amelyekhez az érdekközösség szálai fűznek, kell hogy meg­becsüljék azokat a politikai életformákat, amelyeket a ma­gyarság épített ki európai lété­ben, saját egyéniségének ront­­hatatlan sáncai gyanánt. .4z an­tik Róma is az idegen istenek vámmentes behozatalába pusz-< tűit el, amikor Jupiter Stator helyett a keleti kultuszok idegen bálványait hurcolták a Capito­­lium csarnokába. Szeret nők, ha külföldi barátaink és érdek-, társaink megértenék és méltá­nyolnák a szabad intézmények mellett való kitartásunk indo­koltságát és hősiességét, sőt ta­lán, mauriaci nyelven szólva: hősi tébolyát, amiben különben egyek vagyunk a világ régi és fejlett politikai műveltségű né­peinek nagy többségével. j . Annak az Európának hangja vagyunk, amely befogadott ben­nünket és elfogadta áldozatain­kat, hogy elismerje értük pol­gár- és életjogunkat és senki mással nem pótolható szerepün­ket és hivatásgondolatunkat a Dunamedencében. Annak az Európának viszhangja vagyunk, amelytől kaptuk a keresztet, hogy e jelben mindig győzedel­meskedni tudjunk balsorsunk fölött s hogy elviselhessük em­bertelen megpróbáltatásaink sú­lyát. Annak az Európának szava, amely gyakran félreértett, sokszor feláldozott és cserben­hagyott bennünket, de amely­nek legnemesebb szellemei min­dig vállalták hozzájuk való lelki Ara ^ > fillér Á -v. ' I V I I

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék