Magyar Nemzet, 1938. augusztus (1. évfolyam, 1-6. szám)
1938-08-25 / 1. szám
m 4 Nomád levele az eligényelt Szent Istvánról Tekintetes Szerkesztőség, volna néhány szavam a megkapó Szent István-ünnepségek epilógusául azokhoz a törekvésekhez, amelyekkel az ünnepségek alkalmából újfent a maguk igazolására igyekeztek eligényelni Szent István királyt azok, akik bizonyos, mostanában hatalmon lévő külföldi „eszmeáramlatok" érdekében igénylik maguknak az uralmat Csonkamagyarország fölött. Az ő egészen egyszerű tételük szerint ők egyenesen Szent Istvánnak követői akkor, amikor idegen eszmék igájába akarják hajtani a magyarságot, hiszen Szent István is idegen eszmeáramlatnak vetette alá magát és országát akkor, amikor a külföldi államok példájára felvette és elterjesztette a kereszténységet. Nem mondom, hogy nincs ebben a játszi könnyedséggel véghezvitt összehasonlításban némi szerénytelenség. De az tény, hogy történelmi érzék viszont édeskevés van benne. Semmivel sem több, mint amennyi azokban a hírhedt izraelita ideológusokban lakozott, akik a szégyenletes emlékű Károlyi-forradalom idején viszont mint a többtermelés elvének első nagy bajnokát igényelték maguknak — a történelmi anyagelvűség azóta megbukott szellemében — Szent István királyt. Úgy látszik, minden demokratikus, vagy éppen népi (völkisch) mozgalom szeret minél fényesebb ősöket kisajátítani magának a múltból, ha egyébként akkora szakítást jelent is a múlttal, aminő akkor a jászieszkári ideológia volt s aminő most a nyilas ideológia. Az utóbbi természetesen megfeledkezik arról, hogy a kereszténység akkor, amikor Szent István és nemzete felvette, éppen ezer esztendős volt, tehát alaposan kitapasztaltatott államalkotó és államfenntartó, embernevelő és nemzetnevelő képességeire nézve Tárt áll tőlem, tekintetes szerkesztőség, hogy a modern világ sebességi őrülete mellett ugyanekkora várakozási időszakot ajánljak nyilasainknak is figyelmükbe a nyakló nélkül átveendő importeszmék végső gyakorlati értékének kipróbálására. De minden hasonlat úgy szép, ha minél tökéletesebben talál és itt még azt ie meg kell jegyeznem, hogy az államszervezés karolingi rendszere, szemben a törzsi szerkezettel, szintén volt már kétszázéves, mikor Szent István átvette, de akkor is a maga módján, a magyar szellemiséghez idomítva. ...... ! Ami pedig azt illeti, hogy ezek az eszmeáramlatok valami kényszerítő erejűek lennének a magyarság számára olyan értelemben, ahogyan kilencszáz évvel ezelőtt már nem állhatott volna meg egy elszigetelten pogány Magyarország a keresztény Európában, meg kell állapítanunk, hogy ez az okoskodás is sürgősen ortopéd lábbelire szorul. Akkor valóban csupa keresztény állam vette körül a pogány Magyarországot. Ma azonban nem csupa újpogány állam fogja körül a keresztény Csonka-Magyarországot, sőt ellenkezőleg. Ha azonban már mindenképp magukévá akarják perelni nyilasaink Szent Istvánt, akkor szeretném, ha minél erőteljesebb hasonlóság lenne köztük és közte egy és más tekintetben. Szalay László szerint Szent István már népének megtérítése előtt levonta hirdetett keresztény eszméinek konzekvenciáit s „valamennyi keresztény rabszolgáit minden díj nélkül bocsátotta szabadonVájjon mikor követik példáját a földreformhirdető ezerholdas nyilas grófok birtokaikon? Szent István azért kért koronát a római pápától és nem a császártól, mert tudta, hogy „a római szentegyház az alatta levőket nem tartja szolgák gyanánt, hanem fiaiként fogadja mindnyájukat". Vájjon elmondhatják-e a nyilasok ezt a maguk totalitárius és diktatórikus állameszményéről? Szent István arra intette Imre fiát, hogy harag és gőg nélkül, békén, alázattal, szelídséggel" uralkodjon! és Tigypjipezt tette, hogy „a turehnés királyok országolnak, a türelmetlenek zsarnokoskodnak”. Végül nem mulasztotta el figyelmeztetit, hogy^tíjjjír mirag országolna a Iglibusok f időit w í; a görögök Tplotalmus módra? Nyilasaink egyelőre még köszönni, szervezkedni, felvonulni sem tudnak, csak idegen módra, — hogyan tudnának akkor magyarul országolni?! Igaz tisztelettel Buda, 1938 augusztus 24. Nomád adta a német szabadságért, — mert a szabadságnál nagyobb földi jót nem is ismerhetett. Magyarországnak külön is figyelnie kell éppen most Körner Teodorra: drámát irt Zrínyiről s ünnepelte benne a kereszténységet Védő igaz magyar hőst, sokat is játszottak nálunk e darabot, sokat ,is írtak róla s Kölcsey Ferenc külön értekezést szentelt neki. A szabadság fiatal vértanúja és a tiszta és szabad magyarság egyik legtökéletesebb történeti megjelenítője, Kölcsey Ferenc így találtak egymásra s most jubileumaik között is van bizonyos párhuzam, ahogy az igazság, emberiesség és a szabadság gondolata minden nemzettel minden korban közös, ezért szerették a szellemi Magyarország úttörői a szellemi Németországot. Gogolák Lajos Magor Nemzet CSÜTÖRTÖK, 1938 AUGUSZTUS 25. Kölcsey 1938-ban Csekei magányában álmatlan éjszakákon példaadóan küzdött peszszimizmusával, mint Jákob az angyallal. El nem bocsátalak, míg meg nem áldassz engem — mondotta neki a virrasztástól égő félszemével a szatmári bús sötétségbe nézve, homlokán a tűnő éjszaka sápadtságával s a hunyó csillagok fényével, melyek végre álmot tanácsoltak. Korán tanítványává vált Herdernek és elhitte történelemfilozófiájának döbbenetes jóslatát a veszni indult népről, melynek nincs jövője. Nemcsik az emberiét Vanitatum vanitas-al irta meg a sajtót: hitében, reményeiben, lelkesedésében visszájára fordult, kiábrándult idealista énekét, hanem a nemzeti lét reménytelen, hiú hiábavalóságának sirámait is. „Völgyben ül a gyáva kor s határa ,szűk köréből őse saslakára szédeleg, ha néha fölpillant",— írta kortársairól és írhatta volna még inkább a jövendőről. „Vándor, állj meg! korcs volt anyja vére, — más faj állott a kih.únjét; helyére, — ... gyönge k öves, romlott, szívtelen, — a dicső nép, mély 'tanult izzadni, — s izzadás közt lősi vért matiji,, — népbep H töbjpz.mncsi jef . Mint ínagyar, ’ reménytelenü szállt Sírjába, mert látta, hogy hazája ellen kánya, kígyó, féreg egyre támad, és marja, rágja kebelét annak. A méreg ég és ömlik mély sebére s ő■ védtelen küzd, egyedül: "Pedig a vádcsoport, mely rá dühödve támad, öngyermeki. Szörnyű átok szakadt föl ajkán, ahogy, utolsó versében, Jézsnyi második énekében a sorshoz fordul. Átok azok ellen, kik önvesztükbe rohanva, a házát 3$' meggyilkolják: „Taposd el a, fajt, rút szennyét nememnek; — S míg hamvukon majd átok ül. Ah, tartsd meg őt, a hitű anyát, teremnek — Tán jobb fiak s védvén állják körül." Hasztalan sir a süket sors felé, az meg nem enyhül képzeletében. Törvénye él és a haza Őrcsillagzata szülötti bűnein leszáll. És más hont áll a négy folyam partjára, más szózat és más keblű nép, s még e föld kies határa is szebb arcot ölt egy életre méltatlan nép vesztén. Talán soha keserűbb, kínzóbb, szavak nem szálltak az ég felé, mint ezek és keserűségüket menynyire növeli, mily döbbenetes akusztikát ad nekik az, hogy őket Zrínyivel, a költővel, a XVII. század legigazabb, leghívőbb és áldozatosabb magyarjával mondatja el. Ilyennek, hősnek, a költészet szentjének, szeplőtelen művésznek született ő is, Kölcsey. „Nem közénk való volt" — kiáltotta róla az árvízi hajós, Wesselényi Miklós, akinek védelme közben ragadta el a halál. Valóban ő a politikába, még az akkori reformkorbeli politikába is a helyét nem lelő, az emberdzsungelbe tévedt Parsifal volt, akire csak áhitatos tisztelettel tudott nézni Kossuth és Eötvös egyaránt. Nem volt benne úgyszólván semmi nemtelen fém, mely a karaktert forgalomkevessé teszi és azon kellett tönkre mennie — mily tragikum! —, hogy jó, volt és nemes. Tragédiája az életben meg nem állható kiválóság vége, élete, míg pályáját le nem futja, szüntelen sóvárgása a schilleri Flucht aus der Wirklichkeit-nek. A magyar történetemben ezt az ideáltípust elég sok példával magyarázta a sors, vele talán a legnagyobb és legkeservesebb leckét adta. A hősnek született és sorsának nyomása nagyságát meg nem nöttethette. A hőst soha sem dobta ki lelkéből, soha egy pillanatra sem. Most a sors utánunk nyúl és válaszútra állít: hős rossz vagy hitvány cenk, nincs középút, nincs kompromisszum, nincs kárpótló idill, még csak haladék sincs gyarló ember számodra. . Körülötted minden reng, remeg, miért hinnéd hitvány illúzióval, hogy éppen a Te sorsod, örömöd, élethajlékod állhat meg a közelgő vad viharban. (’), az utolsó hónapokban mennyire szívünk gyökeréig fájtak a magyar nép zivataros századaiból főzokogó Himnuszának e sorai: „Bújt az üldözött s felé — Kard nyúl barlangjában, Szerte nézett s nem felé — Ilonját e hazában." Ami mostaniig ■ irodalom volt benne számunkra, költői ábránd, eszmény vagy élvezet, ami csak tanulság volt, ma már véres, nyiltszemü valóság ... is Optimizmust kicsiholni Kölcseyhűl ostobán reménytelen feladat lenne. . De pesszimizmusában, reális „ljesés,vében mennyi, eligazitásban ma is. A koráramlat erejének nem lehet ellenállani — hangzik föl napjainkban gyakran a legbecstelenebb mondatok egyike, amit csak emberi alak kiejthet. Mit mond ő? ..Korszellem, ez a szó mágias erővel bír s gyakran mindent kipótol, amit csak az ékesszólás megkíván. Miért való, amit állítok? Mert a korszellem javallja. Miért kell tenni, amit kívánok? Mert a korszellem parancsolja. Mivel értesítsem a hinni nem akarókat? Korszellemmel. Miáltal indíthatom szánakozásra a keményszívűt? Korszellem által. Túlságokat mondok? Korszellem. Időre, helyre, körülményre nem vigyázok? Korszellem. Óhajtom, hogy minden legyen, de munkám s költségem nélkül? Korszellem. Tanítok, de tanulni nem akarok? Korszellem. Szólok csak, hogy a nap könyvben álljon? Tisztábon tiszta korszellem!..." Ezekre, ilyesmit hangoztatókra mondottam, hogy „a legegyenesb úton hagytok magatokat és társaitokat s az egész hazát a legelsőnek, ki utalókba akadt, áruba bocsátani...“ Keserűsége sohasem volt egyéni keserűség, a sebzett hiúság vagy ki nem elégített ambíció keserve. Tudta pedig, hogy a maradékra nem hagyhat egyebet majd a meg nem ismert, meg nem jutalmazott, sokszor éppen eltaposott érdem keserű dicsőségénél. „Epések lesznek talán szavaim — mondotta a szinte éhhalált halt, szeretett mester, Kazinczy Ferenc felett tartott emlékbeszédében —, de keserű, kínos emlékezetek támadnak lelkemben. Mert gondolkodom a népről, mely Zrinyit, az írót, el tudta feledni; mely Faludit, míg élt, nem ismeré, mely Révairól hallani nem akart; mely Baróti Szabót és Virágot meg nem siratta, s melynek kebelében az ötvenhat évet szakadatlan munka közt eltöltött Kazinczy nyomorúságán élt és hall..." Mintha a maga emlékbeszédét mondotta volna. Mert hiszen nemsokára megyéje, vissza A Szálasi-ítélet A legfelsőbb magyar bíróság ítélésében jóváhagyta az alsófokú bíróságok Szálasira kirótt büntetését. Ezzel az ítélettel, melyben valóban a keresztény magyarság józan és megfélemlíthetetlen judiciuma egy kalandos és ábrándos egzisztencia, eredeti élethivatásából kihullott egyén törekvéseire tesz pontot, minden józan magyar ember teljes mértékben azonosítja magát. A bűnös elvette méltó büntetését törvényes bíróitól és ezzel az ügy normális időkben számunkra le is zárult volna. Nem tartozunk ugyanis a más baján ujjongók, a könnyen diadalmaskodók, a fölényes csúfondároskodók közé, viszont nem is vagyunk hajlandók minden magát, inhatalmúlag vezérré avatott diktátor-imitációban Messiást látni és egy eresztékeiben recsegő kor tipikus termékeiben, meglódul! Julien Sorelreibert a magyar politikai géniusz legfelsőbb megtestesítőit épedni és ünnepelni. Egy későbbi kor napjainkat átható pszichológiával vizsgáló magyar történésze álmélkodással látja majd, hogy Szent István országában akadtak derék, tisztességes magyarok is, akik az Egyesült Földek és Gyepük Hungária Rt. szánalmas dadogása után indultak, a szabadság megszentelt földjén, a zsarnokság Codreanufigurájú pionírjáért hevültek és a megvalósulásuk esetén nemzethalált jelentő zavaros, embertelen és keresztényitlen eszmeficamok hősét apostolnak ünnepelték. Lehet, hogy igaz, amit Szálasiról hívei utolsó igazolásként megemlíthetnek: az elítélt a maga módján jó magyar ember. Szeretnék mi is elhinni szándékai tisztaságát. De a legtisztább szándékkal is el lehet követni a legvégzetesebb bűnt, hiúságivól, tudatlanságból, fékevesztett ambíciókból és őszintén szólva e minden izében idegen célok és eszközök hordozója — akinek egyetlen „érdeme" a zsidók rettegtetése — erészen sem szolgáltatja a teljes bizonyosságot- Jó magyar ember csak józaneszű magyar ember lehet igazán, lévén a józan ész Isten és a természet legelső és nélkülözhetetlen adománya és minden politikai vezér számára is elengedhetetlen követelmény. Az Isten egyéneket és nemzeteket önismeretre hívja és annak híjával veszti el. Ez az igazság bizonyul be a Szálasi-mozgalom kapcsán is, mint ahogy bebizonyulhatott volna egy szerencsétlen nemzeten és népen, mely kótyagos és facsart ideák útján saját vesztébe, az öngyilkosságba rohant ,volna. Szálasi egyre gyérülő hívei most legkevésbé sem panaszkodhatnak és tehetnek kísérletei vértanú-avatásra, hiszen még csak nem is az erőszak, hanem a törvényes hatalom, a független magyar bíróság válaszolt erőszakot prédikáló tanaikra. Vim vn reppellitur, — aki szelet ver, vihart arat. Vajha, a királyi Kúria ítélete, amelyet mégsem lehet, semmiféle „suttogó",bűn és szájpropagandával „zsidóbérencség"gel vádolni, narden jószándékú magyar ember szemét megnyitná a nyilastáborban is és meghozná számukra az igazi keresztény, szociális és magyar eligazodást. ■- 4* 1 Két német költő Két költőre gondol most szeretettel Németország, ahol ma a politikai gondok között hallgatnak az érzékeny múzsák. Mégis jól esik az emlékezés, mert e költők emlékezete a német sors nagy fordulataival kapcsolatos. S ha a mai Németország bennök elsősorban a szűkebb nemzeti jelentőséget érzi, miért ne érezné az idegen az egyetemesen emberit? Hiszen a politikai Németország mellett van egy egyetemes emberi Németország is, melynek örök költői, tudósai, gondolkodói mindnyájunkkal közösek. mert általuk teljesebb emberekké s igazabbakká leszünk. S ha a mai Németország elsősorban minél nagyobb politikai kiterjedésre törekszik, miért ne emlékezzünk meg az örök Németország szellemeiről is, akiknek mindnyájan kész hódolói vagyunk? Ezekben az időkben még jobban kiemelkedik a szellemi Németország minden politikán felülálló emberi jelentősége. Nagy német költők és szellemek is neveltek bennünket a tiszta emberiesség, a méltányosság, a jog, a szabadság eszményeinek, a hűség mélységes kötelezettségének s az antik hellén szépségnek tiszteletére; ki feledhetné valaha is, minden politikai ellentét, minden változás ellenére, amit Herdertől, Goethétől, Schillertől tanult? Így gondolunk most mi magyarok is, mint az örök szellemi Németország eszményének hívei, a két költő felé, kik kisebb csillagok ugyan a német szellem átfogó, gazdag egén, de mégis igaz és emberi eszményeket jelentenek. Chamisso Adalbert mostani százéves halálévfordulóján arra a Németországra kell gondolnunk, mely egyetemes emberiségével s vonzásával végleg magáévá tette a francia emigráns arisztokraták szomorú, hontalan gyermekét. Chamisso német költővé növekedett, finom és igaz ember volt, szerette a szabadságot, hódolt a barátságnak, a becsületnek, az emberi erényeknek, teli volt mélységes emberi részvéttel, odaadással ésszeretettel; minden emberi jóság és gyöngeség áldozatos figyelője volt, imádta a romantika tarka csillogását, a messzi tájakat és élményeket kutató egzotikumot — de mindvégig mégis méla, szomorú és szenvedő ember maradt, kinek halk hangja meghitt és mély óráinkkal mindig közös, Ila Ghamisra hallgatag és bánó, (és clele is igy megragad, mennyivel inkább megragad a huszonegy éves korában, százhuszonöt éve a Napo■ ean elleni szabadságharcokban hősihalált halt fiatalabb Kiber Teodor, aki nem volt nagyon felentes költő, akiben nagyobb volt a fiatal, lelkes élet erkölcsi teljesítménye, mint a mű egésze. S ha verseiben talán már mono- tónná is változik az olvasó fülében a folytonos szabadságpátosz: gondoljunk reá, e fiatal költő életével ki teltette meg ezt a lelkesedést, életét rendeli, eltérő szociális nézetei miatt a jobbágyság helyzetét illetően. És odahaza éven át, nádon át hújdosik az ólmosbotosok, a nép apró zsarnokainak tekintete elől. Még sírját is megdobálják kövei annak, aki utolsó éveiben örökre el akarta hagyni a hazát, hogy Amerikába vándoroljon. „Mert tudnotok kell: a mi kinézéseink elvagynak homályositva, a mi reményeink feldúlva, s keblünkben minden gond, minden aggodalom az ország jövendője miatt felriasztva ..„Az ég bőven osztogat mindennek mindent, örömöt és bánatot; de szivet, mely így gyötörje magát, mint ez az enyém, talán még senkinek nem adott. Érzem, ez engem megemészt előbb- utóbb. Hadd emésszen. Oly időket élünk, melyekben sokáig lenni nem óhajtunk.” S mégis utoljára ez önpanaszokban egy reménysugár: „Ha minden becsületes ember kettőt vagy hármat talál, kiben nem csalatkozik, úgy nincs okunk panaszra . . Katona Jenő