Magyar Nemzet, 1938. október (1. évfolyam, 32-57. szám)

1938-10-02 / 33. szám

8 ♦ * A chamberlaini politika és Magyarország Nehéz egy emberről írni, aki­nek az életünket köszönhetjük. A békét. És még ennél is valamivel többet. Az első reménykedést, az első tapogatózó bizalmat egy gon­dolatban, amely ennek a század­nak legnagyobb és legkülönb an­gol ideálja. Peaceful change — a neve ennek a gondolatnak. Békés változás, erőszak nélküli fejlődés.­­Az angol ember előtt, aminek nincs tartóssága, annak nincs ér­téke. A peaceful change tehát nem új gondolat, hanem Anglia belső társadalmi életében régóta bevált módszer. Új csak az, hogy angol kezdeményezésre megpróbálják végre ennek az ideának alkalma­zását a nemzetek egymásközti vi­szonyában, a külpolitikában. Ha va­laha az emberiség vérévé válhat ez a gondolat, akkor ez a vér többet nem fog annyiszor és annyira hiá­bavalóan hallani, mint az a múlt­ban történt. A müncheni négyes konferencia érlelte meg az első nagyobb területi átrendezést Euró­pában, amelyhez nem háború út­ján vagy nem közvetlenül egy há­ború után jutottunk el. Chamber­lainnek lehetnek és vannak is po­litikai ellenfelei hazájában, de bi­zonyos, hogy ő az, aki megtartotta a békét és először alkalmazta si­kerrel a mai Anglia legkülönb ideá­ját, nem pedig az ellenfelei. Neville Chamberlaint, az em­bert, sokan talán csak abból a pár­soros táviratból fedezték fel elő­ször, amelyet két héttel ezelőtt Hitler kancellárhoz intézett. Azóta háromszor tette meg az utat repü­lőgépen hazája és Németország kö­zött és ma már mindenki tudja, hogy az ő magányos repülőgépé­nek három útja meg akarta és meg tudta akadályozni, hogy gyilkos és halálra szánt rajok emelkedjenek a levegőbe Európa földjéről. De Chamberlain nem ebben az utolsó hónapban tartotta csak fenn agyá­val, akaratával, gondjaival és lel­­kiismeretével a békét a kontinen­sen, hanem egy év óta. Mennyi minden parázslott ezekben az időkben Európában! Senki más nem vigyázott olyan lankadatlanul, hogy ne válhassék a sok szétszórt parázsból tűzvész, mint az angol kormány feje, Neville Chamber­lain. Nyugodtabban, szerényebben, kevésbbé mutatósan csinálta ezt, semhogy a politika műhelyeitől tá­vol álló kisembereknek egészen az utolsó napokig rá kellett volna eszmélniük a mű értelmére és az államférfi türelmére, tapintatára és jóakaratára, amellyel munkáját vállalta és végezte. De most, ezen a héten részt kaptak az emberek az őrködő gondból, megsejtettek valamit a veszélyből és a fáradt­ságból, amit nem hagyott elhatal­masodni magán és a világon egy felelős politikus és tisztességes úr. Ma már Chamberlain dunai el­gondolásai mindenki előtt elég vi­lágosak lehetnek. Ami történt, egy­általában nem meglepő. Bebizo­nyosodott, hogy tévedés volt és a jövőben is valószínűleg tévedés marad azt hinni, hogy idegen te­rületen Anglia egy népi mozga­lommal, valódi társadalmi erőkkel huzamosabb ideig szembeszállna, amikor még saját területein és történelmében is hasonló jelensé­gek fellépésénél mindig­­kompro­misszumot kötött. Hasznos és le­­hetőleg egészséges kiegyezést. Egy­szer mulasztotta el ezt az angol politika: az északamerikai függet­lenségi harc során, de azóta őriz­kedik ennek a hibának makacs megismétlésétől. Németország erő­södik és növekszik. De mindeddig csak német népi tömegekkel nö­vekszik és csakis a Rajnától ke­letre eső Európában. Hitler kancel­lár páratlanul érzékeny, zseniali­tással határos ösztöneivel pontosan tudja is, hogy egyedül ez a Rajnán inneni Európa az, ahol a német népi egyesülés folyamatát Anglia nem akarja erőszakkal megállíta­ni, amíg nem látja a másik olda­lon a nyílt, háborús erőszak alkal­mazását. Mindennek felismerése ma már igen egyszerű, de az, ami Münchenben történt, nem jelenti a chamberlaini politika hirtelen for­dulatát, hanem egy következetes elgondolásnak csak egyik új állo­mását. Ahol az angol miniszterelnök ál­tal képviselt politika erősen elhaj­lik a régi franciától — legalább is az európai élettérben — éppen az, hogy a természetes erővonalu­kat keresi. Clemenceau és főleg tehetségtelen epigonjai a „tigrisére annyira jelemző cinikus mondás­ból, hogy húsz — azóta helyesbít­hetne: harmincötmillió némettel túl sok van a világon, a leghamisabb következtetéseket vonták le, ami­kor azt hitték, hogy teljesen mes­terséges módon meg lehet akadá­lyozni ennek a ténynek érvényesü­lését Európában. Az angolok sok­kal kevésbbé hajlamosak ilyen il­lúziókra. Mit várhatnak mégis a kontinensnek ebben a részében a kisebb nemzetek Angliától? Csakis és legföljebb a különböző népi és társadalmi erők természetes (tehát nem túlméretezett) kifejtésére ked­vező feltételek megteremtését vagy fenntartásának akaratát. Ez ma­gyarán azt jelenti, hogy azt a né­pet, amely feladja önmagát, az an­gol politika szintén fel fogja adni a Duna völgyében, de nem támo­gatja másfelől a természetes erőt messzi meghaladó feladatok válla­lását sem — amint azt a csehszlo­vák példa élénken mutatta. A béke és a tengerentúli biroda­lom­építés Anglia legfőbb gondja, munkája és szemefénye. Mind a kettőt csak két okból hagyná vég­zetesen megzavarni. Az egyik: ha saját biztonságát fenyegetné köz­vetlen veszedelem, a másik: ha egy olyan princípium forogna koc­kán, amely ugyan közvetve, de a legmélyebben érinthetné az an­golszász civilizációt és kultúrát. Erre utalt maga Chamberlain is az angol alsóházban szerdán elmon­dott beszédében: Európának ez a része nem elsőrangú érdeklődési területe a chamberlaini, vagy mondjuk összefoglalóbban a kon­zervatív angol politikának és nem is akarja azzá tenni — ellentétben a régi francia törekvésekkel — mert az ilyen igyekezet nem is fek­szik a természetes erővonalak irá­nyában. De viszont nincsen ellen­tétben ezzel az iránnyal, hogy meg­keressék és a kedvező feltételek biztosításával támogassák azokat az erőket, amelyek alkalmasnak látszanak egy semlegesítő és szi­getelő szerep vállalására. Magában a semleges szóban magától értető­dően ott húzódik a békés és a konfliktusok kiélezésétől tartózko­dó politikai magatartás is. Ennek a semlegesítő és szigetelő szerepnek betöltésére vezette a sors a magyar népet erre a földre. Ez az a szerep, amelyhez hozzánöt­­tünk, amelyet tudva vagy tudatla­nul, akarva, vagy akaratlanul a századok ismétlődő ritmusában játszottunk, éltünk és végigküzdöt­­tünk. Az angol politika most, hogy hosszú idő után először idefigyel erre a tájra, ezt meg fogja érteni. Sok és bonyolult tényezőtől függ a magyar kérdés alakulása az el­következő hetekben: a mi belső politikai helyzetünktől és fegyel­münktől, igen nagy mértékben Mussolini és Chamberlain békekö­zeledésének folytatásától és más körülményektől, amelyeket sem mind fel nem sorolhatunk, sem mind előre nem láthatunk. De az angol szempontoknak megértése a magyar közönségnél és külpoliti­kánál mindig fontos lett volna és beláthatatlan időkig az is fog ma­radni. Velünk kapcsolatban három dolog látszik valószínűnek. Az első, hogy az angol politika le fogja mérni és minden lépésnél a dunai kérdés további megoldásával kap­csolatban gondosan fogja­ mérle­gelni a mi valódi népi erőinket, önállóságunknak és függetlenségi akaratunknak friss és hamisítatlan forrásait. A nemzeti egyéniség és önállóság belső ereje minden el­határozásnak egyik irányító ténye­zője lesz. A másik, ami szorosan ehhez fűződik, hogy a brit elgon­dolás ma abból indul ki, hogy a mesterségesen épített támaszté­kok a fokozódó súlyú nyomás alatt el­korhadnak és szétmállanak.­­ Vi­szont a harmadik és ránk nézve kedvező momentum, amellyel szá­molhatunk, az, hogy legalább is néhány évig, a ma uralkodó angol politika •— és ez egyet jelent a közvélemény nagyobb részével •­— ellenszegülne minden olyan törek­vésnek, amely akármelyik oldalról a népi érzésekben gyökerező, tör­ténelmi tradíciókból táplálkozó és a gazdasági összetartozásból kifej­lődő, természetes erővonalak ala­kulását is meg akarná akadályozni, vagy ezeknek a vonalaknak össze­zavarását célozná. Az angol­ ál­lamférfiak tehát az új „építkezés­nél" meg fogják nézni, vájjon a nemzeti öntudat kötőanyaga elég erős-e és a geopolitikai alapozás kibírja-e a nyomást, amely talán az új épületre nehezedik. Neville Chamberlain legjobb ba­rátai közül, legszűkebb politikai környezetéből nem egy ember akadt, aki még a kora nyáron hoz­zánk is ellátogatott, hogy közvet­len tapasztalatok és tájékozódások alapján adjon számot az angol mi­niszterelnöknek. Lloyd George-nál mindenesetre többet tudott a kon­tinensnek erről a részéről Neville Chamberlain ezen a müncheni, iga­zibb békeértekezleten. Mindabból, amit fentebb elmondottunk és egé­szen különösen a tényből, hogy a magyar kérdés rendezésébe most már automatikusan és az angol hatalommal együtt belekapcsolódott Mussolini, az következik, hogy a magyar közönség nyugodt bizako­­dással nézhet a jövőbe. Ha a belső politikai fegyelmet hiánytalanul fenn tudjuk tartani, úgy az angol politikának elég régi és néhány próbán már bevált ismeretében meg merjük kockáztatni a jóslást, hogy a magyar népi igények nagy­fokú megértésre fognak találni és kielégítésük bizonyos pontokon ta­lán még azt is meg fogja haladni, amit a magyar közvélemény már most határ­ozt­an elvár. (v. m­.) Szorosabb vizsgálat nem is kell ahhoz, hogy megállapítsuk: a hivatalnoksereg sorsa ma sok­kal rosszabb, mint volt a század elején, ahonnan a kabarékat megjárt vicc­sorozat ránkmaradt a korzózó, délben bejáró, ásí­­tozva körmét piszkáló beamter­­ről. Ezeket pedig nem lehet lom­tárba tett, kiszolgált szellemi petárdáknak minősíteni, hiszen nincs még öt éve, hogy egyik volt miniszterelnökünk jónak látta a parlament előtt így emle­getni a saját tisztviselői karát, hozzátéve, hogy kabátfeladással már nem lehet karriert csinálni. Hogy éppen ő helyezte el vala­mennyi személyi titkárát ragyo­gónál ragyogóbb állásokba, az csak véletlen volt.­­Lényegében azonban számszerűleg megálla­pítható, amint hogy nem egyszer meg is történt: a tisztviselői fize­tés és jövedelem ma kisebb, mint volt békében. Ez áll abszolút számban, de még inkább feltű­nő, ha a pénz vásárlóerejére szá­mítjuk át. Minden államhivatal­nok körülbelül két fokozattal hátrább van a ranglistán jöve­delem szerint, mint amilyen ran­got visel. Ezzel szemben­ több a munka. Magyarország minisz­tériumainak háromszor olyan magas évi aktaforgalma van, mint volt Ferenc József idején. Hogy az élet olyan irányt vett, aminek következtében bü­rokratikus elintézést nyer egy sereg, eleddig szabadtermészetű ügy, az nem a hivatalnok hibá­ja. De teendője és felelőssége ez­által hasonlíthatatlanul megnőtt. A kötött gazdálkodás folytán például sokszázan tisztán keres­kedelmi jellegű tevékenységet folytatnak, regulázzák a belső és a külső forgalm­mat. Olyasmi ez, ami súlyos anyagi számon­kérést von magával. Ezeken kívül még egy jelen­tős hátránya van a mai hivatal­noknak. Sokkal nagyobb kép­zettséget kívánnak tőle, mint húsz-harminc év előtti kollégá­jától. A békeidők minisztériu­maiban a „doktor úr" ha nem is ritka madár, de legalább is nem általános jelenség. 1930 óta törvényileg, érdemben pedig már a háború vége óta nem kap­hat fogalmazói státusba kineve­zést az, aki nem doktor. A pá­lyázatokon előnyben részesül­nek mindazok, akik idegen nyel­veket tudnak — igen, rendkívül helyes és szükséges rendszer, de mégis csak többletkötelesség az elhelyezést kereső fiatalság vállain. Mindezek mellett pedig beve­zették a közigazgatási vizsgát is, aminek egyetlen praktikus ered­ménye az, hogy harmincadik éve előtt senki sem érzi magát felnőttnek, hanem drukkoló diáknak, akit szigorú tanár bá­csik fogas keresztkérdésekkel faggatnak. Más tényleges haszna nem igen van, mert az általános rész tárgyai ugyanazok, amiket a jelöltnek néhány év előtt az egyetemen kellett bebiflázni, a gyakorlati részben pedig az akta­gyártás csavaros tudományából kell letenni a remeket, amit a szegény áldozat amúgy is állan­dóan gyakorol. Tanulság hát az, hogy a mai hivatalnok többet dolgozik, többféléhez kell hogy értsen, többet tanul és kevesebbet keres. Szükség szerint a nyugdíja is kevesebb. Az „álláshalmozó" lehet olyan nyugdíjas is, akinek elhelyezkedést váró fia, vagy lánya van. Ha taníttatni nem tudja, gyermeke kihull a saját társadalmi osztályából. Az elhe­lyezkedési versenyben pedig csak annak van esélye, aki töb­bet és jobbat tud. Mért nem volt békében álláshalmozás? Talán a harmincöt éveket íróasztalnál görnyedt emberekben éppen most támadt fel a vágy, még vagy tíz évet irodában tölteni, ahelyet, hogy szép nagyokat sé­táljanak reggelenként? Aligha. Hanem akkoriban nem volt probléma az, hogy mi legyen a gyerekkel: a lányok férjhez men­tek, a fiúkat pedig már érettségi után be lehetett tenni valami hi­vatalba, közben lassan letették a vizsgákat s a végén elindultak felfelé a szamárlétrán az elke­rülhetetlen miniszteri tanácsosi cím felé. Azt a kü­lönbözetet, mivel a gyerek helyzete romlott, ma az apának kell megkeresnie. Lehet így is látni az álláshalmo­zást, — bizonyos esetekben. Nem kívánunk általánosítani. Kíméletlenül meg kell szüntetni viszont azt a rendszert, hogy magasabb állású közhivatalno­kok, — tehát éppen azok, akik­nek a kereseti viszonyai a leg­jobbak, s kivétel nélkül, abban a pillanatban, hogy letették az állami tollat, megragadják egy nagy magán- vagy félmagánvál­lalat pennáját, s aláírják vele a ragyogó szerződést. Nem sokat szolgálunk ilyesmivel a közgaz­dasági élet „elkeresztényesítésé­­nek" s a közszellemre pedig egyenesen fertőzően hat. Saj­nos, ez már annyira meghono­sodott, hogy a még javában szol­gáló államtitkároknál is előre tippeli a környezet, melyik bank vagy szövetkezet jöhet szóba, mint csendes sine cura. Ezzel egyenlő színvonalon áll úgy er­kölcsi megítélés, mint közvéle­mény formáló tényező szem­pontjából az a szokás, hogy az állam mint részvényes, alapító stb. részt vesz különféle vállala­tokban, ezek üzleti gesziójának ellenőrzésére hivatalnokait bevá­lasztana az igazgatóságba. Nem helyes, hogy hivatalnokok olyan cégek ügyeiben intézkednek és döntenek, amelyeknek anyagi helyzete őket személy szerint érinti. Hol keresendő tehát a kérdés megoldása? Egy megoldás van: jól kell fizetni a közhivatalnokokat. Meg kell állapítani a társadalmi fok, műveltség és erkölcsi integritás fenntartásához szükséges létmi­nimumot s azt mindenkinek meg kell kapnia. Szüntesse meg az állam az egyenlőtlenül és aránytalanul, csak benső em­berek számára ismert rendszer alapján, juttatott mellékjáran­­dóságok rendszerét és min­­djárt lesz rá pénz. Tiltsa meg, hogy magasrangú nyugdíjasok nevük, tekintélyük és összeköt­tetéseik elismerését és értéke­sítését — és semmi mást! — jelentő állásokat fogadjanak el, nyugdíjazásuk utáni három éven belül. Ha az illető tényleg olyan nagy szaktekintély és nélkülözhetetlen a hazai gazda­sági élet fellendítésére, meg fogja kapni a szerződést akkor is, amikor neve csengése már kifelé hullámzik az aktualitás köréből. Ha nem­­— hát nem. Ha egy mamutbank új sü­zetű vezérének nem fizetnek százez­reket, mindjárt lesz egypár szabad százpengős állás, ahová el lehet helyezni — az álláshal­mozók fiait. Tisztviselői fizetés, nyugdíj és álláshalmozás Magyar Nemzet VASÁRNAP, 1938 OKTÓBER 2. k­é­r­j­e mindenütt! Mítávar Nemzet­ p) o i i ti k a i n a p J i u #

Next