Magyar Nemzet, 1938. október (1. évfolyam, 32-57. szám)
1938-10-02 / 33. szám
8 ♦ * A chamberlaini politika és Magyarország Nehéz egy emberről írni, akinek az életünket köszönhetjük. A békét. És még ennél is valamivel többet. Az első reménykedést, az első tapogatózó bizalmat egy gondolatban, amely ennek a századnak legnagyobb és legkülönb angol ideálja. Peaceful change — a neve ennek a gondolatnak. Békés változás, erőszak nélküli fejlődés.Az angol ember előtt, aminek nincs tartóssága, annak nincs értéke. A peaceful change tehát nem új gondolat, hanem Anglia belső társadalmi életében régóta bevált módszer. Új csak az, hogy angol kezdeményezésre megpróbálják végre ennek az ideának alkalmazását a nemzetek egymásközti viszonyában, a külpolitikában. Ha valaha az emberiség vérévé válhat ez a gondolat, akkor ez a vér többet nem fog annyiszor és annyira hiábavalóan hallani, mint az a múltban történt. A müncheni négyes konferencia érlelte meg az első nagyobb területi átrendezést Európában, amelyhez nem háború útján vagy nem közvetlenül egy háború után jutottunk el. Chamberlainnek lehetnek és vannak is politikai ellenfelei hazájában, de bizonyos, hogy ő az, aki megtartotta a békét és először alkalmazta sikerrel a mai Anglia legkülönb ideáját, nem pedig az ellenfelei. Neville Chamberlaint, az embert, sokan talán csak abból a pársoros táviratból fedezték fel először, amelyet két héttel ezelőtt Hitler kancellárhoz intézett. Azóta háromszor tette meg az utat repülőgépen hazája és Németország között és ma már mindenki tudja, hogy az ő magányos repülőgépének három útja meg akarta és meg tudta akadályozni, hogy gyilkos és halálra szánt rajok emelkedjenek a levegőbe Európa földjéről. De Chamberlain nem ebben az utolsó hónapban tartotta csak fenn agyával, akaratával, gondjaival és lelkiismeretével a békét a kontinensen, hanem egy év óta. Mennyi minden parázslott ezekben az időkben Európában! Senki más nem vigyázott olyan lankadatlanul, hogy ne válhassék a sok szétszórt parázsból tűzvész, mint az angol kormány feje, Neville Chamberlain. Nyugodtabban, szerényebben, kevésbbé mutatósan csinálta ezt, semhogy a politika műhelyeitől távol álló kisembereknek egészen az utolsó napokig rá kellett volna eszmélniük a mű értelmére és az államférfi türelmére, tapintatára és jóakaratára, amellyel munkáját vállalta és végezte. De most, ezen a héten részt kaptak az emberek az őrködő gondból, megsejtettek valamit a veszélyből és a fáradtságból, amit nem hagyott elhatalmasodni magán és a világon egy felelős politikus és tisztességes úr. Ma már Chamberlain dunai elgondolásai mindenki előtt elég világosak lehetnek. Ami történt, egyáltalában nem meglepő. Bebizonyosodott, hogy tévedés volt és a jövőben is valószínűleg tévedés marad azt hinni, hogy idegen területen Anglia egy népi mozgalommal, valódi társadalmi erőkkel huzamosabb ideig szembeszállna, amikor még saját területein és történelmében is hasonló jelenségek fellépésénél mindigkompromisszumot kötött. Hasznos és lehetőleg egészséges kiegyezést. Egyszer mulasztotta el ezt az angol politika: az északamerikai függetlenségi harc során, de azóta őrizkedik ennek a hibának makacs megismétlésétől. Németország erősödik és növekszik. De mindeddig csak német népi tömegekkel növekszik és csakis a Rajnától keletre eső Európában. Hitler kancellár páratlanul érzékeny, zsenialitással határos ösztöneivel pontosan tudja is, hogy egyedül ez a Rajnán inneni Európa az, ahol a német népi egyesülés folyamatát Anglia nem akarja erőszakkal megállítani, amíg nem látja a másik oldalon a nyílt, háborús erőszak alkalmazását. Mindennek felismerése ma már igen egyszerű, de az, ami Münchenben történt, nem jelenti a chamberlaini politika hirtelen fordulatát, hanem egy következetes elgondolásnak csak egyik új állomását. Ahol az angol miniszterelnök által képviselt politika erősen elhajlik a régi franciától — legalább is az európai élettérben — éppen az, hogy a természetes erővonalukat keresi. Clemenceau és főleg tehetségtelen epigonjai a „tigrisére annyira jelemző cinikus mondásból, hogy húsz — azóta helyesbíthetne: harmincötmillió némettel túl sok van a világon, a leghamisabb következtetéseket vonták le, amikor azt hitték, hogy teljesen mesterséges módon meg lehet akadályozni ennek a ténynek érvényesülését Európában. Az angolok sokkal kevésbbé hajlamosak ilyen illúziókra. Mit várhatnak mégis a kontinensnek ebben a részében a kisebb nemzetek Angliától? Csakis és legföljebb a különböző népi és társadalmi erők természetes (tehát nem túlméretezett) kifejtésére kedvező feltételek megteremtését vagy fenntartásának akaratát. Ez magyarán azt jelenti, hogy azt a népet, amely feladja önmagát, az angol politika szintén fel fogja adni a Duna völgyében, de nem támogatja másfelől a természetes erőt messzi meghaladó feladatok vállalását sem — amint azt a csehszlovák példa élénken mutatta. A béke és a tengerentúli birodalomépítés Anglia legfőbb gondja, munkája és szemefénye. Mind a kettőt csak két okból hagyná végzetesen megzavarni. Az egyik: ha saját biztonságát fenyegetné közvetlen veszedelem, a másik: ha egy olyan princípium forogna kockán, amely ugyan közvetve, de a legmélyebben érinthetné az angolszász civilizációt és kultúrát. Erre utalt maga Chamberlain is az angol alsóházban szerdán elmondott beszédében: Európának ez a része nem elsőrangú érdeklődési területe a chamberlaini, vagy mondjuk összefoglalóbban a konzervatív angol politikának és nem is akarja azzá tenni — ellentétben a régi francia törekvésekkel — mert az ilyen igyekezet nem is fekszik a természetes erővonalak irányában. De viszont nincsen ellentétben ezzel az iránnyal, hogy megkeressék és a kedvező feltételek biztosításával támogassák azokat az erőket, amelyek alkalmasnak látszanak egy semlegesítő és szigetelő szerep vállalására. Magában a semleges szóban magától értetődően ott húzódik a békés és a konfliktusok kiélezésétől tartózkodó politikai magatartás is. Ennek a semlegesítő és szigetelő szerepnek betöltésére vezette a sors a magyar népet erre a földre. Ez az a szerep, amelyhez hozzánöttünk, amelyet tudva vagy tudatlanul, akarva, vagy akaratlanul a századok ismétlődő ritmusában játszottunk, éltünk és végigküzdöttünk. Az angol politika most, hogy hosszú idő után először idefigyel erre a tájra, ezt meg fogja érteni. Sok és bonyolult tényezőtől függ a magyar kérdés alakulása az elkövetkező hetekben: a mi belső politikai helyzetünktől és fegyelmünktől, igen nagy mértékben Mussolini és Chamberlain békeközeledésének folytatásától és más körülményektől, amelyeket sem mind fel nem sorolhatunk, sem mind előre nem láthatunk. De az angol szempontoknak megértése a magyar közönségnél és külpolitikánál mindig fontos lett volna és beláthatatlan időkig az is fog maradni. Velünk kapcsolatban három dolog látszik valószínűnek. Az első, hogy az angol politika le fogja mérni és minden lépésnél a dunai kérdés további megoldásával kapcsolatban gondosan fogja mérlegelni a mi valódi népi erőinket, önállóságunknak és függetlenségi akaratunknak friss és hamisítatlan forrásait. A nemzeti egyéniség és önállóság belső ereje minden elhatározásnak egyik irányító tényezője lesz. A másik, ami szorosan ehhez fűződik, hogy a brit elgondolás ma abból indul ki, hogy a mesterségesen épített támasztékok a fokozódó súlyú nyomás alatt elkorhadnak és szétmállanak. Viszont a harmadik és ránk nézve kedvező momentum, amellyel számolhatunk, az, hogy legalább is néhány évig, a ma uralkodó angol politika •— és ez egyet jelent a közvélemény nagyobb részével •— ellenszegülne minden olyan törekvésnek, amely akármelyik oldalról a népi érzésekben gyökerező, történelmi tradíciókból táplálkozó és a gazdasági összetartozásból kifejlődő, természetes erővonalak alakulását is meg akarná akadályozni, vagy ezeknek a vonalaknak összezavarását célozná. Az angol államférfiak tehát az új „építkezésnél" meg fogják nézni, vájjon a nemzeti öntudat kötőanyaga elég erős-e és a geopolitikai alapozás kibírja-e a nyomást, amely talán az új épületre nehezedik. Neville Chamberlain legjobb barátai közül, legszűkebb politikai környezetéből nem egy ember akadt, aki még a kora nyáron hozzánk is ellátogatott, hogy közvetlen tapasztalatok és tájékozódások alapján adjon számot az angol miniszterelnöknek. Lloyd George-nál mindenesetre többet tudott a kontinensnek erről a részéről Neville Chamberlain ezen a müncheni, igazibb békeértekezleten. Mindabból, amit fentebb elmondottunk és egészen különösen a tényből, hogy a magyar kérdés rendezésébe most már automatikusan és az angol hatalommal együtt belekapcsolódott Mussolini, az következik, hogy a magyar közönség nyugodt bizakodással nézhet a jövőbe. Ha a belső politikai fegyelmet hiánytalanul fenn tudjuk tartani, úgy az angol politikának elég régi és néhány próbán már bevált ismeretében meg merjük kockáztatni a jóslást, hogy a magyar népi igények nagyfokú megértésre fognak találni és kielégítésük bizonyos pontokon talán még azt is meg fogja haladni, amit a magyar közvélemény már most határoztan elvár. (v. m.) Szorosabb vizsgálat nem is kell ahhoz, hogy megállapítsuk: a hivatalnoksereg sorsa ma sokkal rosszabb, mint volt a század elején, ahonnan a kabarékat megjárt viccsorozat ránkmaradt a korzózó, délben bejáró, ásítozva körmét piszkáló beamterről. Ezeket pedig nem lehet lomtárba tett, kiszolgált szellemi petárdáknak minősíteni, hiszen nincs még öt éve, hogy egyik volt miniszterelnökünk jónak látta a parlament előtt így emlegetni a saját tisztviselői karát, hozzátéve, hogy kabátfeladással már nem lehet karriert csinálni. Hogy éppen ő helyezte el valamennyi személyi titkárát ragyogónál ragyogóbb állásokba, az csak véletlen volt.Lényegében azonban számszerűleg megállapítható, amint hogy nem egyszer meg is történt: a tisztviselői fizetés és jövedelem ma kisebb, mint volt békében. Ez áll abszolút számban, de még inkább feltűnő, ha a pénz vásárlóerejére számítjuk át. Minden államhivatalnok körülbelül két fokozattal hátrább van a ranglistán jövedelem szerint, mint amilyen rangot visel. Ezzel szemben több a munka. Magyarország minisztériumainak háromszor olyan magas évi aktaforgalma van, mint volt Ferenc József idején. Hogy az élet olyan irányt vett, aminek következtében bürokratikus elintézést nyer egy sereg, eleddig szabadtermészetű ügy, az nem a hivatalnok hibája. De teendője és felelőssége ezáltal hasonlíthatatlanul megnőtt. A kötött gazdálkodás folytán például sokszázan tisztán kereskedelmi jellegű tevékenységet folytatnak, regulázzák a belső és a külső forgalmmat. Olyasmi ez, ami súlyos anyagi számonkérést von magával. Ezeken kívül még egy jelentős hátránya van a mai hivatalnoknak. Sokkal nagyobb képzettséget kívánnak tőle, mint húsz-harminc év előtti kollégájától. A békeidők minisztériumaiban a „doktor úr" ha nem is ritka madár, de legalább is nem általános jelenség. 1930 óta törvényileg, érdemben pedig már a háború vége óta nem kaphat fogalmazói státusba kinevezést az, aki nem doktor. A pályázatokon előnyben részesülnek mindazok, akik idegen nyelveket tudnak — igen, rendkívül helyes és szükséges rendszer, de mégis csak többletkötelesség az elhelyezést kereső fiatalság vállain. Mindezek mellett pedig bevezették a közigazgatási vizsgát is, aminek egyetlen praktikus eredménye az, hogy harmincadik éve előtt senki sem érzi magát felnőttnek, hanem drukkoló diáknak, akit szigorú tanár bácsik fogas keresztkérdésekkel faggatnak. Más tényleges haszna nem igen van, mert az általános rész tárgyai ugyanazok, amiket a jelöltnek néhány év előtt az egyetemen kellett bebiflázni, a gyakorlati részben pedig az aktagyártás csavaros tudományából kell letenni a remeket, amit a szegény áldozat amúgy is állandóan gyakorol. Tanulság hát az, hogy a mai hivatalnok többet dolgozik, többféléhez kell hogy értsen, többet tanul és kevesebbet keres. Szükség szerint a nyugdíja is kevesebb. Az „álláshalmozó" lehet olyan nyugdíjas is, akinek elhelyezkedést váró fia, vagy lánya van. Ha taníttatni nem tudja, gyermeke kihull a saját társadalmi osztályából. Az elhelyezkedési versenyben pedig csak annak van esélye, aki többet és jobbat tud. Mért nem volt békében álláshalmozás? Talán a harmincöt éveket íróasztalnál görnyedt emberekben éppen most támadt fel a vágy, még vagy tíz évet irodában tölteni, ahelyet, hogy szép nagyokat sétáljanak reggelenként? Aligha. Hanem akkoriban nem volt probléma az, hogy mi legyen a gyerekkel: a lányok férjhez mentek, a fiúkat pedig már érettségi után be lehetett tenni valami hivatalba, közben lassan letették a vizsgákat s a végén elindultak felfelé a szamárlétrán az elkerülhetetlen miniszteri tanácsosi cím felé. Azt a különbözetet, mivel a gyerek helyzete romlott, ma az apának kell megkeresnie. Lehet így is látni az álláshalmozást, — bizonyos esetekben. Nem kívánunk általánosítani. Kíméletlenül meg kell szüntetni viszont azt a rendszert, hogy magasabb állású közhivatalnokok, — tehát éppen azok, akiknek a kereseti viszonyai a legjobbak, s kivétel nélkül, abban a pillanatban, hogy letették az állami tollat, megragadják egy nagy magán- vagy félmagánvállalat pennáját, s aláírják vele a ragyogó szerződést. Nem sokat szolgálunk ilyesmivel a közgazdasági élet „elkeresztényesítésének" s a közszellemre pedig egyenesen fertőzően hat. Sajnos, ez már annyira meghonosodott, hogy a még javában szolgáló államtitkároknál is előre tippeli a környezet, melyik bank vagy szövetkezet jöhet szóba, mint csendes sine cura. Ezzel egyenlő színvonalon áll úgy erkölcsi megítélés, mint közvélemény formáló tényező szempontjából az a szokás, hogy az állam mint részvényes, alapító stb. részt vesz különféle vállalatokban, ezek üzleti gesziójának ellenőrzésére hivatalnokait beválasztana az igazgatóságba. Nem helyes, hogy hivatalnokok olyan cégek ügyeiben intézkednek és döntenek, amelyeknek anyagi helyzete őket személy szerint érinti. Hol keresendő tehát a kérdés megoldása? Egy megoldás van: jól kell fizetni a közhivatalnokokat. Meg kell állapítani a társadalmi fok, műveltség és erkölcsi integritás fenntartásához szükséges létminimumot s azt mindenkinek meg kell kapnia. Szüntesse meg az állam az egyenlőtlenül és aránytalanul, csak benső emberek számára ismert rendszer alapján, juttatott mellékjárandóságok rendszerét és mindjárt lesz rá pénz. Tiltsa meg, hogy magasrangú nyugdíjasok nevük, tekintélyük és összeköttetéseik elismerését és értékesítését — és semmi mást! — jelentő állásokat fogadjanak el, nyugdíjazásuk utáni három éven belül. Ha az illető tényleg olyan nagy szaktekintély és nélkülözhetetlen a hazai gazdasági élet fellendítésére, meg fogja kapni a szerződést akkor is, amikor neve csengése már kifelé hullámzik az aktualitás köréből. Ha nem— hát nem. Ha egy mamutbank új süzetű vezérének nem fizetnek százezreket, mindjárt lesz egypár szabad százpengős állás, ahová el lehet helyezni — az álláshalmozók fiait. Tisztviselői fizetés, nyugdíj és álláshalmozás Magyar Nemzet VASÁRNAP, 1938 OKTÓBER 2. kérje mindenütt! Mítávar Nemzet p) o i i ti k a i n a p J i u #