Magyar Nemzet, 1938. december (1. évfolyam, 84-108. szám)

1938-12-01 / 84. szám

2 kételkedem abban, hogy az ígérgetők nagy része be akarja váltani a szavát. De az illetők azt nem tudják, hogy milyen hosszú út vezet az ábránd­világtól a valóságos életig és in­nen még a tettig és a megvaló­sulásig. Magyarok! Ébrendjünk föl, amíg nem késő, szálljunk le a tétován ringó álomhajóról és lépjünk rá a valóságos élet robogó szekerére. Ne engedjük, hogy elszaladjon mellettünk az élet és mi későn ébredve bénán összecsukolva verjük a mellün­ket, hogy késő, késő. Mi volt annak az oka, hogy a magyar faj egy jórésze mellék­­vágányra, mégpedig hurokvá­gányra siklott és elhagyta az igazi előre vezető reális út irá­nyát? A sorozatos bajok megindulá­sát 1914 augusztusában, a világ­háború megindulásában kell ke­resni. A világháború előtti em­ber annyira jó volt és olyan emberséges világnézetben nőtt fel, hogy a világháborúnak még csak a lehetőségét sem tudta el­képzelni. Az emberiség legna­gyobb része ebben az időben a maga igényeihez mérten jólét­ben élt. Gondoljunk csak vissza arra, hogy Pesten alig volt kol­dus és ezeknek létfenntartása , éppen úgy biztosítva volt, mint bármely más polgári pályán élő emberé. Látszólag az embe­rek talán nem voltak olyan val­lásosak, mint az kívánatos lett volna. De az emberi telkeknek a mélyén, sokszor öntudatlanul, többször tudatosan elterebélye­sedtek a krisztusi elvek, mert a gazdasági viszonyok és az egész élet olyan volt, amelyben köny­­nyebben sarjadzott ki a jó, mint a rossz. Az egész élet éppen úgy, mint a lelkek, kiegyensúlyozot­tak, megelégedettek voltak. A szószékről és fórumokról nem t­estőrpattogás­ként szólott az ige és a szó, inkább szelíd pata­kocskákban folydogált be a tel­kekbe. Senki sem beszélt szere­­tetről, összetartásról, önzetlen­ségről, kötelességről, de nem is volt rá szükség, mert az mind mélyen elrejtve be volt írva a telkekbe. Ebbe a csodálatos, ma már mesének tetsző világba dördültek bele egy napon a világháború halált osztó, emberi szeretetet és szolidaritást szét­tépő ágyúi. Az emberek nem akartak hinni a szemüknek, hogy ez lehetséges, mert az egé­szet nem tudták összeegyeztetni az előbbi életükkel és az emberi méltósággal. Az ágyúk szóltak, rohamok dübörögtek, jó angyalok és ör­dögi démonok szabadultak ki az emberi telkekből. Mindenkit a helyén tartott azonban a köte­lesség és az a hit, hogy nemso­kára visszatérhet a régi, boldog világba és ott folytathatja az életét, ahol abbahagyta. Senki sem gondolt akkor arra, hogy az a széles országút, amit a há­ború emberi húscafatokkal bur­kolt be, a reménytelenségbe ve­zet és az itthonhagyott, a kép­zeletben még szebbé kicicomá­­zott világ helyett romhalmazt fog itthon találni a hazatérő harcos. A hosszú, nagyon hosszú há­borútól elalélt lelkek hamarosan rádöbbentek a valóságra, hogy a négy évvel ezelőtt itthagyott éle­tet nem lehet folytatni, mert a régi jó, kedves élet kicsúszott a lábuk alól. A bőség szaruja he­lyett a hét szűk esztendő képei rajzolódnak fel az égre és a jobb és régi világból ideszakadt és közben még négy év minden háborús borzalmát átélt telkekre nem a nyugodt étet várt, hanem az önfenntartásért, családért, otthonért, hazáért folytatott ret­tenetes küzdelem. Lehet-e cso­dálkozni, hogy ezekben a lelkek­ben meghasadt valami és a ret­tenetes fölébredés után az ál­maikba menekültek és mindjob­ban elvonatkoztak a való élettől? Az emberek telkébe a csodavárás fészkelődött be, a szétzilált nemzet várta a megváltás be­következését. A csodavárók kö­zül mind többen kezdték hinni, hogy ők a Messiások és egyedül alkalmasak arra, hogy kivezes­sék ezt a nemzetet a rettenetes helyzetből az ígéret Földjére.. Természetes, akadtak a meg­váltó­ jelöltek között szép szám­mal olyanok is, akik reálisan, nagyon is reálisan gondolkoztak és az időt nagyon alkalmasnak találták arra, hogy megsüssék annak a bágyadt lángjánál a maguk kis pecsenyéjét. Az egymást felváltó forradal­mak és az ezeket követő idők nagyon alkalmasak voltak arra, hogy az emberek hirtelen fel­színre kerüljenek és ideig-óráig hírességekké váljanak. Ezek a példák még jobban felkorbácsol­ták a fantáziákat és az egyéni ambíciókat. Nagyon kevesen akadtak csak olyanok, akik arra gondoltak, hogy a könnyebb testek könnyebben úsznak az ár felszínén. Azt sem figyelte senki, hogy ezek a hirtelen felvetett karrierek milyen hirtelen sül­lyedtek el az örök feledés tenge­rébe és csak igen kevesek, a tényleg értékesek, a tényleg rá­termettek tudták magukat a felszínen tartani. Minden felfelé lendülő és féligmeddig betelje­sült karrier csak fokozta a ve­­zérkedni akarók táborát. Akik a történelemben vala­mennyire jártasak, tudják, hogy a történelemben gyakoriak a megismétlődések. A francia for­radalom alatti és utáni idők na­gyon hasonlóak voltak a mai állapotokhoz. Mennyi volt akkor a vezérek száma! Napóleon üs­tökösként fölemelkedő zsenije pedig hány évtizeden keresztül foglalkoztatta a beteg, nagyra vágyó fantáziákat. Hány ember képzelte magáról, hogy a zsebé­ben a marsallhoz! Mennyi em­bert tartott vissza a reális mun­kától, hogy álmaiban már a fején érezte a korona érintését. Nincs új a nap alatt és ez a kor is megszülte a maga Napó­leonját, sőt Napóleonjait. Két kivételes ember, Mussolini és Hitler írta be a nevét örökre nemcsak a saját nemzete, de az egész világ történelmébe. Mind­kettő az ismeretlenségből vető­dött föl igen rövid idő alatt a legmagasabb csúcsra. Itt van is­mét a példa, a megdöbbentően nagy karrier, ami a vezérkedési eszmékkel megszállottakat új erőre serkenti. Miért ne tehetnék én a harmadik, nekem is tehet olyan szerencsém! Szerencse? Igen, ez minden sikeres élethez kell. De Napóleon, Mussolini, Hitler tüneményes fölemelkedé­séhez a szerencsén kívül még néhány csekélységre volt szük­ség, így a társadalmi és állami kereteket szétrepesztő emberi nagyságra. Mint annyiszor a magyar tör­ténetemben most ismét­­valami baj van, és a baj nem újkeletű. Lapozzuk csak egy kissé a ma­gyar történetem lapjait és meg fogunk ott találni két ősi hibát. A pártoskodást és az idegen faj­ták majmolását. Hányszor bé­nította meg ezt a nemzetet az, hogy nagy feladatok elvégzése előtt pártokra szakadt és a kö­zös ellenség lebírása helyett egy­másnak rontott és a saját véreit tépte, szaggatta. Hol volna a mai Magyarország minden sze­rencsétlen végzete dacára is, ha a döntő pillanatban össze tu­dott volna fogni. Ma is döntő perceket élünk, tehet, hogy a közeljövőben dől el, hogy ki­­süt-e a magyar égen a nap. Én azonban nem vagyok csodaváró és így tudom, hogy a napsütés­hez csak annak van joga, aki dol­gozik. Legyen vége a haszonta­lan politizálásnak és pártosko­dásnak. Gyűjtsük össze azokat az energiákat a jövőben, ame­lyeket az elmúlt években álmo­dozásra és torzsalkodásra paza­roltunk el. A mindenáron vezér­­kedni akarók pedig némuljanak el végre és ne zavarják mun­kájukban a dolgozni akaró nagy magyar tömegeket, hanem ők is lássanak végre munkához. Van példaképünk: a Kormányzó Úr. Figyeljünk föl és lássuk, hogy ő magas kora dacára éjt­­napot eggyé téve hogy munkál­kodik az ország jobb jövőjéért. Csak egyre vagyok büszke, hogy magyarnak születtem és hiszem és remélem, hogy ez a büszkeség áthat minden magyar embert. Ismerem minden bű­nünket, de ezek mellett a súlyos hibák mellett erénye is annyi van ennek a fajnak, hogy egy más nemzetnek sem a nap alatt. Ha ez így van, pedig így van, akkor miért szaladunk mi más fajok ábrándképei után és miért majmoljuk te más, nagyobb­­számú, de nem különb fajok kultúráját és intézményeit? Mi a honfoglaláskor legalább ak­kora kultúrát hoztunk magunk­kal Ázsiából, mint a­mekkorát itt Európában találtunk, ha az intézményeiben és megnyilvá­nulásaiban másforma volt is. Miért vetjük le a saját ingünket és miért cseréljük fel nem jobb és tisztább idegen inggel? Most magunk intézzük hosszú idők után először a sorsunkat, itt az ideje, hogy levessük az idegen lelkiségű, ránk aggatott cifra ruhát, amely sohasem volt iga­zán a miénk. Vegyük föl végre az egyszerűbb, de a mi lelkisé­günkre szabott ruhát. Meg va­gyok győződve arról, hogy en­nek a nemzetnek egy ezredéven — A mozgósítási intézkedések után­­— folytatta Ciano — a Duce szükségesnek tartotta, hogy a leg­nagyobb szabatossággal fektesse le a Berlinnel való politikai barátság alapjait és katonai összekötő szer­veket létesítsen. A nagy nyugati demokráciák ezt már megtették, vagy legalább is azon vannak, keresztül az bénította meg a nagyobb érvényesülési lehetősé­gét, hogy sohasem élhette ki a maga lelkét teljesen. Találjuk meg végre a magyar faj géniu­szát, induljunk meg egyszer a magyar eszünk szerint, a ma­gyar telkek által diktált úton. Sokkal különb faj vagyunk annál, hogy majmoljunk más intézményeket és más fajiságot. Én remélem, hogy vissza­­csatolt testvéreink húszéves szenvedései és a még idegen uralom alatt lévő magyarok halk sóhajtásai észretérítenek bennünket. Megtaláljuk ma­gyar telkünket, megszületik a nagy magyar szolidaritás hatá­rokon innen és határokon túl. Büszkeséggel, akarattal, áldoza­tos szeretettel megindulunk és utat vágunk magunknak a ma­gyarságért, a magyar jövőért, így tegyen! hogy megtegyék. — A következőkben szeptember 29-ének délelőttjére müncheni ta­lálkozóban történt megállapodás. Ezen — folytatta Ciano gróf —■ Ribbentrop és én vettünk részt, Keitel tábornok német vezérkari főnök, illetve Parlani tábornok és Valié tábornok kíséretében. Az olasz hadiintézkedés A hadsereg a következő intézke­déseket tette: 1. A nyugati határőrség hadi­lábra helyezése; 2. védekező mozgósítás légi tá­madások ellen a piemonti, liguriai katonai körzetekben és a türrheni lejtők vidékén; 3. alpesi csapatok behívása a cuneói és torinói hadosztályok kör­zetének megerősítésére; 4. csapatok behívása a torinói és alexandriai hadtestek tényleges létszámának növelésére; 5. behívások a Po-hadsereg csa­patainak olyatén megerősítésére, hogy az a hadilétszám három­negyed részének feleljen meg; 6. Pantelleria, az Égei szigetek és Elba helyőrségeinek megerősí­tése; 7. behívások és haladéktalan csapatküldések Líbiába a 20. és 21. hadtest létszámának hadilábra való kiegészítésére; 8. behívások a szicíliai és szardí­niai hadtestek megerősítése végett.­­ Ezeknek az intézkedéseknek nyomán, amelyek 300.000 ember behívását jelentették, a fegyveres erő néhány órán belül 250.000 em­berről 550.000 emberre emelkedett. A haditengerészet vezetősége kiegé­szítette a hadihajók, torpedóegysé­gek, tengeralattjárók fegyveres ere­jét, készenlétbe helyezte a tartalé­kokat, megtette a szükséges intéz­kedéseket, hogy a legtávolabbi bá­zisok is fel legyenek szerelve, a cselekvési övezetekben pedig elren­delte a fokozott figyelés és ellen­őrzés rendszerét.­­ Szeptember 28-ának hajna­lán 22 sorhajóegység és cirkáló, Ili torpedózuzó és torpedónaszád, 81 tengeralattjáró, 337 „Mas" el­nevezésű halálnaszád, majd egyéb kisebb jelentőségű egységek, így aknavetők álltak készen cselek­vésre, hogy a tengeren juttassák kifejezésre hazafiságukat. Az em­lített egységek fedélzetén 5123 tiszt és 84.731 altiszt és matróz állott harcra készen. — Mindezek a számok­­— foly­tatta Ciano külügyminiszter —, elég ékesszólóan beszélnek, úgy­hogy aligha kell ehhez valamit is hozzáfűzni. A mozgósítás egyéb­ként teljes rendben és tökéletes nyugalomban ment végbe,, oly­módon, hogy igazi arányait még a legerősebben figyelő sem tudta fel­mérni. Az olasz katonai gépezet, amelyet a Duce tizenhat esztendei szüntelen munkával fokról-fokra kiépített, a legfelsőbb kötelesség órájában bizonyságot tett hatályos­ságának legmagasabb fokáról, nem csupán fegyverzetével és esz­közeivel, hanem legelsősorban szellemével. Az egész olasz nép ezen a napon a háborús politikai érettség olyan fokáról tett tanú­ságot, hogy erre egyetlen ország­ban és a történelem egyetlen pil­lanatában sincs példa.­­ Az olasz nép a legelső ember­től az utolsóig minden különbség és minden ingadozás nélkül szep­tember havában éppúgy viselke­dett, mint ahogy a jövőben is vi­selkedni fog: készen menetelni abban az irányban, amelyet szá­mára vezére kijelöl. CSÜTÖRTÖK, 1938 DECEMBER 1. 1 lilagyar Nemzet Mussolini és Hitler szerepe Gróf Ciano ezután ismerteti, hogyan hajózott be Európa a nagy eseménybe, amelynek előzménye volt, hogy Mussolini hozzájárult Chamberlainnek lord Perth útján október 28-án délelőtt hozzáinté­zett felszólításához és telefonon utasította Attolico berlini olasz nagykövetet, tegyen lépést Hitler­nél mire néhány órával az ulti­mátum lejárta előtt sikerült ennek ieránti idejét, illetve a 'el-'jis időpontját 21 órával meghosszabbí­tani. Gróf Ciano kijelenti, nem ké­telkedik benne, hogy Hitler hatá­rozottan visszautasított volna ha­sonló javaslatot, ha azt bárki más terjeszti elő. A külügyminiszter ezután ismer­teti azokat az új utasításokat, amelyeket Musolini néhány órával később Attolico nagykövetnek adott oly értelemben, hogy Hitler fogadja el Chamberlain új javas­latát, amelyet Hitlerhez és Mus­solinihoz intézett és amely úgy szól, hogy értekezlet üljön össze, amelynek a problémát legkésőbb egy hét alatt fel kell számolnia. Kevéssel később, kora délután Attolico nagykövet a távbeszélőn azt jelenti, hogy Hitler az indít­ványt elfogadta, de azzal az alap­vető feltétellel. Csak a Duce sze­mélyes részvétele az értekezleten biztosítja a sikert; választást en­ged a Ducénak abban, hogy az ér­tekezlet színhelye München vagy Frankfurt legyen. A Duce Mün­chent választotta. Ugyanez nap délután 18 órakor a Duce eluta­zott a másnap dél tizenegy órára kitűzött értekezletre A két ve­zér Kufsteinben találkozott és útközben a vonaton hosszas poli­tikai és katonai tanácskozást foly­tatott. Ez alkalommal megállapod­tak abban, hogy haladéktalanul megegyezésre kell jutni és nem szabad megengedni, hogy az érte­kezlet eljárási és dialektikus út­vesztőbe kerüljön. Münchenben gigászi arányokban nőtt meg az olasz tekintély és befolyás Gróf Ciano ezután megállapítja a müncheni értekezlet gyors sike­rét és hangsúlyozza, milyen első­rangú szerepet játszott Mussolini az értekezlet végleges határozatai­nak megállapításánál. Gróf Ciano ezután hangsúlyozza, hogy a Róma—Berlin-tengely biz­tos és hatalmas eszköz, amely döntő módon esik latba a történe­lem útjának alakításánál. Kifejti azután, hogy München nem csupán körülhatárolt válság megoldását je­lenti, hanem sokkal szélesebb körű politikai értéke van, amire nézve talán még korai volna megállapítá­sokat formulázni. — Münchenben — folytatja a külügyminiszter — nem csupán Németországnak a szudéta tartomá­nyokra fennállott nemzeti jogai érvényesültek, nem csupán az olasz tekintély nőtt meg gigászi arányok­ban a Duce műve és az olasz nép magatartása következtében, hanem még több tény, tétel és intézmény került mélységes és kivételes be­folyás hatása alá. Ciano a kárpátaljai kérdésről A szónok ezután kifejti, milyen nagy szolgálatot tett a békének a tengely a csehszlovák—magyar viszály döntőbírósági elintézésével. Csakis Olaszország és Németország vállalhatnák magukra, hogy e vál­ságnak döntőbírósági ítélettel vet­nek véget, csakis ők vállalhatták ezt a súlyos feladatot, hála a nevüket Kelet-Európában körülövező tekin­télynek, tekintettel továbbá a két országnak ezeken a területeken fennálló érdekeire és tekintettel arra a közös akaratukra, hogy biz­tosítják az igazságos békét. A két ország ennek a feladatnak Bécsben teljes szolidaritással és teljes meg­értéssel tett eleget. A további — a kárpátaljai — ese­ményekkel kapcsolatban szintén tö­kéletes volt a szempont azonossága, noha egy jól ismert bizonyos sajtó az ellenkezőjét igyekezett feltün­tetni. Olaszország és Németország úgy találták — és ebben találkoztak az érdekeltek hozzájárulásával is —, hogy nem kell újra vitássá tenni olyan határ kérdését, amelyet alig húsz nappal előbb ünnepélyesen ki­jelöltek és elfogadtak. A döntőbíró­sági ítélet türelmes vizsgálat ered­ménye, amelyet a szigorú pártatlan­ság mércéje sugalmazott. Nagy igazságtalanság tétetett jóvá . Nincs jelentőség nélkül az a tény sem, hogy­ Olaszországnak ép­pen abban a Bécsben kellett egy nemzeti kérdésben felmerült vitá­ban döntőbírói ítéletet mondania, amely annyi időn át az olasz nem­zeti jogok tagadását jelentette és mi, olaszok, akik hallottuk a Dúcét.

Next