Magyar Nemzet, 1939. április (2. évfolyam, 75-98. szám)

1939-04-20 / 89. szám

14 A gyanú írta: Sajó Zoltán A felügyelő udvariasan merev arca alig észrvehetően elmosolyodott. Ezzel a mosollyal nézett egy másodpercig az igazgató szemébe, aki elértette a néma kérdést és újra felcsattant: — De kérem ... *— Bocsánat, igazgató úr — vágott közbe a detektív —, természetesen nem akarom Vermes urat alaptalanul gyanúsítani, de a nyomozás során feltétlenül ki kell hallgatnom őt is, miután a kasszát az utolsó három hét alatt ő kezelte. Ha el is ejtjük a gyanút, esetleg adhat értékes felvilágosításokat. Az igazgató készségesen nyúlt a csengő után. — Vermes urat kérem — mondta a belépő altisztnek. Vermes úr megnyerő külsejű fiatalember volt. Kicsit sápadtan, de tökéletes nyugalommal hajolt meg az igazgató előtt. — Kérem, foglaljon helyet, Vermes úr. Meg kell önt kérnem arra, hogy munkánk megkönnyítése érdekében mindent mondjon el, amit az esetről tud. — A hang udvarias volt és teljesen élnélküli, a fiatalember tehát elfogulatlanul beszélni kezdett. — A kasszát három hétig kezeltem és minden este zárlatot csináltam. Nem utasításra, csak a magam megnyugtatásáért. Soha nem volt egy fillér hiányom. Ma reggel pedig, amikor bejöttem, a kasszát nyitva találtam és ötezer pengő hiányzott belőle. Nem volt rajta nyoma semmi erőszaknak — ez a legérthetetlenebb a dologban —, kulccsal nyitották ki, annak ellenére, hogy a kulcs az egész idő alatt nálam volt. Többet nem tudok. — Van még egy kulcs? — fordult a detektív az igazgatóhoz. — Csak a szekrény külső ajtajának kulcsáról van másodpéldány s azt én őrzöm a többi fontosabb kulcs másodpéldányával együtt. Kihúzta az íróasztal egyik fiókját és kivett egy kulcsot. Átnyújtotta a detektívnek, aki futólag megnézte, aztán, mint aki előre tudja a választ, megkérdezte Vermestől: — Határozottan emlékszik ön arra, hogy a kasszát bezárta tegnap este? — Határozottan emlékszem.— És hová ment innen? — A menyasszonyomhoz mentem — hangzott a felelet. — Önnek menyasszonya van? — játszotta a detektív a meglepettet. — Holnapután lesz az esküvőm. — Önnek nagyon szép fizetése lehet, ugy-e? — mosolygott a detektív. — Háromszázötven pengő. — És a menyasszonyának? — Százhúsz. — Hogyan tudják most a bútort kifizetni, beköltözni, elutazni, hiszen ehhez néhányezer pengő szükséges? A fiú mosolygott. — Két és fél évig tartott, amíg összegyűjtöttük. Ezért kellett ilyen sokáig várni az esküvővel. — Ezek szerint önnek most takarékkönyve van valamelyik bankban? — Nem, a menyasszonyom gyűjtötte odahaza a pénzt. — Ötezer pengőt? — Körülbelül ennyit. Ugyanabban a pillanatban érthetetlen rossz érzés fogta el. Hirtelen rádöbbent, hogy a detektív már percek óta nem beszélget, hanem vallat. Gondolatban végigfutott a párperces beszélgetés és iszonyodva jött rá, hogy minden szavával önmaga ellen vallott, annak ellenére, hogy csak az igazat mondotta. Valósággal megdermedt arra a gondolatra, hogy minden körülmény ellene szól. A detektív szemében fölényes biztonság villant, mikor újra feléje fordult: — Remélem, nem akarja elhitetni, hogy ilyen nagy összeget évekig odahaza tart valaki a fehérneműs szekrényben? Alig hallotta a kérdést, zavartan mormolva válaszolt: — De igen. Természetesen. — Ugyan kérem —, legyintett a detektív és kérdő, türelmetlen arccal fordult az igazgató felé. — Még ez sem elég? — kérdezte a szeme. Az igazgató tanácstalanul nézett rá. Majdnem olyan zavart volt ő is. A gyanú már megérintette, de még nem engedte szóhoz jutni magában. Nem értette a dolgot. Lassan éledő gyanúját fokozta a fiú rémülete, remegő hangja és révedező tekintete. Mégis segíteni akart. — Próbáljon gondolkozni— mondta bartáságosan, de türelmetlenül —, amit eddig mondott, az meglehetősen zavarossá teszi a helyzetet. Nem felejtette mégis nyitva a kasszát? — Nem felejtettem nyitva — csattant fel a fiú és kétségbeesett erőfeszítése ellenére is remegett a hangja — és ha akármennyit gondolkozom is, nem mondhatok mást, mint amit eddig mondtam. Semmi mást nem tudok. Az igazgató elfordult: — Kérem, várjon kint a titkárnál, Vermes úr. Esetleg még szükségünk lesz önre. A fiú kitámolygott az ajtón és szédülten támaszkodott a titkár íróasztalához. Úgy érezte, kétségbeesett ordítás tör elő a torkából, de mire az izgalomtól cserepes ajkakhoz ért, rekedt suttogássá halkult: — Titkár úr ... képzelje ... ezek engem gyanúsítanak. * Az elhanyagolt külsejű, sápadt fiatalember kimerülten hallgatott el, összeszorított öklével még beszéd közben olyan mozdulatot tett, mintha agyon akarna ütni valakit, aztán elcsendesedett. — Hát így kezdődött — folytatta kis szünet után. Hogy mi következett utána, az olyan természetes, hogy szinte kár elmondani. A menyasszonyomat azóta sem láttam. A barátaim az utcán igyekeznek elfordítani a fejüket, ha találkozunk. Az összegyűjtött pénzünkből kifizettem a hiányt és így nem tettek feljelentést ellenem. Az igazgató tudomásomra adta, hogy különös jóindulattal viseltetik irántam és ezért nem tesz az ügyben további lépéseket. Nem akarja, hogy egyszeri „fiatalkori botlásom" tönkretegye az egész életemet. — Térjen jó útra — mondta atyai hangon és próbálja elölről kezdeni. Mindez nagyon szép lett volna, ha jóindulatú igazgatóm elmulasztja azt a csekélységet, hogy az újságokat részletesen tájékoztatja mindenről. Ezt azonban nem mulasztotta el és ezzel örökre lehetetlenné tett, amint az elmúlt három év alatt tapasztaltam. Teljesen ártatlan voltam és tűrnöm kellett, hogy megbocsássanak. Ez meg is történt, csak éppen nem engedtek többé maguk közé. Három év alatt megpróbáltam mindent. Az emberek érdeklődve végighallgattak, sajnálkozó arccal csóválták a fejüket, de nem hittek nekem. Lassan kint talán feledésbe merült volna az egész história, de addigra én vesztettem el az önbizalmamat, a nyugodt, biztos fellépésemet és nem utolsó sorban az emberi külsőmet is. Ilyen külsővel a párnázott ajtók előszobájáig sem juthatok el. Nem nehéz elképzelni, hogyan kerültem ma reggel az ön autója elé. Nagyon sajnálom, hogy felesleges kényelmetlenséget okoztam önnek és ha megengedi, most megyek is. Már fel is állt és nyúlt a kalapja után. A hatalmas íróasztal előtt ülő fáradtarcú férfi barátságos mozdulattal nyujtotta feléje a cigarettatárcáját: — Gyújtson rá, Vermes úr. Tenyerébe hajtott fejjel gondolkozott sokáig és mire a remegőkezű fiatalember a cigarettavéget a hamutartóba nyomta, már készen is volt az elhatározással. — Kérem, maradjon, én hiszek önnek. És háromévi szünet után Vermes Sándor ismét íróasztal elé került.♦ Tíz évvel később Vermes igazgató úr egy barátságtalan őszi délelőtt türelmetlenül vetette oda a titkárnak: — Hát küldje be, ha mindenáron be akar jönni, bár semmi értelmét nem látom, hogy tovább foglalkozzam ezzel az üggyel. Ez az ember csúnyán visszaélt a bizalmunkkal és mindennek tetejébe még konokul tagad is. — Kétségbeesetten ragaszkodik hozzá, hogy az igazgató úrral beszélhessen. — Jó, jó, hát küldje csak be. Dúltarcú, karikásszemü fiatalember rontott be. Megkapaszkodott az íróasztal szélében. — Igazgató úr, csak nem hiszi ön is, hogy én sikkasztottam? Az igazgató kelletlen mozdulatot tett és ceruzájával dobolni kezdett az asztalon. Néhány percnyi hallgatás után a fiú leejtette karjait. — Tehát elhiszi. — Nézze, kérem — fordult hozzá Vermes —, be kell látnia, hogy a tények tisztán és kétségbevonhatatlanul ön ellen bizonyítanak. Én a magam részéről nem kívánok állást foglalni az ügyben és őszintén szólva, nem is tehetek semmit. Mindenesetre — emelte fel a hangját — felháborító, hogy éppen ebben az esetben kellett csalódnom az emberismeretemben. A legteljesebb jóindulattal figyeltem és segítettem az előrejutását, nem érdemeltem meg ezt a hálátlanságot. Meggyőződésem volt, hogy fogja valamire hinni, dehát ilyen, hajlamokkal... Mert ez nem egy véletlen, fiatalkori botlás, hiszen akkor legalább bevallaná és igyekeznék valamiképpen jóvátenni a bűnét. — De ha egyszer nem vagyok bűnös! Az Istenért, hát mivel bizonyítsam be, hogy nem én tettem? — Ugyan — csattant fel !most már ingerülten az addig kenetteljes hang —, csak nem akarja elhitetni velem, hogy aki ártatlan, az úgy viselkedik a detektívek vallatása alatt, mint maga? Egészen összetört, megzavarodott, dadogott és a végén már a legegyszerűbb kérdésekre sem tudott válaszolni. Aki ártatlansága biztos tudatában kapja a keresztkérdéseket, az nyugodt, biztos, fölényes, mert tudja, hogy csak az igazat kell mondania és nem történhet semmi baja. Mondhatom, ha nem szólnának ilyen egybehangzóan maga ellen a körülmények, akkor is magatartása a kihallgatás alatt meggyőzne arról, hogy nem tévedünk. Most pedig nagyon sajnálom, de nincs több időm ezzel az üggyel foglalkozni. Csengetett a titkárnak és a postát kérte. Az ügyet a maga részéről lezárta és a lelke mélyén sem hitt egyetlen pillanatig sem a görnyedt vállal kitámolygó, összetört ember ártatlanságában. Magyar Nemzet CSÜTÖRTÖK, 1939 ÁPRILIS 20. EGY ABLAK BEZÁRUL... REGÉNYE ÍRTA: GYOMLAY LÁSZLÓ 33 Komoly dolgokkal kell foglalkoznia. Utána kell néznie a pörnek! Előkotorta a cédulát a köpcös űr címével. Délelőtt tizenegy órakor felkereste körúti kényelmes lakásában a nagyhírű országos kutatót. — Uram, Bátky uram, éppen tizedik napja várom nagybecsű látogatását, hogy beszámoljak az eddig végzett dolgokról! Képzelje, a régi ügyvéd nincs, azaz kinn pihen a kerepesi úti temetőben, ha ugyan pihenésnek lehet azt nevezni. Kérem, akkora kőoszlopot helyeztek föléje, hogy a súlya tán még a lelkét is agyonnyomta a megboldogult ügyszónok úrnak ... Hanem, van itt ész, kérem ... megbízottam már járt a bíróságnál, kikaparta a régi ügyiratokat és most másolja, kiírja belőle a lényeget persze ... kérem ! Holnap délelőttre elhozza. Jó volna, sőt nagyon kérem, szíveskedjék Bátky úr holnap újra elfáradni. Legalább a honoráriumot is mindjárt kifizeti a szorgalmas írnoknak, ötszáz pengőt kap!... Nem lesz sok, kérem, tessék elhinni! Bátky Feri nem bánta. A klub hihetetlenül jól jövedelmezett neki az este is. — Addig azonban tessék meghallgatni az én régi jegyzeteimet! A kopott notesz-könyv irkafirkáiból ékes szavakkal ecsetelte a vörösképű úr Bory Árpádné és Kéry Dezső egykori szerelmét. Bátky Feri élvezte, mint a cukrot. Nem, ezt igazán nem gondolta Éva mamáról!... Mire nem volt képes egy ilyen falusi szent! Különben, miért ne!... Hiszen, ha visszagondol rá, egészen pompás asszony! Még most is csupa élet, akárcsak Kéry Dezsőné, csak éppen, hogy nem szőke — de a fekete szépségek még tüzesebbek. A vöröshajú leány adta háromnapos szünetben a másodikon már apró, fájó, vonzó emlékek fakadtak a szőke aszszony után Bátky Feri szívében. Ott csíráztak már a noteszolvasás közben, de növekedtek, mint a nátha-bacillusok és másnap délelőtt már nem hagyták békén. Elhitette magával, hogy Kéry Dezsőre is kíváncsi. Látni akarta szemtől-szembe a nőcsábászt s a noteszhírek után több jogot érzett a szőke asszonyhoz is ... De eleven kíváncsiság piszkálta, hogy milyen képet fog vágni a professzor úr, ha megmondja a nevét: „Bátky Ferenc vagyok, Csabatelkiről; az én tisztelt nevelőanyám az a bizonyos Bóry Árpádné, aki hallott a tanár úr betegségéről s a régi jó ismeretség alapján — gyógyulást kíván ...“ Vagy talán úgy mondja: „Mielőbbi viszontlátást!" Bátky Feri könnyed izgalommal autózott ki a szanatóriumba. — Kéryné őméltóságát keresem. A portás megilletődött hangon felelt: — Tessék csak felfáradni az első emelet 10. számú szobába! Ott fogadja a méltóságos aszszony a látogatásokat! Furcsán hangzottak ezek a szavak. Az emeleten a tízes számú szoba ajtaja előtt többen álltak. Hangfogóval beszélgető, feketébe öltözött, cilinderes urak ... — Szegény megboldogult! — csúszott a szó Feri füléhez. — Sokat szenvedett! — Megváltás volt neki a halál! Megszokott, közönséges szavak ... Bátky Feri meghökkenve, önkénytelenül is oldalt húzódott. Lenézett a szanatórium udvarára. A hátsó kapun akkor gördült be az ismert sötétzöld hullaszállító autó. Két feketebóbitás, vöröskeresztes ápolónő sietett el Bátky Feri mellett. Az egyik futólag kinézett a folyosóablakon: — Megjöttek a professzor úrért! — szólt és eltűnt a tizes számú szoba szárnyas ajtaja mögött. Bátky Feri eszmélni kezdett. Csak nem, csak nem ... Egyenruhás kis liftes fiú szaladt el mellette. Az imént megjelent déli újság legújabb számait szorongatta hóna alatt. Kettőt közülük ledobott a folyosó egyik kerek asztalára. Bátky Ferinek nem kellett kezébe vennie, messziről meglátta a vastagbetűs főcímet: „Kéry Dezső, egyetemi nyíl-* vános rendes tanár, az Európaszerte ismert orvosprofesszor, ma reggel hosszas szenvedés után meghalt!" Bátky Feri zavarában végig*nézett elegáns, éppen nem gyászosan kiöltözött szürke ruháján. Neki itt nincsen most keresnivalója. Legokosabb lesz eltűnni észrevétlenül. Most azonban nyílik a tízes számú szoba ajtaja, megvárja míg eltávoznak a kilépők. Sokan jöttek ki... Igen, igen, most mennek le az udvarra, hogy búcsúzzanak a koporsótól ... És jönnek sorra a gyászolók, szépen, párosával s kilép köztük egy gyászruhás, láthatólag megtört asszony is. Fekete fátyola szabadon hagyta arcát... Ez az arc, ez az arc, Istenem! Nincs most rajta rúzs, csak fáradt barázdáltság, éles vonások és haja, aranyos haja is, mintha megszíntelenedett volna. Hová lett ruganyos alakjának teltsége? Kéry Dezsnéből kész öregasszony lett — Bátky Feri alig hallotta a megjegyzéseket: „Szegény méltósága, hogy oda van!... Nem csodál... Hetekig ápolta éjjelnappal a megboldogultat.. . Ágyban sem feküdt!" ... Bátky Feri nem törődött a megjegyzésekkel... Ő csak azt látta, azt tudta, hogy a szőke asszony nincs, számára nincs többé. Eltűnt ott a Zürichi-tó partján. Ott látta utoljára ... Ez a fáradt, öreg asszony más, ehhez neki semmi köze s gyorsan el kell tűnnie, hogy rá ne pillantson!... Tán még megismerné, tán még odaintené s akkor hogy néznének egymás szemébe ... (Folytatjuk.)