Magyar Nemzet, 1939. augusztus (2. évfolyam, 173-198. szám)

1939-08-04 / 176. szám

4 Hozzászólás két vitához Úgy érzem, hogy a Magyar Nemzet hasábjain szabad őszintének lennem. Ha nem értenénk valamiben egyet, emiatt nem fogjuk leharapni egymás orrát. 1. Először valamit „Egy aggódó szociáldemokrata“ és Szidor épületes, sorsdöntően aktuális vitájához. Szerintem ezt a vitát nagyszerűen kiegyensúlyozta .Pethő Sándor keddi vezércikke. Pethő nem akarja, hogy egyéniségük s meggyőződésük megtagadásával nyújtsanak egymásnak kezet a vitatkozók. Abszolút helyes álláspont. Mi sem áll Istentől sem távolabb, mint egyéniségének összerombolásával állítani szolgálatába az embert. Isten becsüli az individuumot, teremtésének koronáját. Nem rombolja össze, hanem „tiszta szívet" teremt benne és úgy állítja be szolgálatába. Ahhoz, hogy a középosztály tagja és a munkásosztály tagja egyformán szolgálhassa az egy hazát: elég a tiszta szíj). Szerintem nincs érdekellentét a középosztály és a munkásság között. Teljes az egymásrautaltság a mindennapi életben és azonos a felelősség Magyarország függetlenségében. Aki e két tényező között az ellentétet szítja, vétkezik az örök magyar ügy ellen! Tévedő emberek vagyunk mindnyájan. Amúltat revizionálva, a középosztály hibáit e két főpontban látom: 1. A szociális reformokkal szemben való idegenkedése, ms már kénytelen belátni, hogy ezek elhanyagolása magában hordja a nemzet Tragédiájának csíráit. 2. Húsz esztendő elmúltával, nagy többségében még mindig ott tart, ahol húsz évvel ezelőtt, vádol és büntet. Ennek a magatartásnak folytatása nem kevésbbé lehet katasztrofális a nemzetre, mint a szociális fejlődés meggátlása. Mindig megremeg bennem a lélek, valahányszor Pethő Sándor új Mohácsotemleget! A szociáldemokrata munkásmozgalom kétségkívül népi mozgalom, hibái mellett kár elfelejteni (sőt letagadni) hasznos gyümölcseit. Hibáit e két főpontban látom: 1. Túl nagy szerephez jutottak benne azok, akiknek az ateizmus volt a kenyerük, ezért hazánkban a szocialistaság egyet jelentett (helyesebben: jelenthetett) a hitetlenséggel. „A vallás magánügy": értelmezzük ezt a jelszót a maga igazi, nemes (mondjuk: amerikai) jelentésében! 2. Túl sok volt vezetői között a zsidó; hogy voltak s vannak zsidók is, az természetes, de hogy a zsidó vezetők túltengése milyen tehertételt jelentett a pártnak, azt a többek között az is bizonyította, hogy a zsidókérdés radikális felmerülése folytán, mintegy kényszerű oportunizmusként, csökkent a párt aktivitása s a tömegekkel szemben majdnem megszűnt a hatóereje. „Boldogok, akiknek a szíve tiszta", mondja a Szentírás. És boldog lesz Magyarország, ha tiszta szívű emberek fogják szolgálni! II. Még valamit Méhely professzor és Nomád vérvitájához. Nem értek dog lesz Magyarország, ha tisztavaj, de becsülöm benne a magyar egyenességet: fajelméletének szigonyát nem csupán a zsidóság mellének szegzi. Nomád azt mondja: „...hányan megfeledkeznek arról, hogy a valóban erkölcsi személyiséggé fejlődött ember több mint merő természeti (anyag-élettani) produktum s ebből adódik, hogy a vérség (amely anyajaszor és annyira rászorul az emberi szellem kórházi és egyéb segítségére) maga nem dönthet el benne mindent, tehát a szlávfajú Petőfi megteremtheti a 19. század magyar népi költészetét és a szlávfajú Bem hadseregében hősi halált halhat a magyar szabadságért akkor, amikor egy törzsökös magyar grófot Görgey Artúr kénytelen felköttetni. Azt hiszem, az embert mélyebben jellemzi és minősíti lelki alkata, mint az állattani." Ha valakinek nem csupán dekoráció vagy játék a kereszténység, akkor el kell ismernie azt, hogy Nomádnak igaza van. Amióta Istentől evangéliumot kaptunk, azóta a lelki ember a testi ember fölé magasztosult. Krisztus tanítása éppúgy, mint a belőle sarjadó szisztematikus keresztény teológia száz százalékig igazolja Nomádnak ezt a meghatározását: „Az embert mélyebben jellemzi és minősíti lelki alkata, mint az állattani." Egyetlen példa a Szentírásból: A korinthusi őskeresztény gyülekezetben felütötte a fejét a pártoskodás ördöge. A gyülekezet tagjai (görögökből és zsidókból lett keresztények) apróbb csoportokban, összesen négy pártban arra hivatkoztak, hogy ők Pálé, Apollusé, Kéfásé (ez Péter apostol volt) és Krisztusé. (I. korinthusi levél 1. r. 12. v.) Szent Pál apostol ezt a párA kormánynak a legutóbb a Ház elé terjesztett javaslatával — az új állampolgársági törvényjavaslattal — az volt a célja, hogy a „korszellemnek és változott viszonyoknak megfelelően" az 1879. évi állampolgársági törvényt kiegészítse és részben korrigálja. Különféle okok késztették a belügyminisztert a javaslat benyújtására, aki ezzel a javaslattal — törvényerőre emelkedése után — azt akarja megakadályozni, hogy magyar állampolgár idegen állam kormányától vagy külföldi politikai vezetőtől a magyar királyi kormány engedélye nélkül támogatást vagy tisztséget elfogadhasson. A kormány e javaslatával mintegy vizeslepedőt kíván húzni azokra a politikai személyekre és mozgalmakra, amelyeknek ismert vagy ismeretlen politikai összeköttetéseik vannak a külfölddel. A kormány a javaslatot benyújtotta — s most a vizeslepedő alól kibújtak azok, akiknek érdekeit — érthetően — sérti ez a tervezett törvény. „Miért ez a nagy tiltakozás, ez a pergőtűzszerű oppozíció?" — kérdezhetné a jelen politikában kevésbbé jártas valaki. Hiszen eddig a szélsőjobboldal — amelynek harcos vezérei a javaslat vitájában oly gerincesen és intranzigensen védték „igazukat" — mindig a legélesebben szembeszállt azokkal a vádakkal, amelyek más, idegen hatalommal való szoros kapcsolatait hangoztatták. Aljas rágalomnak és „zsidó aknamunká"-nak nevezték ezeket a híreszteléseket s most íme, kibújt a szeg a zsákból. A vizeslepedő alól — talán a kormány várakozásával ellenkezően — azoknak a lába látszik ki, akiknek fáj ez a javaslat, mert amit eddig szinte legálisan és tisztességgel űzhettek: a külföldi „baráti" kapcsolatok intenzív ápolását vagy jobbanmondva azt, ami ezen túl van, be kell szüntetniök, ha nem akarnak ellentétbe kerülni a magyar törvények írott betűivel. loskodást helytelenítette s a gyülekezetet erélyesen megdorgálta. Nemcsak az isteni küldetés jogán tette ezt, hanem azon a jogon is, hogy ő vetette meg a gyülekezet alapját. Kik voltak ezek a pártoskodók? Pál pártjához tartoztak azok, akik általa lettek, kezdetben, hívőkké. De maga Pál tiltakozott ez ellen; ő nem a saját evangéliumát, hanem a kereszt evangéliumát hirdette; a gyülekezet nem Pálé, hanem Krisztusé. Apollóshoz azok ragaszkodtak, akiknek megtetszett ez az ékesen szóló alexandriai férfiú, mikor ott járt közöttük. Kéfásnak (Péternek) a pártját azok alkották, akik, eredetileg zsidók lévén, Pál pogánybarátságával és liberális szellemi irányzatával elégedetlenek voltak. Paradoxonként hat, hogy egy krisztusi gyülekezetben külön Krisztuspárt is volt. Ezek, a legbiztosabb nyomokon haladva, azok a zsidók voltak, akik a régi farizeusi, nacionalista felfogást hirdetve, a testi Jézus származásainak előtérbehelyezését vallották; a körülmetélkedett Krisztust, akinek testi rokonsága, Jakab apostol és társai dinasztikusan vannak hivatva a kormányzásra. Szent Pál azonban kijelentette, hogy a Krisztusban többé nincsen „sem zsidó, sem görög"; a testi, rokoni kapcsolatok semmissek; a test szerinti Izrael szerepét a „lelki Izrael" vette át; ő a Krisztust nem test szerint, hanem szellem szerint akarja ismerni. Az evangélium értékelése szerint tehát a lelki ember felette áll a testinek. Dr. Táborhegyi Akinek nem inge, ne vegye magára — mondja rendkívül találóan a magyar közmondás, s ezzel jelzi, hogy aki magára veszi, ezzel egyszersmind tulajdonául ismeri el az inget. De akkor miért volt mindig az a nagy tiltakozás az efajta vádak ellen? Mert hisz a törvény csak azoknak fog ártani, akiknek ilyenfajta kapcsolataik vannak. A javaslat vitája pedig megmutatta, hogy kik lesznek azok! Mert — ne legyen félreértés — a legnagyobb ellenállást a nyilasok fejtették ki a törvényjavaslattal szemben. Vezérszónokuk beszéde során kijelentette, hogy lehetetlen állapotokat fog létrehozni ez a törvény. Például (az ő szavai) ha valamelyik országban antibolsevista alakulatok alakulnak és azokba belép egy gyanútlan magyar állampolgár, akkor megfosztják állampolgárságától. Az ilyen „gyanútlan" állampolgárnak csak kettőt tanácsolhatunk. S alternatívánk egyik vagy másik megoldása kétségtelen meg fogja menteni őt — ha ő is úgy akarja — állampolgárságának elvesztésétől. Ne lépjen be a gyanútlan állampolgár külföldi politikai alakulatba, így biztosan nem üli meg bokáját, vagy ha már belép, viselje a következményeket. Akinek olyan fontos, hogy dicséretes antibolsevista — vagy másmilyen kevésbbé dicséretes — érzelmeit külföldön is demonstrálja, ám tegye! De akkor számítson rá, hogy az ország, amelynek polgára, eljár ellene. Ámbár erről kár volt beszélnie Gruber Lajos nyilas képviselő úrnak. Ilyen kivételes eset nem fog előfordulni, s ilyen dologért, hisszük, senki sem fogja elveszteni — esetleg keserves munkával megszerzett — állampolgárságát. Más kapcsolatok és másféle külföldi összeköttetések miatt veszthetnek csak majd el „magyarok" magyar állampolgárságot, de ezekről az esetekről Gruber képviselő úr- sajnos, nem beszélt! Burány Tamás Egy parlamenti vita margójára Magyar Nemzet PÉNTEK, 1939 AUGUSZTUS 4. Nyílt levél a Csele patak mellől Igen tisztelt Főszerkesztő Úr! Mint sok más olvasója, magam is nagyon meghatottan forgattam a Magyar Nemzet vasárnapi számát. Bátor és megvigasztalóan keménykötésű cikkek egész sora kiáltja ott világgá azt a magyar aggodalmat, amely szerető, féltő szívünket eltölti. Ha a fenyegető új Mohácson járnak gondolataim, állandó képzettársításként valami furcsán gonosz torzkép rajzolódik ki előttem: magam előtt látom egyik zöldinges volt jóbarátomat, ahogy jobbjában szorongatja a fütyköst, baljával meg egy láthatólag hibás nagymamás alak cingár vállát markolássza és rikoltja: „Üsd a .. .!“ Azaz, csak rikoltozná, mert a három ponttal helyettesített közismert szót valóban nem ejti ki. Nem mintha kényeskednék, de egyszerűen csak azért, mert nincs már ideje kimondani. Közben ugyanis hátulról fejbe dorongolják és beléje fojtják azt a bizonyos szót. Ez a kép mostanában nagyon sűrűn tér vissza képzeletembe. Igen tisztelt Főszerkesztő Úr, hát mi valóban az utolsó szemrebbenésig élünk majd a zsidókérdés narkotikumával!? Ez lesz a mai török elleni áfiumunk? Túl sokan vannak épp a becsületes, de kényelmes gondolkozású magyarjaink között, akik annyira belelovalták magukat ebbe a kérdésbe, hogy bármily természetű bajukra már csak ebből az ópiumpipából szippantanak egyet. Csúfos derékfájdalmak? Zsidótörvény! ... Tikkasztó kánikula? Szigorú végrehajtás!... Megégett vacsora? További szigorítás!... Ülünk, ülünk és jól látjuk a közelgő sokkal fenyegetőbb bajokat is, de valamennyi ellen csakis ennél a páfiumpipánál keresünk bú- és gondfeledisti’-i(Oly hévvel rágjuk a csutkáját, ahogy ezt előre jól kiszámították és ezt tőlünk el is várták. Kábulatunkban már annyira eltompultunk, hogy a saját fejünkre zuhogó adagokat már meg sem érezzük. Olyanok lettünk, mint a másik sáska potrohába belevájó sáska, amely lázas turkálásában meg sem érzi, hogy egy harmadik ezalatt őt magát kezdte ki. Ezzel az adummal soha rosszabbkor nem ajándékozhattak volna meg bennünket. Néhányan a józanul maradni akarók közül s élükön a Magyar Nemzet intően vetik fel a sorskérdést, a mai magyarság legsúlyosabb problémáit és a kétszínű frázisok ingoványából a mélyebb felismerések biztosabb talajára igyekezik kivezetni a tántorgókat. Mik vagyunk? Merre tartunk? Egy negyedszázaddal ezelőtt csakis a legjobbjaink törték ilyesmin az eszüket, a zseniális magyarok. Most alig van félig-meddig komoly öreg, ifjú, akit ez a probléma megkímélne, mert belelopódzkodik családi életébe és máról holnapra örvényeket tűr benne. Én kimondom: az az idegen vérségi elmélet és másutt, más előfeltételek között talán inkább hasznosítható következményei megbolygatták egész valónkat, öntudatunkat! Sohasem szabadott volna idáig juttatni a dolgokat. Épp nekünk nem szabadott volna, szegény, árva magyaroknak, akik az évezredes szüntelen vércsapolás következtében oly siralmasan megfogyatkoztunk. Királyaink telepítettek, szomszéd népeket hívtak be kiirtott, lakatlan területeinkre. S mi összeházasodtunk, összeolvadtunk velünk. A nemzeti eszme virágzása idején vigaszul, sőt elégtételül szolgálhatott nekünk, hogy mi voltunk azok, akik magunkba olvasztottunk. A faji eszme uralma alatt ez már nem vigasz és legkevésbbé sem elégtétel. Ha különböző fémeket ötvözünk, hiába hivatkozunk az ötvözet minőségére, amikor jó valaki s magát az ötvözési munkálatot mondja értéktelennek! Hol az a városi magyar család, amely öt-hat nemzedékre visszamenőleg kimutathatja, hogy német, tót, lengyel vagy szerb vegyesházasság nem fordult elő nála!? S ezért újítsuk-e fel a város és falu ellentétét? Fogyasszuk, emésszük-e egymást, amikor statisztikáink figyelmeztetnek, hogy minden egyes emberre szükség van? Lemondhat-e egyik fél a másik sajátos tudásának és készségeinek többletéről? Rendezkedhet-e most, amikor a tető parázslik feje fölött? Az elmúlt tizenkét hónap az okmányvadászok idénye volt. Szomorú, végzetes idény! Barátaimmal, magammal együtt hányan vagyunk, akik csak most szereztünk tudomást külföldre kivezető családi kapcsolatainkról. Én például csak most tudtam meg, hogy „vérem" jónéhány százaléka lengyel és azon fáió francia... Ez a meglepő felfedezés régebben csak a magam természetének jobb felismerésénél, magyarázásánál segített volna. Műhelytitok maradt volna számomra és néhány megfigyelőképes, okos jóemberem számára: kulcs, amely bizonyos lappangó, különös tulajdonságok régi, rozsdás záraihoz illik. Ma ez a felfedezés megdöbbentő volt számomra, hiszen nyomban utána felszakadt bennem a kérdés, hogy a mai szemszög alatt magyarnak tekinthetem-e még magamat? Egyik nálam jóval fiatalabb, hebehurgya rokonomnak viszont megtetszett a kilátás, hogy ezáltal a turáni vérközösségiből a ma divatosabb árja vérközösség magasabb kategóriájába léphet elő. Ő már hasznosítja a körülményeket és újból felszemezi a családi kapcsolatok régi elszakadt láncát. A faji kérdés riadója, a „harc“-i trombita felzavarta, felzaklatta vétségünket. S a szenvedélyesen űzött, többhónapos propaganda eredménye, hogy vérünk idegen százalékai külön öntudatra ébredtek s a maguk nagyobb és ennélfogva bizonyos vonzerőt kifejtő rezervoárju felé húznak széjjel. Minden magyar, aki az utolsó év , okmány vadászata közben efféle csodálatos vadat ejtett el, ma kényszerűségből is felületessé válik és túlteszi magát a felfedezés problematikus részén, vagy pedig megdöbbenéssel néz magába s kétkedni kezd. Ma, amikor erőnk minden megfeszítésével erősítenünk kellett volna a magyar öntudatot, ezrekben és tízezrekben ingattuk meg azt. Ma ezren és tízezren keresik hirtelen köddé foszlott magyarságukat, amelyet egységként hordoztak magukkal s amelyről kiderült, hogy darabokból tevődött öszsze és darabokká hullik széjjel. Nekünk kerülnünk kellett volna ezt a kataklizmát... Most szívhatjuk a zsidókérdés áfiumpipáját. Sovány elégtétel, amikor a telepítések atomjaira bomlunk szét. Ki magyar még ebben a hazában, ahol nem a szív, hanem az okmány beszél!? Tőlem és tőled elrabolták magyar lelkiismeretünk nyugalmát, beszennyezték tisztaságát. Ez a mi bajunk. Ezért firtatjuk magyarságunk problémáját tudományosan és tudománytalanul, hangosan, harsogón és magunk titkos benső hangját túlkiabálva, vagy halkan és búsan és keresztkérdésektől kótyagos fővel. Maradok Főszerkesztő Úrnak igaz híve és tisztelője Madarász Gábor 4 Nyíltér Budapesti gyárvállalat KERES telefon- és irattárkezelőnői Ajánlatokat ..Csak keresztény 43803* jeligére Blocknerhez. Vilmos császár-ul 33. sala onszarszon mer mm.6 saját stranddal, felerészben ELADÓ. Válaszbélyeges érdeklődésre részletes felvilágositást adok. Fejér Gyuláné, Miskolc, Gencii-pályaudvar. Jómenetelű csemegeüzlet GÖDÖLLŐN! Iparigazolvánnyal, nagy vásárlóközönséggel havi 500-ért bérbeadó. Érdeklődés Gödöllőn, Sunyadi u. 13. Sipos Katalin úrnőnél.