Magyar Nemzet, 1939. szeptember (2. évfolyam, 199-223. szám)
1939-09-05 / 202. szám
6 Magyar Nemzet KEDD, 1939 SZEPTEMBER 3. Az elsötétített Venezia Venezia, szeptember 1. Milánóban még csak istenesnek látszott a helyzet: a háromágú nagy kandeláberek egyik fényét bevonták sötétkék papírral, a másik kettőt leoltották s így tompa világosság mellett bár, mégis valahogy csak megvolt a jele az élet folytatólagosságának. Venezia — az más. Már útközben figyeltem, hogy a pályaudvarokon, amint a tengerpart felé haladunk, egyre kevesebb lámpa ég — a rendelkezés váratlanul jött, futtában kellett végrehajtani —, míg végre a mestrei pályaudvaron már az orránál sem látott tovább az emA pályaudvart lebontották s az átalakítási munkálatok kisebb harctérfélét teremtettek. Bukdácsolva, koffereket cipelve, egymásba futva törtetnek a vonat utasai kifelé — mindnek sietős a dolga, mert kedvtelésből — szégyenlem a saját személyem kivételét felemlíteni — ma igazán senki sem utazik. Tekervényes utakon vergődünk gerendahalmazokon, homokbuckákon át, mialatt beszűrődik a palánkokon át a kedves, andalító laguna-illat. Az ember azt hiszi, valami néptelen, elátkozott helyre került. Szó sincs róla. Az állomás előtti utca, a hosszú, keskeny Lista di Spagna teliszele van emberrel, csakúgy, mint máskor. A hotelek vendégterelői szintén ott várják az embert a kapuban és hadarják gépiesen mondanivalóikat, ígérve kilátást a Szent Márk-térre, hideg-meleg vizet, családi áron számított penziót. Továbbhaladva, azt is meg lehet állapítani, hogy a kávéház előtt csakúgy üldögél a közönség, mint a legszebb nyáréjeken. Kávét ugyan nem kap ma reggel óta, de pletykát, hírt, annál többet. És azonkívül olyan látványt, amihez valóban nem kisebb esemény kellett, mint egy nagy háború azLegkülönösebbnek azt találtam, hogy a kis gőzhajók, a vaporettók nyugodtan közlekednek. A pénztáros Isten tudja honnan szerzett ösztönnel veszi át a pénzt és ad vissza, a kormányos még érthetetlenebb macskaszerűséggel talál oda a parthoz s hogy a közönség közül senki nem potyog bele a vízbe, azon már nem is érek rá csodálkozni, mert megyünk s egyszerre feltárul előttem a legcsodálatosabb látványok egyike. A sötét vízre apró gyémántmorzsákat hullat a hold s kétoldalt a paloták falain, karcsú oszlopain, leheletkönnyü ívein elömlik a fénye. A hajó tele van, mindenki elmegy hazulról, hogy nézze ezt a felejthetetlen — s most még úgy remélik, ritka — képet. A hajó rejtettebb részein, úgy nézem, nem is kizárólag a történelmi szempont az irányadó. Lehet háború, baj, zaklatás, izgalom, de a szerelem makacsul követeli a maga jogait és hallatlan ügyességgel ragadja meg azokat a kis alkalmakat, amiket íme, még a legmegrázóbb világtörténelmi pillanatokból is ki tud csiholni magának. A közönség szigorúan ki van tanítva az elsötétítés tudományára, azonban az egészet valami kedélyes, naiv örömmel kezelik. A hotelportás, mikor felkísér a szobámba, egy Tizsák-freskónak kijáró művészi büszkeséggel mutat a kék papírral beragasztott ablakra s a fatáblákra, amiket nem szabad kinyitni egész éjszaka, mellére ütve mondja: És mindezt én csináltam — ho fatto tutto io! Valószínűleg hasonló önérzettel néz le a hajóról a lagúnára az a család is, amelyiket itt látni. Sarkokig tárt ablakaikból vörös papírral gondosan beburkolt, malomkerék nagyságú bőr. A jóakaratú hold éppen rávilágított a messze lagúnára, ami soha jobban nem érdemelte ki nevét — lagúna morta —, mint ma. Itt-ott felvillant egy-egy világítótorony, de mintha szégyenlené a saját merészségét, hirtelen elaludt. Messziről párás ezüstfényben látszanak az Agip olajvállalat aluminiumszínű tankjai. Még nincsenek átfestve, most kezdték meg lóhalálban a nálunk is jól ismert zöld-barna-szürke foltok alkalmazását. Előttem Venezia. Máskor fényözön, lámpák glóriája, most koromfekete sáv, amiből révetegen emelkednek ki a tornyok körvonalai, nyéka — a holdfény zavartalan uralmát a Canale Grandén. Túlzás volna azt mondani, hogy rossz a hangulat. Az emberek halkabbak, mert a sötétség lefogja a lendületüket, szokatlan az egész és főleg, mert nem ismerik meg egymást. Csak egész közelből látni, ki megy el az ember mellett s egy ilyen alkalomból hallottam odadörmögni a megjegyzést: „Sétálunk, mint az elkárhozottak.. .”• A kép olyan, hogy Dante atyánk örömét lelhette volna benne. De ez csak az elgondolkozóbbaknak jut eszébe. Nem hiányoznak az alkalmi tréfacsinálók, itt két suhanc szerelmes párt imitál, az egyik mozsárlövésszerűeket cuppogtat a levegőbe, a másik pedig szemérmes sipítást utánozva nyögdicsér — amott pedig ketten gyilkolást játszanak: idétlen ordításra és bumm-bummozásra a másik halálhörgés közben nyöszörgi: aiuto, aiuto — segítség. De mindezen lármákon túlhangzik időnként a nehéz bakancsok trappolása. Állandóan mennek az állomás felé a behívottak, kis kemény ládáikat cipelve. A tömeg utat nyit nekik és ilyenkor még egy fokkal halkabb lesz a beszéd. üvegcsillár ragyog ki — ha volna rosszindulatú repülő az Alpok és a Földközi-tenger közt, biztosan meglátná. A család szemmel láhhatólag élvezi, hogy mindenkinek a tekintete feléjük fordul. Rendőrt, hatóságot nem látni. Különben jaj volna annak a fiatal párnak, amelyik belefeledkezve az élet szépségeibe, lehevert bárkája aljára és még akkor sem tér vissza a realitások világába, amikor a vaporetto szirénája a feje felett bömböl. A kapitányban van szív és emberség — talán, mint a magyar nóta mondja: „visszagondol, sej, regruta korára!" — és egy gyengéd mozdulattal a hajóorr odább löki a boldogok ladikját. A hajóközönség nyájas dolgokat kiabál le a végre feleszmélő párnak, akik visszaintegetnek. Gyermekek ... Pezsgőzés tolvaj lámpánál Kiszállok a Rialtónál. Az utca, a terek zsúfoltak, a kis bárokból kék fények szűrődnek ki. Rikkancsok üvöltik rekedten a friss kiadásokat. Az emberek veszik, sőt olvassák is— illetve az orruk elé tartják, de hogy a nyomdafesték szagán kívül mit éreznek, azt nem tudom elképzelni. A szűk Merceria sikátoraiba éles sugárban ömlik be a mézszínű holdfény. Egy-egy néptelen mellékutca láttára az ember hallani véli a közeledő brávók lépéseinek zaját, akik a mély, kék árnyékba lapulva közelednek s kezükben már villan is a tőr... Nem, nem brávók voltak, hanem totyakos házaspár, akik újságjukat lebegtetve vitatkoznak s beszédjükből állandóan előcsendül a Danzig és a korridor — az ő nyelvük dallamosságával: Danzica e il corridoro... A Szent Márk-téren a harangtorony árnyéka ráfekszik a világ legszebb tánctermére. Sötét csoportok járnak-kelnek, diskurálnak. Ez nem a megszokott nemzetközi publikum. A hosszúuszályos, vöröskörmű nők, akik szmokingos gavallérjaikkal egy cockailre jönnek át a Lidóról, a rövidre nyírt hajú németek, akik még az éj óráiban is görcsösen szorítják a Leicát és a Baedekert, most ki tudja merre, hová robognak? Csak bennszülöttek vannak itt, fekete rojtos kendőikkel, tűhegynyi cipősarkaikkal — valami elképzelhetetlen benyomást keltve a Szent Márk-templom csillogó kupolái alatt. S az árkádok tövében folyik az élet, kissé hangtompítottan. A Flórián és a Quadri szalonzenekarai játszanak, szólnak az édeskés bécsi keringők, a másik sarokból egy Puccinimelódia szárnyal fel. A zenészek kóta nélkül, lámpa nélkül muzsikálnak, beidegzetten. Van valami haláltáncszerű benne, amint a hegedű fojtott sóhaja nyomán egy összesimuló pár együtt dúdolja a Cavaradossi áriáját: „...meg kell halnom, mikor úgy vágyom élni — tantola vita — úgy vágyom élni.. . az Olympia kis termében, ahol gáláns rokokó-képek mutatják a múlt Veneziájának dámáit lovagjaikkal, mint eleven folytatás, hűvös arcú gentleman ül hölgyével. A nő (ez a szó jobban illik ide) platinaszőkére alakított, legalább négyórás kozmetikai hadművelet eredményeként ragyogó, illatos, hamvas és szédítő tipikus nyárvégi démon, unottan nézi a menükártyát, míg gavallérja pezsgőt tölt neki. S mindez a főpincér szolgálatkészen odatartott villanyos tolvajlámpájának kis fénykörében. Nem akarom végiggondolni a hasonlatot, hogy az élet apró örömeit, fényűzését a jövőben már csak imbolygó, lopott fényekben lehet majd megszerezni — addig, ameddig. A gondolás csendben evez visszafelé. Minden ház néma és vak. Még a réseken kiszűrődő fényeket is kioltották. Egy házban van lárma és világosság, a ..Gazzetta' szerkesztőségében. Furcsa ellentét a magas, barokk -stukkós mennyezet és alatta a rotációs olajtól feketén csillogó teste. S a finomfaragású ablakok, amiknek kőrózsái mögül telefoncsengés, irógépkattogás hangzik ki. A gondoliere megáll egy pillanatra, felmutat és azt mondja: „Ők már tudják", aztán sóhajt és tovább megyünk. A Santa Lucia-templomnál már gyéren pitymallik. Kibetűzöm a felírást: „Santa Lucia, Siracusa szent hajadonja, adj a világnak fényt és békét!" Luce e pace... a fényt már hozza a tengerből kibukó napsugár — de a békét? Lénárd János Mint az elkárhozottak... Elsötétítés és szerelem ANGOLUL komolyan tanulni kívánók látogatását kért nyelvpedagógus. Anker (palota) köz 2. I. 1. Cím olvassa el a Magyar Nemzet minden sorát! Történelmi emlék (Kiáltvány a lengyel néphez) A mai válságos történelmi időben érdekesnek találjuk, hogy felelevenítsük azt a kiáltványt, amelyet az osztrák-magyar hadsereg főparancsnoksága 1914 augusztus 8-án az orosz—lengyel határ átlépése alkalmából a lengyel néphez intézett. A kiáltvány így szólt: „A lengyel néphez! Isten akaratából, aki a népek sorsát irányítja és legfőbb Hadurunk hatalmából a szövetséges osztrákmagyar és német seregek átlépik a határt, ezzel a lengyeleket is felszabadítjuk a moszkovita járom alól. Köszöntsétek zászlóinkat bizalommal, ezek igazságot hoznak nektek. Ezek nektek és testvéreiteknek nem idegenek. A lengyel népnek milliói majdnem másfél évszázad óta a dunai monarchia és a német birodalom keretében kiváló kulturális fejlődéshez jutottak és már Szobieszki király ideje óta, aki egykor a Habsburgok fenyegetett államainak tetterős segítséget nyújtott, Lengyelország és nyugati szomszéd államainak dicső hagyományai a legbensőségesebben fonódtak egymásba. Mi ismerjük és megértjük tehát a lengyel népnek lovagiasságát és nagy tehetségét; ebben a hadjáratban fontos feladatunk, hogy leromboljuk azokat a korlátokat, amelyek titeket a nyugati művelődés vívmányaitól távoltartanak. Nem mi kerestük ezt a háborút. A rágalmak és támadások hosszú sorozata után Oroszország nyíltan pártját fogta azoknak, akik az osztrák-magyar uralkodóházon ejtett átkos gonosztett nyomait el akarták törölni és ezt az alkalmat arra használta föl, hogy a monarchiát és a szövetséges német birodalmat megtámadja, így a mi fölséges Hadurunk, akinek évtizedek óta Európa békéjét köszönhetjük, kénytelen volt kardot rántani. Az orosz birodalomnak minden lakója, aki fegyvereink sikerei útján védelmünk alá jut, tőlünk, a győzőktől csak igazságot és emberiességet fog tapasztalni. Lengyelek! Bízzatok örömest és fenntartás nélkül a mi oltalmunkban, támogassatok minket és törekvéseinket teljes lelketekből! Bízzék mindenki felséges uralkodónk igazságosságában és szelídségében, mindenki lássa el hivatásának kötelességeit, otthona megóvásának kötelességeit, valamint azokat a kötelességeket, amelyeket a Mindenható Isten akarata a mostani fordulattal reátok rótt. A cs. és ldr. osztrák-magyar hadseregek főparancsnoksága Nomád levele a nemzeti egységről Tekintetes Szerkesztőség, az adott helyzetben csak néhány sornyi megnyilatkozás számárakérek helyet a Magyar Nemzet hasábjain. Ha most hangom nem a megszokottan könnyed, élces, ha most nem pártpolitikai fonákságok kipellengérezésére mártom meg tollamat, akkor nem kell ennek külön is magyarázatát adnom komoly magyarok számára. Ismét „történelmi órákat“ élünk az egész művelt világgal egyetemben s ezekben az órákban, amelyeket a Sors kronométerje aligha fog néhányszor hatvan percnyi időtartamra szabni: az egész művelt világgal együtt Magyarország is megint a történelem mérlegére tétetett és aszerint fog súlyosnak vagy könnyűnek találtatni, ahogyan minden testi-lelki erejével a nagy próbához illően fog gondolkozni, érezni és cselekedni. Nem mintha egy-egy nemzet nem volna a történelem mérlegén életének azokban az esztendeiben is, amelyek nem rikítanak ki a hétköznapok szürkeségéből a vérnek, gyásznak színeivel, nem forróak a „rendkívüli idők“ idegizgalmaitól. Egészséges, előrelátó, fegyelmezett nemzet éppen ezekben az esztendőkben készül elő még kimondatlanul is azokra a napokra, mikor a nagy ítélettétel bekövetkezik. Nálunk e tekintetben a közelmúlt nem volt éppen fölemelő, vigasztaló, bármenynyiszer hangzott is el a „nemzeti egység" jelszava. De ma egyfelől nem a rekriminációk ideje van, másfelől az események minden változatában is felemelő, megnyugtató, reménységgel teljes a valódi, a mélységes nemzeti egységnek az a láttványa, amelyet még a külföld is csodálattal ismer el a maga impozáns mivoltában. Adja a történelem Istene, hogy ti a nemzeti egység csak elmélyüljön a ránk következő idők során. A nagy úrság minden nemzeti szerencsétlensége után is fel tudott emelkedni akkor, amikor minden részlet elleni téten túl is egy tudott lenni az egyetemes nemzeti érdekek szolgáatában, a Haza áldozatos szeretetemben, a maga örök hivatásának tudatában. Így lesz ez most is, ha a magyarság szívet, csontot és velőt úti járó egységben tud megállani ebben a történelmi orkánban. És adja a történelem Istene, hogy a lelkek belső, önkénytelen egysége megmaradjon azokra a napokra is, amikor már ez az orkán kitombolta magát. Igaz tisztelettel Buda, 1939 szeptember 4. Nomád. Mussolini nagy európai béketerve A feltartóztathatatlan omlás közepette egyedül Olaszország nagy Duce-jának sikerült olyan formát találnia, mely alkalmas lett volna a válság megelőzésére. Mussolini diplomáciája éppen ezekben a veszedelmes napokban ért el olyan eredményt, mely minden kitört ellenségeskedés közepette is egy későbbi békés és harmonikus európai fejlődés új kiindulópontja lehet. Mussolini diplomáciája az utolsó napokban a háború kitörése előtt kísérletezett egy olyan megoldással, mely mindenképpen méltó Olaszország európai hivatásához és Róma szerepéhez. A múlt hét végén a Duce olyan megoldást ajánlott, mely újra összehozta volna a zöldasztal mellé a szembeszegült európai hatalmi csoportokat a Szovjet nélkül, vagyis a változott körülmények között helyreállította volna a nyugati keresztény nemzetek egységét és közös egyetértését. Úgy tetszik e pillanatban, hogy a szembenálló merev álláspontok között a maga hallatlan diplomáciai tapintatával közvetítő Mussolini béketerve fölött győzött a háború. De éppen Olaszországnak és a békét mindennél többre tartó egyensúlyozó római gondolatnak az ereje csak most nyilatkozott meg teljes világosságában. Mussolini a háború kitörése után nemhogy nem adta fel a béke visszaállítására vonatkozó akcióját, mely világosan következik Olaszország hivatásából és a hatalmak között egyensúlyozó feladatából, hanem bátran és következetesen tovább folytatta azt. Így jutott el a helyzet addig, hogy az angol és francia nagykövetek közölhették a Dúcéval, hogy a nyugati hatalmak hajlandók a békeszerződések revíziójára, az összes 1919-es szerződések részletes átvizsgálására és Európa újjárendezésére. Háború és pusztulás közepette ez az első békés jelenség az eddigi „idegek háborúja" és a nyomára következő zűrzavar után, sőt kifejezetten ez az első jelenség, mely egy általános európai újjárendezés gondolatát hozza. A mostani háborús válság közepette Olaszország ugyanúgy a béke és az igazság hirdetője maradt, az európai egyensúly igazi bajnokaként, mint ahogy már Magyarország megismerhette Itáliát, mely 1927 óta, éppen Magyarország iránti barátságával kapcsolatban is, olyan következetesen hirdette az új európai rendezés szükségességét.