Magyar Nemzet, 1939. szeptember (2. évfolyam, 199-223. szám)

1939-09-05 / 202. szám

6 Magyar Nemzet KEDD, 1939 SZEPTEMBER 3. Az elsötétített Venezia Venezia, szeptember 1. Milánóban még csak istenesnek látszott a helyzet: a háromágú nagy kandeláberek egyik fényét bevonták sötétkék papírral, a másik kettőt le­oltották s így tompa világosság mel­lett bár, mégis valahogy csak meg­volt a jele az élet folytatólagosságá­nak. Venezia — az más. Már út­közben figyeltem, hogy a pályaudva­rokon, amint a tengerpart felé hala­dunk, egyre kevesebb lámpa ég — a rendelkezés váratlanul jött, futtá­ban kellett végrehajtani —, míg végre a mestrei pályaudvaron már az orránál sem látott tovább az em­A pályaudvart lebontották s az át­alakítási munkálatok kisebb harctér­­félét teremtettek. Bukdácsolva, koffe­reket cipelve, egymásba futva törtet­nek a vonat utasai kifelé — mind­nek sietős a dolga, mert kedvtelés­ből — szégyenlem a saját szemé­lyem kivételét felemlíteni — ma igazán senki sem utazik. Tekervé­­nyes utakon vergődünk gerenda­halmazokon, homokbuckákon át, mi­alatt beszűrődik a palánkokon át a kedves, andalító laguna-illat. Az ember azt hiszi, valami népte­­len, elátkozott helyre került. Szó sincs róla. Az állomás előtti utca, a hosszú, keskeny Lista di Spagna teliszele van emberrel, csakúgy, mint máskor. A hotelek vendégterelői szintén ott várják az embert a kapu­ban és hadarják gépiesen mondani­valóikat, ígérve kilátást a Szent Márk-térre, hideg-meleg vizet, csa­ládi áron számított penziót. Tovább­haladva, azt is meg lehet állapítani, hogy a kávéház előtt csakúgy üldögél a közönség, mint a legszebb nyár­éjeken. Kávét ugyan nem kap ma reggel óta, de pletykát, hírt, annál többet. És azonkívül olyan látványt, amihez valóban nem kisebb esemény kellett, mint egy nagy háború az­Legkülönösebbnek azt találtam, hogy a kis gőzhajók, a vaporettók nyugod­tan közlekednek. A pénztáros Isten tudja honnan szerzett ösztönnel veszi át a pénzt és ad vissza, a kormányos még érthetetlenebb macskaszerűséggel talál oda a parthoz s hogy a közönség közül senki nem potyog bele a vízbe, azon már nem is érek rá csodálkozni, mert megyünk s egyszerre feltárul előttem a legcsodálatosabb látványok egyike. A sötét vízre apró gyémánt­­morzsákat hullat a hold s kétoldalt a paloták falain, karcsú oszlopain, leheletkönnyü ívein elömlik a fénye. A hajó tele van, mindenki elmegy hazulról, hogy nézze ezt a felejthetet­len — s most még úgy remélik, ritka — képet. A hajó rejtettebb részein, úgy nézem, nem is kizárólag a törté­nelmi szempont az irányadó. Lehet háború, baj, zaklatás, izgalom, de a szerelem makacsul követeli a maga jogait és hallatlan ügyességgel ragadja meg azokat a kis alkalmakat, amiket íme, még a legmegrázóbb világtörté­nelmi pillanatokból is ki tud csiholni magának. A közönség szigorúan ki van ta­nítva az elsötétítés tudományára, azonban az egészet valami kedélyes, naiv örömmel kezelik. A hotelportás, mikor felkísér a szobámba, egy Tizsák-freskónak kijáró művészi büszkeséggel mutat a kék papírral beragasztott ablakra s a fatáblákra, amiket nem szabad kinyitni egész éj­­szaka, mellére ütve mondja: És mindezt én csináltam — ho fatto tutto io! Valószínűleg hasonló önérzettel néz le a hajóról a lagúnára az a család is, amelyiket itt látni. Sarkokig tárt ablakaikból vörös papírral gondosan beburkolt, malomkerék nagyságú bőr. A jóakaratú hold éppen rávilá­gított a messze lagúnára, ami soha jobban nem érdemelte ki nevét — lagúna morta —, mint ma. Itt-ott felvillant egy-egy világítótorony, de mintha szégyenlené a saját merész­ségét, hirtelen elaludt. Messziről pá­rás ezüstfényben látszanak az Agip olajvállalat aluminiumszínű tankjai. Még nincsenek átfestve, most kezd­ték meg lóhalálban a nálunk is jól ismert zöld-barna-szürke foltok al­kalmazását. Előttem Venezia. Máskor fény­özön, lámpák glóriája, most korom­fekete sáv, amiből révetegen emel­kednek ki a tornyok körvonalai, nyéka — a holdfény zavartalan ural­mát a Canale Grandén. Túlzás volna azt mondani, hogy rossz a hangulat. Az emberek hal­kabbak, mert a sötétség lefogja a lendületüket, szokatlan az egész és főleg, mert nem ismerik meg egymást. Csak egész közelből látni, ki megy el az ember mellett s egy ilyen alka­lomból hallottam odadörmögni a meg­jegyzést: „Sétálunk, mint az elkárho­­zottak.. .”• A kép olyan, hogy Dante atyánk örömét lelhette volna benne. De ez csak az elgondolkozóbbak­­nak jut eszébe. Nem hiányoznak az alkalmi tréfacsinálók, itt két suhanc szerelmes párt imitál, az egyik mo­­zsárlövésszerűeket cuppogtat a leve­gőbe, a másik pedig szemérmes sipí­­tást utánozva nyögdicsér — amott pedig ketten gyilkolást játszanak: idétlen ordításra és bumm-bummo­­zásra a másik halálhörgés közben nyöszörgi: aiuto, aiuto — segítség. De mindezen lármákon túlhangzik időn­ként a nehéz bakancsok trappolása. Állandóan mennek az állomás felé a behívottak, kis kemény ládáikat ci­pelve. A tömeg utat nyit nekik és ilyenkor még egy fokkal halkabb lesz a beszéd. üvegcsillár ragyog ki — ha volna rosszindulatú repülő az Alpok és a Földközi-tenger közt, biztosan meg­látná. A család szemmel láhhatólag él­vezi, hogy mindenkinek a tekintete feléjük fordul. Rendőrt, hatóságot nem látni. Különben jaj volna annak a fiatal párnak, amelyik belefeled­kezve az élet szépségeibe, lehevert bárkája aljára és még akkor sem tér vissza a realitások világába, amikor a vaporetto szirénája a feje felett bömböl. A kapitányban van szív és emberség — talán, mint a magyar nóta mondja: „visszagondol, sej, reg­ruta korára!" — és egy gyengéd mozdulattal a hajóorr odább löki a boldogok ladikját. A hajóközönség nyájas dolgokat kiabál le a végre fel­eszmélő párnak, akik visszainteget­nek. Gyermekek ... Pezsgőzés tolvaj lámpánál Kiszállok a Rialtónál. Az utca, a terek zsúfoltak, a kis bárokból kék fények szűrődnek ki. Rikkancsok üvöltik rekedten a friss kiadásokat. Az emberek veszik, sőt olvassák is­­— illetve az orruk elé tartják, de hogy a nyomdafesték szagán kívül mit éreznek, azt nem tudom elképzelni. A szűk Merceria sikátoraiba éles sugárban ömlik be a mézszínű hold­fény. Egy-egy néptelen mellékutca láttára az ember hallani véli a köze­ledő brávók lépéseinek zaját, akik a mély, kék árnyékba lapulva köze­lednek s kezükben már villan is a tőr... Nem, nem brávók voltak, ha­nem totyakos házaspár, akik újság­jukat lebegtetve vitatkoznak s beszéd­jükből állandóan előcsendül a Dan­­zig és a korridor — az ő nyelvük dallamosságával: Danzica e il corri­­doro... A Szent Márk-téren a harang­­torony árnyéka ráfekszik a világ leg­szebb tánctermére. Sötét csoportok járnak-kelnek, diskurálnak. Ez nem a megszokott nemzetközi publikum. A hosszúuszályos, vöröskörmű nők, akik szmokingos gavallérjaikkal egy cockailre jönnek át a Lidóról, a rö­vidre nyírt hajú németek, akik még az éj óráiban is görcsösen szorítják a Leicát és a Baedekert, most ki tudja merre, hová robognak? Csak bennszülöttek vannak itt, fekete roj­tos kendőikkel, tűhegynyi cipősar­kaikkal — valami elképzelhetetlen benyomást keltve a Szent Márk-temp­­lom csillogó kupolái alatt. S az árká­dok tövében folyik az élet, kissé hangtompítottan. A Flórián és a Quadri szalonzenekarai játszanak, szólnak az édeskés bécsi keringők, a másik sarokból egy Puccini­­melódia szárnyal fel. A zenészek kóta nélkül, lámpa nélkül muzsikálnak, beidegzetten. Van valami haláltánc­­szerű benne, amint a hegedű fojtott sóhaja nyomán egy összesimuló pár együtt dúdolja a Cavaradossi áriáját: „...meg kell halnom, mikor úgy vá­gyom élni — tanto­la vita — úgy vágyom élni.. . az Olympia kis termében, ahol gáláns rokokó-képek mutatják a múlt Veneziájának dámáit lovagjaik­kal, mint eleven folytatás, hűvös arcú gentleman ül hölgyével. A nő (ez a szó jobban illik ide) platina­szőkére alakított, legalább négyórás kozmetikai hadművelet eredménye­ként ragyogó, illatos, hamvas és szé­dítő tipikus ny­árvégi démon, unot­tan nézi a menükártyát, míg gaval­lérja pezsgőt tölt neki. S mindez a főpincér szolgálatkészen odatartott villanyos tolvajlámpájának kis fény­­körében. Nem akarom végiggondolni a hasonlatot, hogy az élet apró örö­meit, fényűzését a jövőben már csak imbolygó, lopott fényekben lehet majd megszerezni — addig, ameddig. A gondolás csendben evez vissza­felé. Minden ház néma és vak. Még a réseken kiszűrődő fényeket is ki­­oltották. Egy házban van lárma és világosság, a ..Gazzetta'­ szerkesztősé­gében. Furcsa ellentét a magas, barokk -stukkós mennyezet és alatta a rotációs olajtól feketén csillogó teste. S a finomfaragású ablakok, amiknek kőrózsái mögül telefon­csengés, irógépkattogás hangzik ki. A gondoliere megáll egy pillanatra, felmutat és azt mondja: „Ők már tudják", aztán sóhajt és tovább megyünk. A Santa Lucia-templomnál már gyéren pitymallik. Kibetű­zöm a fel­írást: „Santa Lucia, Siracusa szent hajadonja, adj a világnak fényt és békét!" Luce e pace... a fényt már hozza a tengerből kibukó napsugár — de a békét? Lénárd János Mint az elkárhozottak... Elsötétítés és szerelem ANGOLUL komolyan tanulni kívánók látogatását kért nyelvpedagógus. Anker (palota) köz 2. I. 1. Cí­m olvassa el a Magyar Nemzet minden sorát! Történelmi emlék (Kiáltvány a lengyel néphez) A mai válságos történelmi időben érdekesnek találjuk, hogy feleleve­nítsük azt a kiáltványt, amelyet az osztrák-magyar hadsereg főparancs­noksága 1914 augusztus 8-án az orosz—lengyel határ átlépése alkal­mából a lengyel néphez intézett. A kiáltvány így szólt: „A lengyel néphez! Isten akaratából, aki a népek sor­sát irányítja és legfőbb Hadurunk hatalmából a szövetséges osztrák­­magyar és német seregek átlépik a határt, ezzel a lengyeleket is felsza­badítjuk a moszkovita járom al­ól. Köszöntsétek zászlóinkat biza­lommal, ezek igazságot hoznak nek­tek. Ezek nektek és testvéreiteknek nem idegenek. A lengyel népnek milliói majdnem másfél évszázad óta a dunai monarchia és a német birodalom keretében kiváló kultu­rális fejlődéshez jutottak és már Szobieszki király ideje óta, aki egy­kor a Habsburgok fenyegetett álla­mainak tetterős segítséget nyújtott, Lengyelország és nyugati szomszéd államainak dicső hagyományai a legbensőségesebben fonódtak egy­másba. Mi ismerjük és megértjük tehát a lengyel népnek lovagiasságát és nagy tehetségét; ebben a hadjárat­ban fontos feladatunk, hogy lerom­boljuk azokat a korlátokat, amelyek titeket a nyugati művelődés vívmá­nyaitól távoltartanak. Nem mi kerestük ezt a hábo­rút. A rágalmak és támadások hosszú sorozata után Oroszország nyíltan pártját fogta azoknak, akik az osztrák-magyar uralkodóházon ejtett átkos gonosztett nyomait el akarták törölni és ezt az alkalmat arra használta föl, hogy a mon­archiát és a szövetséges német bi­rodalmat megtámadja, így a mi fölséges Hadurunk, akinek évtize­dek óta Európa békéjét köszön­hetjük, kénytelen volt kardot rán­tani. Az orosz birodalomnak minden lakója, aki fegyvereink sikerei útján védelmünk alá jut, tőlünk, a győzőktől csak igazságot és em­beriességet fog tapasztalni. Lengyelek! Bízzatok örömest és fenntartás nélkül a mi oltalmunkban, támo­gassatok minket és törekvéseinket teljes lelketekből! Bízzék mindenki felséges uralkodónk igazságossá­gában és szelídségében, mindenki lássa el hivatásának kötelességeit, otthona megóvásának kötelességeit, valamint azokat a kötelességeket, amelyeket a Mindenható Isten akarata a mostani fordulattal reá­­tok rótt. A cs. és ldr. osztrák-magyar hadseregek főparancsnoksága Nomád levele a nemzeti egységről Tekintetes Szerkesztőség, az adott helyzetben csak néhány sornyi megnyilatkozás számára­­ké­rek helyet a Magyar Nemzet hasáb­jain. Ha most hangom nem a meg­szokottan könnyed, élces, ha most nem pártpolitikai fonákságok ki­­pellengérezésére mártom meg tolla­mat, akkor nem kell ennek külön is magyarázatát adnom komoly ma­gyarok számára. Ismét „történelmi órákat“ élünk az egész művelt világ­gal egyetemben s ezekben az órák­ban, amelyeket a Sors kronomé­­terje aligha fog néhányszor hatvan percnyi időtartamra szabni: az egész művelt világgal együtt Magyarország is megint a történelem mérlegére té­tetett és aszerint fog súlyosnak vagy könnyűnek találtatni, ahogyan min­den testi-lelki erejével a nagy próbá­hoz illően fog gondolkozni, érezni és cselekedni. Nem mintha egy-egy nemzet nem volna a történelem mérlegén életé­nek azokban az esztendeiben is, amelyek nem rikítanak ki a hétköz­napok szürkeségéből a vérnek, gyász­nak színeivel, nem forróak a „rend­kívüli idők“ idegizgalmaitól. Egész­séges, előrelátó, fegyelmezett nemzet éppen ezekben az esztendőkben ké­szül elő még kimondatlanul is azokra a napokra, mikor a nagy ítélettétel bekövetkezik. Nálunk e tekintetben a közelmúlt nem volt éppen fölemelő, vigasztaló, bármeny­­nyiszer hangzott is el a „nemzeti egység" jelszava. De ma egyfelől nem a rekriminációk ideje van, más­felől az események minden változa­tában is felemelő, megnyugtató, re­ménységgel teljes a valódi, a mély­séges nemzeti egységnek az a látt­ványa, amelyet még a külföld is csodálattal ismer el a maga impo­záns mivoltában. Adja a történelem Istene, hogy ti a nemzeti egység csak elmélyüljön a ránk következő idők során. A na­gy ú­rság minden nemzeti szerencsét­­lensége után is fel tudott emelkedn­i akkor, amikor minden részlet­ elleni téten túl is egy tudott lenni az egyetemes nemzeti érdekek szolgá­­­atában, a Haza áldozatos szeretetem­ben, a maga örök hivatásának tuda­tában. Így lesz ez most is, ha a ma­gyarság szívet, csontot és velőt úti járó egységben tud megállani ebben a történelmi orkánban. És ad­ja a történelem Istene, hogy a lelkek belső, önkénytelen egysége megma­radjon azokra a napokra is, amikor már ez az orkán kitombolta magát. Igaz tisztelettel Buda, 1939 szeptember 4. Nomád. ­ Mussolini nagy európai béketerve A feltartóztathatatlan omlás kö­zepette egyedül Olaszország nagy Duce-jának sikerült olyan formát találnia, mely alkalmas lett volna a válság megelőzésére. Mussolini diplomáciája éppen ezekben a vesze­delmes napokban ért el olyan ered­ményt, mely minden kitört ellensé­geskedés közepette is egy későbbi békés és harmonikus európai fej­lődés új kiindulópontja lehet. Mus­solini diplomáciája az utolsó napok­ban a háború kitörése előtt kísérle­tezett egy olyan megoldással, mely mindenképpen méltó Olaszország európai hivatásához és Róma szere­péhez. A múlt hét végén a Duce olyan megoldást ajánlott, mely újra össze­hozta volna a zöldasztal mellé a szembeszegült európai hatalmi cso­portokat a Szovjet nélkül, vagyis a változott körülmények között helyre­állította volna a nyugati keresztény nemzetek egységét és közös egyet­értését. Úgy tetszik e pillanatban, hogy a szembenálló merev álláspontok kö­zött a maga hallatlan diplomáciai tapintatával közvetítő Mussolini béketerve fölött győzött a háború. De éppen Olaszországnak és a békét mindennél többre tartó egyensúlyozó római gondolatnak az ereje csak most nyilatkozott meg teljes világos­ságában. Mussolini a háború kitö­rése után nemhogy nem adta fel a béke visszaállítására vonatkozó ak­cióját, mely világosan következik Olaszország hivatásából és a hatal­mak között egyensúlyozó feladatából, hanem bátran és következetesen to­vább folytatta azt. Így jutott el a helyzet addig, hogy az angol és francia nagykövetek közölhették a Dúcéval, hogy a nyugati hatalmak hajlandók a békeszerződések reví­ziójára, az összes 1919-es szerződé­sek részletes átvizsgálására és Európa újjárendezésére. Háború és pusztulás közepette ez az első békés jelenség az eddigi „idegek háborúja" és a nyomára következő zűrzavar után, sőt kifeje­zetten ez az első jelenség, mely egy általános európai újjárendezés gon­dolatát hozza. A mostani háborús válság közepette Olaszország ugyan­úgy a béke és az igazság hirdetője maradt, az európai egyensúly igazi bajnokaként, mint ahogy már Ma­gyarország megismerhette Itáliát, mely 1927 óta, éppen Magyarország iránti barátságával kapcsolatban is, olyan következetesen hirdette az új európai rendezés szükségességét.

Next