Magyar Nemzet, 1939. december (2. évfolyam, 273-296. szám)

1939-12-17 / 286. szám

! Finom kólát!­áruk! Tírkisselyem­ieMinek­M! Hrisnyák! HádLaS IV., Deák Ferenc-u. 23 ,Deák-tér samk) VASÁRNAP, 1939 DECEMBER 17. Magyar Nemzet gyönyörű asszony, oly idegen tőle Babay József, és panaszt me.%. a N&frfr$áfr04a A Nagyságosasszony ragyogóan él ennek a földnek a kenyeréből s határozottan szép teremtés, aki után úgy forgatják a férfiak a fejüket, mint a gunár a ludak után, ha ket­recbe van zárva. Mosolya minden férfi számára sokat sejtető, egy-egy tekintetével szereti lázba hozni a serdülő gyermekeket is. Mindebből nem következik, hogy milyen jó szíve, csak hát szép, fiatal és asz­­szony, — tehát meg-megcsorbul igaz­­ságérzete... Napóleont azóta nem becsüli sok­ra, amióta tudja, hogy alacsony termetű férfiú volt. Toldi Miklóst, ha itt járna közöttünk, hamarabb ajándékozná meg édes érzéseivel, mint Voltairet. Hiszen ez a csodála­tos francia is kicsi és csúnya em­berke volt. A Nagyságosasszony az őserőt, a külső hatalmat szereti, egy jól megtermett, barátságos arcú rendőr többet jelent a szemében, mint holmi vékonytagú kultúr­­ember. A ferde arculatú Dantet bizonyosan kikerülte volna. Van a Nagyságosasszonyban sok tisztelni való vonás: kultúrált, megindítóan szép, erős orgánumú, a tavaszt, a hegyi magaslatokat, a balatoni vi­hart s a kockázatokat szerető valaki, csupán egyet gyűlöl valami érthetet­len ösztönnel: a föld fiát, a Parasztot... A Nagyságosasszony néha meg­ajándékozza látogatásával azokat, akik a művészet árokpartján szede­getik a világ lelkének vigasztalására szánt gyógyfüveket. Ezek az embe­rek Isten patikájának laboránsai, szavakkal, színekkel, hangokkal dol­goznak s nem közönségesen íróknak, piktoroknak, muzsikusoknak nevez­tetnek. A Nagyságosasszony szereti a művészembereket, egészen érthe­tetlen okból benső rokonságot tart fenn velük s ez mindenesetre dícsé­­retes. Nem fontos, hogy a Nagy­ságosasszony ezerszázalékos dilet­táns, a „laboránsok”1 különösen ma hálásak, ha érdeklődés mutatkozik szerény munkájuk iránt. Egy alkalommal engem is meg­tisztelt a Nagyságosasszony szerény otthonomban. Ragyogott, illatos volt és elegáns. Többször említette ked­venc íróit, rajongással beszélt a színpaddal szemben érzett vonzal­máról, szót ejtett a muzsikusokról is, említette ha jól emlékszem azt is, hogy a görög márványfaragók sem kellemetlenek előtte s aztán beszél­getni kezdtünk az én tarisznyám bensejéről, az ábécéről. Miután ő is csodálattal adózott a ténynek, hogy a világ mily nagy hatalma az ábécé, ez a harminckét betű, a magya­rokról beszélgettünk. Mikszáthot a Nagyságosasszony sohasem szerette. Istenem, Gárdonyi Géza sincs egé­szen a kegyei közt... Ady? Hát Ady természetesen... Az­ átcsapott a szó a három francia dekadensre, közöttük különöskép Rimbaudra, s aztán, ami őszinte megtiszteltetés volt szá­momra, — egyenesen rám ... — Nézze Babay, — kezdte a Nagy­ságosasszony —, maga egyébként kedves dolgokat ír, de távol van az általános érdeklődés felkeltésének tudományától. Sokat ír a parasz­tokról. Nem szeretem a parasztot. Sem a beszédét, sem a szagát. Gyönyörű volt a mozdulat, ahogy a Nagyságosasszony áttette ballábát a jobb térdére. Hosszú és vörös­­körmű ujjai villogtak, szavait pom­­pás mosoly fürdette meggyőzőre, élénk szeméből a meggyőződés meg­­győzhetetlen tekintete áradt. Kis cipője puhán érintette a szőnyeget a jóízlés felhőjeként vette körül parfümje illata, édes hatalomnak: a szépség, kényelem, szeretni tudás, s a született városiasság hatalmának láttam és éreztem. Tisztult elegan­ciája, biztonsága lenyűgözött s egy pillanatra szégyellem, ostobán szé­gyellem, hogy paraszti vér is kering ereimben. Ránéztem nagy, széles körmeim ágyára, erős kézfejemre, amely hiába oly otthonos a zon­gora klaviatúráján, mégis csak takácsgépet, ekét, boronát, bikicset foglalkoztató kezektől örökölte ügyességét. Magam is szeretem a finom szövetből s jól varrott ruhát, kedvelek pár illatot is, a selyem alatt jobban érzi magát a bőröm, mintha gyolcsból viselném testem takaróit s mégis röstelkedtem. Nagy hatással volt rám a Nagy­ságosasszony. Ugyan az ő bölcsőjét sem ringatták bíborágy mellett, de szépsége és városiassága feljogosí­totta a paraszti s az egyszerűbb nép ösztönös lenézésére. Hallgattam, s amikor ő is elhallgatott, valami furcsa szomorúság szállt meg. Igen, hát a Nagyságosasszony azt hiszi, jobban illenék tollamra az úgyneve­zett úrimiliő ... A szalonok nyelve. Kertes pletykák Mucikáról, a pom­pás megjelenésű bankfiúról, a Ger­beaud délutánjairól, színdarabokról amelyek gyarmati tisztek szerelmi problémáit tárgyalják... A Kékes­ről, a hegyi hotelekről, Oszkárék, Alfrédék, esetleg Béláék margit­szigeti ozsonnáiról, amelyek való­ban szellemesek, habosak, sőt adott esetekben izgalmasak is ... Bumbus angoltanárjáról, aki csakugyan an­gol... Remek grammofónlemezek­­ről... Hiszen ez az a társaság, amelyik olvas, színházba jár s fenn­tartja a mozikat is. Mi a csodának a kisvárosok sáros hangulataival foglalkozni s miféle érdeklődést válthat ki Bambusból, hogy Sánta Lőcs Gábor leül a Tiszaparton, fel­borzolja haját a tavaszi szél, átnéz a túloldalra s megtelik a szeme könnyel... Mert odaát is be van vetve a föld s Isten smaragdja öm­lik el a tavaszi búza színén .. ."Hát érdekel ez valakit? Mi a ménkű­nek, (pardon Nagyságosasszony!) olyan nóta, ami aszongya: .. Tiszán fel jön egy halász A kalapján fekete gyász ... Ki van a két szeme sírva Babáját tette a sírba ... Érthetetlen. Mi köze a városnak egy koszoskezű, halbüdös, csempe­­kalapú halász bánatához. Muci könnyezik, ha a szűcs becsapja és valami ócskaságot ad el neki nyesz­­prém helyett... Ez érthető ... Ültem s hallgattam a gyönyörű asszonyt, de már éreztem, hogy a lázadás forró szele csapdossa a szívem partjait. Tudatomból lesep­­rődtek a palotasorok, a körutak rú­­zsos színfoltjai, az autók, a hitvesi hazudozásokkal teli szalonok, köze­ledett az erdők csendje, a fűszál szűziességének hangulata, a bodza­bokor aljából tovahúzó sírómadár szárnysuhogása, a szennyezhetetlenül kék ég kékje, a kis dülőutak, ame­lyek rétek karéján vezetik a lépést és pipitérek nevetnek rá a láb­nyomokra, a zendü­lő és örök kincser földek messzi képe kezdett beölelni s egyszerű emberek sokasodtak mö­gém, hogy védjem meg őket. Csere­pesek, gombkötők, bognárok, ácsok takácsok, gyertyaöntők, fazekasok kályhások, kőrakók, templomfestők, kötelesek, szíjártó, esztergályosok s mögöttük a hallgatag szemű pa­rasztok, akik közül való vagyok hála a búzát teremtő egy igaz Isten­nek. Már-már felugrottam, hogy zsoltáros szavakon szóljak, már­­már arra is gondoltam, hogy kinyi­tom a zongorám és az ő danáikat pergetem végig a billentyűkön, piros szájjal, piros szívvel védem meg véreimet, amikor a Nagyságosasz­­szony megint méltatlankodott: — Azt még megérteném, hogy iparosokról ír. Se úr, se pár. De folyton azokról a bűzhödt parasz­­tokról, kedves Babay, ez nem fogja magát felemelni... Elvesztettem az erőm. Itt ül ez a a föld, mint tőlem az ő fantáziája, minek verekedjek? Ekkor azonban csengettek. Szeré­nyen. Még­sem úgy, ahogy a kére­­getek, szóval nem alamizsnás alá­zatosan. Kiáltani szerettem volna. Tobak Gáspár bátyó állott a kü­szöbön, a tizenkétholdas Somogy­­tarnócai parasztgazda, aki így, kará­csony előtt Pestre utazik az orvos­fia látogatására. S ilyenkor, mert atyafiságban állunk, engem is meg­látogat. — Aggyon a jó isten jónapot. Mondok, ha befordulhat velem egy­két köszöntő szó, beljebb tenném a lépést. Csizmában vagyok mint azt látni teccik, de mi sárt se sze­dett fel a patkóm, hiszen olyan tiszta ez a város, akár otthon a templomküszöb. Gyönyörű, feh­érbajszú, fehér­hajú, kékszemű, singhajló­ orrú pa­raszt Tobak Gáspár bátyó, fehér gyolcsingén otthoni a vasalás, az ingenyakán gyöngyházgomb, a mellredején kézivarrás, piros, meg kék fonállal. Dolmánya fekete, nadrágja befut a csizmaszárba, fé­nyes a csizmaszár, fényes a feje is. Széleskarimás fekete kalapja már a csengetés előtt lekerült a fejről, a balkézben tartja, mert a jobbkéz üdvözlésre szánt a magyarnál. Szé­les vállán elfér egy-egy zsák ga­bona. Kicsinyt hajlott már derék­ban, de hát sokat hajladozott a ka­szálásban, kapálásban, fűrészelés­­ben, szőlőkötözésben, cséplésben, s a gyomlálásban is. Olyan egyszerű volt a megjelenése, olyan parasz­­tian nyers, s mégis ünnepélyes ... Parfem nem áradt belőle. Nyakát is befutották az erős, duzzadt erek. Bozontos szemöldjei bokorként ül­­ék meg a homlokereszcsontot, ar­cán piros folt, állán a nyugalom színe. Volt valami távoli rekedtsé­g a hangjában, de erősen zengett minden szava. Rápilantottam a Nagyságosasz­­szonyra. A Nagyságosasszony elné­­zőn­ mosolygott. Bemutattam az öreg parasztot. Mondottam a nevét s a Nagyságosasszony nevét. To­bak Gáspár fölözte le a szót, mondván: — Az Isten éltesse ... Boldogan dobogott a szívem. No Nagyságosasszony, mi a szebb? A van szerencsém, kézcsókjaim, örven­­dek a lássan, vagy Gáspár bátyó szívből jövő szava, hogy éltesse az Isten? Mert mi van ebben az el­fogadásban? Hogy maradandó le­gyen asszonyi szépsége, szerelme ereje, szeme töretlen fénye. Tobak Gáspár, ó, csodák csodája, épp olyan mozdulattal tette le a székre teste nehezét, mint más ha­landó Pesten. Nem kavarta a leve­gőt vad gesztusokkal, súlya volt annak is, amit csendben mondott. — Tudja kérem, az utóbbi idő­ben rengeteget fáj a fejem — mondta a Nagyságosasszony. — Mikor tecsik lefeküdni? — kérdezte Tobak bátyó. — Én kérem ? Hát bizony rend­szerint éjfél után. — Hát ez nagy bűn a naccsága virulása ellen, ha élhetek a magam szíve szavával, kérem. Mi, falun, azt tartjuk, öregeké legyen az ic­­caka. A fiatalok nézzék a szép­csillagot a takaró alul, de közel se Miésig. Korán feltü­ggyenek, meg korán kel­jenek. A reggeli levegő­ben van benn a harmatcsöpp, az őrzi meg az arcát szépségben, a vért melegségben. Régi jó törvény ez, tessék nekem hinni. A Nagyságosasszony soká nézte a szép tiszta öreget. Aztán emléke­zett is, hogy tavaly nyáron a he­cceken korán feküdt, korán kelt, ide volt és sohasem fájt a feje... S láttam rajta a Csodálkozást... Ni­ni, a paraszt . . . Nem is büdös . . . Nem is köp át a fején, a csiz­máit sem rakja az asztalra. Nem is káromolja az Istent. Nem is rö­hög. Méltóság van benne ... Tisz­tesség. .Jóság. Egyenesség. Ha kér­dezi, nem hazudik a város felől. A falu felől se. Pedig csak egy paraszt... ! ni Aztán meg annyi csillogás van a szemében, amikor a gyermekről esik szó. A Nagyságosasszonynak nincs gyermeke. — Nekem adott az Isten tizen­egy elevent. Hej, de sokat mesél­tem nekik. A nagyobbacskák igen szerették ezt a kezdetűt-e. — Egy­szer hát csontlelkem teremtette, ba­golyszemű nyúlszü­lötte, aki a ba­gót kiverte, a pipát kitette ... Gal­lér hátán köpönyeg, toldjuk amed­dig lehet... Innen túl Karódon, a somogyi határon van egy nagy to­­polyafa . .. Ennek van 3365 ága. 11 közt van egy ringvi-rongyi szok­nya, amin csak a cérna, meg a fok­ fió forint áru volt. . . Kidűlt ke­mencének bedűlt oldala, ahol a legjobb volt, ott is egy nagy luk volt, mégis megsült benne 336B pogácsa. Három öntet csupasz ci­gány pulya mind a gerebébe hányta. Ezzel fölkarikázott az asz­tal tetejére, odatött mind a négy szegb­e: ez apónak, ez anyának, emmeg nagyapónak, emmeg nagy­­anyónak ... De mit szóljak, mit is meséljek, hogy gyors fakón se­besen érjek a tokaji hegyre? Mert ott vannak a mesék láncra kötve, őrzi azt Brúnó Brúnóval, de míg ők pipára gyújtottak, addig én egyet eladtam. Most hát zsebemet megrázom s ezt jól meg is magya­rázom .. . És nagyot nevetett az öreg . —■ Evvól a régi szép mese­kezdet! A Nagyságosasszony közelebb húzódott... Ösztönösen érezte, hogy valami titokzatos, boldog, ismeretlen levegővel telik meg a városi lakás ... A topolyafa soh­sem látott ágán ringyi-rongyi szoknya leng .. . Kék ég derül fe­lette ... Gyöngy­virág, meg rezeda­virág, meg szelencevirág illata jön valahonnét . . . Olyan boldog biz­tonságérzet árad az öreg paraszt szava mögül... S ni­ni, nem bü­dös, nem köpköd, nem lármás, nem trágár . . . Egyszerűen a paraszt . . . Uzsonnáztunk. A Nagyságosasszony teázott. Gáspár bácsi szalonnát vett elő a tarisznyából.. . Fehér húsú, tiszta szalonnát. Minden család asztalán ott kell hogy legyen MAGYAR NŐK LAPJA Szerkeszti: PAPP JENŐ Sehol se talál annyi írói értéket együtt, mint a MAGYAR NŐK LAPJA karácsonyi számában, amelyben legszebb novelláikkal szerepelnek: ZilAMY LAJOS IV­ÁRAI SÁNDOR BÓKAY JÁNOS FÓTKY JÁNOS HUNYADY SÁNDOR SZALAY LÁSZLÓ PAP? JENŐ MEZŐSSY MÁRIA IGNÁCZ RÓZSA LÁNYI PIROSKA LÁZÁR ISTVÁN BÁCSKAI MAGDA CSUTKA PÉTER VÁNDOR KÁLMÁN MOLY TAMÁS KÁRPÁTI AURÉL NAGY MÉRA HÓRY LÁSZLÓ Adjon leánya kezébe színtiszta magyar irodalmat! Kérjen mutatványszámot a MAGYAR NŐK LAPJÁ­tól (Ferenciek­ tere 7.)

Next