Magyar Nemzet, 1939. december (2. évfolyam, 273-296. szám)
1939-12-17 / 286. szám
! Finom kólát!áruk! TírkisselyemieMinekM! Hrisnyák! HádLaS IV., Deák Ferenc-u. 23 ,Deák-tér samk) VASÁRNAP, 1939 DECEMBER 17. Magyar Nemzet gyönyörű asszony, oly idegen tőle Babay József, és panaszt me.%. a N&frfr$áfr04a A Nagyságosasszony ragyogóan él ennek a földnek a kenyeréből s határozottan szép teremtés, aki után úgy forgatják a férfiak a fejüket, mint a gunár a ludak után, ha ketrecbe van zárva. Mosolya minden férfi számára sokat sejtető, egy-egy tekintetével szereti lázba hozni a serdülő gyermekeket is. Mindebből nem következik, hogy milyen jó szíve, csak hát szép, fiatal és aszszony, — tehát meg-megcsorbul igazságérzete... Napóleont azóta nem becsüli sokra, amióta tudja, hogy alacsony termetű férfiú volt. Toldi Miklóst, ha itt járna közöttünk, hamarabb ajándékozná meg édes érzéseivel, mint Voltairet. Hiszen ez a csodálatos francia is kicsi és csúnya emberke volt. A Nagyságosasszony az őserőt, a külső hatalmat szereti, egy jól megtermett, barátságos arcú rendőr többet jelent a szemében, mint holmi vékonytagú kultúrember. A ferde arculatú Dantet bizonyosan kikerülte volna. Van a Nagyságosasszonyban sok tisztelni való vonás: kultúrált, megindítóan szép, erős orgánumú, a tavaszt, a hegyi magaslatokat, a balatoni vihart s a kockázatokat szerető valaki, csupán egyet gyűlöl valami érthetetlen ösztönnel: a föld fiát, a Parasztot... A Nagyságosasszony néha megajándékozza látogatásával azokat, akik a művészet árokpartján szedegetik a világ lelkének vigasztalására szánt gyógyfüveket. Ezek az emberek Isten patikájának laboránsai, szavakkal, színekkel, hangokkal dolgoznak s nem közönségesen íróknak, piktoroknak, muzsikusoknak neveztetnek. A Nagyságosasszony szereti a művészembereket, egészen érthetetlen okból benső rokonságot tart fenn velük s ez mindenesetre dícséretes. Nem fontos, hogy a Nagyságosasszony ezerszázalékos dilettáns, a „laboránsok”1 különösen ma hálásak, ha érdeklődés mutatkozik szerény munkájuk iránt. Egy alkalommal engem is megtisztelt a Nagyságosasszony szerény otthonomban. Ragyogott, illatos volt és elegáns. Többször említette kedvenc íróit, rajongással beszélt a színpaddal szemben érzett vonzalmáról, szót ejtett a muzsikusokról is, említette ha jól emlékszem azt is, hogy a görög márványfaragók sem kellemetlenek előtte s aztán beszélgetni kezdtünk az én tarisznyám bensejéről, az ábécéről. Miután ő is csodálattal adózott a ténynek, hogy a világ mily nagy hatalma az ábécé, ez a harminckét betű, a magyarokról beszélgettünk. Mikszáthot a Nagyságosasszony sohasem szerette. Istenem, Gárdonyi Géza sincs egészen a kegyei közt... Ady? Hát Ady természetesen... Az átcsapott a szó a három francia dekadensre, közöttük különöskép Rimbaudra, s aztán, ami őszinte megtiszteltetés volt számomra, — egyenesen rám ... — Nézze Babay, — kezdte a Nagyságosasszony —, maga egyébként kedves dolgokat ír, de távol van az általános érdeklődés felkeltésének tudományától. Sokat ír a parasztokról. Nem szeretem a parasztot. Sem a beszédét, sem a szagát. Gyönyörű volt a mozdulat, ahogy a Nagyságosasszony áttette ballábát a jobb térdére. Hosszú és vöröskörmű ujjai villogtak, szavait pompás mosoly fürdette meggyőzőre, élénk szeméből a meggyőződés meggyőzhetetlen tekintete áradt. Kis cipője puhán érintette a szőnyeget a jóízlés felhőjeként vette körül parfümje illata, édes hatalomnak: a szépség, kényelem, szeretni tudás, s a született városiasság hatalmának láttam és éreztem. Tisztult eleganciája, biztonsága lenyűgözött s egy pillanatra szégyellem, ostobán szégyellem, hogy paraszti vér is kering ereimben. Ránéztem nagy, széles körmeim ágyára, erős kézfejemre, amely hiába oly otthonos a zongora klaviatúráján, mégis csak takácsgépet, ekét, boronát, bikicset foglalkoztató kezektől örökölte ügyességét. Magam is szeretem a finom szövetből s jól varrott ruhát, kedvelek pár illatot is, a selyem alatt jobban érzi magát a bőröm, mintha gyolcsból viselném testem takaróit s mégis röstelkedtem. Nagy hatással volt rám a Nagyságosasszony. Ugyan az ő bölcsőjét sem ringatták bíborágy mellett, de szépsége és városiassága feljogosította a paraszti s az egyszerűbb nép ösztönös lenézésére. Hallgattam, s amikor ő is elhallgatott, valami furcsa szomorúság szállt meg. Igen, hát a Nagyságosasszony azt hiszi, jobban illenék tollamra az úgynevezett úrimiliő ... A szalonok nyelve. Kertes pletykák Mucikáról, a pompás megjelenésű bankfiúról, a Gerbeaud délutánjairól, színdarabokról amelyek gyarmati tisztek szerelmi problémáit tárgyalják... A Kékesről, a hegyi hotelekről, Oszkárék, Alfrédék, esetleg Béláék margitszigeti ozsonnáiról, amelyek valóban szellemesek, habosak, sőt adott esetekben izgalmasak is ... Bumbus angoltanárjáról, aki csakugyan angol... Remek grammofónlemezekről... Hiszen ez az a társaság, amelyik olvas, színházba jár s fenntartja a mozikat is. Mi a csodának a kisvárosok sáros hangulataival foglalkozni s miféle érdeklődést válthat ki Bambusból, hogy Sánta Lőcs Gábor leül a Tiszaparton, felborzolja haját a tavaszi szél, átnéz a túloldalra s megtelik a szeme könnyel... Mert odaát is be van vetve a föld s Isten smaragdja ömlik el a tavaszi búza színén .. ."Hát érdekel ez valakit? Mi a ménkűnek, (pardon Nagyságosasszony!) olyan nóta, ami aszongya: .. Tiszán fel jön egy halász A kalapján fekete gyász ... Ki van a két szeme sírva Babáját tette a sírba ... Érthetetlen. Mi köze a városnak egy koszoskezű, halbüdös, csempekalapú halász bánatához. Muci könnyezik, ha a szűcs becsapja és valami ócskaságot ad el neki nyeszprém helyett... Ez érthető ... Ültem s hallgattam a gyönyörű asszonyt, de már éreztem, hogy a lázadás forró szele csapdossa a szívem partjait. Tudatomból leseprődtek a palotasorok, a körutak rúzsos színfoltjai, az autók, a hitvesi hazudozásokkal teli szalonok, közeledett az erdők csendje, a fűszál szűziességének hangulata, a bodzabokor aljából tovahúzó sírómadár szárnysuhogása, a szennyezhetetlenül kék ég kékje, a kis dülőutak, amelyek rétek karéján vezetik a lépést és pipitérek nevetnek rá a lábnyomokra, a zendülő és örök kincser földek messzi képe kezdett beölelni s egyszerű emberek sokasodtak mögém, hogy védjem meg őket. Cserepesek, gombkötők, bognárok, ácsok takácsok, gyertyaöntők, fazekasok kályhások, kőrakók, templomfestők, kötelesek, szíjártó, esztergályosok s mögöttük a hallgatag szemű parasztok, akik közül való vagyok hála a búzát teremtő egy igaz Istennek. Már-már felugrottam, hogy zsoltáros szavakon szóljak, mármár arra is gondoltam, hogy kinyitom a zongorám és az ő danáikat pergetem végig a billentyűkön, piros szájjal, piros szívvel védem meg véreimet, amikor a Nagyságosaszszony megint méltatlankodott: — Azt még megérteném, hogy iparosokról ír. Se úr, se pár. De folyton azokról a bűzhödt parasztokról, kedves Babay, ez nem fogja magát felemelni... Elvesztettem az erőm. Itt ül ez a a föld, mint tőlem az ő fantáziája, minek verekedjek? Ekkor azonban csengettek. Szerényen. Mégsem úgy, ahogy a kéregetek, szóval nem alamizsnás alázatosan. Kiáltani szerettem volna. Tobak Gáspár bátyó állott a küszöbön, a tizenkétholdas Somogytarnócai parasztgazda, aki így, karácsony előtt Pestre utazik az orvosfia látogatására. S ilyenkor, mert atyafiságban állunk, engem is meglátogat. — Aggyon a jó isten jónapot. Mondok, ha befordulhat velem egykét köszöntő szó, beljebb tenném a lépést. Csizmában vagyok mint azt látni teccik, de mi sárt se szedett fel a patkóm, hiszen olyan tiszta ez a város, akár otthon a templomküszöb. Gyönyörű, fehérbajszú, fehérhajú, kékszemű, singhajló orrú paraszt Tobak Gáspár bátyó, fehér gyolcsingén otthoni a vasalás, az ingenyakán gyöngyházgomb, a mellredején kézivarrás, piros, meg kék fonállal. Dolmánya fekete, nadrágja befut a csizmaszárba, fényes a csizmaszár, fényes a feje is. Széleskarimás fekete kalapja már a csengetés előtt lekerült a fejről, a balkézben tartja, mert a jobbkéz üdvözlésre szánt a magyarnál. Széles vállán elfér egy-egy zsák gabona. Kicsinyt hajlott már derékban, de hát sokat hajladozott a kaszálásban, kapálásban, fűrészelésben, szőlőkötözésben, cséplésben, s a gyomlálásban is. Olyan egyszerű volt a megjelenése, olyan parasztian nyers, s mégis ünnepélyes ... Parfem nem áradt belőle. Nyakát is befutották az erős, duzzadt erek. Bozontos szemöldjei bokorként ülék meg a homlokereszcsontot, arcán piros folt, állán a nyugalom színe. Volt valami távoli rekedtség a hangjában, de erősen zengett minden szava. Rápilantottam a Nagyságosaszszonyra. A Nagyságosasszony elnézőn mosolygott. Bemutattam az öreg parasztot. Mondottam a nevét s a Nagyságosasszony nevét. Tobak Gáspár fölözte le a szót, mondván: — Az Isten éltesse ... Boldogan dobogott a szívem. No Nagyságosasszony, mi a szebb? A van szerencsém, kézcsókjaim, örvendek a lássan, vagy Gáspár bátyó szívből jövő szava, hogy éltesse az Isten? Mert mi van ebben az elfogadásban? Hogy maradandó legyen asszonyi szépsége, szerelme ereje, szeme töretlen fénye. Tobak Gáspár, ó, csodák csodája, épp olyan mozdulattal tette le a székre teste nehezét, mint más halandó Pesten. Nem kavarta a levegőt vad gesztusokkal, súlya volt annak is, amit csendben mondott. — Tudja kérem, az utóbbi időben rengeteget fáj a fejem — mondta a Nagyságosasszony. — Mikor tecsik lefeküdni? — kérdezte Tobak bátyó. — Én kérem ? Hát bizony rendszerint éjfél után. — Hát ez nagy bűn a naccsága virulása ellen, ha élhetek a magam szíve szavával, kérem. Mi, falun, azt tartjuk, öregeké legyen az iccaka. A fiatalok nézzék a szépcsillagot a takaró alul, de közel se Miésig. Korán feltüggyenek, meg korán keljenek. A reggeli levegőben van benn a harmatcsöpp, az őrzi meg az arcát szépségben, a vért melegségben. Régi jó törvény ez, tessék nekem hinni. A Nagyságosasszony soká nézte a szép tiszta öreget. Aztán emlékezett is, hogy tavaly nyáron a hecceken korán feküdt, korán kelt, ide volt és sohasem fájt a feje... S láttam rajta a Csodálkozást... Nini, a paraszt . . . Nem is büdös . . . Nem is köp át a fején, a csizmáit sem rakja az asztalra. Nem is káromolja az Istent. Nem is röhög. Méltóság van benne ... Tisztesség. .Jóság. Egyenesség. Ha kérdezi, nem hazudik a város felől. A falu felől se. Pedig csak egy paraszt... ! ni Aztán meg annyi csillogás van a szemében, amikor a gyermekről esik szó. A Nagyságosasszonynak nincs gyermeke. — Nekem adott az Isten tizenegy elevent. Hej, de sokat meséltem nekik. A nagyobbacskák igen szerették ezt a kezdetűt-e. — Egyszer hát csontlelkem teremtette, bagolyszemű nyúlszülötte, aki a bagót kiverte, a pipát kitette ... Gallér hátán köpönyeg, toldjuk ameddig lehet... Innen túl Karódon, a somogyi határon van egy nagy topolyafa . .. Ennek van 3365 ága. 11 közt van egy ringvi-rongyi szoknya, amin csak a cérna, meg a fok fió forint áru volt. . . Kidűlt kemencének bedűlt oldala, ahol a legjobb volt, ott is egy nagy luk volt, mégis megsült benne 336B pogácsa. Három öntet csupasz cigány pulya mind a gerebébe hányta. Ezzel fölkarikázott az asztal tetejére, odatött mind a négy szegbe: ez apónak, ez anyának, emmeg nagyapónak, emmeg nagyanyónak ... De mit szóljak, mit is meséljek, hogy gyors fakón sebesen érjek a tokaji hegyre? Mert ott vannak a mesék láncra kötve, őrzi azt Brúnó Brúnóval, de míg ők pipára gyújtottak, addig én egyet eladtam. Most hát zsebemet megrázom s ezt jól meg is magyarázom .. . És nagyot nevetett az öreg . —■ Evvól a régi szép mesekezdet! A Nagyságosasszony közelebb húzódott... Ösztönösen érezte, hogy valami titokzatos, boldog, ismeretlen levegővel telik meg a városi lakás ... A topolyafa sohsem látott ágán ringyi-rongyi szoknya leng .. . Kék ég derül felette ... Gyöngyvirág, meg rezedavirág, meg szelencevirág illata jön valahonnét . . . Olyan boldog biztonságérzet árad az öreg paraszt szava mögül... S nini, nem büdös, nem köpköd, nem lármás, nem trágár . . . Egyszerűen a paraszt . . . Uzsonnáztunk. A Nagyságosasszony teázott. Gáspár bácsi szalonnát vett elő a tarisznyából.. . Fehér húsú, tiszta szalonnát. Minden család asztalán ott kell hogy legyen MAGYAR NŐK LAPJA Szerkeszti: PAPP JENŐ Sehol se talál annyi írói értéket együtt, mint a MAGYAR NŐK LAPJA karácsonyi számában, amelyben legszebb novelláikkal szerepelnek: ZilAMY LAJOS IVÁRAI SÁNDOR BÓKAY JÁNOS FÓTKY JÁNOS HUNYADY SÁNDOR SZALAY LÁSZLÓ PAP? JENŐ MEZŐSSY MÁRIA IGNÁCZ RÓZSA LÁNYI PIROSKA LÁZÁR ISTVÁN BÁCSKAI MAGDA CSUTKA PÉTER VÁNDOR KÁLMÁN MOLY TAMÁS KÁRPÁTI AURÉL NAGY MÉRA HÓRY LÁSZLÓ Adjon leánya kezébe színtiszta magyar irodalmat! Kérjen mutatványszámot a MAGYAR NŐK LAPJÁtól (Ferenciek tere 7.)