Magyar Nemzet, 1939. december (2. évfolyam, 273-296. szám)
1939-12-17 / 286. szám
VASÁRNAP, 193? DECEMBER 17. Magyar Nmet Jeszenszky Sándor: „Harmincezer ilyen legény élén felséged egész Európának méltó és bölcs politikát írhat elő!" La Morciére tábornok csupán franciás bókkal akart kedveskedni I. Miklós cárnak, Magyarország leverése vitán Varsóba visszatérő gránátosok szemléjén, de ez a mondás mélyen megragadt a cár emlékezetében. Gyakran eszébe jutott, valósággal kísértette. Amúgy is nyomta bátyjának, Sándor cárnak nagysága, kit ha magasztaltak előtte, többször megjegyezte, hogy többet tett Európáért, mint Oroszországért. Ebből következik, hogy ő elsősorban orosz politikát akart csinálni és elhatározó, maradandó KRÍM sikerre vágyott. Úgy hitte, hogy ebben miniszterei akadályozták meg mindeddig, kikkel egy negyedszázad óta eredménytelenül mérkőzik, hiszen már két ízben tűnt fel seregei előtt az Aja Lopina kupolája és Oroszország határa még mindig a Pruthnál van. Ezek a miniszterek azt hiszik, hogy kötelességük okosabbnak lenni a cárnál és a gyávaságig menő óvatossággal mindenben ezer kételyt és akadályt találni. A sándori tradíciók alapján minden európai kérdésbe belekeveredtek és azzal hitegették, hogy a „nagy orosz lépést“ Európában kell előkészíteni. A végzetes beszélgetés De most már elég! Lassan elmúlik az élet és még nem tette meg azt, amiért azt hitte, hogy él. Karácsony estéjén számot vetve magával, elhatározta, hogy nem hagyja többé visszatartani, lebeszélni magát. Moszkvába utazott, hol nincsenek miniszterek és diplomaták. Magához rendelte Mencsikón herceget. Ez a franciáskodó, csípős nyelvű, a társaságot állandóan calambourokkal mulattató herceg alapjában véve vad orosz volt, ki a cár terveit mindig kritika nélkül helyeselte. Volt már katona, diplomata, hadvezér, admirális, míg a miniszterek intrikái fétre nem állították Finnország kormányzójának. Mencsikov gondoskodott azután, hogy távol minden kíváncsi szemtől, az ő Moszkva melletti vadászkastélyában véletlenül összetalálkozzék a cár George S Hamilton Seymour angol nagykövettel. — Ez alkalommal mint barát és■gjttleman, a török hagyatékról szeretnék önnel beszélni — tért egyenesen a tárgyra a cár, mikor egyedül maradtak. —• Felséges uram, a beteg ember még egyelőre él! — De haldoklik és ideje beszélni az örökségről — Van-e végrendelete? —• Lesz! Arról én gondoskodom. — És ki lenne az örökös? •— Mi ketten, ha önök is úgy akarják!... Ön hallgat? — Csak hirtelen össze akartam számolni a hitelezők követeléseit, hogy aktív-e az örökség. — Nyugodt lehet, a terheket én vállalom. Moldva, Havasalföld, Szerbia és Bulgária fejedelemségek lesznek és én fogok bajlódni velük, mint a gyámjuk. Nem pogány, de igazhitű protektort kapnak. — És nem gondolja felséged, hogy valaki megtámadhatná a végrendeletet? ■— Ha egyességre jutunk ez ügyben, Anglia és én, nem sokat törődöm vele, hogy mit tesznek, vagy gondolnak a többiek. — De Ausztria, a közvetlen szomszéd ... — Ausztria annyi, mintha én lennék! Ne felejtse, ha én nem lettem volna Világosnál, ma Ferenc József nem lenne úr Budán. De ha mégis okvetetlenkednék, kaphat tőlem egy életfogytiglani évjáradékot. A porosz, király is lekötelezettem, mert én mentettem meg Németországot a demokrácia fertőjétől — És az új császár, Napóleon? — Ha mi ketten egyetértünk, vele nem kell törődni Legfeljebb odaadom neki a jeruzsálemi Szent Sír-templom kupoláját, melyet most annyira követel a portától. Önök angolok, teljesen tehermentesen megkapnák Kréta szigetét és Egyiptomot... Nincs elragadtatva? — Még nem látom a határait, mert felséged még nem beszélt a törzsvagyonról.— Konstantinápolyi érti? — Igen és a Boszporust, meg a Dardanellákat. — Konstantinápolyt én szállanám meg — felelte a cár és feszülten figyelte Seymour mozdulatlan arcát, majd lassan hozzátette: ideiglenesen. — Az ideiglenességet, hogy érti felséged. — Kedves Seymour, ha az enyém a Fekete-tenger, önöknek nem fontos Konstantinápoly!—Úgy látom, felséged a Feketetengert birodalma második Kaspitavává kívánja előléptetni. — Úgy van! De ez esetben a Levantéből lenne Fekete-tenger. — Miért? *— Mert Kis-Ázsiának van déli tengerpartja is. — És az önök kezében négy új Dardanellák lennének: Kréta, Cyírus, Málta, Gibraltár. — A Dardanellák értéke éppen az, hogy egyetlen és nincs több belőle. — Hát mit kíván!? — Én, felséges uram, semmit és arról sem vagyok tájékozva, hogy e kérdésben mi lenne kormányom álláspontja. Az a néhány megjegyzés, melyet bátor voltam felséged előadásához fűzni, kötelességszerű őszinteség volt, felséged megtisztelő bizalmának viszonzására. De ezek a megjegyzések, melyek kizárólag az én pillanatnyi észrevételeim, tájékoztathatják felségedet, hogy milyen gondolatokat ébreszthetnek diplomáciai körökben felséged tervei. Egyébként, ha kívánja felséged, hivatalos tárgyalás alá vehetjük ... — Nem! Nem! Semmi esetre! Ez bizalmas baráti beszélgetés volt. Péterváron szó se essék róla! De, kedves lord, szívességet tenne nekem, ha alkalomadtán kipuhatolná kormányánál, hogy egy ilyen ajánlat milyen fogadtatásban részesülne ott. Mencsikov herceg és a bunda 1853 január 9-én folyt le ez a beszélgetés Miklós cár és Seymour között. A cár egy hónapig hiába várta az angol követ válaszát, majd türelmét vesztve, február közepén, Mencsikovot, mint teljhatalmú képviselőjét elküldte a szultánhoz. Erről a pétervári külügyminisztérium csak az európai sajtóból értesült, mely felháborodva tárgyalta Mencsikov viselkedését, kijelöltőben ment be a nagyvezérhez és a nemzetközi illemet félretéve, udvariatlanul, követelő hangon kezdett vele beszélni. Ezóta nevezik a derékbaszabott prémes orosz köpenyt Mencsikov-bundának. Mencsikov durva fellépése, mely megfélemlítéssel akart hatást elérni, épp az ellenkezőjét eredményezte. Először is megbuktatta a porta tekintélyes oroszbarát pártját, melynek legfőbb támasza a szultán anyja, időközben meghalt. Tehát Fuad basa külügyminiszter a hivatalában maradt, holott távozása volt Mencsikov első követelése. A Szent Sír-templom fenhatóságának kérdése csak arra volt jó, hogy álcázzon egy titkos ajánlatot, melyet Mencsikov Fuad iránti bizalmatlanságból csak a nagyvezérrel és a szultánnal volt hajlandó tárgyalni. Ez lehetőséget adott a törököknek, hogy a tárgyalásokat májusig elhúzzák és közben Párizsban és Londonban fedezzék magukat. A titkos ajánlatban a cár köte lezte magát, hogy Törökországot minden támadással szemben megvédi, ha a szultán elismeri összes pravoszláv hitű alattvalói felett a cár protektorátusát. Bármely titkos is volt az ajánlat, az angol követ mégis értesült róla és Londonban rögtön tudták, hogy ez akar lenni az a végrendelet, melyről Miklós cár Seymourral beszélt. Végre Mencsikov ötnapos ultimátumot küldött a nagyvezérnek, de akkor már a francia és angol garanciák birtokában nyugodtan tagadhatták meg az orosz követelések teljesítését. Mikor május 10-én Mencsikov Konstantinápolyt elhagyta, az egész világ előtt nyilvánvaló lett a kudarca. Június elején pedig az angol és francia hajóraj megjelenvén a Dardanellák előtt, nem volt kétséges, hogy Mencsikov a nyugati hatalmaknak kaparta ki a gesztenyét. A háború elindul A cár erre a vereségre gyors választ akart adni és anélkül, hogy minisztereit, haditanácsát megkérdezte volna, parancsot adott Gorcsakov tábornoknak Moldva és Havasföld megszállására. Ugyanakkor felhívta Ausztriát Szerbia és Bosznia megszállására. De Ferenc József ezt nem találván érdekeivel összeegyeztethetőnek, inkább a béke megmentésére törekedett és Bécsbe a nagyhatalmak konferenciáját hívta össze, mert már Moszkvában keresztes háborúra, Szambulban pedig szent háborúra készülődtek. Hiába utazott a cár Dimittzbe Ferenc Józseffel és Berlinben a porosz királlyal találkozni, a két lekötelezett nem volt hajlandó melléje állni és semlegességüket hangoztatták. Viszont megérte azt, hogy Waterloo és Szent Ilona Angliája szoros egyetértésbe került a Bonaparték Franciaországával. Elkedvetlenedve tért vissza Pétervárra és az ügyek irányítását külügyminisztériumának engedte át. Eközben Omer pasa október 8-án felszólította Gorcsakovot, hogy két hét alatt ürítse ki a dunai fejedelemségeket, majd november 4-én Oltenizánál megverte az orosz sereget. Az orosz diplomácia Baul osztrák külügyminiszter segítségével azon volt, hogy lokalizálják a háborút, melyet még eddig meg sem üzentek egymásnak. Ez sikerült is: december 5-én Bécsben a nagyhatalmak egyezményt írak alá, mely szerint az orosz— török háborúval szemben semlegesek maradnak, de miután a török birodalom fennáll,ha az európai egyensúly egyik alapja, a háború nem vonhat maga után területi változást, így azután lehetőség mutatkozott az orosznak presztízsveszteség nélkül befejezni ezt a szerencsétlenül kezdett ügyet. Az aláírás után híre jött azonban, hogy öt nappal előbb, a cár közvetlen parancsára, kit felbőszített az oltenizai vereség, az orosz flotta a sinopei-öbölben megrohanta a török hajóhadat és felgyújtotta. Ezzel az egyezmény érvényét vesztette és minden béketerv meghiúsult. Konstantinápoly veszélyben lévén, az angol—francia flotta átkelt a Boszporuson, behajózott a Fekete-tengerbe és megtiltotta az orosz hajóhadnak, hogy elhagyja Szebasztopol kikötőjét. E megalázó parancsban az volt a legkeservesebb, hogy meg kellett tartani, mert az orosz flotta kivonulása egy lett volna a megsemmisüléssel. Az orosz közvélemény felháborodásából azt érezte a cár, hogy a nemzet mögötte áll és büszkén válaszolta III. Napóleon újévi békekísérletére, hogy Oroszország 1854-ben is az, ami 1812-ben volt. Helyet keresnek a háborúnak Gorcsakov megvert seregének támogatására Paskievics új sereggel ment a Dunához. Meg akarták ismételni az 1828/29. évi hadjáratot, mikor Diebits Zabalkanszki Drinápolyban diktálta a békét. A török vitézség azonban útját állta e tervnek. Már a dunai átkelés is nehezen ment és Paskievics végleg megakadt Szilisztriánál, melyet hiába ostromolt. De a nyugati hatalmak részéről sem indult meg a háború, mert nem tudták, hol fogjanak hozzá. A hadüzenet is csak március végén történt meg. Ausztria és Poroszország semlegessége útját állta III. Napóleon nagy tervének, mely reváns lett volna 1812- ért. Egyelőre megelégedtek a tengeri blokádháborúval. Elzárták a Fehér-tengert, a Murmann-partot, összelőttek néhány raktárt. Blokkozták Kronstadtot és elfoglalták előtte a Romarsund-erődöt, megszállták az Aaland-szigeteket. Végül is a feketetengeri háborúban egyeztek meg és a Gallipoliban partra tett sereget a bulgáriai Várnába vitték át. Itt azonban részben a klíma, részben a kolera egész nyáron tétlenségre kárhoztatta a szövetségeseket. Egy diplomáciai siker mégis a szövetségesek javára billentette a mérleget. Ugyanis a habozó Ausztriát végre sikerült akcióra bírni, mégpedig úgy, hogy Törökország felkérte mint semleges hatalmat, hogy a háború tartamára szállja meg Moldvát és Havasalföldet. Ferenc József ekkor elrendelte a mozgósítást, mely a cár szerint a világtörténelem legnagyobb hálátlansága volt. Erre az oroszok kénytelenek voltak „stratégiai okokból”1 kiüríteni a dunai fejedelemségeket és a Pruth mögé vonultak vissza. De az egész nyár rendelkezésre állott az oroszoknak, készülődni a nagy küzdelemre. Végre 1854 szeptember 14-én a várnai sereg: 21.500 angol, 30.000 francia és 28.000 török partraszállt a Krím félszigeten Eupatoriánál, ezzel megkezdődött az a küzdelem, melyet a történelem krími-háború név alatt tart nyilván. Ez volt Napóleon egyiptomi expedíciója óta a legnagyobb háborús csapatszállítás a tengeren. Hat nap múlva tönkreverték Almánál a támadó oroszokat, majd októberben Balaklavánál, novemberben Inkermannál a felmentő, nagyszámú orosz seregek fölött arattak fölényes győzelmet. A körülzárt Szebasztopol felmentése nem sikerült. Nyilvánvaló lett a nyugati ember fölénye az orosz tömegekkel szemben. Ha az Almánál aratott győzelem után berohantak volna Szebasztopolba, aminek akkor alig volt akadálya, tizenegy hónapi ostromot takaríthattak volna meg, de arról a hanyagságról, fejvesztettségről, amely az oroszoknál uralkodott, nyugati embernek fogalma sem lehetett. Az oroszoknál egyetlen ember volt a helyén: Totleben tábornok, Szebasztopol parancsnoka, ki a kikötőben veszteglő flotta matrózaival és ágyúival ostromálló erőddé építette ki a híres Malakov-bástyát, a felmentő seregekkel folytatott csaták és a kolera miatt az ostromban beálló kényszerű szünetek idején. A szálátlanság felent,ján A helyzet kulcsa ekkor Ausztria kezében volt, mely megszállván a dunai fejedelemségeket, a Pruth vonalán állott. Ha akkor csatlakozik a szövetségesekhez, eldönti és befejezi a háborút. De hiába kérték a téli háborút elkerülni akaró szövetségesek, Ausztria a hálátlanság feleútjáni megállóit és miután az oroszoknál már elrontotta a dol gát, a szövetségeseket is magára haragította. Az Ausztria elleni hangulatot ügyesen aknázta ki a maga javára Piemont nagytehetségű minisztere, Cavour, ki sietve 15.000 olaszt küldött Lamarmora vezetése alatt a szövetségesek támogatására. Szörnyű tél következett. Mindkét oldalon oroszlánként küzdöttek és az egymást követő véres rohamok szörnyűségei mellett, még a hideg és a kolera pusztításait is meg kellett szenvedniük. E szörnyűségek hű leírásához Tolstoj tollára volt szükség. A Mencsikov-bunda után, még egy köpönyegnév ered ebből a háborúból. Az angol katonaság ekkor kapta azt a vállbaszabott, ferdezsebű kabátot, melyet a vezér, Lord Baglan után neveztek el Az orosz kormányzat és hadvezetőség tehetetlenül nézte ezt a hősi küzdelmet és bizalmát vesztve már nem mert újabb felmentő seregeket küldeni, nehogy újabb vereségek tetézzék kudarcát. A félrevezetett orosz közvélemény, melyet elzárva a világtól és kritikától, a cár mindenhatóságára és világhatalmára neveltek, szörnyű ébredésében bűnbakot keresett. De mindenki elhárította magától a felelősséget és midőn az angolok közzétették Seymour sürgönyét ama bizonyos beszélgetésről, a cár személye a számonkérő, nemzeti elkeseredés központjába került. Miklós cárt nagyon megviselték az események és a csalódások. Irtózott a miniszterektől, kuríroktól, mert azok csak rossz híreket hoznak. A bizalmas sürgönyöket napokig hevertette, nem merte felnyitni. Peterhoff kastélya ablakából láthatta az angol flottát felvonulni, mikor az ő hajóhada a kronstadti kikötőből nem mert kimozdulni. Éjszakákon át nem aludt és izgatottan járt fel-alá, magában beszélve, kiáltozva. Szemlátomást lefogyott és megöregedett. Fülébe jutott, hogy a pétervári szalonokban az autokrácia Don Quichotéjának csúfolják. Ráismert Mencsikov nyelvére. Hát nemcsak Ausztria, de még Mencsikov is! Egy nap íróasztalán egy röpiratot talált, pirossal aláhúzva a következő sorok: „Gőgöd és makacsságod tönkre juttatta Oroszországot, fölfegyverezte ellene az egész világot. Alázd meg magad testvéreid előtt!" 1855 február végén megfázott. Pár napig a szobát őrizte, de el akart búcsúzni a harctérre induló egyik gárdaezredétől. Orvosa, Cárélt tiltakozott, hogy kimenjen, „ön megtette kötelességét — felelte a cár —, most hadd tegyem meg én is az enyémet.11 Ezzel kilépett a kapun, a szánkóban ledobta magáról a bundáját és egy szál kabátban a 23 fokos hidegben elhajtatott. Mikor visszaérkezett, támolyogva ment fel a lépcsőn, ajka szederjes volt és rázta a hideg. Magához intette hadsegédét: „Táviratozzák meg a trónörökösnek, hogy a cár haldoklik.11 Harmadnap, március 3-án meghalt. A Malakov-bástyán még félévig hirdette a félárbócra eresztett lobogó annak a cárnak a halálát, kinek józan tanácsot kerülő makacssága és gőgje százezrek életébe került. nkár vasérnap 46 énétól 6 - 15