Magyar Nemzet, 1941. április (4. évfolyam, 74-97. szám)
1941-04-17 / 86. szám
CSÜTÖRTÖK, 1941 ÁPRILIS 17. Magyar Nemzet Szabó István: itt is, ott is bizonyos jelek amellett szólnak, hogy új embertípus van kialakulóban. Mára darabja, a Kaland váratlan nagy sikert aratott. Most nem a színdarab értékéről van szó, mint inkább ezzel kapcsolatban azokról az emberekről, akik megértettek valamit a Kalandból, a néző és a színpad között így valamiféle szótlan cinkosság támadt, melynek még szemhunyorításra sincs szüksége. Váratlan volt a siker, mert a Kaland nem korszerű darab, benne a problémák nem adtak feleletet semmiféle alkalmi kérdezősködésre, de annál inkább szóltak mindarról, ami bennreked — szeméremből és nemességből — a szív szöveteiben s magára maradva éli öntörvényű életét. A kaland e tekintetben nem egyedülálló jelenség. A modern regény legjava mind gyakrabban foglalkozik olyan férfiakkal és asszonyokkal, akik szinte érthetetlenül egyik napról a másikra becsukják lelkük ablakait és az ajtóra mintha az „elutazott“ táblát függesztenék. Salavin a Duhamel regényében (Napló) olyan magányosan járkál az utcán, vagy elmélkedik a hotelszobában, mintha Mars-lakók közé tévedt volna, akik semmiben sem hasonlítanak hozzá. Az ■ ember itt elmetszi a köteleket, melyek a másik parthoz tartották, a hidat felhúzza és elvonul. E magányra épülnek az új házak is. Kívülről egyszerűek, rideg vonalak és lapok határolják lakóikat, de belülről mindent kényelemre alapoztak, mintha valaki örökké tartó számkivetés idejére fészeknek bérelte volna. A példákat szaporítani lehetne a mindennapi életből s elmondani, hogy a télen rengeteg nemezpapucs kelt el s karácsonyra még sohasem vettek oly sok asztali lámpát, mint az idén. Olyat, melynek vastag ernyője a fény elé áll, csak az íróasztalra engedi, oda, hol a nyitott könyv fekszik. Az új lakásban nem csillár ég, hanem e kis lámpa, fénye bűvös kör, akkora, hogy alig ülhetik körül hármannégyen. Az intimitás csendje és ébersége tölti el a sarkokat, ahol a könyvek úri sora megtörik. Ebben a szobában, mely nincs Európában, sem Ázsiában, sem Afrikában, de még a földön sem, összeülnek időnként ketten-hárman, hogy elmondják. Mit? Magányukat. Egy-két fegyelmezett és izzó szót szólnak róla, mintegy jelentést tesznek, hogy nem múlt el, hanem nagyobb és fájdalmasabb lett megint. Elmondják, mi az, ami megint beléjük szúrt s aztán csendben felállnak és elmennek. Ki-ki a maga lámpájához és könyvéhez. Otthon gondosan magára zárja ajtaját, az ablakokat bereteszeli, a tűzre tesz, felhúzza nemezpapucsát és olvasni kezd annál a lámpánál, majd maga elé mered s e percben mind szélesebbek és magasabbak lesznek a belső emigráció falai s nincs madár, mely azokon erőt venne. Belső emigrációba vonult, mert mély undort érzett nyelve tövén és lelkiismerete alján, hogy a dolgok nem úgy folynak, ahogy azt szerette volna buzgó lelkesedésében és ahogy azt tanulékony évei alatt, a gyermekkorban, a faragott padokban megtanulta. Végzetes ellenségeskedést vett észre a valóság és az elvek között. Éjszakai órákat és lelkiismeretvizsgálatot nem sajnált magától, hogy megtudja, mi Belső emigráció az, amiért élni érdemes. És amikorra régi tanítómestereik, meg könyvek nyomán értelme és szíve ki tudta választani és külön szemezni a búzát az ocsútól, amikorra már mindennek megvolt a helye az aggodalommal szerkesztett rendszerben, amikorra embert és csillagokat megnyugodva, szinte vidáman képes volt szemlélni, akkor látta, hogy csalódott valamiben. Már-már azt hitte, megtalálta a létrát, melyen könnyedén közlekedhet ég és föld, ember és állat, élő és élettelen, eszmény és valóság között. De egy napon fordulat állt be , szinte irtózattal látta, hogyan raknak máglyát a szent dolgok számára. Az, aki most belső emigrációban él, megszokta, hogy csalódjék önmagában s ne sokat várjon az égiektől és féljen az anyagtól. Mindkettő igen messze van tőle s a szem többet gyanít, mint biztosan tud. De feltétele volt életének, hogy bízzék az Emberben, aki az anyagot és az istenit önmagában egészen közel hozza, hogy egyiket a másikkal kibékítse. Azt mondotta: embernek lenni nem más, mint bízni az emberben és mérhetetlen boldogig vett rajta erőt. Ebből indult ki lendülete, ezt tartotta kiinduló pontjának és éppen ebben érte méltatlan csalódás. Az emberben csalódott és sápadtan húzta meg magát magányában, belső emigrációra erőszakolta magát. Mi is hát az ember? — kérdezte szinte gyermekként. Miért kell az erősebbnek hazudni? Miért kell önmaga szégyenére fellázadnia minden olyan megegyezés ellen, aminek érvényét eddig kétségbevonni nem merte senki sem? E kérdésekre senkitől sem kapott választ. Behúzódott sértődöttsége zugaiba, papucsába, bujt besötétítette szobáját és szinte reszkető aggodalommal minden nyílást eldugaszolt, nehogy a világ zaja berobogjon szobája csendjébe és odatelepedjen lámpája bűvös fényéhez. A szakítás végleges lett s a belső emigráció lépelődő szerencsétlenje magára borította a legnehezebb terhet: az egyedüllétet. Ettől kezdve csak eszméi körében élt és sértődött önelégültséggel társalkodott velük. Bizonyossággal tudta, hogy nem az eszmék miatt van mindez, hiszen az eszmék nem hazudhatnak. S ebben az intim és bizonytalan, részegítő és fájdalmas helyzetben mindinkább elhatalmasodik rajta a várakozás türelmetlensége, hogy mikor virrad már. Szeretné átaludni mindazt, ami van, hogy ráköszöntsön az, aminek már lennie és jönnie kell. Mintegy éjszakában él, amikor a lelkiismeret szavának vétele a legzavartalanabb seading-et nen okoz brutális tények hullámainak interferenciája. Tagadhatja-e bárki, hogy a belső emigráció szinte szerzetes növendéke az igazság birtokában van? Ez a birtoklás teszi őszinte mániákussá, mint Grandet apót, az aranykereszt csillogása.- I ha elvesztette a valóságot, mely naprólnapra korszakról-korszakra új fintorokkal képeszt el, akkor mije marad? Marad a nagy XVIII. század ragyogó emléke és a XIX. század hatalmas alkotásai. Még ennél is messzebbre hajol vissza, kacérkodik a sztoikusok példájával, akik Nagy Sándor ideje alatt fölfedezték az egyénisége rejtekeit, odamenekültek Mélységek nyílnak meg a belső emigrációban, ahová az idegen, a jelen nem teheti lábát. Eszmék eszméket, vágyak vágyakat szülnek ott s irtózatos teherrel tornyosulnak egymásra. Napról-napra többen lesznek, de ugyanakkor a belső emigráció és az emberi befogadóképesség határai nem tágulnak s aki benne él, szívszorongva szenvedi, hogyan feszítik szét bordáit saját gondolatai. Ez az eszmei gazdagság megmérgezi életét, átkozódásra szorítja. Ez az átkozott, tűrhetetlen bőség, gazdagság nyugtalanítja, mintha robbanó anyagokat halmozott volna fel szenvedélye tüzénél. A ragyogó eszmék bősége, a magány irtózata mellett még az is tönkreteszi, hogy idén- c/Korarmn új számának szenzációi: RÁCZ VILMOS a Bácskáról 10.000 pengős MIHOVA-pályázat BULLA ELMA metamorfózisa Televíziós közvetítés PALLÓ IMRE otthonából Újságíró lett a farsang egyik legszebb hercegnőjéből Színdarab: HATTYÚDAL, a Vígszínház nagy irodalmi és művészi sikere kért el kell menülie a „valóságba“ a „világba“. Elmegy, hogy megnézzen egy színdarabot, amelyből frissítő biztatást kaphat, de utána lesütött szemmel, szégyenpírral siet haza az emberek közül, mint az apáca a férfiak sorfala között. Nemes és finom lovag az emigrációnak ez a kétségbeesett szentje, akit a valóság bütykös ujjú ökle terített le és űzött a falak mögé. Most a kincsek hatalmas tárában lakik, bőség és gazdagság őre, pedig inkább ajándékozója lenne. Témahiány és irodalmi „osztályharc“ Hatméteres moziplakátokon, nap nap után szembetalálkozunk a hirdetésekkel, melyek nagyhangon és még nagyobb biztonsággal hirdetik, hogy egy ilyen vagy olyan világhírű író világhírű regényének filmváltozatát tűzte műsorára a filmszínház. A film lassan egész külön kasztját termelte ki a maga számára a világhírű íróknak és van valami elgondolkoztató abban, hogy ez a kaszt nem mindig fedi tökéletesen azt az irodalmi képet, amit egy későbbi kor irodalomtörténésze fog festeni magának korunkról. Különös kép ugyanis a filmvásznon többnyire hiába keressük az igazán nagy írók műveit, nem annyira azért, mintha azok megfizethetetlen szerzői igényekkel lépnének fel a filmvállalatokkal szemben, hanem inkább azért, mert az irodalmi érték nem feltétlenül ikertestvére a „bestseller“nek is. De most nem erről van szó és nem is arról, hogy mennyiben ferdíti el a film a kezei közé került regényeket és hogy gazdálkodik a rábízott irodalmi értékekkel. Bár a téma csábító volna. Arról van szó, hogy egy idő óta különösen divatba jött a regények és novellák filmvagy színdarab-változata és viszont a színdarabok filmváltozata. Nem egyszer egy-egy téma csodálatos metamorfózison megy át és nem elégszik meg ennyivel sem, ha írójában egy csöpp kereskedelmi érzék van. Manapság egy valamirevaló témát az író megír előbb versnek, aztán novellának, aztán regénynek, majd színdarabnak és végül filmnek. Irodalomtörténeti szempontból nagyon ajánlható, ha a változatok lehetőleg rövid időközben következnek egymásután s élelmesebb filmvállalkozó a témát ugyanakkor megjelenteti meséskönyv, „Ötszáz jó vicc“, „Asszonyoknak, gyermekeknek, és egyéb alakban is. Ha jól emlékszem, nemrégiben egy film kapcsán az egyik kirakatban találkoztam egy Maupassant-stílben tartott szalvétagyűrűvel. Ha azonban jobban megnézzük ezt a jelenséget, múlhatatlanul rájövünk, hogy mindez nem egyéb katasztrofális témaszegénységnél. Hók és közönség egyaránt szembetűnő félénkséget tanúsítanak az új témák iránt s mintha az idegen és bizonytalan kor jellemét példáznák, szánalomraméltó gyámoltalansággal topognak egy megszokott téma- és gondolatkörben. Nem nehéz felfedezni ebben a jelenségben egy távolabbi vonatkozást és kapcsolatot a mindennapi élettel : számtalan tanulmány, újságcikk és szaknyilatkozat tárgyalta az utóbbi években a gazdasági élet visszahúzódását új feladatoktól, a tőke bizalmatlanságát. A szellemi és gazdasági bizalmatlanság nem esik nagyon messze egymástól. Egyik napról a másikra építgeti életét az irodalom, csakúgy, mint a gazdasági élet, hiányoznak a nagyívelésű, merészen kitörő irodalmi koncepciók, a bérházépítési kedv hanyatlásával egyidejűleg az irodalom, a művészet is saját maga ismétlésére, restaurálgatására szorul Az ebédlőszekrényből modern szekretert készít az asztalos, a szekreterből holnap guruló asztalkát s az asztalkából holnapután talán ötletes levéldobozt ügyeskedik össze. Mint az író a témával, Karinthy Frigyes írta meg egyszer egy krokiban, hogyan lett ő humorista. Elmondja, hogy volt egy hatalmas, háromkötetes regényterve. Ebbe bele akarta írni mindazt, amit életről és halálról tudott. Később, ahogy az idő fogyott, arra gondolt, jobb időkihasználás volna a témából színdarabot írni, az kevesebb munkával jár. Aztán még lejjebb adta és novellának szánta a hatalmas témát. Egyszer a kávéházban felszólítja telefonon az ismert vicclap szerkesztője, hogy — Fricikém, egy krokira volna szükségem. A többi már magától ment. Így lettem humorista. A Karinthy kroki-példája úgy tetszik, ragadós és amit ő maró szatírával krokinak fogott fel, újabban egyre inkább komolyra fordult. A kezdeményezni nem mérés és az író és olvasó kölcsönös bizalmatlanságának ugyancsak idevágó tünete a színházainkban egyre vészesebb mértékben terjedő felújítási láz. A tollhegyről, sebtiben készített statisztika úgy mutatja, hogy az 1940—41-es színházi szezonban ötven százalékkal több volt a régiből átrestaurált és felújított színdarabok száma, mint 1931- ben, tíz évvel ezelőtt. Felújításon nemcsak a szorosan vett felújítást, de régi darabnak átdolgozását, régi ötletre új darab írását, régi külföldi szerzők korszerűsítését is értem. Hiszen mindezek egyformán és kíméletlen őszinteséggel mutatják a témahiány és vállalkozni nem mérés járványos pusztítását. A témahiánynak ez a megnyilatkozása éppen olyan természetű és olyan következményekkel jár, mint az előbbi. Az első ugyanis, mely az epikus témának drámai feldolgozásában nyilvánul meg leginkább, műfaji tévedésbe esik, a második, a reprízmánia, a korok és problémák különbözőségét hanyagolja el. Sokban hibás a napisajtó kritikája is, mely legtöbbnyire kitörő lelkesedéssel fogadja a reprízeket és kifogásolnivalója legfeljebb arra szorítkozik, hogy az elmúlt, a régi előadás szebb, jobb, hatásosabb volt. A színészi munkát, a rendezői inventiót hibáztatja tehát azért, ami sokkal egyszerűbb hiba, hogy tudniillik azóta megváltoztunk mi is, a világ is körülöttünk. Lassan mintha mégis ébredezne a kritikában a jobb lelkiismeret és például a Féltékenység vagy az Elnémult harangok erőszakolt felújítása kapcsán már sok határozott roszszalás hangzott el. Irodalmi és művészeti kritikánk, ha lehet, még ennél is határozatlanabb és engedékenyebb a műfaji összeférhetetlenség kérdésében. Örökös volt az elégedetlenkedés csak a közelmúltban is, hogy a magyar film- és színdarabtermelés szembetűnő módon egyhelyben topog, meg-megújuló erővel tört ki a panaszkodás, hogy nagy sikernek számító színpadi művek sorra megbuktak a szenvtelen fehér mozivásznon, csak egyre nem akadt példa, hogy valaki határozott szóval és könyörtelenül kiábrándítsa az ilyen filmek gyártóit: ami színpadra készült, az más síkú és rendszerű kifejezése a valóságnak, mint amit a film eltűr és megkövetel. Azon a meglehetősen rendszertelen hangskálán, amint az egyes műfajok a verstől a filmig elhelyezkednek, a legerősebb szünet éppen a dráma és film között van és a regény, bár első pillanatban érthetetlennek látszik, epikai mivoltában is közelebb fekszik a filmjátékhoz. Nem véletlen, hogy megfilmesített regényekből lett már jó film, de drámából soha. .. teátrális póz, mely a drámai műfajoknak mindig csontjáig eszi magát, a legnagyobb, kiirthatatlan ellensége a filmnek. Korai lenne következtetéseket keresni, de a témahiány, úgy látszik, távolabbi tájak felé mutat. A műfajok elkülönülése, az emancipálódás, ami a nemzeti klasszicizmusokban minden népnél végbement, úgy látszik, veszélyben forog, a határok egymásba folynak s az a dogmatikus elrendezés, amin az utolsó évtizedek politikája felépült, lágyulóban van. A témahiány, mint hiba, így lett, ha nem is szülőanyja, de nevelője egy egyelőre beláthatatlan, lassú irodalmi harcnak, a műfaji „osztályharcnak .Pajisja Antal 9 A szerelem nem szégyen! aranyos vígjátéka ! ^ ^ ELIT