Magyar Nemzet, 1941. április (4. évfolyam, 74-97. szám)

1941-04-17 / 86. szám

CSÜTÖRTÖK, 1941 ÁPRILIS 17. Magyar Nemzet Szabó István: itt is, ott is bizonyos jelek amel­lett szólnak, hogy új embertípus van kialakulóban. Mára­ darabja, a Kaland váratlan nagy sikert ara­tott. Most nem a színdarab értéké­ről van szó, mint inkább ezzel kapcsolatban azokról az emberek­ről, akik megértettek valamit a Kalandból, a néző és a színpad kö­zött így valamiféle szótlan cinkos­ság támadt, melynek még szemhu­­nyorításra sincs szüksége. Váratlan volt a siker, mert a Kaland nem korszerű darab, benne a problé­mák nem adtak feleletet semmiféle alkalmi kérdezősködésre, de annál inkább szóltak mindarról, ami bennreked — szeméremből és ne­mességből — a szív szöveteiben s magára maradva éli öntörvényű életét. A kaland e tekintetben nem egyedülálló jelenség. A modern re­gény legjava mind­ gyakrabban fog­lalkozik olyan férfiakkal és asszo­nyokkal, akik szinte érthetetlenül egyik napról a másikra becsukják lelkük ablakait és az ajtóra mint­ha az „elutazott“ táblát függeszte­nék. Salavin a Duhamel regényé­ben (Napló) olyan magányosan járkál az utcán, vagy elmélkedik a hotelszobában, mintha Mars-la­kók közé tévedt volna, akik sem­miben sem hasonlítanak hozzá. Az ■ ember itt elmetszi a köteleket, me­lyek a másik parthoz tartották, a hidat felhúzza és elvonul. E ma­gányra épülnek az új házak is. Kí­vülről egyszerűek, rideg vonalak és lapok határolják lakóikat, de be­lülről mindent kény­elemre alapoz­tak, mintha valaki örökké tartó számkivetés idejére fészeknek bé­relte volna. A példákat szaporítani lehetne a mindennapi életből s el­mondani, hogy a télen rengeteg nemezpapucs kelt el s karácsonyra még sohasem vettek oly sok asz­tali lámpát, mint az idén. Olyat, melynek vastag ernyője a fény elé áll, csak az íróasztalra engedi, oda, hol a nyitott könyv fekszik. Az új lakásban nem csillár ég, hanem e kis lámpa, fénye bűvös kör, akkora, hogy alig ülhetik körül hárman­­négyen. Az intimitás csendje és ébersége tölti el a sarkokat, ahol a könyvek úri sora megtörik. Ebben a szobában, mely nincs Európában, sem Ázsiában, sem Afrikában, de még a földön sem, összeülnek időnként ketten-hárman, hogy el­mondják. Mit? Magányukat. Egy-két fegyelmezett és­ izzó szót szólnak róla, mintegy jelentést tesznek, hogy nem múlt el, hanem nagyobb és fájdalmasabb lett megint. Elmondják, mi az, ami megint beléjük szúrt s aztán csend­ben felállnak és elmennek. Ki-ki a maga lámpájához és könyvéhez. Otthon gondosan magára zárja aj­taját, az ablakokat bereteszeli, a tűzre tesz, felhúzza nemezpapucsát és olvasni kezd annál a lámpánál, majd maga elé mered s e percben mind szélesebbek és magasabbak lesznek a belső emigráció falai s nincs madár, mely azokon erőt venne. Belső emigrációba vonult, mert mély undort érzett nyelve tövén és lelkiismerete alján, hogy a dol­gok nem úgy folynak, ahogy azt szerette volna buzgó lelkesedésében és ahogy azt tanulékony évei alatt, a gyermekkorban, a faragott pa­dokban megtanulta. Végzetes ellen­ségeskedést vett észre a valóság és az elvek között. Éjszakai órákat és lelkiismeretvizsgálatot nem saj­nált magától, hogy megtudja, mi Belső emigráció az, amiért élni érdemes. És ami­korra régi tanítómestereik, meg könyvek nyomán értelme és szíve ki tudta választani és külön sze­mezni a búzát az ocsútól, amikorra már mindennek megvolt a helye az aggodalommal szerkesztett rend­szerben, amikorra embert és csilla­gokat megnyugodva, szinte vidá­man képes volt szemlélni, akkor látta, hogy csalódott valamiben. Már-már azt hitte, megtalálta a létrát, melyen könnyedén közleked­het ég és föld, ember és állat, élő és élettelen, eszmény és valóság között. De egy napon fordulat állt be , szinte irtózattal látta, hogyan raknak máglyát a szent dolgok szá­mára. Az, aki most belső emigrá­cióban él, megszokta, hogy csalód­jék önmagában s ne sokat várjon az égiektől és féljen az anyagtól. Mindkettő igen messze van tőle s a szem többet gyanít, mint bizto­san tud. De feltétele volt életének, hogy bízzék az Emberben, aki az anyagot és az istenit önmagában egészen közel hozza, hogy egyiket a másikkal kibékítse. Azt mon­dotta: embernek lenni nem más, mint bízni az emberben é­s mér­hetetlen boldogig vett rajta erőt. Ebből indult ki lendülete, ezt tar­totta kiinduló pontjának és éppen ebben érte méltatlan csalódás. Az emberben csalódott és sápadtan húzta meg magát magányában, belső emigrációra erőszakolta ma­gát. Mi is hát az ember? — kér­dezte szinte gyermekként. Miért kell az erősebbnek hazudni? Miért kell önmaga szégyenére fellázadnia minden olyan megegyezés ellen, aminek érvényét eddig kétségbe­vonni nem merte senki sem? E kérdésekre senkitől sem kapott vá­laszt. Behúzódott sértődöttsége zu­gaiba, papucsába, bujt besötétítette szobáját és szinte reszkető aggoda­lommal minden nyílást eldugaszolt, nehogy a világ zaja berobogjon szo­bája csendjébe és odatelepedjen lámpája bűvös fényéhez. A szakítás végleges lett s a belső emigráció lépelődő szerencsétlenje magára borította a legnehezebb terhet: az egyedüllétet. Ettől kezdve csak eszméi körében élt és sértődött ön­elégültséggel társalkodott velük. Bizonyossággal tudta, hogy nem az eszmék miatt van mindez, hi­szen az eszmék nem hazudhatnak. S ebben az intim és bizonytalan, részegítő és fájdalmas helyzetben mindinkább elhatalmasodik rajta a várakozás türelmetlensége, hogy mikor virrad már. Szeretné át­aludni mindazt, ami van, hogy rá­­köszöntsön az, aminek már lennie és jönnie kell. Mintegy éjszakában él, amikor a lelkiismeret szavának vétele a legzavartalanabb s­ead­­ing-et nen­ okoz brutális tények hullámainak interferenciája. Tagadhatja-e bárki, hogy a belső emigráció szinte szer­zetes növendéke az igazság birtoká­ban van? Ez a birtoklás teszi ő­­szinte mániákussá, mint Grandet apót, az aranykereszt csillogása.- I ha elvesztette a valóságot, mely napról­­napra korszakról-korszakra új fin­torokkal képeszt el, akkor mije ma­rad? Marad a nagy XVIII. század ragyogó emléke és a XIX. század hatalmas alkotásai. Még ennél is messzebbre hajol vissza, kacérkodik a sztoikusok példájával, akik Nagy Sándor ideje alatt fölfedezték az egyénisége rejtekeit, odamenekültek Mélységek nyílnak meg a belső emi­grációban, ahová az idegen, a je­len nem teheti lábát. Eszmék esz­méket, vágyak vágyakat szülnek ott s irtózatos teherrel tornyosulnak egymásra. Napról-napra többen lesznek, de ugyanakkor a belső emi­gráció és az emberi befogadóképes­ség határai nem tágulnak s aki benne él, szívszorongva szenvedi, ho­gyan feszítik szét bordáit saját gon­dolatai. Ez az eszmei gazdagság megmérgezi életét, átkozódásra szo­rítja. Ez az átkozott, tűrhetetlen bőség, gazdagság nyugtalanítja, mintha robbanó anyagokat halmo­zott volna fel szenvedélye tüzénél. A ragyogó eszmék bősége, a magány irtózata mellett még az is tönkreteszi, hogy idén- c/Korarmn új számának szenzációi: RÁCZ VILMOS a Bácskáról 10.000 pengős MIHOVA-pályázat BULLA ELMA metamorfózisa Televíziós közvetítés PALLÓ IMRE otthonából Újságíró lett a farsang egyik legszebb hercegnőjéből Színdarab: HATTYÚDAL, a Vígszínház nagy irodalmi és művészi sikere kért el kell menülie­ a „valóságba“ a „világba“. Elmegy, hogy megnéz­zen egy színdarabot, amelyből fris­sítő biztatást kaphat, de utána le­sütött szemmel, szégyen­pírral siet haza az emberek közül, mint az apáca a férfiak sorfala között. Ne­mes és finom lovag az emigrációnak ez a kétségbeesett szentje, akit a valóság bütykös ujjú ökle terített le és űzött a falak mögé. Most a kincsek hatalmas tárában lakik, bő­­ség és gazdagság őre, pedig inkább­ ajándékozója lenne. Témahiány és irodalmi „osztályharc“ Hatméteres moziplakátokon, nap nap után szembetalálkozunk a hir­detésekkel, melyek nagyhangon és még nagyobb biztonsággal hirdetik, hogy egy ilyen vagy olyan világ­hírű író világhírű regényének film­­változatát tűzte műsorára a film­színház. A film lassan egész külön kasztját termelte ki a maga szá­mára a világhírű íróknak és van valami elgondolkoztató abban, hogy ez a kaszt nem mindig fedi tökéletesen azt az irodalmi képet, amit egy későbbi kor irodalom­­történésze fog festeni magának ko­runkról. Különös kép ugyanis a filmvásznon többnyire hiába keres­sük az igazán nagy írók műveit, nem annyira azért, mintha azok megfizethetetlen szerzői igényekkel lépnének fel a filmvállalatokkal szemben, hanem inkább azért, mert az irodalmi érték nem feltét­lenül ikertestvére a „bestseller“­­nek is. De most nem erről van szó és nem is arról, hogy mennyiben ferdíti el a film a kezei közé került regényeket és hogy gazdálkodik a rábízott irodalmi értékekkel. Bár a téma csábító volna. Arról van szó, hogy egy idő óta különösen divatba jött a regények és novellák film­­vagy színdarab-változata és viszont a színdarabok filmváltozata. Nem egyszer egy-egy téma csodálatos metamorfózison megy át és nem elégszik meg ennyivel sem, ha író­jában egy csöpp kereskedelmi ér­zék van. Manapság egy valamire­való témát az író megír előbb vers­nek, aztán novellának, aztán re­génynek, majd színdarabnak és végül filmnek. Irodalomtörténeti szempontból nagyon ajánlható, h­a a változatok lehetőleg rövid idő­közben következnek egymásután s élelmesebb filmvállalkozó a témát ugyanakkor megjelenteti mesés­­könyv, „Ötszáz jó vicc“, „Asszo­nyoknak, gyermekeknek, és egyéb alakban is. Ha jól emlékszem, nemrégiben egy film kapcsán az egyik kirakatban találkoztam egy Maupassant-stílben tartott szalvéta­­gyűrű­vel. Ha azonban jobban megnézzük ezt a jelenséget, múlhatatlanul rá­jövünk, hogy mindez nem egyéb katasztrofális témaszegény­ségnél. Hók és közönség egyaránt szembe­tűnő félénkséget tanúsítanak az új témák iránt s mintha az idegen és bizonytalan kor jellemét példáz­nák, szánalomraméltó gyámolta­lansággal topognak egy megszokott téma- és gondolatkörben. Nem ne­héz felfedezni ebben a jelenségben egy távolabbi vonatkozást és kap­csolatot a mindennapi élettel : számtalan tanulmány, újságcikk és szaknyilatkozat tárgyalta az utóbbi években a gazdasági élet vissza­húzódását új feladatoktól, a tőke bizalmatlanságát. A szellemi és gazdasági bizalmatlanság nem esik nagyon messze egymástól. Egyik napról a másikra építgeti életét az irodalom, csakúgy, mint a gazda­sági élet, hiányoznak a nagyíve­­lésű, merészen kitörő irodalmi koncepciók, a bérházépítési kedv hanyatlásával egyidejűleg az iro­dalom, a művészet is saját maga is­métlésére, restaurálgatására szorul Az ebédlőszekrényből modern szekretert készít az asztalos, a szekreterből holnap guruló asztal­kát s az asztalkából holnapután talán ötletes levéldobozt ügyeske­dik össze. Mint az író a témával, Karinthy Frigyes írta meg egyszer egy krokiban, hogyan lett ő humorista. El­mondja, hogy volt egy hatalmas, háromkötetes regényterve. Ebbe bele akarta írni mindazt, amit élet­ről és halálról tudott. Később, ahogy az idő fogyott, arra gondolt, jobb időkihasználás volna a témá­ból színdarabot írni, az kevesebb munkával jár. Aztán még lejjebb adta és novellának szánta a hatal­mas témát. Egyszer a kávéházban felszólítja telefonon az ismert vicc­lap szerkesztője, hogy — Fricikém, egy krokira volna szükségem. A többi már magától ment. Így lettem humorista. A Karinthy kroki-példája úgy tetszik, ragadós és amit ő maró szatírával krokinak fogott fel, újabban egyre inkább komolyra fordult. A kezdeményezni nem mérés és az író és olvasó kölcsönös bizal­matlanságának ugyancsak idevágó tünete a színházainkban egyre vé­szesebb mértékben terjedő felújí­­tási láz. A tollhegyről, sebtiben ké­szített statisztika úgy mutatja, hogy az 1940—41-es színházi sze­zonban ötven százalékkal több volt a régiből átrestaurált és felújított színdarabok száma, mint 1931- ben, tíz évvel ezelőtt. Felújításon nemcsak a szorosan vett felújítást, de régi darabnak átdolgozását, régi ötletre új darab írását, régi kül­földi szerzők korszerűsítését is ér­tem. Hiszen mindezek egyformán és kíméletlen őszinteséggel mutat­ják a témahiány és vállalkozni nem mérés járványos pusztítását. A témahiánynak ez a megnyilatkozása éppen olyan természetű és olyan következmé­nyekkel jár, mint az előbbi. Az első ugyanis, mely az epikus témának drámai feldolgozásában nyilvánul meg leginkább, műfaji tévedésbe esik, a második, a reprízmánia, a korok és problémák különbözősé­gét hanyagolja el. Sokban hibás a napisajtó kritikája is, mely leg­­többnyire kitörő lelkesedéssel fo­gadja a reprízeket és kifogásolni­valója legfeljebb arra szorítkozik, hogy az elmúlt, a régi előadás szebb, jobb, hatásosabb volt. A színészi munkát, a rendezői invent­iót hibáztatja tehát azért, ami sokkal egyszerűbb hiba, hogy tudniillik azóta megváltoztunk mi is, a világ is körülöttünk. Lassan mintha mégis ébredezne a kritiká­ban a jobb lelkiismeret és például a Féltékenység vagy az Elnémult harangok erőszakolt felújítása kapcsán már sok határozott rosz­­szalás hangzott el. Irodalmi és művészeti kritikánk, ha lehet, még ennél is határozat­lanabb és engedékenyebb a műfaji összeférhetetlenség kérdésében. Örökös volt az elégedetlenkedés csak a közelmúltban is, hogy a magyar film- és színdarabtermelés szembetűnő módon egyhelyben to­pog, meg-megújuló erővel tört ki a panaszkodás, hogy nagy siker­nek számító színpadi művek sorra megbuktak a szenvtelen fehér mozivásznon, csak egyre nem akadt példa, hogy valaki határo­zott szóval és könyörtelenül kiáb­rándítsa az ilyen filmek gyártóit: ami színpadra készült, az más síkú és rendszerű kifejezése a valóság­nak, mint amit a film eltűr és meg­követel. Azon a meglehetősen rendszertelen hangskálán, amint az egyes műfajok a verstől a filmig elhelyezkednek, a legerősebb szü­net éppen a dráma és film között van és a regény, bár első pillanat­ban érthetetlennek látszik, epikai mivoltában is közelebb fekszik a filmjátékhoz. Nem véletlen, hogy megfilmesített regényekből lett már jó film, de drámából soha. .. teátrális póz, mely a drámai mű­fajoknak mindig csontjáig eszi magát, a legnagyobb, kiirt­hatatlan ellensége a filmnek. Korai lenne következtetéseket keresni, de a témahiány, úgy lát­szik, távolabbi tájak felé mutat. A műfajok elkülönülése, az emanci­­pálódás, ami a nemzeti klassziciz­musokban minden népnél végbe­ment, úgy látszik, veszélyben fo­rog, a határok egy­másba folynak s az a dogmatikus elrendezés, amin az utolsó évtizedek politikája fel­épült, lágyulóban van. A téma­­hiány, mint hiba, így lett, ha nem is szülőanyja, de nevelője egy egyelőre beláthatatlan, lassú iro­dalmi harcnak, a műfaji „osztály­­harcnak .Pajisja Antal 9 A szerelem nem szégyen! aranyos vígjátéka ! ^ ^ ELIT

Next