Magyar Nemzet, 1941. június (4. évfolyam, 124-145. szám)

1941-06-27 / 144. szám

6 ------------------------------------Magyar Nemzet PÉNTEK, 1141 JÚNIUS V. 1 „A változás és akik várják“ Kovács Imrének ,,A változás és akik várják“ címmel a Magyar Nemzetben megjelent cikkére igen sok hozzászólást kaptunk. Lapunk szűkre szabott terjedelme nem engedi meg, hogy ezeket az érdekes, tanulságos és jellemző hozzászólásokat mind közöljük, de kiválaszcímet adta, a következőkben fejti ki: Aki a magyar parasztság sorsát érinteni kívánja, az két adottságot köteles szem előtt tartani. Az első a földművelésre utaltak lélekszáma, a másik pedig a művelésre alkalmas földterületnek a nagysága. A lélekszám ma is nagy. A természetes szaporulat következtében a holnap minden léptével a földből megélni kívánók tömege csak növekedik. A terület ezzel szemben változatlan. Művelés alá be nem vont területeink nincsenek. Bármit szerzünk vissza és bármennyit hódítanánk, mindenkor csakis már benékicsitelt terület jutna kezünkbe, amely a meglévő lakosságnak tehát így töretlen barázdákat nem jelent, senkit sem hív új rögök foglalására. A földterület már ma sem elégséges! A legokosabb ügy sem tud más próbálkozást ez ellen, mint azt, hogy a mai birtokosok tulajdonjogának csonkításával arányosítást kísérletezzék. És ... és a legkorlátlanabb úr-kikapcsoló földosztó sem talál ekkor annyi földet, hogy a földbül élésre jogosultaknak elégséges fejadagot juttathasson! Szaporodó lélekszám tehát az egyik oldalon. Másik oldalon pedig a növekvő lélekszámmal arányosan csökkenő s nem elégséges földfejadag: a magyar parasztságot kisemberi sorsra hívja el birtokporlódással súlyosbult kilátásban. A jövendőből tehát mindenkor hiányozni fog a boldogulásnak azon eszköze, hogy a szorgos munka áldása gyanánt a földjét majd korlátlanul szaporíthatja, pláne olyannyira, hogy birtoknagysága révén az életélvezésnek szmoking-igénye fokára köteleződjék. Tömeges illiomosodási vágyálmok helyett mit látunk a józanság rideg mértékével? A talaj-, éghajlati, csapadék- stb. viszonyok okán a magyar földnek termelőképessége ingatag és korlátozott. Nehéz, kitartó és a földszagtól éltetett keserves munkával szerény kenyeret ad ma és a nemzedékek sorával mind kisebbre zsugorodó mennyiségében a korszerűsödés által is csupán arra nyújt lehetőséget, hogy elaprózódva se fogyatkozzék meg nagyon a jövőbeliek számára majd a karaj. Az átlaglehetőség muzsikája tehát mindenkor az marad, hogy tanyaszélenfaluvégen a malac röfög és nem a saját autó pöfög. Érzik és tudják ezt jól a falu ábrándoztatói is. Hogy azonban mégis sikereskedhessenek, megváltó arkánumokat hirdetnek a gépben, a gépesítésben Mi a gép? Munkaeszköz a legdrágább, leglassúbb munkaerőnek, az emberi kézimunkának a lehető kiküszöbölésére. A gépesedés elsődleges hatása tehát: minél nagyobb számú emberanyagnak a kikapcsolása az addigi munkahelyről és így, a kenyérkeresetből is. A törvényszerűséget láttuk az ipar gépesítésénél. Az első gépesedő állam, Angiin, tömegnyomorral, gazdasági rázkódtatással fizette meg először a gépet s e korszakot a történelem a gépromboló ,,ipari forradalom gyanánt jegyzi fel. Csak másodlagos és a gondolkodó ember leleményessége segélyével előálló hatása az a gépesítésnek, hogy a gépi erő olcsóbb, nagyobb tömegű termelvényei az árcsökkenéssel kiterjedtebb piaci lehetőségekre találnak s így újabb és újabb gyárakat alapít a vállalkozói készség, ami által addig nem ismert tömegű munkásokat szív fel az ipar szükséglete. A törvényszerűség szabálya alatt áll a mezőgazdaság gépesítése is. Az elsődleges jelenség arra tanít, hogy a gépesedés csakis ott lehet szükségesség, ahol nemzetgazdasági sorskérdés, hogy a rendelkezésre álló kevés emberi erő dacára minél több és újabb parlagföldek bevonassanak a termelésbe; avagy ahol ellensúlyozandó az, tettunk kettőt, amelyekről azt hiszszük, hogy a többiek helyett is beszélnek. Az egyik hozzászólás hosszasan fejtegeti a középosztály és a parasztság egymáshoz való viszonyát, majd véleményét, amelynek hogy a gyáripar annyira felszívja a falut, hogy a mezőgazdaság termelését munkáshiány veszélyezteti, sőt meg is akasztja. Gépesít tehát a USA, Kanada, Oroszország, stb., ahol földben rejlő nagy nemzetvagyon hever kiaknázatlanul az emberi erő elégtelensége miatt. És gépesít Németország is, ahol a gyár a városba menekíti a vidék népességét. Magyarországon azonban mindezzel szögesen szembenálló a sorskérdés. Korlátolt méretű földterületen emberhez méltó megélhetést kell nyújtani túlnépesedett, földre utalt tömegeknek. Nálunk tehát nem lehet az eddigi emberi munkahelyeket a géppel elvenni! Nem vagyunk Oroszország. Ahol is a géppel kisemmizett ember számára új nagyüzemeket telepítenek munkahelyül újonnan művelés alá bevont területeken. Magyarország a gép által kiűzendő emberek számára új területeket nyitni nem tud s így új munkalehetőségeket részükre nyújtani nem bír. Ekkor pedig az utánzó-korszerűsödés gépe és a magyar ember keze között válaszútra kerül a dolog! Az értelem, de a szív s a lélek is a választásban nem az élettelen munkaeszköz mellé áll . . . Egy gépesedés tehát csakis elsődleges hatással jelentkeznék nálunk, így az, ki a mezőgazdasági népesség sorsát latolgatja, nem mentesítheti magát annak a belátásától, hogy a jövendőnk és az ő jövendőjük csakis oly művelési módozatok és termelési ágazatok felkarolását engedi meg, amelyek a mainál több és hasznosulóbb kétkezi munkaerőt igényelnek, hogy így a termelési rendszerünk a földből éltesse, ne pedig onnan kiűzze a magyart. USA, Oroszország, meg azután Magyarország: két különböző helyzet, két elkülönülő megoldási mód! ... Ám a gépesítésnek van egy harmadlagos jelensége is, a túltelítettség. A technikai haladás mind tökéletesebb gépet alkot és a tökéletesedés itt az olcsóbb, gyorsabb, tömegesebb termelést jelenti. A gép által ontott gyártmány egyszer azonban túlnövi az emberi keretet: az ember vásárló-, fogyasztó-, felvevőképességét s ekkor végzetes vagy — vagy áll be. A kioltott kazán, a hideg motor ugyanis nemcsak leállított gépeket, hanem munkahelyről munkátlanságba taszított embertömeget is jelent, tehát gazdasági válságot idéz fel . . . A kezdő gépesítés embert lök el munkahelyéről. A tökéletes gépesedés embertömegeket dönt munkátlanságba, ha megoldatlan marad a válaszút jobbik lehetősége: vagy exportálunk vagy meghalunk! ... De míg az ipar hosszú fejlődés után jutott el idáig, addig a harmadlagos jelenség a gépesített mezőgazdaságban korán, túl korán kiütközött. Közismert, hogy a legelsőnek és legtökéletesebben gépesült mezőgazdaság, az Egyesült Államoké, a búzagyárak révén oly válságos helyzetbe jutott, hogy szigorú és nagy összegeket jelentő állami beavatkozás útján lett a farmerek összeomlása csak megakadályozható. A földre rászabadult a gép , amígy felszabadította a gazdálkodást termelés-korlátozásra, farmok odahagyására és idegen termelési ágazatokat terhelő kegyelemkenyérre ... Ám a gép azért terjed. A mostani háború alatt sohasem hitt elterjedésre tesz szert. Az iberoamerikai államok pénzügyi támogatását aligha fogja a USA csupán folyó dollárban eszközölni, hanem ezen nagyban agrárországoknak a gépeivel is fog fizetni. De itt van Eurázsia fő mezőgazdasági állama, a hatalmas Oroszország, amely lázas ütemben gépesíti földjeit... S a háború múltán majd ottan állanak ezen előrehaladottan gépesetlen nagytermelők — gazdag tárházaik mögött, ki-ki a gépesítés harmadlagos jelenségének a tényével, vagy rémével — s a gyilkos értékesítési, piackaparintási küzdelmükben ugyan mi keresgélni valója lenne egy tőkeszegény és csak majd gépesedő kis mezőgazdasági államnak, Magyarországnak? ... így kellene hát s valóban olyan terményekkel kellene a megélhetésünket próbálkozni, amiket a gépek tömege fölös mennyiségben ont? Talán csak mégis több a valószínűség arra, hogy ott kell versenyeznünk, amiben a gépi erő nem Tisztelt Szerkesztő Úri Szeretnék pár szóval köszönetet mondani Kovács Imrének a Magyar Nemzetben megjelent cikkéért. Szekfü Gyula írta róla: „Bizonyára lehetnek kétségek aziránt, váljon e fiatal író cikkei mögött ott áll-e az a nagy, legnagyobb kiterjedésű társadalmi osztályunk, vagy annak akár csak egy nagyobb töredéke is, a cikkekben körvonalazott követelések s a szebb jövő, melyet Kovács Imre az ő népe számára elképzel, bizonyára olyan, hogy mindenki helyeselné és magáévá tenné, ha tudomást szerezhetne róla.“ Azt hiszem, nem kell, hogy Szekfű Gyulának kétségei legyenek. Igen, mi tudjuk értékelni az ilyen Kovács Imréket. Még erősen körvonalazott írásaiból is kiviláglik a harc, a küzdelem, amit mi értünk, igazi parasztokért folytat. Egy egyszerű, iskolázatlan parasztlány vagyok és így én sem állíthatom azt, amit Kovács Imre sem állított, hogy teljes egészében mögötte áll a parasztság, hiszen akkor, mint ő is írja, már nem beszélnénk, hanem cselekednénk. Mellékesen megemlítette még Kovács Imre, a parasztság helyzetéről szólva, hogy már a nevétől is szabadulni akar a parasztság. A legkülönbözőbb neveket veszik föl. Polgárok, kisgazdák, földművesek és még egynéhány ilyen eljegyezést, csak azért, hogy a paraszt név megalázó csengésétől szabaduljanak. — Kovács Imrének teljesen igaza van. Ha esetleg valakinek kétségei vannak effelől, kérdezzen meg egy Pesten dolgozó iparosfiút, akiről egész biztosan tudja, hogy ízig-vérig parasztembernek a fia, vagy egy háztartási alkalmazottat, aki még most is száztáncos szoknyában jár, várjon mit fog válaszolni. Nem fogja mondani egyik sem, hogy az én apám paraszt, hanem azt mondja, hogy földműveléssel foglalkozik. Igen, de miért mondja azt? Mert ha véletlenül kimondja azt a szót, hogy „paraszt“, még az a legegyszerűbb, legszegényebb városi munkás is, szinte feltűnően lenéző, vagy gúnyos hangon érezteti vele, hogy mennyire nem áll vele egyenlő rangban. Hát lehet akkor csodálkozni azon, hogy szeretnénk szabadulni a „paraszt“ elnevezéstől? Vagy lehet csodálkozni azon, hogy szűk a falubékünk, hogy feljebb akarunk kerülni, vágyaink vannak, amelyet már nem bírnak bennünk elfojtani? Ugye nem? Nagyon szépen írja még Kovács Imre, hogy a parasztság öntudato-srámít, viszont a kétkézi munka szükséges, mely kézi erőben bőség van hazánkban. Ilyen kétkézzel dolgozó (vagy dolgoztató) kisember lehet a magyar parasztság. De kanadai vágású búzagyáros — soha! Amikor tehát a cikk írója, a technikai fejlődésben bízva, hirdet szmokingot, autót a parasztnak — rámutatván a fentiekben a gépesedésre —, meghallgatjuk immár a cikk befejező sorait. Ahol, és bár egyetlen mentsvárul, az imádkozást engedélyezi a középosztálynak, tekintettel az általa hirdetett „változásokra“ ... Hát imádkozunk, Add Uram, hogy értelem és nemzetépítő összefogás jószándéka élje a mát és hozza el a holnapot! Kriazt! nho vleh István sabb egyedei már megfogalmazták a programot és nagyon igényesek a jövőt illetően. Igen ez tény. Vannak köztünk egy páran, akik tudják, hogy a háború végén olyan változás jön, hogy a programot meg is lehet majd valósítani. Akik még eddig nem tudnák, ők is rövidesen rájönnek erre ,és akkor a Kovács Imrék meg az Illyés Gyulák az egész parasztságot a hátuk mögött fogják tudni. Jöjjön el bárki a mi falunkba, ahol csupán parasztság lakik. Jöjjön el és győződjön meg arról, hogy tulajdonképpen milyen is az a parasztélet! Bizonyára csodálkozni fog. Rajtunk már nem fognak hangzatos szavak Igen, mi várjuk a „változást“, tudjuk, hogy jön és készülünk rá Csalódni fognak azok az egyének, akik természetesnek tartják, hogy van parasztság. Nem hiszik el, hogy lesz idő, amikor ez a társadalmi osztály velük egyenrangú réteg lesz, csak éppen a foglalkozása lesz földművelés. Miért? Azt hiszik, mi nem tudnánk erüsteribb életet élni? Leginkább nekünk lenne legnagyobb szükségünk, hogy moziba, színházba mehessünk. Vagy azt hiszik, mi parasztok fiai, lányai nem szeretnénk tanulni, felsőbb iskolába járni? Nem hiszik el, hogy bennünk is van tudásszomj? Nagyon sok parasztfiú vagy leány, ha fáradtan hazajön késő este a munkából, pihenésre volna szüksége, mégis előveszi a könyvet, legyen az Tolsztojé vagy Zoláé, vagy akár Dosztojevszkijé és olvassa, csak azért, hogy többet tudjon, mint amit a nyolc elemi iskolában tanult. Ha már a helyzetünk nem engedte meg hogy iskolába mehessünk, így próbálunk kicsit művelődni. Igen, mi tudni akarunk. Mi is azt mondjuk, amit Szekfü Gyula, hogy „imádkozzanak, hogy a változás, ami elkerülhetetlenül jönni fog, simán és békésen történjék meg“. Köszönjük Kovács Imrének, hogy e harcban, melyet folytatunk, mellettünk áll. Én nem értek a szép szavakhoz. Én csak egy 19 éves parasztlány vagyok, honnét is tanulhatnám a szép szavakat. De Kovács Imrének talán nincs is szüksége erre. Az ilyen Kovács Imrék mindnyájan tudják, hogy a parasztság nem használ nagy szavakat, de amit mond, az a szívéből jön. Továbbra is kérem, tartson ki mellettünk ebben a küzdelemben, legyen továbbra is a parasztság előharcosa! Baráti üdvözlettel Katruez Gizella egy parasztelőfizető leánya. (Szimő 604, érsekújvári járás.)) Egy középosztálybeli tanyai olvasó jegyzetei Egy tizenkilencéves parasztlány levele OiT. Fodor Aladárné szül. Goldstrhmid Emma és leánya, Magda für- rexel Ilerzka Pilné fájdalomtól lesújtva jelentik, hogy Fodor Aladár fiúárvaházi igazgató nincs többé. Felejthet ellenünket pénteken, június 27-én délután 3 órakor kísérjük utolsó útjára a budafoki temetőbe. Gyászolják rokonai, barátai és mindazok, akik életében becsülték és szerették. Dömény Árpád, Demény Ede és neje Glantz Sárika, dr. Zádor László és neje Dimény Veronika és az egész rokonság elszomorodott szívvel tudatják, testvérük, sógora, nagybátyjuk Dömény Imre oki. mérnök életének 56. évében június 26-én történt elhunytál. Június 27-én, pénteken délelőtt 11 órakor temetjük drága halottunkat a rákoskeresztúri termetőb..n. F.flütt gyászolják hűséges munkatársai: Malcsimi Béla és neje. Freyberg, a fogorvos és úszóbajnok Lisszabon, június Krétát ugyan elveszítették az angolok, de Freyberg vezérőrnagyot, a sziget parancsnokló tábornokát mégsem ejtették el. A korosabb sportnemzedék, 40 és 60 között, emlékezhetik még Freyberg nevére: a tábornok ugyanis azonos Újzéland hosszútávú úszóbajnokával s egyben a világ egyik legjobb úszójával. Az öreg hadvezérek vagy megbuktak, mint Franciaországban Gamelin, vagy az új adottságok helyes felismerésével már eleve félreállították őket, mint Németországban az idős generálisok defenzívapárti csoportját. Az élre a 40—50—110 éves fiatalok kerültek, Németországban List, Dietl, Rommer, Angliában Wavell, Cunningham, Wilson, Feyberg meg a többiek. Ezeknek a fiatal tábornokoknak a pályafutása kívül esett a hagyományos előlépések vonalán, azonban egyiknek a karrierje sem olyan rendkívüli, mint Freybergé. Kréta védője eredetileg nem is készült katonának. 1914 elején, néhány hónappal a világháború kitörése előtt még alig ismert, közepesen kereső fogorvos volt San Franciscóban. Miután azonban a foghúzás csak mérsékelten fizetett és szórakoztatott, Freyberg egy napon átlépte a mexikói határt és néhány hétig Panche Villa lobogója alatt vitézkedett. Négy héttel a világháború kitörése után Freyberg már Londonban tűnt fel, ahol kihallgatásra jelentkezett az admiralitás első lordjánál, Winston Churchillnél. Először nem akarták bebocsátani. — Freybergnek hívnak s a hosszútávú crawlúszás újzélandi bajnoka vagyok... A sportérdemeknek Angliában már negyedszázaddal ezelőtt is aranyértékük volt. — Miért nem jelentkezett újzélandban, a szokásos és szabályos körülmények között? — A türelmetlenség egyik alapvonásom. Így ismerkedett meg egymással az első lord és a sanfranciscói fogorvos. Két évvel később Freyberget brigádparancsnokká nevezték ki. Ekkor 27 éves volt. Az angol világbirodalom és egyben az egész földkerekség legifjabb generálisa (ha a királyi családok tagjaitól eltekintünk). E szédítő karrier mögött az egyéni bátorság fantasztikus teljesítményei húzódtak meg. A Gallipoli-expedíció során Freyberg az antik idők hőstetteihez méltó vállalkozást hajtott végre. A terv szerint azon az éjszakán, amikor az újzélandi csapatok Gallipoli magasságában támadásra voltak indulandók, a védő török seregek figyelmét a Sáros-öbölben, ahol pedig semmi kihajózást sem terveztek, egy látszattámadással kellett lekötni. Freyberg, mint önkéntes jelentkező,, egyesegyedül vállalkozott ennek a támadásnak a lebonyolítására. 1915 április 24-én éjszaka anyaszült meztelenül, de olajréteggel vastagon bevonva, egy fáklyákat és revolvereket tartalmazó gumicsónakocskát vonván maga után, neki i indult az öböl vizének. Kétórai úszás után partot ért, kikutatta a török sáncállások elhelyezését, fáklyafényes és revolverdurranásos görögtüzet rendezett és újabb kétórai úszással visszatért elindulási helyére. A mai harcászati körülmények között az efféle huszárcsínyekre már nem igen adódik lehetőség, értékük is jelentéktelen lenne. De akkoriban a négyórás úszkálás komoly taktikai mozzanatot jelentett. Később, az ancrei csata után, ahol négy sebet kapott, Freyberget a ritka Viktória-kereszttel tüntették ki. Ez a kissé regényes generális, akinek karrierjével ugyancsak összehangzik, hogy a katonaéletbe Mexikóban kóstolt bele, alapjában nem újzélandi, hanem angol. Ugyanis a surreyi Richmondban született 1890- ben. Szülei két évvel később vándoroltak ki Újzélandba. Freyberg, öt évtizedének ellenére, még ma is aktív sportember. Néhány esztendeje megpróbálkozott a Csatorna átúszásával is, de amikor mármár elérte az angol partot, világháborús sebesülései jelentkeztek és fel kellett hagynia a kísérlettel.