Magyar Nemzet, 1942. január (5. évfolyam, 1-25. szám)
1942-01-25 / 20. szám
VASÁRNAP, 1942 JANUÁR 25 Magyar Nemzet Szabó Zoltán: Nagy emberek életrajzi könyveiben mindig tanulságos végignézni azokat a fényképeket, melyek különböző életkorokban ábrázolják azt, akiről a könyv szól. Lame tábornok könyve Pétain marsallról (Pétain, Parin, Editions Berger— Levrault 1941) csupa tárgyilagos, minden hatásvadászattól mentes portrét közöl. A fiatal Pétain arcképei egy szabályos szép arcú ifjút ábrázolnak, kinek vonásai elsősorban szelídséget fejeznek ki. A majdnem lágy vonások fölött csupán a szem csillog élesen, valami rejtett szigorúsággal néz a lencsébe. Egy későbbi kép, mely Arrasban ábrázolja Pétaint, már mint ezredesi, robusztus alkatú, igen jó testi erőben levő férfit mutat: a fiatal katona, szinte rendszeresen edzette, gyakorolta a testét, tartása egyenes, kitűnő lovas, pontosan találó lövész (giiabile tireur“ — jegyzik meg feljebbvalói) fáradhatatlan gyalogos, tapasztalt hegymászó. Fölöttesei megjegyzik, hogy a gyakorlatokon feltűnő testi szívósságról — „viguem exceptionelle physique“ — ♦ett tanúságot s dicsérőleg említik testi kitartását, „resistance á la fatigue“ jegyzi meg róla egy véleményezés. A fénykép, mely a marsall 1930-ban ábrázolja, — ekkor már 74 éves — ugyanerről a rendíthetetlen testi erőről, erről a szilárdan egyenes tartásról tesz tanúságot. S ha az egykori „Saint- Cyrien“ arcképét a mai francia államfő arcképével összehasonlítom, úgy rémlik, hogy az ősz haj és rovátkoltabb arc mondanivalóin felül csak egy lényegbeli különbségvan az ifjú és az aggastyán arcvonásai között. A szelídség mintha az ifjú arcvonásairól az öreg államfő szemeibe, s a szigorúság mintha szemeiből az arcvonásaiba költözött volna Philippe Pétain Cauchy-la-Tourban született, Ar-toisban, Észak-Franciaországban, földműves szülők gyermekeként. Katonai pályájának első állomásai: Nancy, Saint-Cyr. szolgálatát a francia föld átellenes sarkában, Villefrancheban kezdi meg, mint a gyalogvadászok hadnagya. Mikor Focit marsall helyére a Francia Akadémia tagjává választják, Paul Valéry ezeket mondja róla: „Pályájának kezdetén, hadnagyként, az alpesi határon, a hegyi hadgyakorlatok idején ugyanúgy élt Ön is, mint vadászat. Ön érti, hogy mint kell beszélni velük. A francia katonáról, e katonáról, ki oly kevéssé hasonlít más katonához, pontos kép alakul ki önben, s ez nagyon fontos lesz egykor.“ Besançonba kerül, majd Marseillebe, hol parancsnoka, Mathelin tábornok így jellemzi: Hallgatag, hidegvérű, nyugodt, ellenfele a túlságosan gyors elhatározásoknak, mindig módszeresen jár ki.“ Később Vincennesben a vadászok kapitánya, parancsnoka Bazin így ír róla: „A kapitány megfigyelő természet, ki mindent alaposan tanulmányoz s azután jóra fordít “ Később Párizs katonai parancsnokának vezérkarában szolgál, majd léghajózási kurzust végez Alendonban s 1900 ban Bonnal generális így jellemzi: „A kapitány egyformán kiváló mint vezérkari tiszt és mint csapattiszt. Megvan benne az erély, a jellemező, a jó szem, az elhatározóképesség és az intelligencia adománya éppen abban az arányban, ahogy az egy jövendő nagy parancsnok számára kívánatos.“ Előhaladása ebben az időben mérsékelt, majdnemhogy lassú. Öt évig hadnagy, hat évig főhadnagy, tíz évig kapitány. Erről később maga is tréfálkozva beszél: ,,kapitánnyá azért léptem elő, mert meghaladtam a korhatárt“. E lassú fiatalkori haladás okául másik életírója Georges Suarez szókimondó száraz egyenességét és mindenféle társasélet útján való előhaladási igyekezet konok mellőzését emlegeti. Pétain ekkoriban a tűz hatásáról és fontosságáról szóló tanai miatt lesz ismertebb francia katonai körökben s ez híveket csakúgy szerez neki, mint ellenségeket. Ezirányú elvei arról tanúskodtak, hogy a háborút szinte mérnöki módon fogta fel, gondosan latolgatva az erőket és sohasem volt hajlandó hevületekért lemondani a lehetőségek pontos vizsgálatáról. Akik jellemzik, kivétel nélkül megemlítik a lehetőség és a realitás iránti pontos érzékét. 1900-ban az École de Guerre tanára lesz. Ugyanakkor az iskola parancsnoka: Fach. Új fölöttese, aki később a főparancsnokságban utóda lesz, így jellemzi: ,,Emelkedett érzés, egyenes jellem, nagyon pontosan ítélkező és precíz intelligencia, szigorú módszeresség, nagyon pontos taktikai érzék.“ Pétain őrnagyot az ő javaslatára nevezik ki ezredessé 1910 Szilveszter alapján Pétain ezredes 1914 augusztus 15-én a Meuse hídjait őrzi Dinantól délre. Az ő szakasza nyugodt, de - írja Laure tábornok — „az utakat ellepik a megszálló csapatok elöl futó civilmenekültek. Siralmas menet, százféle holmival terhelt járművek, szerencsétlen emberek, hajszolt állatok pillantásával. Menekülés, néma fájdalom, lemondás, Pétain háborús első élménye korántsem a háború dicsőséges oldalát mutatja. Hosszú évek után sem felejti el a látványt“. Előrehaladása a háborúban meggyorsul, a háború második hónapjában már tábornok, Ilire növekszik, kiderül, hogy tanai a tüzelés hatalmáról és fontosságáról a gyakorlatban rendkívüli módon beválnak. A Becsületrend tiszti rozettáját a következő indokolással kapja meg 1914 október 16-án: ..Kitűnik vitézsége, a tűzben tanúsított nyugalmas példaadása által, mellyel embereinek a veszély megvetésében követendő példát mutat. A kötelességérzet a legmagasabb fokon van meg benne." A háború első félesztendejében részt vesz a marnei csatában, védi Arrast, ő vezeti a Carency és Albain-Saint-Nazare elleni támadást, egy napiparancs megemlíti szervezési képességeit is, melyre később oly szüksége lesz hazájának. 1915-ben Joffre őt nevezi ki a Verdun körüli erők parancsnokául. Pétain az előretölt erők tisztjeinek így jelenti érkezését: „Itt Pétain tábornok beszél! ! Átveszem a parancsnokságot. Közölje csapataival. Tartsanak ki szilárdan. Bízom Önökben.“ Ezzel a pattogó, száraz, pétaini stílusú néhány mondattal kezdődik a háborúnak az a szakasza, mely a tábornoknak világhírt szerzett. A néhány mondatban körülbelül benne is van az a két szó, mely Pétain eszményeit fejezi ki: „kitartani". ..bizalom". „Tenni“ „kitartani“ .. .Kissé merész a hasonlat, de úgy látszik, mintha a verduni Pétain a magyar közmondástól tanult volna francia katonaerkölcsöt: „nem az a legény aki adja, hanem az, aki állja". Szervező tehetsége is ezekben a napokban állja ki a legnehezebb próbát. Minuciózus pontossággal szervezi meg a szállítást, alkalmaz, autókat. Oly szervezetet létesít, mely naponta 1700 autóutat tud ellátni, a hadsereg autós szolgálata február 27- től március 6-ig 190.000 embert, 23.000 tonna muníciót, 2500 tonna hadianyagot szállít a bar-le-duc— verduni útvonalon. A verduni csata nyilvánvalóan a kitartás, a szilárdság és a bizalom csodája. „A verduni győzelem — írja Laure tábornok — annak a bizonyítéka, hogy a „zseni hosszú türelem". A verduni napok tették ismeretessé Franciaország és a világ előtt Pétain szűkszavú parancsait, melyek csak néha emelkedtek egy száraz páthosz állapotába: „A Kronprinz katonáinak őrjöngő támadásait mindenütt visszavertük. Gyalogosok, tüzérek, utászok, repülők, all. hadsereg katonái vetélkedtek a hősiességben. Tisztelet adassék mindnyájuknak." Ezekben a hónapokban bontakozik ki Pétain alakja mindenkinek szeme előtt. Ez az alkat egyszerre mutat éleslátást és kitartást, sziklaszilárd állhatatosságot és humánus szemléletet, bátorságot a tűrésben és óvatosságot a körülmények megítélésében. Talán minden tulajdonságai közül a legjellemzőbb, hogy sohasem hajlandó figyelmen kívül hagyni a kedvezőtlen körülményeket. A politikusok száraz és szókimondó modorán kívül ezért is szeretik kevésbbé. Közben talán ő látja legtisztábban a háború jellegét, egy megjegyzése 1935-ben így jellemez: „A jelenlegi háború a felőrlő háború jellegét vette fel. Nincs többé döntő csata, mint hajdan. A döntő siker azé lesz, akié az utolsó ember." Ezt az újfajta ,,guerre d'usure " A Pétain tábornok egy humánus ember szemével nézi s ellene mond a fölösleges és hazard vállalkozásoknak: „Igaz, hogy a mai állások elhagyása erkölcsi szempontból hátrányokkal jár. Mindig káros területeket engedni át az ellenségnek. De e hátrányok nem mérhetők azokhoz, melyeket három-négy hadosztály fogságbaesése a veszteségekkel, következésképpen több ezer ember életével együtt jelenthet." Személyes okokon kívül valószínű, hogy ez a mindent meggondoló és mindent megfontoló szemlélet az oka annak, hogy Poincaré kissé türelmetlenül emlékezik meg Pétainről emlékirataiban és szemére hányja, hogy „túlzott pesszimizmussal nyilatkozik“. A verdurd győző ekkor már a francia haderő főparancsnoka, a hadsereg újjászervezője. Pétainnek ez a szervező érdeme kevésbbé közismert, mint verduni dicsősége, ami korántsem jelenti azt, hogy kevésbbé jelentős. Painlevé már 1917 júliusában kimondja a Kamarában, hogy a pétaini módszer teszi lehetővé, „hogy erősek maradjunk a legvégső csatákig“. Ubdel-Hart pedig ezt jegyzi fel: „Ez a háború parancsolván követelt meg egy szervezőtehetséget: ez Pétain.“ A háború másik rendkívüli francia katonaegyénijével Foch-al kiegészítették egymást, éppen ellentétes természetük révén. Pétain realista, pozitív és pontos elme, Foch csupa idea, elvont gondolat s néha gyakran oly homályosan fejezi ki magát, hogyWeygandnak kell érthető nyelvre „lefordítani“ mondanivalóit. Amit a racionalista és higgadt Pétain gyűjtött és alkotott, azzal vívta ki a végső sikert a csupa intuíció, csupa temperamentum Foch: „A győzelem neve: Foch, de a győzelem eszközének neve: Pétain" A „Szolgálatkész szolgálattevő“ nevet Valéry adta Pétainnek, mikor az Akadémián fogadtak is, de jellemző részlet, hogy Pétain nemigen lelkesedett akadémiai megválasztásáért. Poincaré tréfásan így próbálta rábeszélni: „Az Akadémia egy öreg hölgy. Nem teheti azt, hogy visszautasító magatartásával megsértse“. „Servirem toujours prét á servir“. Pétain marsall, a háború után hadseregszervezési feladatok ellenőrzését vállalja. Marokkóba megy (első spanyol kapcsolatai innen származnak), hadügyminiszter, majd Franciaország követe Franco mellett. Innen hívja meg Reynaud a kormányba 1940 májusában, Pétain tekintettel s nehéz helyzetre, vállalja a részvételt, holott igen sok kifogása s aggálya van a háború vezetésével kapcsolatban. Így: „A kormánynál a cselekedeteket szavak helyettesítik.“ Helyteleníti jelentős erők Belgiumba küldését: „A semlegesek áldozatai vagyunk.“ Bordeauxban Pétain átveszi a hatalmat, fegyverszünetet kér, majd Vichyben a „Francia Állam Feje“ címmel átveszi Franciaország vezetését. Az a korszak, mely ekkor a a már 85. évében járó marsall életében kezdődik, kétségtelenül nehezebb feladatot és szilárdabb kitartást parancsol neki a verduninél is. A marsall politikai működésének megítélése nyilvánvalóan csak a jövő történészére tartozhatotk s csak abban az időpontban lesz lehetséges, mely a történésznek már módot ad a jelenlegi események megítélésében való tárgyilagosságra. A „Sens des possibilités“, melyet oly gyakran emlegetnek Pétain életrajzírói, ma szükségesebb tulajdonság számára, mint valaha. Laure tábornok helyes érzékkel fejezi be könyvét Pétain életének legújabb korszakánál s helyesen teszi, hogy a verduni hőst jellemzi az államfő helyett, hiszen ugyanarról a személyről van szó: Verdininél semmi manőver, semmi tudós vagy kockázatos kombináció, semmi felvillanyozó meglepetés. De hosszú türelem, sztoikus küzdelem, egy számban és felszerelésben erősebb ellenféllel szemben, mindennapos visszavonulás, kegyetlen veszteségek, öthónapos rémítő Kálvária, melynek végén a francia hadsereg elég erővel rendelkezett, hogy a sértetlen város lábai alól új támadásba kezdjen s a front túlsó végén a Somme-i csata győzelmes visszavágását végrehajtsa, így meghazudtolni minden háborús logikát, győzni, miután állandóan legyőzöttnek látszottunk, egy roppant öt hónapot próbatétel alatt elkerülni a csapatok erkölcsi és anyagi megrendülését, a katonákba bizalmat önteni s lankadás nélküli kitartásukban megtartani őket — ez volt Pétain műve". Pétain kétségkívül a szívósság, kitartás, a „tenir" hőse, a defenzíváé a nem a kockázatok, ötletek embere, mint katona is turennei és nem napóleoni típus. Eszményei és féltenivalói Franciaországon belül vannak. A szenvedés idejére vállalta Franciaország vezetését, amiért talán kevésbbé jár népszerűség, mint nyugodt lelkiismeret. Semmi sem mutat arra, hogy reménye „A francia újjászületés e szenvedés gyümölcse lesz" nem válhat egykor valósággá. A verduni Retain rá --■-Marót! Testvérek VII.. NYÁR-UTCA S2. Tetefon 42 *28", csillárfMETEOR VnJI I IIII 1 csillárgyárnál vásároljon Podmaniczky-utca 27. József-körút 44. Sürgősfényőn 6*9 méret S drb 2.50 P 2 órán belül kés*PÁRISI Foik Párisi Nam Arnh*- I Parragi György A „tengerszorosok“ politikai története A „tengerszorosok“ név alatt a Fekete-tengert és a Földközi-tengert összekötő keskeny víziutat értjük, mely a Boszporuszból, a Dardanella tengerszorosból és a kettő közt elterülő Márvány-tengerből áll. Edén moszkvai látogatása óta ismét, mint a történelem során már alynyiszor, a világpolitikának egyik gyújtópontja lett a tengerszorosok kérdése. Ez a kérdés mindig időszerű és szinte egyidős a kultúremberiség történetével. Az ókorban Helleszpontosznak nevezték el és benépesítették a görög mitológia alakjaival. Nevét is egy meghatóan szép görög monda alapján kapta. Az aranygyapjú hősei, az argonauták hajója a tengerszorosokon át küzdött meg vésszel s viharral. Azóta is számos háború, véres csata, diplomáciai cselszövés zajlott le a tengerszorosok aranygyapjújáért. A modern argonautákat elsősorban a tengerszorosok felbecsülhetetlen hadászati értéke, sztratégiai kulcspozíciója érA törökök uralma a tengerszorosok felett nem túlságosan régi. Amikor 1357-ben megvetették lábukat Gallipoli félszigetén, megpecsételődött Bizánc sorsa. 1360-ban bevették Drinápolyt és 1453-ban Konstantinápoly is elesett. A Hagia Szófia székesegyházon a görög kereszt helyére a félhold került. A törökök ezután egészen 1700 körülig korlátlan urai voltak a Feketetenger kijáratát őrző tengerszorosoknak. Ebben az időben azonban már jelentkezett a hatalmas vetélytárs, a muszka medve, amely sorban elkaparintotta a Fekete-tenger északi és keleti partjain fekvő török birtokokat. II. Katalin cárnő erélyesen és nagyvonalúan hozzálátott az állítólagos Nagy Péter-féle testamentum megvalósításához. Ez a tudósok által hitelesnek el nem fogadott nagypéteri végrendelet a cár utódainak kötelességévé teszi, dekli. Ez a kulcshelyzet avatja a Dardanellákat a földgolyó egyik legérzékenyebb, legkényesebb ideggócává, az európai és ázsiai földrész legfontosabb főütkerévé. Nem véletlen, hogy a Boszporusz partjain épült fel a középkor második legfontosabb szellemi és politikai centraléja, az ortodox kereszténység fővárosa, Bizánc. Mert itt vezettek át a legfontosabb kereskedelmi és hadiutak. Az Indiába vezető út éppúgy itt haladt el, mint a Szentföldre igyekező keresztesvitézek és zarándokok szárazföldi útja. Az orosz birodalmat megalapító normann eredetű varégok már a IX. században felismerték, hogy az orosz steppék terményeit ezen az úton lehet a legkönnyebben más európai országok árucikkeire becserélni. A varégokig nyúlik tehát vissza és nemcsak Nagy Péter testamentumáig és II. Katalin cárnőig az oroszok törekvése Konstantinápoly és a tengerszorosok megszerzésére, hogy hódítsák meg Konstantinápolyt és így biztosítsák Oroszország kijáratát a Fekete-tengerből a Földközi-tengerhez. Nagy Péter utódai hívek maradtak ehhez a politikai testamentumhoz. Anna cárnő az Azovi-tenger partvidékén terjeszkedett, II. Katalin cárnő pedig két háborút is viselt Törökország ellen és meghódította Krím félszigetét, ő volt az első orosz uralkodó, aki unokáját Konstantinra keresztelte, emlékeztetőül arra, hogy a „svetaja Rossija“, a szent Oroszország, mint a bizánci kereszténység megőrzője és védelmezője igényt tart a keleti Rómára, Konstantinápolyra. Minél szélesebb partsávot szerzett meg Oroszország a Fekete-tenger mentén, annál inkább makacsul ragaszkodott a tengerszorosok és Konstantinápoly meghódítására irányuló politikájához. Az első kísérlet e politika megvalósítására az 1768. évi orosz—török háború volt. A cári seregek elfoglalták Moldovát, Besszarábiát, és Havasalföldet és szinte feltartóztathatatlanul közeledtek Konstantinápoly felé. Ekkor a Habsburgbirodalom akadályozta meg, hogy az oroszok bevonulhassanak az Aranyszarv kikötőjébe. Az 1774-ben kötött kücsük-kamardzsi békében azonban Törökország kénytelen volt elismerni a Fekete-tengert szabad tengernek, biztosítani az oroszok szabad hajózását a tengerszorosokon át. De nem tudott a tengerszorosok birtokába jutni. Az európai egyensúlyról való brit doktrína alapján Franciaország és Anglia már akkor azt a nézetet vallották, hogy a tengerszorosoknak török kézen kell maradniok és hogy a nyugati hatalmak érdekeivel ellenkeznék, ha a Dardanellák és a Boszporusz orosz uralom alá jutnának. Anglia 1809-ben szerződést is kötött Törökországgal, melyben védelmet helyezett kilátásba mindenfajta támadással szemben. Felelevenedtek a tengerszorosokra vonatkozó orosz aspirációk akkor, midőn 1825-ben trónra szállt I. Miklós cár, aki szakított I. Sándor cár szentszövetségi politikájával, amely tiszteletben tartotta az európai status quót, így Törökország területi épségét is és nem támogatta a török uralom alatt élő kis népek függetlenségi törekvéseit. I. Miklós késznek mutatkozott támogatni a vatikáni népek, így elsősorban a görögök szabadságharcát. 1828-ban 100.000 orosz katona lépte át az Al-Dunát és Konstantinápoly irányába vette útját. Már eljutottak Drinápoly alá, midőn az európai hatalmak, elsősorban Angiig tiltakozása megállították őket Az 1829. évi drinápolyi béke azonban ismét biztosította az oroszok számára a szabad átkelést a tengerszorosokon. Még súlyosabb kötelezettséget róttak az oroszok a törökökre a híres 1833. évi hunkar iskelezi A nagypéteri végrendelet 7