Magyar Nemzet, 1942. január (5. évfolyam, 1-25. szám)

1942-01-25 / 20. szám

VASÁRNAP, 1942 JANUÁR 25 Magyar Nemzet Szabó Zoltán: Nagy emberek életrajzi könyvei­ben mindig tanulságos végignézni azokat a fényképeket, melyek kü­lönböző életkorokban ábrázolják azt, akiről a könyv szól. Lame tá­bornok könyve Pétain marsallról (Pétain, Parin, Editions Berger— Levrault 1941) csupa tárgyilagos, minden hatásvadászattól mentes portrét közöl. A fiatal Pétain arc­képei egy szabályos szép arcú ifjút ábrázolnak, kinek vonásai elsősor­ban szelídséget fejeznek ki. A majd­nem lágy vonások fölött csupán a szem csillog élesen, valami rejtett szigorúsággal néz a lencsébe. Egy későbbi kép, mely Arrasban ábrá­zolja Pétaint, már mint ezredesi, robusztus alkatú, igen jó testi erő­ben levő férfit mutat: a fiatal ka­tona, szinte rendszeresen edzette, gyakorolta a testét, tartása egyenes, kitűnő lovas, pontosan találó lövész (giiabile tireur“ — jegyzik meg feljebbvalói) fáradhatatlan gyalo­gos, tapasztalt hegymászó. Fölötte­­sei megjegyzik, hogy a gyakorlato­kon feltűnő testi szívósságról — „viguem exceptionelle physique“ — ♦ett tanúságot s dicsérőleg említik testi kitartását, „resistance á la fatigue“ jegyzi meg róla egy véle­ményezés. A fénykép, mely a mar­sall 1930-ban ábrázolja, — ekkor már 74 éves — ugyanerről a ren­díthetetlen testi erőről, erről a szi­lárdan egyenes tartásról tesz tanú­ságot. S ha az egykori „Saint- Cyrien“ arcképét a mai francia ál­lamfő arcképével összehasonlítom, úgy rémlik, hogy az ősz haj és rovátkoltabb arc mondanivalóin felül csak egy lényegbeli különbség­­van az ifjú és az aggastyán arcvo­násai között. A szelídség mintha az ifjú arcvonásairól az öreg államfő szemeibe, s a szigorúság mintha szemeiből az arcvonásaiba költö­zött volna Philippe Pétain Cauchy-la-Tourban született, Ar-­­­toisban, Észak-Franciaországban, földműves szülők gyermekeként. Katonai pályájának első állomásai: Nancy, Saint-Cyr. szolgálatát a francia föld átellenes sarkában, Villefrancheban kezdi meg, mint a gyalogvadászok hadnagya. Mikor Focit marsall helyére a Francia Akadémia tagjává választják, Paul Valéry ezeket mondja róla: „Pályá­jának kezdetén, hadnagyként, az alpesi határon, a hegyi hadgyakor­latok idején ugyanúgy élt Ön is, mint vadászat. Ön érti, hogy mint kell beszélni velük. A francia kato­náról, e katonáról, ki oly kevéssé hasonlít más katonához, pontos kép alakul ki önben, s ez nagyon fon­tos lesz egykor.“ Besançonba kerül, majd Marseillebe, hol parancsnoka, Mathelin tábornok így jellemzi: Hallgatag, hidegvérű, nyugodt, el­lenfele a túlságosan gyors elhatáro­zásoknak, mindig módszeresen jár ki.“ Később Vincennesben a vadá­szok kapitánya, parancsnoka Bazin így ír róla: „A kapitány megfigyelő természet, ki mindent alaposan ta­nulmányoz s azután jóra fordít “ Később Párizs katonai parancsno­kának vezérkarában szolgál, majd léghajózási kurzust végez Alendon­­ban s 1900 ban Bonnal generális így jellemzi: „A kapitány egyfor­mán kiváló mint vezérkari tiszt és mint csapattiszt. Megvan benne az erély, a jellemező, a jó szem, az elhatározóképesség és az intelligen­cia adománya éppen abban az arányban, ahogy az egy jövendő nagy parancsnok számára kívána­tos.“ Előhaladása ebben az időben mérsékelt, majdnemhogy lassú. Öt évig hadnagy, hat évig főhadnagy, tíz évig kapitány. Erről később maga is tréfálkozva beszél: ,,kapi­tánnyá azért léptem elő, mert meg­haladtam a korhatárt“. E lassú fiatalkori haladás okául másik élet­­írója Georges Suarez szókimondó száraz egyenességét és mindenféle társasélet útján való előhaladási igyekezet konok mellőzését emle­geti. Pétain ekkoriban a tűz ha­tásáról és fontosságáról szóló tanai miatt lesz ismertebb francia kato­nai körökben s ez híveket csakúgy szerez neki, mint ellenségeket. E­zirányú elvei arról tanúskodtak, hogy a háborút szinte mérnöki mó­don fogta fel, gondosan latolgatva az erőket és sohasem volt hajlandó hevületekért lemondani a lehetősé­gek pontos vizsgálatáról. Akik jel­lemzik, kivétel nélkül megemlítik a lehetőség és a realitás iránti pon­tos érzékét. 1900-ban­­ az École de Guerre tanára lesz. U­gyanakkor­ az iskola parancsnoka: Fach. Új fölöt­­tese, aki később a főparancsnok­ságban utóda lesz, így jellemzi: ,,Emelkedett érzés, egyenes jellem, nagyon pontosan ítélkező és precíz intelligencia, szigorú módszeresség, nagyon pontos taktikai érzék.“ Pétain őrnagyot az ő javaslatára nevezik ki ezredessé 1910 Szilvesz­ter alapján Pétain ezredes 1914 augusztus 15-én a Meuse hídjait őrzi Dinant­ól délre. Az ő szakasza nyugodt, de - írja Laure tábornok — „az utakat ellepik a megszálló csapatok elöl futó civil­menekültek. Siralmas menet, száz­féle holmival terhelt járművek, sze­rencsétlen emberek, hajszolt álla­tok pillantásával. Menekülés, néma fájdalom, lemondás, Pétain hábo­rús első élménye korántsem a há­ború dicsőséges oldalát mutatja. Hosszú évek után sem felejti el a látványt“. Előrehaladása a háború­ban meggyorsul, a háború második hónapjában már tábornok, Ilire növekszik, kiderül, hogy tanai a tüzelés hatalmáról és fontosságáról a gyakorlatban rendkívüli módon beválnak. A Becsületrend tiszti ro­­zettáját a következő indokolással kapja meg 1914 október 16-án: ..Kitűnik vitézsége, a tűzben tanúsí­tott nyugalma­s példaadása által, mellyel embereinek a veszély meg­vetésében követendő példát mutat. A kötelességérzet a legmagasabb fokon van meg benne." A háború első félesztendejében részt vesz a marnei csatában, védi Arrast, ő ve­zeti a Carency és Albain-Saint-Na­­zare elleni támadást, egy napipa­rancs megemlíti szervezési képessé­geit is, melyre később oly szüksége lesz hazájának. 1915-ben­ Joffre őt nevezi ki a Verdun körüli erők pa­rancsnokául. Pétain az előretölt erők tisztjeinek így jelenti érkezé­sét: „Itt Pétain tábornok beszél! ! Átveszem a parancsnokságot. Kö­zölje csapataival. Tartsanak ki szi­lárdan. Bízom Önökben.“ Ezzel a pattogó, száraz, pétaini stílusú né­hány mondattal kezdődik a hábo­rúnak az a szakasza, mely a tábor­noknak világhírt szerzett. A néhány mondatban körülbelül benne is van az a két szó, mely Pétain eszmé­nyeit fejezi ki: „kitartani". ..biza­lom". „Tenni“ „kitartani“ .. .Kissé merész a ha­sonlat, de úgy látszik, mintha a verduni Pétain a magyar közmon­dástól tanult volna francia katona­­erkölcsöt: „nem az a legény aki adja, hanem az, aki állja". Szervező tehetsége is ezekben a napokban állja ki a legnehezebb próbát. Minu­ciózus pontossággal szervezi meg a szállítást, alkalmaz, autókat. Oly szervezetet létesít, mely naponta 1700 autó­utat tud ellátni, a had­sereg autós szolgálata február 27- től március 6-ig 190.000 embert, 23.000 tonna muníciót, 2500 tonna hadianyagot szállít a bar-le-duc— verduni útvonalon. A verduni csata nyilvánvalóan a kitartás, a szilárd­ság és a bizalom csodája. „A ver­duni győzelem — írja Laure tábor­nok — annak a bizonyítéka, hogy a „zseni hosszú türelem". A ver­duni napok tették ismeretessé Fran­ciaország és a világ előtt Pétain szűkszavú parancsait, melyek csak néha emelkedtek egy száraz páth­osz állapotába: „A Kronprinz katonái­nak őrjöngő támadásait mindenütt visszavertük. Gyalogosok, tüzérek, utászok, repülők, all. hadsereg ka­tonái vetélkedtek a hősiességben. Tisztelet adassék mindnyájuknak." Ezekben a hónapokban bontakozik ki Pétain alakja mindenkinek szeme előtt. Ez az alkat egyszerre mutat éleslátást és kitartást, sziklaszilárd állhatatosságot és humánus szemlé­letet, bátorságot a tűrésben és óva­tosságot a körülmények megítélésé­ben. Talán minden tulajdonságai közül a legjellemzőbb, hogy soha­sem hajlandó figyelmen kívül hagyni a kedvezőtlen körülménye­ket. A politikusok száraz és szóki­mondó modorán kívül ezért is sze­retik kevésbbé. Közben talán ő látja legtisztábban a háború jelle­gét, egy megjegyzése 1935-ben így jellemez: „A jelenlegi háború a fel­őrlő háború jellegét vette fel. Nincs többé döntő csata, mint hajdan. A döntő siker azé lesz, akié az utolsó ember." Ezt az újfajta ,,guerre d'u­sure " A Pétain tábornok egy hu­mánus ember szemével nézi s ellene mond a fölösleges és hazard vállal­kozásoknak: „Igaz, hogy a mai ál­lások elhagyása erkölcsi szempont­ból hátrányokkal jár. Mindig káros területeket engedni át az ellenség­nek. De e hátrányok nem mérhetők azokhoz, melyeket h­árom-négy hadosztály fogságbaesése a veszte­ségekkel, követ­kezésképpen több ezer ember életével együtt jelent­het." Személyes okokon kívül való­színű, hogy ez a mindent meggon­doló és mindent megfontoló szem­lélet az oka annak, hogy Poincaré kissé türelmetlenül emlékezik meg Pétainről emlékirataiban és szemére hányja, hogy „túlzott pesszimizmus­sal nyilatkozik“. A verdurd győző ekkor már a francia haderő főpa­rancsnoka, a hadsereg újjászerve­zője. Pétainnek ez a szervező ér­deme kevésbbé közismert, mint ver­duni dicsősége, ami korántsem je­lenti azt, hogy kevésbbé jelentős. Painlevé már 1917 júliusában ki­mondja a Kamarában, hogy a pétaini módszer teszi lehetővé, „hogy erősek maradjunk a legvégső csatákig“. Ubdel-Hart pedig ezt jegyzi fel: „Ez a háború parancso­lván követelt meg egy szervezőtehet­séget: ez Pétain.“ A háború másik rendkívüli francia katonaegyénijé­­vel Foch-al kiegészítették egymást, éppen ellentétes természetük révén. Pétain realista, pozitív és pontos elme, Foch csupa idea, elvont gon­dolat s néha gyakran oly homályo­san fejezi ki magát, hogy­­Weygand­­nak kell érthető nyelvre „lefordí­tani“ mondanivalóit. Amit a racio­nalista és higgadt Pétain gyűjtött és alkotott, azzal vívta ki a végső sikert a csupa intuíció, csupa tem­peramentum Foch: „A győzelem neve: Foch, de a győzelem eszközé­nek neve: Pétain" A „Szolgálatkész szolgálattevő“ nevet Valéry adta Pétainnek, mikor az Akadémián fogadta­­k is, de jel­lemző részlet, hogy Pétain nemigen lelkesedett akadémiai megválasztá­sáért. Poincaré tréfásan így pró­bálta rábeszélni: „Az Akadémia egy öreg hölgy. Nem teheti azt, hogy visszautasító magatartásával meg­sértse“.­ „Servirem toujours prét á servir“. Pétain marsall, a háború után hadseregszervezési feladatok ellenőrzését vállalja. Marokkóba megy (első spanyol kapcsolatai in­nen származnak), hadügyminiszter, majd Franciaország követe Franco mellett. Innen hívja meg Reynaud a kormányba 1940 májusában, Pétain tekintettel s nehéz helyzetre, vállalja a részvételt, holott igen sok kifogása s aggálya van a há­ború vezetésével kapcsolatban. Így: „A kormánynál a cselekedeteket szavak helyettesítik.“ Helyteleníti jelentős erők Belgiumba küldését: „A semlegesek áldozatai vagyunk.“ Bordeauxban Pétain átveszi a hatalmat, fegyverszünetet kér, majd Vichyben a „Francia Állam Feje“ címmel átveszi Franciaország veze­tését. Az a korszak, mely ekkor a a már 85. évében járó marsall éle­tében kezdődik, kétségtelenül nehe­zebb feladatot és szilárdabb kitar­tást parancsol neki a verduninél is. A marsall politikai működésének megítélése nyilvánvalóan csak a­ jövő történészére tartozhatotk s csak abban az időpontban lesz lehetsé­ges, mely a történésznek már mó­dot ad a jelenlegi események meg­ítélésében való tárgyilagosságra. A „Sens des possibilités“, melyet oly gyakran emlegetnek Pétain életrajz­írói, ma szükségesebb tulajdonság számára, mint valaha. Laure tábor­nok helyes érzékkel fejezi be köny­vét Pétain életének legújabb kor­szakánál s helyesen teszi, hogy a verduni hőst jellemzi az államfő helyett, hiszen ugyanarról a sze­mélyről van szó: Verdininél semmi manőver, semmi tudós vagy kocká­zatos kombináció, semmi felvilla­nyozó meglepetés. De hosszú türe­lem, sztoikus küzdelem, egy szám­ban és felszerelésben erősebb ellen­féllel szemben, mindennapos vissza­vonulás, kegyetlen veszteségek, öt­hónapos rémítő Kálvária, melynek végén a francia hadsereg elég erővel rendelkezett, hogy a sértetlen város lábai alól új támadásba kezdjen s a front túlsó végén a Somme-i csata győzelmes visszavágását végrehajtsa, így meghazudtolni minden háborús logikát, győzni, miután állandóan legyőzöttnek látszottunk, egy rop­pant öt hónapot próbatétel alatt el­kerülni a csapatok erkölcsi és anyagi megrendülését, a katonákba bizalmat önteni s lankadás nélküli kitartásukban megtartani őket — ez­ volt Pétain műve". Pétain kétség­kívül a szívósság, kitartás, a „tenir" hőse, a defenzíváé a nem a kocká­zatok, ötletek embere, mint katona is turennei és nem­ napóleoni típus. Eszményei és féltenivalói Francia­­országon belül vannak. A szenvedés idejére vállalta Franciaország veze­tését, amiért talán kevésbbé jár népszerűség, mint nyugodt lelkiis­meret. Semmi sem mutat arra, hogy reménye „A francia újjászületés e szenvedés gyümölcse lesz" nem vál­hat egykor valósággá. A verduni Retain rá --■-Marót! Testvérek VII.. NYÁR-UTCA S2. Tetefon 42 *2­8", csillárfMETEOR VnJI I IIII 1 csillárgyárnál vásároljon Podmaniczky-utca 27. József-körút 44. Sürgősfény­őn 6*9 méret S drb 2.50 P 2 órán belül kés*PÁRISI Foik­ Párisi Nam Arnh*- I Parragi György A „tengerszorosok“ politikai története A „tengerszorosok“ név­ alatt a Fekete-tengert és a Földközi-tengert összekötő keskeny víziutat értjük, mely a Boszporuszból, a Dardanella tengerszorosból és a kettő közt el­terülő Márvány-tengerből áll. Edén moszkvai látogatása óta ismét, mint a történelem során már a­ly­­nyiszor, a világpolitikának egyik gyújtópontja lett a tengerszorosok kérdése. Ez a kérdés mindig idő­szerű és szinte egyidős a kultúr­­emberiség történetével. Az ókorban Helleszpon­tosznak nevezték el és benépesítették a gö­rög mitológia alakjaival. Nevét is egy meghatóan szép görög monda alapján kapta. Az aranygyapjú hő­sei, az argonauták hajója a tenger­szorosokon át küzdött meg vésszel s viharral. Azóta is számos há­ború, véres csata, diplomáciai csel­szövés zajlott le a tengerszorosok aranygyapjújáért. A modern argo­nautákat elsősorban a tengerszoro­sok felbecsülhetetlen hadászati ér­téke, sztratégiai kulcspozíciója ér­A törökök uralma a tengerszoro­sok felett nem túlságosan régi. Amikor 1357-ben megvetették lá­bukat Gallipoli félszigetén, meg­pecsételődött Bizánc sorsa. 1360-ban bevették Drinápolyt és 1453-ban Konstantinápoly is elesett. A Hagia Szófia székesegyházon a görög ke­reszt helyére­ a félhold került. A törökök ezután egészen 1700 körü­lig korlátlan urai voltak a Fekete­­tenger kijáratát őrző tengerszoro­soknak. Ebben az időben azonban már jelentkezett a hatalmas vetélytárs, a muszka medve, amely sorban el­kaparintotta a Fekete-tenger északi és keleti partjain fekvő török bir­tokokat. II. Katalin cárnő erélye­sen és nagyvonalúan hozzálátott az állítólagos Nagy Péter-féle testa­mentum megvalósításához. Ez a tudósok által hitelesnek el nem fogadott nagypéteri végrendelet a cár utódainak kötelességévé teszi, dekli. Ez a kulcshelyzet avatja a Dardanellákat a földgolyó egyik legérzékenyebb, legkényesebb ideg­­gócává, az európai és ázsiai föld­rész legfontosabb főütkerévé. Nem véletlen, hogy a Boszporusz part­jain épült fel a középkor második legfontosabb szellemi és politikai centraléja, az ortodox keresztény­ség fővárosa, Bizánc. Mert itt ve­zettek át a legfontosabb kereske­delmi és hadiutak. Az Indiába ve­zető út éppúgy itt haladt el, mint a Szentföldre igyekező keresztes­­vitézek és zarándokok szárazföldi útja. Az orosz birodalmat megala­pító normann eredetű varégok már a IX. században felismerték, hogy az orosz steppék terményeit ezen az úton lehet a legkönnyebben más európai országok árucikkeire be­cserélni. A varégokig nyúlik tehát vissza és nemcsak Nagy Péter tes­tamentumáig és II. Katalin cárnőig az oroszok törekvése Konstanti­nápoly és a tengerszorosok meg­szerzésére, hogy hódítsák meg Konstantiná­­polyt és így biztosítsák Orosz­ország kijáratát a Fekete-tengerből a Földközi-tengerhez. Nagy Péter utódai hívek marad­tak ehhez a politikai testamentum­hoz. Anna cárnő az Azovi-tenger partvidékén terjeszkedett, II. Kata­lin cárnő pedig két háborút is viselt Törökország ellen és meghódította Krím félszigetét, ő volt az első orosz uralkodó, aki unokáját Konstantinra keresztelte, emlékezte­tőül arra, hogy a „svetaja Rossija“, a szent Oroszország, mint a bi­zánci kereszténység megőrzője és védelmezője igényt tart a keleti Rómára, Konstantinápolyra. Minél szélesebb partsávot szerzett meg Oroszország a Fekete-tenger mentén, annál inkább makacsul ra­gaszkodott a tengerszorosok és Konstantinápoly meghódítására irányuló politikájához. Az első kísérlet e politika meg­valósítására az 1768. évi orosz—­­török háború volt. A cári seregek elfoglalták Moldovát, Besszarábiát, és Havasalföldet és szinte feltartóz­tathatatlanul közeledtek Konstanti­nápoly felé. Ekkor a Habsburg­­birodalom akadályozta meg, hogy az oroszok bevonulhassanak az Aranyszarv kikötőjébe. Az 1774-ben kötött kücsük-kamardzsi békében azonban Törökország kénytelen volt elismerni a F­ekete-tengert sza­bad tengernek, biztosítani az oro­szok szabad hajózását a tenger­­szorosokon át. De nem tudott a tengerszorosok birtokába jutni. Az európai egyen­súlyról való brit doktrína alapján Franciaország és Anglia már akkor azt a nézetet vallották, hogy a ten­gerszorosoknak török kézen kell maradniok és hogy a nyugati hatal­mak érdekeivel ellenkeznék, ha a Dardanellák és a Boszporusz orosz uralom alá jutnának. Anglia 1809-ben szerződést is kötött Törökországgal, melyben vé­delmet helyezett kilátásba minden­fajta támadással szemben. Felelevenedtek a tengerszoro­sokra vonatkozó orosz aspirációk akkor, midőn 1825-ben trónra szállt I. Miklós cár, aki szakított I. Sán­dor cár szentszövetségi politikájá­val, amely tiszteletben tartotta az európai status quót, így Török­ország területi épségét is és nem támogatta a török uralom alatt élő kis népek függetlenségi törekvéseit. I. Miklós késznek mutatkozott tá­mogatni a vatikáni népek, így első­sorban a görögök szabadságharcát. 1828-ban 100.000 orosz katona lépte át az Al-Dunát és Konstanti­nápoly irányába vette útját. Már eljutottak Drinápoly alá, midőn az európai hatalmak, elsősorban Ang­iig tiltakozása megállították őket Az 1829. évi drinápolyi béke azon­ban ismét biztosította az oroszok számára a szabad átkelést a ten­gerszorosokon. Még súlyosabb kötelezettséget róttak az oroszok a törökökre a híres 1833. évi hunkar­ iskelezi A nagypéteri végrendelet 7

Next