Magyar Nemzet, 1942. március (5. évfolyam, 49-73. szám)
1942-03-24 / 68. szám
*TOD, 1942 MÁRCIUS 24. Halász Gyula: Mezítlábas négerem, Ali, unszol, menjek el vele a sivatagba. Olyan homokbuckákkal kecsegtet, hogy a Líbiai-sivatag kellős közepén sincsen különb. Alival a Leptis Magnába járó postaautó állomásán ismerkedtem meg. Ott szokott őgyelegni a piacon, a Tripoliba vetődő idegenekre vadászik. Szegény, mint a mecset egere. Ha valakiről, róla elmondható, hogy arcának verejtékével keresi meg ebédjét. Vele vásároltatom be kéttagú expedícióm „készleteit“: tojást, sajtot, miegyebet. Fejemet átkötöm egy fehér zsebkendővel (kalapomat odaát hagytam Siracusában, hogy kevesebb gondom legyen) •— indulhatunk. Szerényebb felszereléssel aligha kelt útra valaha kutatóraj a sivatagba. Dicső elődeim: Rohlfs, Nachtigal, Chavannes, meg a többiek, méltán megirigyelnének... Tripoli árkádos, modern főutcáján ballagunk ketten vándorolt kifelé a városból. A házak egyre laposabbra törpülnek, majd végleg elfogynak. Agyagfalak közé szorult mély útban bandukolunk. Ilyennek képzelem a lösszbe vájódó kínai mélyutakat. Csak ott aligha állnak sorfalat a legyezőpálmák. Váltig bámulom Alit, hogy nem kapkodja a lábát a sütögető tüzes homokban. — Csak nem a homokban akarja megsütni a tojást ebédre? — villan eszembe. — És nem a teve gyomrából csapolt vizet itat-e majd velem, ha megszomjazom? Nyakukat méltóságosan himbáló tevék lépegetnek hosszú sorban a város felé. — A sivatag hajói — jegyzem meg elmésen. —■ Kíváncsi vagyok, Afrikában tudják-e? — Sí, sí, i piroseofi della deseria ismétli meg^guidám. Ragaszkodom hozzá, hogy olaszul beszéljek kísérőmmel, de ő mindenáron angolra meg németre fordítja a szót. Úgy látszik, Afrikában nem ismerik a mondást az arabus nyelvről. Ali ugyan tud arabusul, sőt csak arabusul tud. No meg olaszul. Halálosan megsértődnék, ha négernek nézném. Hát négernek csakugyan mindössze hetvenöt százalékos. Újabban így mondják. Ahogy fogynak a házikók és a mélyút agyagfalába vájt odulakátok, Ali is kifogy lassanként az ő két-három német és angol mondatából. Pajkos történetét a német grófnőről és az angol lordról, akiket ugyancsak ő vezetett a ,,dűné“hez, már olaszul beszéli el. — Guida, gájd — ismételgeti leplezetlen büszkeséggel, hogy nem valami ágrólszakadt öreg legény ám ő, hanem a Fremdenführer. Fiatal éveiben Berlinben járt. Életének nagy romantikus emléke. Kedves, lelkes öreg Ali, milyen szomorú is, hogy sorsod nem Egyiptomba sodort: mennyi gyönyörű finom angol ladynek mutogathatnád Tut-Ankh-Amen kincseit. Talán magadnak is volnának már tevéid, vagy legalább egy árva csacsid és nem kellene gyalog talpalnod mostoha afrikai hazád sütögető homokjában. De hát Alit szerénységre nevelte az élet. A rabszolgakaraván, amelylyel ősei összeláncoltan felkerültek ide a tenger mellé, valahonnan a Szudán mélyéből, az is csak a saját talpán (ez az igazi talpas autó) tette meg a keserves utat. Svájci és német útitársam — akikkel a máltai hajón ismerkedtem meg, együtt róttuk a békés La Valetta napfényes utcáit — óva intettek, el ne induljak egyedül Alival „a sivatagba“. Már ők inkább együtt rándulnak ki teveháton: hárman lesznek, ha tevehajcsárjaik rosszban sántikálnának. Nekem lett igazam. Ifjú barátaim csalódottan tértek meg késő este, fáradtan, elcsigázva. Arabjaik nem maradtak kinn velük a sivatagban. Pedig ők a holdvilágos éjszaka romantikája kedvéért szánták rá magukat a kirándulásra, hogy ízelítőt kapjanak a karavánélet ezeregyéji csodájából A húszesztendős Sven Hedint is megbűvölte ez a karavánromantika perzsiai útjában. Költői színekkel teszi a tábort ülő karaván tarka nyüzsgését, a csillag világos éjszakában lomhán lépegető öszvérek csengetvüinek álmosító csilingelését. Kétórai út után a porzófinomságú mély homokban, sötét agyagodú elé érünk. Ali bekiált a barlanglakásba. Kibújik egy kéktógás néger, amolyan százszázalékos. Ali egészen sápadt mellette, csokoládéképével. Kezet fognak. Négerem hehezetes arab nyelven bemutat a ház urának. Kedvesen biztatnak, heverjek le a gyékényre, a pálmalevél-tető árnyékába. — Itt ebédelünk — magyarázza kísérőm. — Hát a híres arab kávéházzal mi lesz? — Ez az. Belépek a füstös odúba. Egy agyagpadka, rajta néhány bádog. Az egyikben cukor. A padronét éppen a süvegcukor szétcsapkodása közben zavartuk meg. Leheveredek a pálmatető alatt. Ali csupa figyelem. Még a fejem alját is eligazítja, ő meg törökülésben helyet foglal mellettem. Testőr, inas, cicerone egy személyben. Alig hogy körülnézek, mintha a föld alól bújtak volna ki az emberek, megnépesül a gyékény. Fehérburnuszos, fehér alsóruhás marcona arab legények szállingóznak a „kávéházba“. Sorra leguggolnak, néhány soldot vetnek a földre — a tea árát. Kis arab fiú forralja a teát guggon ülve. Pálinkáspoharak kerülnek elő. Azokba csurgatja bele az első öntetet a kannából egy méter magasságból. Bámulatos ügyességgel célozza meg a pohárkát, majd felkapja, megforgatja s már dönti is vissza a kannába. Négyszer megismétli a próbát. Akkor sorba teleönti a földre állogatott három-négy poharat a zavaros itallal. Néhány mandulát hajít bele. Az első poharat átnyújtja nekem, idegen vendégnek, a második Alié. A törzsvendégek várjanak. Soha nem ittam ehhez fogható felséges teát. Sűrű, tapadós, édes, megfogja a pohár falát. Az arab kávé is pompás, de nem is hasonlítható az arab teához. Érdemes volna ismerni a nyitját, mitől olyan jóízű. Körben járnak a poharak. Amikor megint rámkerül a sor, másodszor, negyedszer is felhajtom az ízes, forró, édes italt. Felüdít, hevít és hűsít. Időközben megfől a tojás. Valaki zöldpaprikát kerít. Lefaragok egy vékony szeletkét. Ravaszdian lesik a hatást. Nem akarom elrontani az örömüket. Bekapom a paprikát. Cipót, cukrot nyelek utánna. Fújom a számat. Ali, meg az arabok majd megpukkadnak. Hamarosan összemelegszünk — nem is csoda ebben az ernyesztő forróságban. Ameddig eljuthat a magános utas Tripoliból a kormányzóság engedélye nélkül, vagy engedélyével, védi az olasz tekintély. Bár hiszen a magamfajta elkalandozó vándort nem nagy sor lenne eltüntetni a sivatagban vagy a mérhetetlen arab pusztaságban. Van valami izgalmas romantikait az ilyen céltalan bolyongásban. Örök nosztalgia hajszol bennünket a messzeségbe, tovább, tovább, valahová, ahol máskép zajlik az élet, mások az emberek, más a táj és más égbolt borul fölénk. Bármily messze földre jussak, idegen városba, megrohan a vágy, hogy tüstént elinduljak a város falain túlra ahol kitágul a határ.........Utazni reménykedőn édesebb öröm, mint a megérkezés“ — mondja Stevenson Delelő arabjaim sorra eltünedeznek, hogy visszatérjenek munkájukhoz az oázisba. Bármily andalító is a szunyókálás ott az ösztövér karókra teregetett pálmalevelek ernyője alatt, hív a kötelesség, kerget a kíváncsiság. Ali talán titkon remélte, hogy majd elnyom a déli nap forrósága és lemondok a homokbuckákról. De azért készségesen felszökik ő is. Kifizetem a hallatlanul olcsó lakomát, kezet fogok a barlangi teaház fekete gazdájával. Elindulunk ketten a híres dűnékhez. A szomszédos kis falu lapostetejű, fehér házain túl feltűnik csakhamar az első sárga homokbucka. Valóságos homokhegy. Elnyomhatatlan az a sejtésem, hogy az egyiptomiak az ilyen homokbuckákról másolták piramisaikat. Bokáig süppedezve a szűzi homokban, megrohamozzuk a homokhegyet. Fenn állunk a tetőn. Köröskörül újabb és újabb homokhegyek meredeznek. Rajtuk túl, ameddig a szem ellát, kopár tevelegelők. A kérlelhetetlen napfény szikrázó tűzesőt zuhogtat le ránk. A homokhalom túlsó oldalán lerohanok a buckák völgyébe. Mint a tengeren úszó hullámvölgy mélyén, nem látok egyebet a homoktengernél. Házak közé érünk. Megcsodálom az ősi öntözőkutat az oázisban. A mód, ahogy a megmerített tömlőt felvontatják, évezredes. Krisztus korában is ugyanígy hajszolták naphosszat a vontató tehenet ideoda a számára vájt árok lejtős gödreiben. Elindulunk hazafelé. Egyre-másra ballagnak el mellettünk a himbáló tevék a város felé. Ali mindegyiknek ismeri a gazdáját. Egyikkel szóbaered. Úgy látszik, a teve is érti az arab beszédet. Térdre ereszkedik. Az arab kimászik az üres kosárból és barátságosan integet, kapaszkodjam fel. Egy rándulás, a teve talpraszökik és én ott trónolok a magasban a sivatag hajójának árbockosarában. A tevehajcsár ügestésre nógatja állatját. Ennél már csak az a nyargalásom volt keservesebb és kacagtatóbb, amikor útitársaimmal négyen, négy csacsi hátán, kirándultunk a tripoli környéki tengerpartra, messze túl a város falain. A csacsikat úgy ráncigáltuk magunk után, míg csak a kötőfék a markunkban nem maradt. Ettől fogva tolni kellett őket. A csacsivezető arab kölykök bízvást kiengedhettek a városból bölcs szamaraikkal, tudták jól, hogy „velük vagy rajtuk“ (spártai hős módjára) visszakerülünk. Úgy is lett. A város kapujában vártak ránk a kis sihederek. -A csökönyös csacsik, mihelyt meglátták kis kínzóikat, olyan szapora ügetésbe fogtak, hogy mellettük loholó gazdáik alig győzték az iramot velük. De azért eszeveszetten csapkodtak és örökös terri-barrál ordításukkal úgy megvadították a szamarakat, hogy a fürge konflisok sorra lemaradtak mellőlünk. így vágtattunk végig diadalmenetben Tripoli városán, szamárháton. Séta a Líbiai-sivatagban Magyar Nemzet Lélek , hegytetőn aludt az erdő, erdő szélén aludt a ház, csillagok jártak lenn az égen és a mélytitkú csendességben aludt az élet és a láz. A magasban fenyők figyeltek, álltak mezőn, szavuk se volt, erdő ölén aludt a csend, madár se szólt és messze fent a ház fölött megállt a hold. Bogár se mozdult, ág se rezdült, s mint szent szertartás papjai — a hegy vállán aludt a ház — álltak a ház körül a fák kinyújtott alvó karjai. Aludt a ház... A fehér polcon egy mázas korsó pillogott, szó őrölt a vén gerendában, a kilincs is aludt magában, csak a vaskályha dobogott. Nem hangzott szó az alvó csendbe, nem zúgott benne semmi más, csupán a növő sorok rendje: békesség szállt alá a hegyre s teltek a lapok ... egyre más ... Szállott a füst... kék áhitat... és nőttek, nőttek a sorok ... Éjfélre járt, csillag se rebbent, esak álmos lepkék szárnya ribbent s a lélek lángja lobogott. Bogár se mozdult, ág se rezdült, s mint szent szertartás papjai, a hegy vállán aluvó házat úgy állták körül most a fáknak kinyújtott áldó karjai. A hegytetőn aludt az erdő, aludt a ház, a föld, az ég. Csillag se járt a sötét éjben, az alvó titka csendességben csak a teremtő lélek élt. A magasban fenyők figyeltek,, álltak mezőn, szavuk se volt, erdő ölén aludt a csend, madár se szólt és messze fent a ház fölött megállt a hold. ROLKA MARGIT 9 Amerika felfedezése a tizennyolcadik században Nagy Péter cár élete végéig nem tudta meg, meddig terjed keleten és északon hatalmas birodalma: átnyúlik-e Észak-Amerika szárazföldjébe? Ha igen, akkor jövő terjeszkedésének úgyszólván nincsen határa. Ha nem, akkor meg — úgy remélte — vízi úton juthat el Ázsia megkerülésével, északon, Kínába és Indiába. Ennek az északkeleti átjárónak a felderítése éveken át izgatta a nagy cárt. Az angolok már a XVI. század derekán megkezdték az átjáró ostromát. Chancellor elérte a Dvinát és Rettenetes Iván cár vendégeként Moszkvában telelt. Ekkor alapították meg orosz és angol kereskedők a moszkvai társaságot és a gyorsan felvirágzó Arhangolszk városát a Jegestenger partján. Ekkoriban indul meg Szibéria felfedezésének és meghódításának évszázados kalandja. Jennák kozák bandavezér, az „orosz Pizarro“, leigázza Szibéria őslakóit, köztük a mi békés halász-vadász északi testvéreinket: vogulokat, osztyákokat. A hollandusok sem maradtak tétlenül. Megalapították a hollandus fehértengeri kereskedelmi társaságok Barents három hajója 1594-ben kelt útra észak felé. Az oroszok 1578-ban alapítják meg Tobolszk városát az Irlcs mellett, 1604-ben Tomszkot az Oh mellett, 1619-ben Jeniszejszket majd Krasznojarszkot, 163£-lyen Jakutszkot a jakutok földjén. 1639-ben átlépik az oroszok a Csendes-óceán vízválasztóját, hét évvel később felfedezik a Balatonunknál ötvenötszörte nagyobb Bajkál-tavat. Ignatiev 166-ban elmerészkedik a csukcsok földijére. A kozák Desnev 1648-ban állítólag megkerüli vízi úton Ázsia északkeleti fokát, felfedezi a később Beringről elnevezett tengerszorost. Desnev jelentése sohasem jut el Moszkvába, de kortársai és utódai színes tudósításokat küldenek a cárnak, ecsetelik honfoglaló érdemeiket. Nagy Péter kifaggatja a hírhozókat: meddig terjed a szárazföld, merre folynak a folyók, miféle népek laknak arrafelé, így szedegeti össze a földrajzi, természetrajzi és gazdasági adatokat birodalma ködbevesző határairól. 1711-ben Popov Ázsia északkeleti fokáról visszatérve hírt hoz a Diomedes-szigetekről és a keletre elterülő szárazföldről. Ez csak Amerika lehet. Nagy Péter cár régóta dédelgetett tervét megérlelik az egyre izgatóbb és biztatóbb hírek. Fél évvel halála előtt, 1725-ben írásba foglalja parancsát a további kutatásokra: „Kamcsatkában vagy valami más helyen építsenek egy vagy két hajót. Vitorlázzanak el a part mentén északnak, derítsék fel, összefügg-e ez a part és hol az amerikai szárazfölddel ... Szánjanak partra, ipák le és térképezzék az ismeretlen földet." Így indul meg cári parancsra a nagy északi expedíció. Az orosz világba lakni törekvések mellett tudományos érdeklődés is fűti a cárt. Valóságos nemzetközi vállalkozássá szélesedik ez a kutatás: oroszok, németek, franciák, angolok és dánok is részt vesznek benne. Vezetője is dán, a már húsz éve orosz szolgálatban álló Vitus Bering tengerészliszt. Segítőtársai a dán Spanberg és az orosz Csirikov. Bering huszonöt emberével 1725 februárjában hagyja el Pétervárt, az új orosz fővárost. Kimondhatatlan küzdelmekkel verődnek el a Csendesóceán partjára, Kamcsatkában hajót éretlenek s negyedfél évi előkészület után elindulnak a néhány hétig tartó útjukra. Csukcsokkal találkoznak. Ezek egyetlen szigetről tudnak a tengerben, szárazföldről nincs tudomásuk. Bering Ázsia keleti fokán meggyőződik, hogy a part nyugatnak kanyarodik. Ezzel beéri. Visszafordul. Visszatérőben megpimnlja a Diomedes-szigeteket. Ő nevezi el így. Ha felszáll a köd, innen megláthatja Amerika partjait. Ez a Diomedes-sziget középütt van két világrész között, a 92 km széles Bering-szoros közepén. Elhagyatott, kietlen földdarab, olyan messzire keleten, hogy ott már a nyugati hoszszúság délköreit jelzi a térkép. Ha van tája a világnak, ahova nem hat el a most dúló háború hullámverése, azt hinnék ez az. ÉS még sincs így. Nemrégiben olvastuk, hogy ezen az Alaszkához tartozó magányos szigeten és Alaszka nyugati fokán sokmillió dollár költséggel légi támaszpontot épített Amerika. Ez a védelmi berendezés egymaga négyszer anynyiba került az Egyesült Államoknak, mint amennyiért egész Alaszkát megvásárolta 1867-ben az oroszoktól ♦ Bering Kamcsatkában tölti megint a telet. Júniusban száll ismét hajóra, hogy felkutasson valami földséget kelet felé. Két nap múlva erről az útjáról is visszafordul. Ha még csak egy nap tovább hajózik, meglátja azt a szigetet, amely később végső nyughelye lett. Szárazföldi úton gyors iramban száguld hazafelé. Nyolc hónappal később — ötévi távollét után — jelenti Anna cárnőnek, de semmivel sem bizonyítja, hogy Ázsiát és Amerikát tenger választja el. Sejtelme sincs róla, hogy az a tenger csak tengerszoros s hogy ez a vizi út majdan az ő nevét fogja viselni. Beringnek sikerül elfogadtatnia újabb kutató útja tervét, ígéri, hogy kikutatja a Kamcsatkától keletre elterülő földet— Amerikát? —, a Japánba vivő tengeri utat, térképezi Japánt és a Jeges-tenger szibériai partvidékeit. 1733 tavaszán elindul ismét nagyszámú emberével Oohock felé. Vele vannak régi útitársai: Spanberg és Csirikov. Spanbergnek Japánt kell térképeznie, ő Amerikába készül áthajózni Csirikoval. Évekbe telik, amíg irdatlan felszerelésével elvergődik a Távol-Keletre és megépíti viitorlásait Spanberg 1739-ben végre írtra kel hajóján Kamcsatkából Japánba. Bering csak a következő ősszel indulhat Két hajója van: A „Szent Péter“ és a „Szent Pál“. A „Szent Péter“ hajón útitársa Georg Wilhelm Steller német temészetvizsgáló. Ő Írja meg később az emlékezetes kutató út viszontagságos történetét. Kamcsatka egyik öblében töltik a telet. A kikötőt két hajójukról Petropavlovszknak nevezik el. Ma is ez a neve. 1741 júniusában kedvező széllel vitorláznak el. Együtt kellene maradniuk, de a sűrű ködben csakhamar elszakadnak egymástól. Soha többé nem látják egymást. Csirikov hat hét nyilva eléri az erdős amerikai partot. Tíz embert csónakon partra küld. . Beesteledik, emberei nem térnek vissza. Egy hétig vár reájuk. Akkor a másik csónakon négy jól felfegyverzett embert küld utánuk. Ezeknek is nyomuk vész. Mi történt velük? Soha ki nem derül. Bering hajója is a balsors üldözi. Július végén eléri az amerikai partot. Sűrű, sötét erdő, mögötte hófödte hegyormok szikráznak. Amerika! A rég áhított cél megpillantása felvillanyozza őket. Csak Bering nem tud örülni. Ínye megdagadt, tagjai megmerevedtek. A sarkvidéki utazóik félelmes betegsége, a súly (szkarbut) ledönti lábáról. 61 éves". Halálosan fáradt. Rémülettel tölti el a gondold, hogy idegen, ismeretlen földön kelljen telelniük. Partra küld egy csoportot, friss vízért, de megparancsolja, haladéktalanul térjenek viszsza. Steller, a természetbúvár, hiába kérleli, követeli, maradjanak. Végre is nem azért jöttek, hogy amerikai vizet vigyenek Ázsiába, Bering hajthatatlan. Visszafordul nyugat felé. Kikeveredve a parti szigetek útvesztőjéből, a nyílt tengeren viharba kerülnek. Éhség, aelegség tömegesen pusztít közöttük. November közepén megfeneklik a hajó egy homokzátonyon. Szerencséjükre a hajó roncsát a hullámok átemelik a zátonyon. Mentve vannak. Staller a lelke, szellemi vezére a hajótörötteknek. De ő is így jellemzi sorsukat. ..ínség, ruhátlanság, fagy, eső, betegség, türelmetlenség és két,ségbeesés mindennapi társunk.“ A hajótöröttekbe némi reményt önt, amikor észreveszik, hogy van vad a szigeten. Nem fognak éhen veszni. Bizonyos, hogy ember még nem tette lábát erre a földre, az állatok kíváncsian köréjük gyűlnek. Első nap hatvan két rókát ütnek le fejszével, második nap még többet. A rókák zavarják őket munkájukban, eltopdossák eleségüket, ruháikat, szerszámaikat. A nagybeteg Bering helyett Waxel veszi át a parancsnokságot. „Mi fiatalabbak — írja — talpra álltunk, lelki erőnk visszatért, elhatároztuk, hogy mindent elkövetünk életünk megmentésére.“ — Bering állapota rohamosan hanyatlik: ott temetik el 1741 decemberében — most kétszáz esztendeje —, azon a szigeten — Ázsia és Amerika szárazföldje között —, amely most az ő nevét viseli. Az utókor nem volt hálátlan emlékéhez. A Bering-szoros, Bering-tenger és Bering szigete minden térképem méltóan örökíti meg a sokat szemetett utazó emlékét. Cook kapitány, a XVIII. század nagy angol felfedezője, aki fél évszázaddal később maga is áthatolt a szoroson Amerika északi partvidékére, elismeréssel írja róla, hogy „balsorsából sok ember jóléte fakadt. Az orosz nemzet is sokat köszönhet neki.“ TELEFONSZÁMAINK: Szerkesztőség .... »128-428 Kiadóhivatal .... »126-726 Nyílttéri hirdetésosztály »120-130