Magyar Nemzet, 1942. március (5. évfolyam, 49-73. szám)

1942-03-24 / 68. szám

*TOD, 1942 MÁRCIUS 24. Halász Gyula: Mezítlábas négerem, Ali, unszol, menjek el vele a sivatagba. Olyan homokbuckákkal kecsegtet, hogy a Líbiai-sivatag kellős közepén sin­csen különb. Alival a Leptis Magnába járó postaautó állomásán ismerkedtem meg. Ott szokott őgyelegni a pia­con, a Tripoliba vetődő idegenekre vadászik. Szegény, mint a mecset egere. Ha valakiről, róla elmondható, hogy arcának verejtékével keresi meg ebédjét. Vele vásároltatom be kéttagú expedícióm „készleteit“: to­jást, sajtot, miegyebet. Fejemet át­kötöm egy fehér zsebkendővel (ka­lapomat odaát hagytam Siracusá­­ban, hogy kevesebb gondom le­gyen) •— indulhatunk. Szerényebb felszereléssel aligha kelt útra­ va­laha kutatóraj a sivatagba. Dicső elődeim: Rohlfs, Nachtigal, Cha­­vannes, meg a többiek, méltán megirigyelnének... Tripoli árkádos, modern főutcá­ján ballagunk ketten vándorolt ki­felé a városból. A házak egyre laposabbra tör­­pülnek, majd végleg elfogynak. Agyagfalak közé szorult mély út­ban bandukolunk. Ilyennek képze­lem a lösszbe vájódó kínai mély­­utakat. Csak ott aligha állnak sor­falat a legyező­­pálmák. Váltig bámulom Alit, hogy nem kapkodja a lábát a sütögető tüzes homokban. — Csak nem a homok­ban akarja megsütni a tojást ebédre? — villan eszembe. — És nem a teve gyomrából csapolt vizet itat-e majd velem, ha megszomja­zom? Nyakukat méltóságosan himbáló tevék lépegetnek hosszú sorban a város felé. — A sivatag hajói — jegyzem meg elmésen. —■ Kíváncsi vagyok, Afrikában tudják-e? — Sí, sí, i piroseofi della deseria ismétli meg^guidám. Ragaszkodom hozzá, hogy ola­szul beszéljek kísérőmmel, de ő mindenáron angolra meg németre fordítja a szót. Úgy látszik, Afriká­ban nem ismerik a mondást az arabus nyelvről. Ali ugyan tud ara­busul, sőt csak arabusul tud. No meg olaszul. Halálosan megsértőd­nék, ha négernek nézném. Hát né­gernek csakugyan mindössze het­venöt százalékos. Újabban így mondják. Ahogy fogynak a házikók és a mélyút agyagfalába vájt odulaká­­tok, Ali is kifogy lassanként az ő két-három német és angol monda­tából. Pajkos történetét a német grófnőről és az angol lordról, aki­ket ugyancsak ő vezetett a ,,dűné“­­hez, már olaszul beszéli el. — Guida, gájd — ismételgeti lep­lezetlen büszkeséggel, hogy­ nem valami ágrólszakadt öreg legény ám ő, hanem a Fremdenführer. Fiatal éveiben Berlinben járt. Éle­tének nagy romantikus emléke. Kedves, lelkes öreg Ali, milyen szomorú is, hogy sorsod nem Egyiptomba sodort: mennyi gyö­nyörű finom angol ladynek muto­gathatnád Tut-Ankh-Amen kincseit. Talán magadnak is volnának már tevéid, vagy legalább egy árva csa­csid és nem kellene gyalog talpal­nod mostoha afrikai hazád sütö­gető homokjában. De hát Alit szerénységre nevelte az élet. A rabszolgakaraván, amely­­lyel ősei összeláncoltan felkerültek ide a tenger mellé, valahonnan a Szudán mélyéből, az is csak a saját talpán (ez az igazi talpas­ autó) tette meg a keserves utat. Svájci és német útitársam — akikkel a máltai hajón ismerked­tem meg, együtt róttuk a békés La Valetta napfényes utcáit — óva in­tettek, el ne induljak egyedül Ali­val „a sivatagba“. Már ők inkább együtt rándulnak ki teveháton: hárman lesznek, ha tevehajcsárjaik rosszban sántikálnának. Nekem lett igazam. Ifjú barátaim csalódottan tértek meg késő este, fáradtan, elcsigázva. Arabjaik nem maradtak kinn velük a sivatagban. Pedig ők a holdvilágos éjszaka ro­mantikája kedvéért szánták rá ma­gukat a kirándulásra, hogy ízelítőt kapjanak a karavánélet ezeregyéji csodájából A húszesztendős Sven Hedin­t is megbűvölte ez a karavánromantika perzsiai útjában. Költői színekkel teszi a tábort ülő karaván tarka nyüzsgését, a csillag világos éjszaká­ban lomhán lépegető öszvérek csen­­getvüinek álm­osító csilingelését. Kétórai út után a porzófinom­­ságú mély homokban, sötét agyag­odú elé érünk. Ali bekiált a bar­langlakásba. Kibújik egy kéktógás néger, amolyan százszázalékos. Ali egészen sápadt mellette, csokoládéképével. Kezet fognak. Négerem hehezetes arab nyelven bemutat a ház urá­nak. Kedvesen biztatnak, heverjek le a gyékényre, a pálmalevél-tető árnyékába. — Itt ebédelünk — magyarázza kísérőm. — Hát a híres arab kávéházzal mi lesz? — Ez az. Belépek a füstös odúba. Egy agyagpadka, rajta néhány bádog. Az egyikben cukor. A padronét ép­pen a süvegcukor szétcsapkodása közben zavartuk meg. Leheveredek a pálmatető alatt. Ali csupa figyelem. Még a fejem alját is eligazítja, ő meg török­ülésben helyet foglal mellettem. Testőr, inas, cicerone egy személy­ben. Alig hogy körülnézek, mintha a föld alól bújtak volna ki az embe­rek, megnépesül a gyékény. Fehér­­burnuszos, fehér alsóruhás mar­cona arab legények szállingóznak a „kávéházba“. Sorra leguggolnak, néhány sol­­dot vetnek a földre — a tea árát. Kis arab fiú forralja a teát guggon ülve. Pálinkáspoharak kerülnek elő. Azokba csurgatja bele az első öntetet a kannából egy méter ma­gasságból. Bámulatos ügyességgel célozza meg a pohárkát, majd fel­kapja, megforgatja s már dönti is vissza a kannába. Négyszer megis­métli a próbát. Akkor sorba tele­önti a földre állogatott három-négy poharat a zavaros itallal. Néhány mandulát hajít bele. Az első poharat átnyújtja nekem, idegen vendégnek, a második Alié. A törzsvendégek várjanak. Soha nem ittam ehhez fogható felséges teát. Sűrű, tapadós, édes, megfogja a pohár falát. Az arab kávé is pompás, de nem is hason­lítható az arab teához. Érdemes volna ismerni a nyitját, mitől olyan jóízű. Körben járnak a poharak. Ami­kor megint rámkerü­l a sor, másod­szor, negyedszer is felhajtom az ízes, forró, édes italt. Felüdít, he­vít és hűsít. Időközben megfől a tojás. Valaki zöldpaprikát kerít. Le­faragok egy vékony szeletkét. Ra­­vaszdian lesik a hatást. Nem aka­rom elrontani az örömüket. Beka­pom a paprikát. Cipót, cukrot nye­lek utánna. Fújom a számat. Ali, meg az arabok majd megpukkad­nak. Hamarosan összemelegszünk — nem is csoda ebben az ernyesztő forróságban. Ameddig eljuthat a magános utas Tripoliból a kormányzóság en­gedélye nélkül, vagy engedélyével, védi az olasz tekintély. Bár hiszen a magamfajta elkalandozó vándort nem nagy sor lenne eltüntetni a si­vatagban vagy a mérhetetlen arab pusztaságban. Van valami izgalmas romantikait az ilyen céltalan bolyongásban. Örök nosztalgia hajszol bennünket a messzeségbe, tovább, tovább, va­lahová, ahol máskép zajlik az élet, mások az emberek, más a táj és más égbolt borul fölénk. Bármily messze földre jussak, idegen vá­rosba, megrohan a vágy, hogy tüs­tént elinduljak a város falain túlra ahol kitágul a határ.........Utazni re­ménykedőn édesebb öröm, mint a megérkezés“ — mondja Stevenson Delelő arabjaim sorra eltünedez­nek, hogy visszatérjenek munkájuk­hoz az oázisba. Bármily andalító is a szunyókálás ott az ösztövér karókra teregetett pálmalevelek er­nyője alatt, hív a kötelesség, kerget a kíváncsiság. Ali talán titkon remélte, hogy majd elnyom a déli nap forrósága és lemondok a homokbuckákról. De azért készségesen felszökik ő is. Kifizetem a hallatlanul olcsó lako­mát, kezet fogok a barlangi teaház fekete gazdájával. Elindulunk ket­ten a híres dűnékhez. A szomszédos kis falu laposte­tejű, fehér házain túl feltűnik csak­hamar az első sárga homokbucka. Valóságos homokhegy. Elnyomha­tatlan az a sejtésem, hogy az egyip­tomiak az ilyen homokbuckákról másolták piramisaikat. Bokáig sü­ppedezve a szűzi homok­ban, megrohamozzuk a homokhe­gyet. Fenn állunk a tetőn. Körös­­körül újabb és újabb homokhe­gyek meredeznek. Rajtuk túl, amed­dig a szem ellát, kopár tevelegelők. A kérlelhetetlen napfény szikrázó tűzesőt zuhogta­t le ránk. A homokhalom túlsó oldalán le­rohanok a buckák völgyébe. Mint a tengeren úszó hullámvölgy mé­lyén, nem látok egyebet a homok­tengernél. Házak közé érünk. Megcsodálom az ősi öntözőkutat az oázisban. A mód, ahogy a megmerített tömlőt felvontatják, évezredes. Krisztus korában is ugyanígy hajszolták naphosszat a vontató tehenet ide­­oda a számára vájt árok lejtős göd­reiben. Elindulunk hazafelé. Egyre-másra ballagnak el mellet­tünk a himbáló tevék a város felé. Ali mindegyiknek ismeri a gazdáját. Egyikkel szóbaered. Úgy látszik, a teve is érti az arab beszédet. Térdre ereszkedik. Az arab kimászik az üres kosárból és barátságosan in­teget, kapaszkodjam fel. Egy rándulás, a teve talpraszökik és én ott trónolok a magasban a sivatag hajójának árbockosarában. A tevehajcsár ügestésre nógatja ál­latját. Ennél már csak az a nyar­­galásom volt keservesebb és kacag­­tatóbb, amikor útitársaimmal né­gyen, négy csacsi hátán, kirándul­tunk a tripoli környéki tengerpartra, messze túl a város falain. A csa­csikat úgy ráncigáltuk magunk után, míg csak a kötőfék a mar­kunkban nem maradt. Ettől fogva tolni kellett őket. A csacsivezető arab kölykök bízvást kiengedhettek a városból bölcs szamaraikkal, tud­ták jól, hogy „velük vagy rajtuk“ (spártai hős módjára) visszakerü­lünk. Úgy is lett. A város kapujá­ban vártak ránk a kis sihederek. -A csökönyös csacsik, mihelyt meg­látták kis kínzóikat, olyan szapora ügetésbe fogtak, hogy mellettük lo­holó gazdáik alig győzték az ira­mot velük. De azért eszeveszetten csapkodtak és örökös terri-barrál ordításukkal úgy megvadították a szamarakat, hogy a fürge konflisok sorra lemaradtak mellőlünk. így vágtattunk végig diadalmenetben Tripoli városán, szamárháton. Séta a Líbiai-sivatagban Magyar Nemzet Lélek , hegy­tetőn aludt az erdő, erdő szélén aludt a ház, csillagok jártak lenn az égen és a mélytitkú csendességben aludt az élet és a láz. A magasban fenyők figyeltek, álltak mezőn, szavuk se volt, erdő ölén aludt a csend, madár se szólt és messze fent a ház fölött megállt a hold. Bogár se mozdult, ág se rezdült, s mint szent szertartás papjai — a hegy vállán aludt a ház — álltak a ház körül a fák kinyújtott alvó karjai. Aludt a ház... A fehér polcon egy mázas korsó pillogott, szó őrölt a vén gerendában, a kilincs is aludt magában, csak a vaskályha dobogott. Nem hangzott szó az alvó csendbe, nem zúgott benne semmi m­ás, csupán a növő sorok rendje: békesség szállt alá a hegyre s teltek a lapok ... egyre más ... Szállott a füst... kék áhitat... és nőttek, nőttek a sorok ... Éjfélre járt, csillag se rebbent, esak álmos lepkék szárnya ribbent s a lélek lángja lobogott. Bogár se mozdult, ág se rezdült, s mint szent szertartás papjai, a hegy vállán aluvó házat úgy állták körül most a fáknak kinyújtott áldó karjai. A hegytetőn aludt az erdő, aludt a ház, a föld, az ég. Csillag se járt a sötét éjben, az alvó titka csendességben csak a teremtő lélek élt. A magasban fenyők figyeltek,, álltak mezőn, szavuk se volt, erdő ölén aludt a csend, madár se szólt és messze fent a ház fölött megállt a hold. ROLKA MARGIT 9 Amerika felfedezése­­ a tizennyolcadik században Nagy Péter cár élete végéig nem tudta meg, meddig terjed keleten és északon hatalmas birodalma: átnyú­lik-e Észak-Amerika szárazföldjébe? Ha igen, akkor jövő terjeszkedésének úgyszólván nincsen határa. Ha nem, akkor meg — úgy remélte — vízi úton juthat el Ázsia megkerülésével, északon, Kínába és Indiába. Ennek az északkeleti átjárónak a felderítése éveken át izgatta a nagy cárt. Az angolok már a XVI. század de­rekán megkezdték az átjáró ostromát. Chancellor elérte a Dvinát és Rette­netes Iván cár vendégeként Moszkvá­ban telelt. Ekkor alapították meg orosz és angol kereskedők a moszkvai társaságot és a gyorsan felvirágzó Arh­angolszk városát a Jegestenger partján. Ekkoriban indul meg Szibéria fel­fedezésének és meghódításának év­százados kalandja. Jennák kozák bandavezér, az „orosz Pizarro“, le­igázza Szibéria őslakóit, köztük a mi békés halász-vadász északi testvérein­ket: vogulokat, osztyákokat. A hollandusok sem maradtak tét­lenül. Megalapították a hollandus fe­­h­értengeri kereskedelmi társaságok Barents három hajója 1594-ben kelt útra észak felé. Az oroszok 1578-ban alapítják meg Tobol­szk városát az Irlcs mellett, 1604-ben Tomszkot az Oh mellett, 1619-ben Jeniszejszket majd Kraszno­­jar­szkot, 163£-lyen Jakutszkot a ja­kutok földjén. 1639-ben átlépik az oroszok a Csendes-óceán vízválasztó­ját, hét évvel később felfedezik a Balatonunknál ötvenötszörte nagyobb Bajkál-tavat. Ignatiev 166-ban elme­részkedik a csukcsok földijére. A kozák Desnev 1648-ban állítólag megkerüli vízi úton Ázsia északkeleti fokát, felfedezi a később Beringről elnevezett tengerszorost. Desnev jelentése sohasem jut el Moszkvá­ba, de kortársai és utódai színes tudósításokat küldenek a cár­nak, ecsetelik honfoglaló érdemeiket. Nagy Péter kifaggatja a hírhozó­kat: meddig terjed a szárazföld, merre folynak a folyók, miféle népek lak­nak arrafelé, így szedegeti össze a földrajzi, természetrajzi és gazda­sági adatokat birodalma ködbevesző határairól. 1711-ben Popov Ázsia északkeleti fokáról visszatérve hírt hoz a Dio­­medes-szigetekről és a keletre elte­rülő szárazföldről. Ez csak Amerika lehet. Nagy Péter cár régóta dédelgetett tervét megérlelik az egyre izgatóbb és biztatóbb hírek. Fél évvel halála előtt, 1725-ben írásba foglalja pa­rancsát a további kutatásokra: „Kamcsatkában vagy valami más helyen építsenek egy vagy két hajót. Vitorlázzanak el a part mentén északnak, derítsék fel, összefügg-e ez a part és hol az amerikai száraz­földdel ... Szánjanak partra, ipák le és térképezzék az ismeretlen földet." Így indul meg cári parancsra a nagy északi expedíció. Az orosz vi­lágba lakni törekvések mellett tudo­mányos érdeklődés is fűti a cárt. Valóságos nemzetközi vállalkozássá szélesedik ez a kutatás: oroszok, né­metek, franciák, angolok és dánok is részt vesznek benne. Vezetője is dán, a már húsz éve orosz szolgálatban álló Vitus Bering tengerészliszt. Segítő­társai a dán Spanberg és az orosz Csirikov. Bering huszonöt emberével 1725 februárjában hagyja el Pétervárt, az új orosz fővárost. Kimondhatatlan küzdelmekkel verődnek el a Csendes­­óceán partjára, Kamcsatkában hajót éretlenek s negyedfél évi előkészület után elindulnak a néhány hétig tartó útjukra. Csukcsokkal találkoznak. Ezek egyetlen szigetről tudnak a tengerben, szárazföldről nincs tudomásuk. Be­ring Ázsia keleti fokán meggyőződik, hogy a part nyugatnak kanyarodik. Ezzel beéri. Visszafordul. Visszatérőben megpi­mnlja a Dio­­medes-szigeteket. Ő nevezi el így. Ha felszáll a köd, innen megláthatja Amerika partjait. Ez a Diomedes-sziget középütt van két világrész között, a 92 km széles Bering-szoros közepén. Elhagyatott, kietlen földdarab, olyan messzire ke­leten, hogy ott már a nyugati hosz­­szúság délköreit jelzi a térkép. Ha van tája a világnak, ahova nem hat el a most dúló háború hullámverése, azt h­innék ez az. ÉS még sincs így. Nemrégiben olvastuk, hogy ezen az Alaszkához tartozó magányos szige­ten és Alaszka nyugati fokán sok­millió dollár költséggel légi támasz­pontot épített Amerika. Ez a védelmi berendezés egymaga négyszer any­­nyiba került az Egyesült Államok­nak, mint amennyiért egész Alaszkát megvásárolta 1867-ben az oroszoktól ♦ Bering Kamcsatkában tölti megint a telet. Júniusban száll ismét hajóra, hogy felkutasson valami földséget kelet felé. Két nap múlva erről az útjáról is visszafordul. Ha még csak egy nap tovább hajózik, meglátja azt a szigetet, amely később végső nyug­helye lett. Szárazföldi úton gyors iramban száguld hazafelé. Nyolc hónappal ké­sőbb — ötévi távollét után — jelenti Anna cárnőnek, de semmivel sem bizonyítja, hogy Ázsiát és Amerikát tenger választja el. Sejtelme sincs róla, hogy az a tenger csak tenger­szoros s hogy ez a vizi út majdan az ő nevét fogja viselni. Beringnek sikerül elfogadtatnia újabb kutató útja tervét, ígéri, hogy kikutatja a Kamcsatkától keletre el­terülő földet­­— Amerikát? —, a Ja­pánba vivő tengeri utat, térképezi Japánt és a Jeges-tenger szibériai partvidékeit. 1733 tavaszán elindul ismét nagy­számú emberével Oohock felé. Vele vannak régi útitársai: Spanberg és­­ Csirikov. Spanbergnek Japánt kell térképeznie, ő Amerikába készül át­hajózni Csirikoval. Évekbe telik, amíg irdatlan felszerelésével elvergő­­dik a Távol-Keletre és megépíti vi­i­torlásait Spanberg 1739-ben végre írtra kel hajóján Kamcsatkából Japánba. Be­ring csak a következő ősszel indulhat Két hajója van: A „Szent Péter“ és a „Szent Pál“. A „Szent Péter“ hajón útitársa Georg Wilhelm Steller német tem­észetvizsgáló. Ő Írja meg később az emlékezetes kutató út viszontagsá­gos történetét. Kamcsatka egyik öblében töltik a telet. A kikötőt két hajójukról Petro­­pavlovszknak nevezik el. Ma is ez a neve. 1741 júniusában kedvező széllel vitorláznak el. Együtt kellene marad­niuk, de a sűrű ködben csakhamar elszakadnak egymástól. Soha többé nem látják egymást. Csirikov hat hét nyilva eléri az erdős amerikai partot. Tíz embert csónakon partra küld. . Beesteledik, emberei nem térnek vissza. Egy hétig vár reájuk. Akkor a másik csónakon négy jól felfegyverzett embert küld utánuk. Ezeknek is nyomuk vész. Mi történt velük? Soha ki nem derül. Bering hajója­­ is a balsors üldözi. Július végén eléri az amerikai par­tot. Sűrű, sötét erdő, mögötte hó­födte hegyormok szikráznak. Ame­rika! A rég áhított cél megpillantása felvillanyozza őket. Csak Bering nem tud örülni. Ínye megdagadt, tagjai megmerevedtek. A sarkvidéki utazóik félelmes betegsége, a súly (szkarbut) ledönti lábáról. 61 éves". Halálosan fáradt. Rémülettel tölti el a gondo­ld, hogy idegen, ismeretlen földön kelljen telelniük. Partra küld egy csoportot, friss vízért, de megparan­csolja, haladéktalanul térjenek visz­­sza. Steller, a természetbúvár, hiába kérleli, követeli, maradjanak. Végre is nem azért jöttek, hogy amerikai vizet vigyenek Ázsiába, Bering hajt­hatatlan. Visszafordul nyugat felé. Kikeveredve a parti szigetek út­vesztőjéből, a nyílt tengeren viharba kerülnek. Éhség, a­elegség tömegesen pusztít közöttük. November közepén megfeneklik a hajó egy homokzáto­­nyon. Szerencséjükre a hajó roncsát a hullámok átemelik a zátonyon. Mentve vannak. Staller a lelke, szellemi vezére a hajótörötteknek. De ő is így jellemzi sorsukat. ..ínség, ruhátlanság, fagy, eső, betegség, türelmetlenség és két­,­ségbeesés mindennapi társunk.“ A hajótöröttekbe némi reményt önt, amikor észreveszik, hogy van vad a szigeten. Nem fognak éhen veszni. Bizonyos, hogy ember még nem tette lábát erre a földre, az ál­latok kíváncsian köréjük gyűlnek. Első nap hatvan két­ rókát ütnek le fejszével, második nap még többet. A rókák zavarják őket munkájukban, eltopdossák eleségüket, ruháikat, szerszámaikat. A nagybeteg Bering helyett Waxel veszi át a parancsnokságot. „Mi fia­­­talab­bak —­ írja — talpra álltunk, lelki erőnk visszatért, elhatároztuk, hogy mindent elkövetünk életünk megmentésére.“ — Bering állapota rohamosan hanyatlik: ott temetik el 1741 decemberében — most kétszáz esztendeje —, azon a szigeten — Ázsia és Amerika szárazföldje között —, amely most az ő nevét viseli. Az utókor nem volt hálátlan emlé­kéhez. A Bering-szoros, Bering-tenger és Bering szigete minden térképem méltóan örökíti meg a sokat szeme­tett utazó emlékét. Cook kapitány, a XVIII. század nagy angol felfedezője,­­ aki fél évszázaddal később maga is áthatolt a szoroson Amerika északi partvidékére, elismeréssel írja róla, hogy „balsorsából sok ember jóléte fakadt. Az orosz nemzet is sokat kö­szönhet neki.“ TELEFONSZÁMAINK: Szerkesztőség .... »128-428 Kiadóhivatal .... »126-726 Nyílttéri hirdetésosztály »120-130

Next