Magyar Nemzet, 1942. október (5. évfolyam, 223-248. szám)

1942-10-30 / 247. szám

6 PINTER, T1*1 cmm SB. Magyar Nemzet Kritikai ekfiók Reményik Sándor halálának évfordulója sok adalékkal gyarapította a tavaly elhunyt erdélyi költő emlékét és portréját. A Király utca és Minoritatika sarkán levő Korda-házon emléktábla jelöli Reményik Sándor születésének helyét. Az emléktábla két lényeges mozzanatot örökít meg. Először: a Reményik név mellett hirdeti, hogy a költő Végvári is volt. Erre valóban szükség van, mert Reményük képe csak a Végvári-vonásokkal teljesedik ki Valami különös kettősség ez, amely jellemző a rejtve befelé vérző költő és a kifelé néha oly harcos Lázongó életformájára. A humanista Reményik különválasztotta önmagában a Végvári misszióját. Töbször megszállotta a Végvári elhallgató hangulata, amikor úgy érezte, hogy ,,a röghöz visszatér, mint fökimíves“, vagy pedig „vad tusák közül immáron Istenéhez menekül“ — de az erupciók újra és mindig áttörték a felszín simaságát. Ezért rögzíthette meg az emléktábla immár állandó, epikus jelzőként, hogy a nemzet költője volt. (Az emléktáblának van egy nagy stílustalansága: kiemelkedik a sima falból és egy beljebbfekvő sík felület architektúráját megbontja.) megjegyzi: magyarul szebbek! Persze, hogy szebbek, hiszen sejtelmes, félig értett, tehát költői nyelven vannak írva... A szentistváni Magyarország misztériuma ez: a felvidéki ősök leszármazottja, aki visszajár Dobsinára és a transsylvanizmus apostola lesz. Idegen ajkú, de magyarszívű anyának hősi ajkú fia, Heltai Gáspár. Zrínyi, Petőfi, mintha a kevertfajúak érzelmesebb magyarok lennének, mert övék a magyarrá levés élménye, a titokzatos átlényegülő gyönyörűsége. • Külön probléma Reményik világnézete is, amely — mint Járosi rámutatott — mindig a végső kérdések megoldását kereste. Ezért tudtak érvényesülni lelki fejlődésében a legellentétesebb hatások. Vajda János pesszimizmusát a hivő lélek templomba járásával egyesíti. Az egyetemen a pozitivista, anyagelvű jogbölcsész, Somló Bódog tanítványa, de Böhm Károly idealizmusa és Márki Sándor lelkes historizmusa is leköti, hogy aztán megtalálja az utat a magasságok felé mutató, misztikus Prohászkához, akivel a luteránus költő benső kollokviumokat tart . . . Imre Sándor figyelő szeme a gyermekkortól a Végvári-versekig kíséri és orvosaival költői levelezést folytat. Fortissimókból és elcsendesülésből épül fel az ő finom lelki konstrukciója. „Fáklyafutó“, aki „begubózva“ él. Elnémult harangokat hallgat és maga is harangszó. Az elsüllyedt Erdély mélyről feltörő harangzúgásában az ő lelkének harangja szólt a legfájóbban. Garázda Péter Mikor Reményik első verskötete, a F Ógyöngyök 1918 tavaszán megjelent ,— már a címében is jelezve különleges „botanikai“ jellegét —, senki sem gondolta volna róla, hogy hamarosan a nemzet költője lesz. Jancsis Elemér, aki nemrég egy füzetben összeállította a Reményik-irodalmat, 1920 előttről semmi adatot nem közöl. Pedig a Tompa Mihályhoz hasonlítható költőről már A Hét 1918 július 21-i száma közölt egy kritikát, amelynek szövege ma is aktuális, amint Járosi Andor mondotta a szomorú évforduló alkalmából tartott előadásában. „Remnervik Sándor lírája — írta 1918-ban A Hét névtelen kritikusa — érzelmi líra, eszmék, reflexiók hullámzása egy félreeső, csöndes öbölben, egy tépelődő, szinte a világgal meghasonlott lélek inkább finomkodó, mint elementáris megnyilatkozása. Nem az érzelmek kohója olvasztja ki a versét, hanem az ész hideg kavicsai köré izzadja a gyöngyöt. A Tér, az Idő, a Művészet, Pompeji, Vajda János szelleme, hit, tudás, eró, gonosz és jó, a forma, mely uralkodik az anyagon. — Íme az ő racionális témái, melyek távol vetik őt modern líránktól, de ezekbe a keresett, külső élményekbe tud beleérezni halk remegéseket, láttat velük mélységeket és ilyenkor a szavak csengő színezüstje, melyel óhil, valóban bőven ömlik ajkairól. Kozmikus fantáziája és végtelen vágya kihunyó és születő világok felé, filozófiai alapból fakad. Saját bevallása szerint nehezen ácsolja a sorokat...“ Ez nyilván a végváriság nélküli Reménnyiket jellemzi. Ez a Reményik éppen a Net-ben jutott először verseivel budapesti szóhoz. Járosi Andor szabadegyetemi előadását valósággal emlékünnepéllyé íratta a közönség áhítata és a szónok templomi inspirációja, mellyel Örmenyik költői szálait egy búskomor életből lelkipásztori pszichológusként ki- frjtelli. Az elnöklő professzor üdvözlés helyett Reményik Sándornak Az én lelkipásztorom ciml versét olvasta fel, amelyben a költő azzal ünnepelte Járosi Andort, hogy ő tanította meg templomi).)rriert okulni. Evangéliumot olvasni. Jöttek ragyogó s zordon versezelben. Jöttek óriás prédikátorok, I s ostoroztak és égbe rágnátok. •—isak ezt a szócskát: „én bűnös nagyok“ Sem bírták őkem úgy érlelni meg. Ahogy le tetted . . . Igen megszívlelendő dolgokat lehetett tanulni Juosi Andor előadásából. Mindenekelőtt azt, hogy a kettőslalkű költőnek hazája is köttő volt: Dobsina és Kolozsvár. Apja Dobsináról származott, anyja szepesi német, nagynénje alig tud magyarul és német fordításban olvassa a Reményik-érseket, de „Gyímesbükk, nagyközség Csík vármegye felcsiki járásában, 6790 lakossal.“ Ennyit találunk erről a legmeszszebb fekvő csángómagyar faluról a lexikonban. Azután még megtudjuk, hogy itt éri el a gyimesi Völgy, a mellékvámhivatal és a vesztegintézet épületénél, 720 méter tengerszín felett való magasságban Románia határát. Azt azonban nem említik fel a lexikonok sem, hogy a két épület mellett ott áll egy harmadik is. Mállóti falu, szétlépett kápolnácska. Hogy ki, mikor építette, a régi ferencjózsefi világban, ma már nem tudják errefelé. A befogadóképessége azonban nem éri el a 300 főt sem. Ráadásul meg ott áll a határsorompó árnyékában, ahol a falu végződik. De hol ennek, a karintiai, meg stájerországi „alm“-rendszerű, szétszórt, a bércek között az alföldi tanyavilág tagoltságára emlékeztető, csupa faházból álló, hét kilométer hosszú kiterjedésű, árva nagy magyar falunak a vége? Onnan bizony, kiváltképpen télen, mikor a farkas is a vackába lapul errefelé, hogyan bíznának az Isten igéjére, „mint szarvas, a híres patakra“ kívánkozó, éltük kegyetlen küzdelmétől eltörődött öregek és gyenge kis iskolásgyerekek elvergődni a templomba. Pedig, ha valahol, hát itt, a katolikus hit valóban „államvallást“ jelent. Magyar missziós küldetést, utolsó mentsvárat. Az impériumváltozás alatt a mi szempontunkból soha eléggé meg nem hálálható munkát végzett itt két pap, a magyar szellemiség e magára hagyott végházának két emberfeletti hősiességű vitéze: Boéz főtisztelendő úr s az utóda, a most itt lungáló katolikus lelkipásztor: György Lajos A lovas lelkipásztor György atya, valóságos aszkétájaként él itt a hivatásának ma is. Mert szegény, nagyon szegény ez a színmagyar, csángó eklézsia. Ahogy Jókai rajzolta valamikor a székelyt, az „Egy az Isten“ regélő soraiban, az egykét errefelé nem ismerik. Gyermekekkel adóznak, a magyarság csorbítatlansági eszméjének. Némelyik portán hat-hét kis csángó kuporog a kemence mellett. Pénzük azonban nincs a gyimesbükkieknek. Mint írtuk, itt, a zúgó erdők ölén, völgyön edvisító, fákat csavargató szelek mindenhál,ly messze eső hazájában nagyon szegény az eklézsia. De ahol, mint (ivölgy főtiszholcodó úr plébániájának ablakán, úgy bevilágít, különös tisztasággal minden avítt bútort a havasok ormán szétterülő rózsaszínű esthajnal csodálatos izzásának visszfénye, a lélek is megtisztul ebben a derűben, oly közel Istenhez, s jól esik, más híján az annyiszor asztalra kerülő, sóval ízesített fekete kenyérből álló vacsora. Mert takarékoskodni kell a főtisztelendő úrnak. Kell a gyengén folydogáló fillér — a ló ablakjára. (György főtisztelendő úr ugyanis lóháton járja be, naponként a hívek szállásait, tel. egészen az erdők tisztásain füstölgő szénégető kalyibákig, favágó kishollókig . Hiszen igaz, még a román idők alatt éppen tíz éve, letették itt a templom alapkövét, minden összerakott pénzét beleölve a község népe a drága felekbe. Olyan szép ünnepséggel, hogy belesajdult a könnyük az örömtől a gyímesbükkieknek. De az alapkőnél további pénz híján, nem jutottak. A begyepesedett alapkő mellett öszszetákolt pajta áll. Itt mond vasárnaponként két misét is a gyímesbükkieknek György főtisztelendő úr. De csak tavasztól őszig. Akkor azután ráborul, a következő rügy fakad ősig a vigasztalan alkony is a katolikus hitéletre, s vele együtt a magyar lelkiségre is. Nem tudjuk, kicsiny magyari mivoltunkban megengedhetjük-e mamunknak azt a bűnös fényűzést, hogy friss regénytémát termeljünk-e ki Gyimesbükkön egy új „Elnémult harangok“ írójának. Ezek az egyszerű, szegénységükben is oly pompás magyarok, átfúrva vágyó, kérő tekintetükkel a tornyosuló bérceket, Budapest felé néznek valami törhetetlen reménykedéssel. Hogy majd feléjük nyúlik a „Duna királynőjének“ bársonyos keze, s épít nekik Istenházát... A cenki földesúr példája Évekkel ezelőtt a címeres kapubellú nagycenki kegyúri templom elött álltam. A helybeli „mester“, az igazgatótanító néhány szóval elmondotta ennek a templomnak a históriáját. Tolnay plébános lelkipásztorkodott az idén Cenken, nádfedeles szegényes templomocskában látva el igével a híveit. A cenki földesúr, Széchényi István ekkor már Döblingben morzsolta tűnő napjait. S oda írt neki Tolnay, hogy építtessen új kegyúri templomot. „Itt, ahol Nyugaton utoljára imádkoznak magyarul“ — írta a plébános „Te ne hagyd tovább magára a temlomépítés ügyét.“ S a gyötrő önmarcangolásban vívódó Széchenyi, döblingi vergődésében, maga vetette papírra a cenki, ma is álló, gyönyörű templom tervrajzát. S fel is építtette, ő, aki azelőtt is annyit adott hazájának a sajátjából... Ez volt a cenki templom születésének története. Ovimnesbükkün keleten imádkoznak utoljára magyarul. A papjuk lelke a Tolnai plébánosé. Csak a Gyímesbükkün nincs Széchényi. Csupán György fölisztelendő úr irkalapra irt, mert jobb papírra nem futotta, kétségbeesetten sikaltó levele fekszik itt, elöttem, az álló szerkesztőségi asztalon ... Lentről a nyomdagépek búgnak, s mintha a bugásukon keresztül folyvást ide hallanám egy vergődő magyar harang szavát, amely nem akar elnémulni. Vájjon akad-e, aki meghallja?! . . Gyimesbükkön nincs „senki földesúr ... ” De talán a magyar haza, a magyar állam amelynek hatalmas erdőbirtokai húzódnak végig a gyimesi völgyön, a nehéz időkben sem feledi el vergődő gyermekeit. S talán meghallják még mások is. Kihuny .László Egy erdélyi csángó falu templomot kér orszerű fegyverek .Várai nemzetnevelésről szóló könyvéről írja Rajniss Ferenc: „Marai könyvét halványzöldre csempézett fürdőkádban kell olvasni, tejüveges villanylámpák alatt, hosszú cigarettaszipkából szívott egyiptomi szivarka füstjében . . . vastag, bolyhos törülközők, angol fürdösös üvegek . .. hűsítő limonádé ernyedt hangulatában s akkor igen érdekes humanisztikus olvasmány...“ Oly élményszerűen, oly szuggesztív erejű stilmövészettel ecseteli Rajniss ezt a nyilas-zöldre csempézett hangulatot, hogy fel kell tételeznünk, ő valóban ilyen környezetben olvasta Márai könyvét... Jó, jó, de hogyan élvezzék ezt a könyvet azok, akiknek nincsen havi hatezer pengős szociális apostoli jövedelmük? Ugyancsak Rajniss írja: „A bolygó zsidó nyughatatlan, rendbontásra és forradalmi lehetőségekre leselkedő, idegen, keleti arculata bontakozik ki egy száraz jelentésből...“ — E fogalmazásból nem tűnik ki világosan, vájjon minden keleti jelleget idegennek tart-e Rajniss, netán azt a magyar költőt is, aki még büszkeséggel hirdette. ..Keleten nőtt törzsöké fámnak.“ Incze Antal irja a Nemzetőrben: .......a szabadságot ma csak kelet felől, a bolsevizmus oldaláról fenyegeti veszedelem“ s újból felidézi az aradi példát: „az aradi tizenháromnak ezt a sorsot ma nem nyugat, hanem kelet felől hozná a végzet.“ Nagyfokú történelmi tájékozatlanság kell ahhoz, hogy a magyar szabadság veszélypólusát ilyen könnyedén tologassuk keletről nyugatra, nyugatról keletre. Hiszen, ha jól emlékszünk, éppen az aradiak sorsát is kétoldalú veszélyezettség pecsételte meg. A Magyarság Útja cikkírója a Kétszeres Jegyzeteket előbb „szomjas zsidó ajkakra csepegtetett nedvekhez“ hasonlítja, a következő sorban viszont a „jobboldali vezető személyekre elhajított parittyakavicsoknak“ minősíti. Mindenesetre meglepően gyors halmazállapotváltozás. A cikkíró stílusművészetének jóvoltából a jegyzetek jegyzője is csodálatos proteuszi alakváltozásra kényszerül. Csintalan vásott sultimé Jacky Cooganból a cikkecske végére már a nyilas orrok körül zümmögő legyecskévé zsugorodik. ..Tűrjük, tűrjük egy ideig, de mikor már boszszantóan csiklandozza orrunkat, elhessegetjük vagy letenyereltül.“ Egy, az elmebeli képességekkel fordítottan arányos tenyér ez utóbbi fenyegetést könnyen valóra válthatja (az eszmevédelemnek eme módszerét már jól ismerjük a múltból), alkalmazását mégis megfontolandónak tartanák: ha engemet is elhessegetnek, vagy pláne letenyerelnek, ki fogja akkor olvasni a Magyarság lljái? uiumni Pedig érdemes olvasni. Legutóbb megtudtuk például a Magyarság aljából, hogy a Bernburg melletti Gierslebenben a fecskék szigorú közlekedési fegyelmet tartanak. Egy pajta ajtószárnyain két kivágás van s a fecskék „kirepüléskor mindig a jobboldali kivágást használják, berepüléskor a baloldalit.“ — Nálunk viszont egynémely jó madarak baloldalról repítek ki s kedvező szelek szárnyán berepültek a jobboldalba. A Nemzetőr egy-két odavetett igény-* jelen megjegyzésünkre hasábos cikkekben szokott válaszolni. Legutóbbi nyílt levelükre szóló reflexiónk rajtunk kívülálló okos következtében a múltbeli korszerű jegyzetekből kimaradt. Miért is elnézést és kis türelmet kérünk a névtelen levélírótól. A Magyarságban olvastuk, hogy egy bizonyos J. Kolnicker nevezetű úr. Drezdában „csekély 8 óra alatt megevett egy főtt és egy sült borjút, utána pedig, hogy gyomrának segítsen az emésztésben, lenyelt 101 darab kavicsot.“ Az eset még 1771-ben történt. Ma már, az aszfalt korszakában, nehéz lenne összekeresgélni — az emésztéshez szükséges kavicsokat. Borsa kárpátaljai kis falucska. „A községben benne csaknem kizárólag zsidók élnek.“ — Ezt a zengzetes magyar mondatot olvastuk pedig a Pesti Újságban benne. Kassai testvér mondta a nyilas nagytanács ülésén: „Ez a háború a mi tárborúnk, annak győzelme a mi győzelmünk...“ Holló, Kassai testvér, bármi szépen hangzik is ez a frázis, itt nem lehet ám mérlegelni: én háborúm, te háborúd, ő háborúja! ” Minden háború, melyet a magyar hadsereg visel, az egyetemes magyarság háborúja, s a győzelem pedig nem egy párt győzelme, hanem az egyetemes magyarságé. Iititim Nagy örömmel hallottuk miniszterek,ékünk kijelentését: „fel fog merülni a lehetősége a konjunkturális nyereségek megadóztatásának.“ Legyen szabad e helyütt felhívnunk a figyelmet a szellemi papírbakancs-szállításokból eredő éppen nem megvetendő konjunk- turális jövedelmekre. Kunszern (Gyula V V V A főváros közgyűlése folytatta a költségvetés tárgyalását A főváros költségvetését tárgyaló közgyűlésén szerdán az általános vitában felszólalt még Lázár Ferenc, Pester Károly, Zsitvay Tibor és Gidró László. Csütörtökön féá órakor nyitotta meg a közgyűlést Homonnay Tivadar főpolgármester. Elsőnek Toporczki Ákos emelkedett szólásra. A háborús helyzetről a békegazdálkodásra való áttérés problémájával foglalkozott. Azután állást foglalt az ellen, hogy a tejjegyhez szükséges orvosi bizonyítványon magyarul jelölik meg a betegség nevét. Rámutatott arra, hogy az emberek egymással szemben udvariatlanok, durvák és gorombák. Ezt lehet tapasztalni üzletben, villamoson és mindenütt máshol az életbéli. Pedig ma a legnagyobb sorsközösségben élünk. Egymásra vagyunk utalva. Legyünk tehát egymással szemben elnézőbbek, udvariasabbak. A koreszme mibenlétét fejtegette. A koreszme nem más, mint a közösség eszméje. A közösség eszméjét pedig Krisztus Urunk vetette fel legelőször. A közösség igazi eszméje azonban nem tud gyűlölni, hanem csak szeretni Az igazi magyar koreszmének pedig magyar földből kell kisarjadnia. Végül a fővárosi adminisztráció egyszerűsítését sürgette. Nagy László arról beszélt, hogy mindnyájunk örömére szolgál, hogy a polgármester expozéja rendkívül bizakodó volt. A főváros gazdasági és erkölcsi helyzete csakugyan jogot is ad optimizmusra. Elismeréssel szólt a fővárosi alkalmazottakról. Áldozatos munkát végeznek. Rendkívül fontos azonban, hogy a főváros hivatalaiba és iskoláiba ne férközhesen be a politika. Felhívta a figyelmet arra, hogy a fővárosi alkalmazottak anyagi helyzetének megjavítása érdekében is mielőbb tenni kell valamit. Elismeréssel emlékezett meg a tisztiorvosok hősi munkájáról. Köszönetet és csodálatot érdemelnek. Befejezésül az elöljáróságok ügyrendjének megváltoztatását kérte.