Magyar Nemzet, 1943. augusztus (6. évfolyam, 172-196. szám)

1943-08-20 / 188. szám

PÉNTEK, 1943 AUGUSZTUS 20. DiaSar Nwaztí Irodalmi krónika KOSZTOLÁNYI DEZSŐ is mint valami ókori harcos, ki a lovával együtt temetkezett, úgy halt meg, hogy a sírban maga mellé fektette az ő különös ragyogása, maga meg­­látta békebeli Európáját, mely csak számára és általa élt. S most, hogy ezt az elsüllyedt Európát lángesze életre keltette, vele együtt feltámadt ő maga is, hatalmasabban, mint va­laha. Könyvére („Elsüllyedt Európa"), amelyet megjelenése után szemelvé­nyekkel már ismertettünk, vissza kell térnünk. Mindenekelőtt a stílusáról kell be­szélnünk. Bármiről szól Kosztolányi, magával ragad, elsodor és meggyőz. Minden sora valami különös illeté­kességet sugároz — nem lehet neki ellenállni. Amiről ír, azt kétségte­lenné teszi s nincs más megoldás: hinni kell neki... És nemcsak írni tud, (ez szinte blaszfémiának hang­zik) de káprázatosan szellemes, for­dulatos és csillogóan okos. Ha az „­urbánus" jelzőt egyáltalában menti valami, akkor kétségtelenül az, hogy kifejezi ezt a sajátos, civilizált okos­ságot. Mert Kosztolányi másképpen okos, mint egy népi író s ahol ez a különbség eltűnik, ott például a könyv kitűnő előszavának írója, Illyés Gyula is meglepően hasonlít Kosztolányihoz. Kosztolányi minden­esetre a legpompásabban kitenyész­tett példája a városi, az urbánus, a civilizált okosságnak s ez stílusát ép­pen úgy átragyogja, mint a dolgok­ról alkotott véleményét ő maga is szenvedélyes hitet tesz a város mel­lett. „A város az igazi nemzetközi­ség, a város az igazi emberi közös­ség diadala, a város az igazi nemzet­­fölöttiség. Egy falu, egy kisközség tulajdon országomban idegenebb ne­kem, mint egy idegen város. Vala­hányszor városba érkezem, úgy tet­szik, hogy haza érkezem.“ A kötet útirajzok gyűjteménye. Mi­vel Kosztolányi legfőbb céljának az élménykeresést tartja, ha utazik, ele­mében van. De nemcsak néz, figyel és lát, hanem ezenkívül szaglászik, ízlel, szimatol és tapint. Diadalmas biztonsággal tájékozódik az emberi dolgok között és pontosan érzi, mit, hol kell keresnie. A tejszagú Hollan­dia, a lármás Franciaország s a köd­ülte Anglia ujjongó lelkesedéssel töl­tik el, de Svájcban fanyalog, a nagy rend, az élet szabályossága idegesíti. „Elismerem, gyönyörű itt — írja. — De annak, aki az én nehéz, bonyo­lult mesterségemet gyakorolja, több lelki zavarra, több rendetlenségre és — bocsánatot kérek — több piszokra van szüksége.“ Az írói mesterségről később is pompás sorokat ejt. Senki nála na­gyobb éleselméjűséggel nem boncolja meg az írói mesterség titkát, s meg­jegyzései csak Thomas Mann észre­vételeivel hasonlíthatók össze. A PEN club amszterdami összejövetelén az örömtől magánkívül, szinte sikol­tozva szaladgál háromszázötven vi­lághírű kollégája között, mint egy kisgyerek a vásáron. Megcibálja a fülüket, megtapogatja a ruhájuk rán­cát, de végül kitör belőle a gyanak­vás. Nem pályatévesztettek ezek egy­től egyig, s az, hogy „beérkeztek“ nem azt ■ jelenti-e, hogy éppen akkor csúsztak félre és siklottak ki. Nem dologkerülők-e, akik a dologtól és kötelességtől való őszinte utálkozá­­sukban olyan munkát vállaltak, mely minden munkánál nagyobb és gyöt­­relmesebb? Lehet-e pálya az, hogy valakinek egyáltalán nincs pályája s minthogy nem ért egy mesterség­hez sem, egyszerre minden mester­séghez ért, az egész élethez? Igen, adja meg a választ és hitet tesz ön­nön küldetése mellett. Kedvenc jelzője a titánis Az óceán egy „Utáni szentelt víztartó", a há­ború pedig a népek „titáni ismerke­­kedési estéje ..Szívesen belekeveri mondatai fűszerébe a ritkán hasz­nált szavakat s ezzel új ízt lop az Ínyencek ajkára. Multimilliomos he­lyett kedvesen azt írja, több­ millio­mos, az ősz avarjában nála egy bi­tang csónak leng a tavon, az északi gyümölcsöt kosarakon kívül go­mbokba rakják s egy városban ahol búja kaktuszok nyílnak, a fákon tarka kajdácsok rikácsolnak... Gya­korta a maga kedvesen gúnyos mo­dorában patetikus is, de úgy, hogy a mondanivaló aránytalanságával nyom­ban nyakát szegi a pátosznak. Ró­mában még a régi „véres és mézes hetérákat" köszönti alázatosan, de Belgiumban már a sárgabélű, ma­zsolaszőlős kuglófok előtt hajol föl­dig s köszönti őket könnyező szem­mel. Utileveleket ir, de soha, sehol egy adat, szám, vagy történelmi uta­lás. Ösztönösen irtózik mindattól, ami lexikális, még pontosabban: lebecsüli azt, ami lexikális. Érzi és sejteti, hogy a lexikon nem mond semmit és nem tud semmit az igazi, a megírni való, a „csodálatos" élet­ről. Hogy mi a fontos, azt kli­nikai biztonsággal ő tudja és ha szeme rebben, ha tolla perceg, vilá­gok halnak és világok születnek. A magyarság élménye tragikus. Markó öngúnnyal ír a külföld hibás ma­gyarságismeretéről, a „zsikós-gu­­lásch‘‘-kultuszról, de ez a külföldi közöny a szívéig hatol. Csak így ért­hetjük meg, hogy amikor Velence közelében az örmények halódó szi­getén jár, ilyen mondat csúszik a tolla alá: „Egy eltűnő fajta halál­tusáját, paplan­ tépő mozdulatát látni itt.“ Még csak annyit, hogy újság­írónak is zseniális volt. Nem tar­totta megalázónak sem a „riportot", sem az „intervjút", tudta, hogy nem a műfaj a fontos, hanem az írói nagyság. Mint egy tigrifüles riporter „meginterjúvolta“ Vilmos császárt és d'Annunzio fiát, a két „interjút" új­ságíró-akadémián kellene tanítani... Nem túlozunk s nem veszítjük el arányérzékü­nket: a világirodalomban is csak a legnagyobb stiliszták vete­kedhetnek vele s ki magyarul ír és magyarul olvas, legyen büszke rá, hogy Kosztolányi nyelvét beszéli. EGY SVÁJCI KÖLTŐ. Neve: Albert Steffen s mint az előszóból megtud­juk, ezideig kilenc regénye, öt kötet verse, tizenegy drámája, tizenegy essay-kötete és hét kötet más műve jelent meg. Még egy svájci számára is szép teljesítmény. A magyar ol­vasóközönség válogatott verseit kapja, a kitűnő Devecseri Gábor fordításá­ban. (Albert Steffen válogatott versei, Officina.) Dicsérni kell az átültetés munkáját, de késés szavunk lehet Steffenről. Harminchárom versében meggy­őz bennünket, hogy fegyelme­zett, formatisztelő, ám dermesztően hideg költő. Az ember úgy képzeli el, hogy műveit havasok ormán, a hó és jég birodalmában írja, pré­mekbe burkolódzva, mint egy esz­kimó s míg kint farkasok üvöltenek, ő kezében jégcsapot szorongat és forró teát iszik. Szép versek, de fé­lek, hogy olvasásuk közben meghűl­tem vagy legalább is náthát kap­tam. Ajánlom is, hogy aki kézbe­veszi a kötetet, csavarjon gyorsan vált a nyakába és lábsát burkolja va­lami meleg takaróba. Íme egy sike­rült Steffen-vers: Hol ballagok Sarló suhog Suhanva el Szár és levél között elér A csontököl Statter Rttila javítás, v­­el, csere. BPEST, V. VILMOS CSASZÁR-UT GP Telefon 123-088. H­imnusz Szent Istvánról 14. század Vigadj, Magyar, van rá okod, fiadnak anyja, szentedé, magasztaljad patrónusod, magasztaljad mindenfelé. Fáklyát gyújtott bizony neked, a hit világát hordozá és rendelt bölcs törvényeket, mutatván üdv útját soká. Gézának élte alkonyán Isten fiút ígért s adott, Istvánnak — Szent István után — nevezték már mint magzatot. A róla szóló jósjelen az apja örvend, földerül, a mártír anyjához megyen fiáról jósló hírnökül, örvendett a magyar haza, kivész a bálvány-tisztelet. Húilt égi áldás harmata, ó, szent, dicső emlékezett Serdült, virdult, serény fiú, mint cédrus, oly derekre nő s — mondjuk már — első vértanú István nevét viselte ő. Tanítják díszes doktorok, így száll belé sok tudomány, erkölcsén nem tapadt mocsok, oly szent gyerek volt már korán. Az ifjú útra kelt, hamar az üdv malasztját vitte szét; meg is tért népe, a magyar, keresztvíznek hajtván fejét. A tévelygések nemzete ím látott végre égi fényt, foszlott az éjnek fellege s buzgón az Úr jármába téri Áldjad, magasztald és dicsérd az Istent, aki Hárm­as-Egy: a szent király imáiért áradjon ránk is égi kegy! Aiue,­ Latinból: Geréb László A magban ott Feltámadott Cr tündököt KÉPZELJENEK EL egy tehetséges vívóbajnokot, aki fejébe vette, hogy a rúdugrónak is kiváló s hiába ma­gyarázzák neki barátai és jóakarói, hogy egyedül csak a víváshoz ért, a mi bajnokunk újból és újból kezébe veszi a hosszú rudat s újból és új­ból a mércének lendül. Az ered­mény? Leveri a mércét, nagyot puf­­fan a homokba s orra-szája meg­telik porral. Nos, ezek után képzel­jék el Jékely Zoltánt, a kiváló költőt ebben a pózban s velem együtt töp­rengjenek afelett, hogy első, nem éppen sikerült regénye után miért kellett neki a földre huppanna? Hát azért, mert újból „kis regénnyel“ örvendeztette meg ellenségeinek és irigyeinek remélhetőleg nem nagy­­táborát. Jékely jó költő s rossz pró­zaíró, de azért ismét és ismét tollat ragad. Új hangulatos című kötete: A házsongárdi föld, Kisregények (Er­délyi Szépmíves Céh, Kolozsvár). A Kisregények címszó alatt hosszabb­­lélegzetű novellákkal lép a közönség elé. Ezek tele vannak sajnálatos té­vedésekkel. A kötet címét viselő ro­mán tárgyú novellában klasszikus pél­dáját adja annak, hogyan kell jó té­mát rosszul feldolgozni. (Hunyady Sándor mit kanyarított volna ebből a történetből!) Miután Jékely kitűnő költő, ott ahol nem kell f. történetet továbbszőnie, poetikus tájleírás­okkal, hangulatos városrajzokkal örvendez­teti meg olvasóit. De ugyanakkor riasztóan naiv s írásainak egyáltalá­ban nincs szerkezete. A Két régi csók című novelláról legszívesebben azt írnák, hogy gügye.. S hogy hiven jellemezzük a novella hangulatát, ideiktatjuk hőseinek nevét. Az egyik novellahős Indár, a másik Gérecz! Indár és Gérecz, legyen nektek köny­­nyű a feledés! Arató András Apróságok a túlsó partról Isztanbul, augusztus Emberek és nemzetek inkább kü­lönböznek egymástól a kisebb, mint a nagyobb dolgokban. Erre gondo­lunk, amikor egy csomó angol és amerikai lapból, folyóiratból ki­halászunk néhány jellemző vagy éppen csak mulatságos törmeléket. A király nevet Itt van például ez a kép a new­­yorki Life-ban. Knox amerikai haditengerészeti miniszter nevet. A kép a newyorki Waldof- Astoria-szállót mutatja az újságírók ebédjén. Egy újságkiadó a követ­kező tréfát mondja el Knox minisz­ternek: — Egy újságkiadó egy csinos ma­nikűrös leánytól randevút kér, de az elutasítja azzal, hogy a férje biztosan nem engedné meg. — Miért nem kérdezi meg a fér­jét? — Kérdezze meg inkább ön — feleli —, éppen borotválja önt. Ezen a viccen a miniszter olyan viharosan nevet, hogy hátradőlté­­ben az egész felső fogsorát meg­mutatja a fényképezőgépnek és majdnem hanyatt esik a székével együtt. Montgomery és Churchill Viszont valóban jó vicc, amit Montgomery tábornok mondott a saját miniszterelnökének. A londoni Spectator szerint Montgomery tábor­nokot, aki akkor az angliai dél­keleti haderők főparancsnoka volt. Egyiptomba akarták küldeni. Chur­chill megkérdezte tőle, hogy testi­leg elég „fit“-nek érzi-e magát erre az afrikai feladatra? — Igen, eléggé — felelte a tábor­nok. — Minden reggel futok egyet a szabadban, sem nem iszom, sem nem dohányzom, százszázalékos férfinak érzem magam. — Óh — jegyezte meg erre Churchill, akinek valószínűleg épp egy óriási szivar volt a szájában —, ami engem illet, én inkább nagyon is el vagyok foglalva. Nincs sok időm arra, hogy futkossak. Do­hányzom is elég sokat és nemigen utasítom vissza az italt. És én két­száz százalékos férfinak érzem ma­ Ram. , De azért mégis kineveztette Mont­­gomeryt. Beveridge mint szexuálfilozófus A World című folyóirat pedig le­leplezi Sir William Beveridge-et, hogy nem mindig csak komor tu­dományokkal foglalkozott. 1912-ben ugyanis John and Irene címmel és Gondolatok a nőről alcímmel anto­lógiát szerkesztett össze arról, hogy a világirodalomban milyen észre­vételek hangzottak el a nőkről. A folyóirat egy csomó idézetet közöl az antológiából, a szerzők közt van Homérosztól kezdve úgyszólván mindenki, mi csak hármat raga­dunk ki. Egy olasz közmondás szerint: A nők bölcsek, ha rögtönöznek és együgyűek, ha elmélkednek. Egy angol közmondás ezt így fejezi ki: Az asszony első tanácsát fogadd meg, ne a másodikat. Ruskin­nak mindenesetre más volt a nézete: — A társadalom fejlődésének olyan fokán, ahol férfiak és nők tulajdonságaik legjavát adhatják, a nők lesznek vezető és tisztító té­nyezői a társadalomnak. Vad és kezdetleges országokban a nőket igavonó állatokként nyíltan elnyom­ják. Romlott és hanyatló országok­ban ez az elnyomás kevésbbé nyílt, de borzasztóbb. Viszont, hogy a nők rémural­mának elviseléséhez is jó idegek kellenek, azt a következő amerikai történet illusztrálja (ezt a Phila­delphia Inquirer közölte): Egy nő által vezetett autó neki­ment egy szekérnek. — Igazán sajnálom — mondotta a női soffőr —, én vagyok a hibás. — Ó, egyáltalán nem — felelte az udvarias farmer —, csak maga­mat hibáztathatom­ neki a kocsijának. — Az lehet — válaszolta a far­mer­­—, de mégis csak én vagyok a felelős azért, hogy belém ütköz­hetett. Mert hiszen láttam én már egy negyedmérföldnyi távolságból, hogy közeledik s lett volna elég időm beszaladni egy mellékutcába. Az amerikai női egyenlőségről szóló e mulatságos históriát is amerikai lap közölte: Egy kis néger fiúcskával folyto­nosan bajok vannak az iskolában. Végül is elhívják a mamáját. — A gyerek lop — mondja neki az egyik tanító. — Akár a papája — feleli a mama. — Hazudik — mondja a másik. *— Igen, a papája is. — Káromkodik — panaszolja a harmadik tanító. A néger asszony felsóhajt: — Akár csak a papája. Most lá­tom csak, milyen jól tettem, hogy nem mentem feleségül hozzá. A bostoni Sunday Globe ezzel a főcímmel jelent meg: A salamonszigeti bennszülöttek még mindig egymást eszik meg va­csorára, de már kezdik szeretni a marhahúst. Ez is megtörtént a New York Post szerint. Egy Angliába frissen megérke­zett amerikai csapatnak angol tisz­tek előadást tartanak az angliai vi­szonyokról. Közben az egyik tiszt ezt a harsány felszólítást intézi az amerikai katonákhoz: — Akármit kérdezhettek Angliá­ról. Akinek a kérdésére nem tudok felelni, annak fizetek egy pohár sört. Az első kérdés így hangzott: — Errefelé hány évnél kezdődik a „beleegyezős kor“? Bocsánatot kérünk! A kairói Parade-ben olvassuk ezt: Dorothy Thompson az elmúlt héten men harmadszor férjhez, még­pedig Maxim Kopf cseh emig­ránshoz. Elvált elődjei voltak: egy magyar író, Bárd József 1923- tól 1927-ig és egy amerikai regény­író, Sinclair Lewis 1928-tól 1942-ig. Az angol születésű Charles Spencer Chaplin, 53 éves filmszínész, Santa Barbarában, Kaliforniában, felesé­gül vette Mona O'Neill-t, Eugene O'Neill drámaíró 18 éves leányát. Ugyanott volt olvasható még ez a történet: Fredric March és felesége, Flo­rence Eldridge nemrég darabot ír­tak ezzel a címmel: Az ön aláza­tos férje. A darab úgy megbukott, hogy a nyolcadik előadás után le kellett venni a műsorról. Másnap a drámaíró házaspár ezt a hirdetést tette közzé a newyorki lapokban: Oppardon, bocsánat! (Oops, we're sorry!) Mi lenne, ha legalább az ilyen utólagos bocsánatkérés általános szokássá válnék? És a közélet más — De nem, ragaszkodom hozzá, s területeire is átterjedne? • hogy az én hibám volt. Hiszen én v F András jöttem a rossz oldalon, én mentem ! —" * " K­CGA csipkés függöny komoly dísze Budapest, IV. Deák Ferenc utca 17.

Next