Magyar Nemzet, 1943. augusztus (6. évfolyam, 172-196. szám)
1943-08-20 / 188. szám
PÉNTEK, 1943 AUGUSZTUS 20. DiaSar Nwaztí Irodalmi krónika KOSZTOLÁNYI DEZSŐ is mint valami ókori harcos, ki a lovával együtt temetkezett, úgy halt meg, hogy a sírban maga mellé fektette az ő különös ragyogása, maga meglátta békebeli Európáját, mely csak számára és általa élt. S most, hogy ezt az elsüllyedt Európát lángesze életre keltette, vele együtt feltámadt ő maga is, hatalmasabban, mint valaha. Könyvére („Elsüllyedt Európa"), amelyet megjelenése után szemelvényekkel már ismertettünk, vissza kell térnünk. Mindenekelőtt a stílusáról kell beszélnünk. Bármiről szól Kosztolányi, magával ragad, elsodor és meggyőz. Minden sora valami különös illetékességet sugároz — nem lehet neki ellenállni. Amiről ír, azt kétségtelenné teszi s nincs más megoldás: hinni kell neki... És nemcsak írni tud, (ez szinte blaszfémiának hangzik) de káprázatosan szellemes, fordulatos és csillogóan okos. Ha az „urbánus" jelzőt egyáltalában menti valami, akkor kétségtelenül az, hogy kifejezi ezt a sajátos, civilizált okosságot. Mert Kosztolányi másképpen okos, mint egy népi író s ahol ez a különbség eltűnik, ott például a könyv kitűnő előszavának írója, Illyés Gyula is meglepően hasonlít Kosztolányihoz. Kosztolányi mindenesetre a legpompásabban kitenyésztett példája a városi, az urbánus, a civilizált okosságnak s ez stílusát éppen úgy átragyogja, mint a dolgokról alkotott véleményét ő maga is szenvedélyes hitet tesz a város mellett. „A város az igazi nemzetköziség, a város az igazi emberi közösség diadala, a város az igazi nemzetfölöttiség. Egy falu, egy kisközség tulajdon országomban idegenebb nekem, mint egy idegen város. Valahányszor városba érkezem, úgy tetszik, hogy haza érkezem.“ A kötet útirajzok gyűjteménye. Mivel Kosztolányi legfőbb céljának az élménykeresést tartja, ha utazik, elemében van. De nemcsak néz, figyel és lát, hanem ezenkívül szaglászik, ízlel, szimatol és tapint. Diadalmas biztonsággal tájékozódik az emberi dolgok között és pontosan érzi, mit, hol kell keresnie. A tejszagú Hollandia, a lármás Franciaország s a ködülte Anglia ujjongó lelkesedéssel töltik el, de Svájcban fanyalog, a nagy rend, az élet szabályossága idegesíti. „Elismerem, gyönyörű itt — írja. — De annak, aki az én nehéz, bonyolult mesterségemet gyakorolja, több lelki zavarra, több rendetlenségre és — bocsánatot kérek — több piszokra van szüksége.“ Az írói mesterségről később is pompás sorokat ejt. Senki nála nagyobb éleselméjűséggel nem boncolja meg az írói mesterség titkát, s megjegyzései csak Thomas Mann észrevételeivel hasonlíthatók össze. A PEN club amszterdami összejövetelén az örömtől magánkívül, szinte sikoltozva szaladgál háromszázötven világhírű kollégája között, mint egy kisgyerek a vásáron. Megcibálja a fülüket, megtapogatja a ruhájuk ráncát, de végül kitör belőle a gyanakvás. Nem pályatévesztettek ezek egytől egyig, s az, hogy „beérkeztek“ nem azt ■ jelenti-e, hogy éppen akkor csúsztak félre és siklottak ki. Nem dologkerülők-e, akik a dologtól és kötelességtől való őszinte utálkozásukban olyan munkát vállaltak, mely minden munkánál nagyobb és gyötrelmesebb? Lehet-e pálya az, hogy valakinek egyáltalán nincs pályája s minthogy nem ért egy mesterséghez sem, egyszerre minden mesterséghez ért, az egész élethez? Igen, adja meg a választ és hitet tesz önnön küldetése mellett. Kedvenc jelzője a titánis Az óceán egy „Utáni szentelt víztartó", a háború pedig a népek „titáni ismerkekedési estéje ..Szívesen belekeveri mondatai fűszerébe a ritkán használt szavakat s ezzel új ízt lop az Ínyencek ajkára. Multimilliomos helyett kedvesen azt írja, több milliomos, az ősz avarjában nála egy bitang csónak leng a tavon, az északi gyümölcsöt kosarakon kívül gombokba rakják s egy városban ahol búja kaktuszok nyílnak, a fákon tarka kajdácsok rikácsolnak... Gyakorta a maga kedvesen gúnyos modorában patetikus is, de úgy, hogy a mondanivaló aránytalanságával nyomban nyakát szegi a pátosznak. Rómában még a régi „véres és mézes hetérákat" köszönti alázatosan, de Belgiumban már a sárgabélű, mazsolaszőlős kuglófok előtt hajol földig s köszönti őket könnyező szemmel. Utileveleket ir, de soha, sehol egy adat, szám, vagy történelmi utalás. Ösztönösen irtózik mindattól, ami lexikális, még pontosabban: lebecsüli azt, ami lexikális. Érzi és sejteti, hogy a lexikon nem mond semmit és nem tud semmit az igazi, a megírni való, a „csodálatos" életről. Hogy mi a fontos, azt klinikai biztonsággal ő tudja és ha szeme rebben, ha tolla perceg, világok halnak és világok születnek. A magyarság élménye tragikus. Markó öngúnnyal ír a külföld hibás magyarságismeretéről, a „zsikós-gulásch‘‘-kultuszról, de ez a külföldi közöny a szívéig hatol. Csak így érthetjük meg, hogy amikor Velence közelében az örmények halódó szigetén jár, ilyen mondat csúszik a tolla alá: „Egy eltűnő fajta haláltusáját, paplan tépő mozdulatát látni itt.“ Még csak annyit, hogy újságírónak is zseniális volt. Nem tartotta megalázónak sem a „riportot", sem az „intervjút", tudta, hogy nem a műfaj a fontos, hanem az írói nagyság. Mint egy tigrifüles riporter „meginterjúvolta“ Vilmos császárt és d'Annunzio fiát, a két „interjút" újságíró-akadémián kellene tanítani... Nem túlozunk s nem veszítjük el arányérzékünket: a világirodalomban is csak a legnagyobb stiliszták vetekedhetnek vele s ki magyarul ír és magyarul olvas, legyen büszke rá, hogy Kosztolányi nyelvét beszéli. EGY SVÁJCI KÖLTŐ. Neve: Albert Steffen s mint az előszóból megtudjuk, ezideig kilenc regénye, öt kötet verse, tizenegy drámája, tizenegy essay-kötete és hét kötet más műve jelent meg. Még egy svájci számára is szép teljesítmény. A magyar olvasóközönség válogatott verseit kapja, a kitűnő Devecseri Gábor fordításában. (Albert Steffen válogatott versei, Officina.) Dicsérni kell az átültetés munkáját, de késés szavunk lehet Steffenről. Harminchárom versében meggyőz bennünket, hogy fegyelmezett, formatisztelő, ám dermesztően hideg költő. Az ember úgy képzeli el, hogy műveit havasok ormán, a hó és jég birodalmában írja, prémekbe burkolódzva, mint egy eszkimó s míg kint farkasok üvöltenek, ő kezében jégcsapot szorongat és forró teát iszik. Szép versek, de félek, hogy olvasásuk közben meghűltem vagy legalább is náthát kaptam. Ajánlom is, hogy aki kézbeveszi a kötetet, csavarjon gyorsan vált a nyakába és lábsát burkolja valami meleg takaróba. Íme egy sikerült Steffen-vers: Hol ballagok Sarló suhog Suhanva el Szár és levél között elér A csontököl Statter Rttila javítás, vel, csere. BPEST, V. VILMOS CSASZÁR-UT GP Telefon 123-088. Himnusz Szent Istvánról 14. század Vigadj, Magyar, van rá okod, fiadnak anyja, szentedé, magasztaljad patrónusod, magasztaljad mindenfelé. Fáklyát gyújtott bizony neked, a hit világát hordozá és rendelt bölcs törvényeket, mutatván üdv útját soká. Gézának élte alkonyán Isten fiút ígért s adott, Istvánnak — Szent István után — nevezték már mint magzatot. A róla szóló jósjelen az apja örvend, földerül, a mártír anyjához megyen fiáról jósló hírnökül, örvendett a magyar haza, kivész a bálvány-tisztelet. Húilt égi áldás harmata, ó, szent, dicső emlékezett Serdült, virdult, serény fiú, mint cédrus, oly derekre nő s — mondjuk már — első vértanú István nevét viselte ő. Tanítják díszes doktorok, így száll belé sok tudomány, erkölcsén nem tapadt mocsok, oly szent gyerek volt már korán. Az ifjú útra kelt, hamar az üdv malasztját vitte szét; meg is tért népe, a magyar, keresztvíznek hajtván fejét. A tévelygések nemzete ím látott végre égi fényt, foszlott az éjnek fellege s buzgón az Úr jármába téri Áldjad, magasztald és dicsérd az Istent, aki Hármas-Egy: a szent király imáiért áradjon ránk is égi kegy! Aiue, Latinból: Geréb László A magban ott Feltámadott Cr tündököt KÉPZELJENEK EL egy tehetséges vívóbajnokot, aki fejébe vette, hogy a rúdugrónak is kiváló s hiába magyarázzák neki barátai és jóakarói, hogy egyedül csak a víváshoz ért, a mi bajnokunk újból és újból kezébe veszi a hosszú rudat s újból és újból a mércének lendül. Az eredmény? Leveri a mércét, nagyot puffan a homokba s orra-szája megtelik porral. Nos, ezek után képzeljék el Jékely Zoltánt, a kiváló költőt ebben a pózban s velem együtt töprengjenek afelett, hogy első, nem éppen sikerült regénye után miért kellett neki a földre huppanna? Hát azért, mert újból „kis regénnyel“ örvendeztette meg ellenségeinek és irigyeinek remélhetőleg nem nagytáborát. Jékely jó költő s rossz prózaíró, de azért ismét és ismét tollat ragad. Új hangulatos című kötete: A házsongárdi föld, Kisregények (Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár). A Kisregények címszó alatt hosszabblélegzetű novellákkal lép a közönség elé. Ezek tele vannak sajnálatos tévedésekkel. A kötet címét viselő román tárgyú novellában klasszikus példáját adja annak, hogyan kell jó témát rosszul feldolgozni. (Hunyady Sándor mit kanyarított volna ebből a történetből!) Miután Jékely kitűnő költő, ott ahol nem kell f. történetet továbbszőnie, poetikus tájleírásokkal, hangulatos városrajzokkal örvendezteti meg olvasóit. De ugyanakkor riasztóan naiv s írásainak egyáltalában nincs szerkezete. A Két régi csók című novelláról legszívesebben azt írnák, hogy gügye.. S hogy hiven jellemezzük a novella hangulatát, ideiktatjuk hőseinek nevét. Az egyik novellahős Indár, a másik Gérecz! Indár és Gérecz, legyen nektek könynyű a feledés! Arató András Apróságok a túlsó partról Isztanbul, augusztus Emberek és nemzetek inkább különböznek egymástól a kisebb, mint a nagyobb dolgokban. Erre gondolunk, amikor egy csomó angol és amerikai lapból, folyóiratból kihalászunk néhány jellemző vagy éppen csak mulatságos törmeléket. A király nevet Itt van például ez a kép a newyorki Life-ban. Knox amerikai haditengerészeti miniszter nevet. A kép a newyorki Waldof- Astoria-szállót mutatja az újságírók ebédjén. Egy újságkiadó a következő tréfát mondja el Knox miniszternek: — Egy újságkiadó egy csinos manikűrös leánytól randevút kér, de az elutasítja azzal, hogy a férje biztosan nem engedné meg. — Miért nem kérdezi meg a férjét? — Kérdezze meg inkább ön — feleli —, éppen borotválja önt. Ezen a viccen a miniszter olyan viharosan nevet, hogy hátradőltében az egész felső fogsorát megmutatja a fényképezőgépnek és majdnem hanyatt esik a székével együtt. Montgomery és Churchill Viszont valóban jó vicc, amit Montgomery tábornok mondott a saját miniszterelnökének. A londoni Spectator szerint Montgomery tábornokot, aki akkor az angliai délkeleti haderők főparancsnoka volt. Egyiptomba akarták küldeni. Churchill megkérdezte tőle, hogy testileg elég „fit“-nek érzi-e magát erre az afrikai feladatra? — Igen, eléggé — felelte a tábornok. — Minden reggel futok egyet a szabadban, sem nem iszom, sem nem dohányzom, százszázalékos férfinak érzem magam. — Óh — jegyezte meg erre Churchill, akinek valószínűleg épp egy óriási szivar volt a szájában —, ami engem illet, én inkább nagyon is el vagyok foglalva. Nincs sok időm arra, hogy futkossak. Dohányzom is elég sokat és nemigen utasítom vissza az italt. És én kétszáz százalékos férfinak érzem ma Ram. , De azért mégis kineveztette Montgomeryt. Beveridge mint szexuálfilozófus A World című folyóirat pedig leleplezi Sir William Beveridge-et, hogy nem mindig csak komor tudományokkal foglalkozott. 1912-ben ugyanis John and Irene címmel és Gondolatok a nőről alcímmel antológiát szerkesztett össze arról, hogy a világirodalomban milyen észrevételek hangzottak el a nőkről. A folyóirat egy csomó idézetet közöl az antológiából, a szerzők közt van Homérosztól kezdve úgyszólván mindenki, mi csak hármat ragadunk ki. Egy olasz közmondás szerint: A nők bölcsek, ha rögtönöznek és együgyűek, ha elmélkednek. Egy angol közmondás ezt így fejezi ki: Az asszony első tanácsát fogadd meg, ne a másodikat. Ruskinnak mindenesetre más volt a nézete: — A társadalom fejlődésének olyan fokán, ahol férfiak és nők tulajdonságaik legjavát adhatják, a nők lesznek vezető és tisztító tényezői a társadalomnak. Vad és kezdetleges országokban a nőket igavonó állatokként nyíltan elnyomják. Romlott és hanyatló országokban ez az elnyomás kevésbbé nyílt, de borzasztóbb. Viszont, hogy a nők rémuralmának elviseléséhez is jó idegek kellenek, azt a következő amerikai történet illusztrálja (ezt a Philadelphia Inquirer közölte): Egy nő által vezetett autó nekiment egy szekérnek. — Igazán sajnálom — mondotta a női soffőr —, én vagyok a hibás. — Ó, egyáltalán nem — felelte az udvarias farmer —, csak magamat hibáztathatom neki a kocsijának. — Az lehet — válaszolta a farmer—, de mégis csak én vagyok a felelős azért, hogy belém ütközhetett. Mert hiszen láttam én már egy negyedmérföldnyi távolságból, hogy közeledik s lett volna elég időm beszaladni egy mellékutcába. Az amerikai női egyenlőségről szóló e mulatságos históriát is amerikai lap közölte: Egy kis néger fiúcskával folytonosan bajok vannak az iskolában. Végül is elhívják a mamáját. — A gyerek lop — mondja neki az egyik tanító. — Akár a papája — feleli a mama. — Hazudik — mondja a másik. *— Igen, a papája is. — Káromkodik — panaszolja a harmadik tanító. A néger asszony felsóhajt: — Akár csak a papája. Most látom csak, milyen jól tettem, hogy nem mentem feleségül hozzá. A bostoni Sunday Globe ezzel a főcímmel jelent meg: A salamonszigeti bennszülöttek még mindig egymást eszik meg vacsorára, de már kezdik szeretni a marhahúst. Ez is megtörtént a New York Post szerint. Egy Angliába frissen megérkezett amerikai csapatnak angol tisztek előadást tartanak az angliai viszonyokról. Közben az egyik tiszt ezt a harsány felszólítást intézi az amerikai katonákhoz: — Akármit kérdezhettek Angliáról. Akinek a kérdésére nem tudok felelni, annak fizetek egy pohár sört. Az első kérdés így hangzott: — Errefelé hány évnél kezdődik a „beleegyezős kor“? Bocsánatot kérünk! A kairói Parade-ben olvassuk ezt: Dorothy Thompson az elmúlt héten men harmadszor férjhez, mégpedig Maxim Kopf cseh emigránshoz. Elvált elődjei voltak: egy magyar író, Bárd József 1923- tól 1927-ig és egy amerikai regényíró, Sinclair Lewis 1928-tól 1942-ig. Az angol születésű Charles Spencer Chaplin, 53 éves filmszínész, Santa Barbarában, Kaliforniában, feleségül vette Mona O'Neill-t, Eugene O'Neill drámaíró 18 éves leányát. Ugyanott volt olvasható még ez a történet: Fredric March és felesége, Florence Eldridge nemrég darabot írtak ezzel a címmel: Az ön alázatos férje. A darab úgy megbukott, hogy a nyolcadik előadás után le kellett venni a műsorról. Másnap a drámaíró házaspár ezt a hirdetést tette közzé a newyorki lapokban: Oppardon, bocsánat! (Oops, we're sorry!) Mi lenne, ha legalább az ilyen utólagos bocsánatkérés általános szokássá válnék? És a közélet más — De nem, ragaszkodom hozzá, s területeire is átterjedne? • hogy az én hibám volt. Hiszen én v F András jöttem a rossz oldalon, én mentem ! —" * " KCGA csipkés függöny komoly dísze Budapest, IV. Deák Ferenc utca 17.