Magyar Nemzet, 1944. február (7. évfolyam, 25-48. szám)

1944-02-08 / 30. szám

KTOD, 1944 FEBRUÁR 8. , Magyar Nemzet Mozik műsora ASJAU (II., Margit-körút 5/b Tel.: 353-707.­ Ilyen a feleségem. (144, 146, 38, v., v. és hétfőn: 11, 1, 144, 146, 148.) ALKOTÁS (I. Gömbös Gy­­u 11 T.: 355-374) Csii város. (141, 146, 148, hétfőn: 142, v és v.: 11 és 12-kor is.) ÁTRIUM (Margit-körút 55. T.: 153 134, 154-034) Tengerparti randevú (Pulsócz­ I., Pataki J., Dorila Boneva) Híradók. (144. 146 148. «»■. v és v.: 142-kor is.) BARLANG filmszinház (Károly-körút 3. Tel.: 422-722). 3. hétig prof. Botrány. (142.144. 146. 148.) BAROSS (Vili.. József-körút 63 T.: 149-510) Dilemma. (3, 5, 7, v.: 11-kor is) BELVÁROSI HÍRADÓ FILMSZÍNHÁZ (Petői S. -U. 6. Tel.: 181-241). Szomorú keringi) (Jávor P.) Téli hadjárat (kultúrfilm) Baj­sós híradó Benczúr Gyuláról. Magyar, Ufa és Európa-híradók. Folytatólagos egyórás előadások 10—21 óráig. BUDAI APOLLO (II., Széna-tér. Tel.: 351-500) Dühmn.a. (144, 146, 148, v. és v.: 12-kor is.) CAPITOL (VII., Haross.tér 32 Kelet) pálya­udvarnál. T.: 134-337). Carmela. (142, 144, 146, 148, v. és v.: 11-kor is.) DAMJANICH MOZGÓ (VÍG. Damjanich­ u.­­ T. : 425-644' Párizsi románc. (144, 146, 148, v. és v.: 11 és 142-kor is.) Dr­.Al FILMSZÍNHÁZ (Zeréz-kénti 28 Tel 121-343 125 952) Agrólszakadt úrilány (Tolnay Hajmássy, Mihály:) -142, 144,­­6 141 v és 0 d e.: 11-kor is.) DUNA MOZGÓ (V . Hollán u 7. T.: 111-994) Kettesben. -144, 146, 148, v. és v.: 142-kor is.) FÓRUM FILMSZÍNHÁZ (Kossuth Lajos­ u. 18 189-71­7, 189 543). 2. hétre prof.: Valamit visz a víz. (144, 146, 148, v és v.: 142-kor is . Vas. d. e. 11-kor: Lovasok és lovak világa. GLÓRIA (XIV., Thököly út 56 Tel.: 427 521) Rózsafából. (144, 146, 148, v. és v.: 142 óra­­­kor is.) HIRADÓ FILMSZÍNHÁZ (VII., Erzsébet­ körút 13 T.: 222-199). Szomorú keringi) (Jávor P.). Bajtársunk a kutya­­kultúrfilm). Raj. SQs híradó Benczúr Gyuláról. Magyar, Ufa és Európa híradók. Folytatólagos egyórás előadások 10—21 órá.g HOVEROS MOZGÓ (XIV. Hermina-út 7. Tel 496,178). A miniszter barátja. Világhíradók. 044, 146, %S. v. és v.: 142-kor is.) JöjfSzlFV AK­OSZ (Vill.: Kálvána-tér 7. Tel : 121-316). Dilemma. (144, 146, 148, V. és v.: %2-kor is.) KAMARA (ViL. Dohány-u. 42 Tel.: 423-901). 3. hétre prof.: Arany-páva. Magyar híradó (1412, 142, 141, %6, 148.) KASZINÓ filmszínház (IV. Eskül-út 1 Tel.: 185-329, 383-102), Boldog idők (Karády Ajtay) (144, 146, 148 sz.: 142, v. és n .­ e.: 11. d. n .4 146 148.) KORZÓ (IV., Váci­ utca 9. Telefon: 182-818). Első csók (Danielle Darrieux). (144, 146, 148, sz.: 142, v. és v. d. e. 11, d. e.: 14­1, 146, 148.) VESEVAR (Szt. István-körút 16- T.: 114-502) 2- hétre prof.: Sziámi macska. (144, 146, 148, v.: 142-kor is.) NEMZETI A­PULI­A) (VII., Erzsébet-körút 45 T: 222-002). Kalotaszegi Madonna. (144, 146, 148, sz.: 12. v és v.: 11 és 142-kor is.) NYUGAT MOZGÓ (VI., Teréz-körút 41. Tel.: 121-022). Kölcsönadott élet. (144, 146, 148, sz.: 142, v. és v.: 11 és 142-kor is.) OMNI­A ( József-körút és Kölcsey-utca sarok T.: 130-125). 3 hétre prof . Makacs Kata. (141, 146, 148, sz.: 142, v.: 11 és 142-kor is.) FEST PAI­ACE (VII­., Erzsébet-körút 8. Tel.: 221-222). Éjjeli send. (1412, 142, 144, 146 148.) PETŐFI MOZGÓ évf­., Rodtenbiller-utca 37/s­z.: 428-478) Kölcsönadott élet. (144, 146, 148, v. és ü.: 12-kor is.) RADIUS (VI., Nagymező-utca 22-24 Telefon: 1224198, 120-564). 2. hétre prof.: Cseresznye­­virág (Pierre Richard V­iltm, Hakava). Hiradó. (144, 146, 44,3. sz.: 142, v. és v. d. e. 11, d. u.: 144. 146, %8.) S­­AI.A filmszínház ( Teréz köré­. T.: 114-411) Boldog Idők (Karády, Ajtay, Mihályi) Híradó. (%4. 146. 148. sz., v. és v.: %2 órakor is.) SZÉKELY MOZGÓ (VII., Erzsébet-korit 26 T.: 226-452). Dilemma. (%12, %2, %4, %6, %8 órakor.) SZITTY­A-CITY MOZI (V., Vilmos cs.­út 36/38 T.: 111-140). Az asszonyért (Raimu). (%4 146, %8. sz., v. és v.: %2-kor is.) SZIVÁRVÁNY (VII István út fs) T: 228-0201 Férfiak, nők, kémek. (144, 146, %8. sz. és v.: %2-kor is.) TISZTI KASZINÓ zártkörű filmszínháza. Február 8.: Úti kaland. — 10. és 13.: Kerek Ferkó. (145, %7.) TISZA MOZGÓ (Vill., Népszinház-u 31. Tel.: 133-171). Szil­a Mara házassága. (%4, %6, %8,­­ és 9., %2-kor is.) TOI UI RIALTÓ (VII., Rákóczi és. T : 224-413) Dilemma. (10, 9412, %2, %1, %6, %8.) TURIN MOBUO (Nagymező­-u­. 21 T : 120-003) Csavargók. (11, 142, %4, %6, %8.) CJBUD.A fXL. Horthy M.-úi 64 1'.: 268-999) Kerek Ferkó. (%4, %6, %8, hétfőn: 142, V. és V.: 11 és %2-kor is.) Rádióhírek ^BUDAPEST I. (Kedd.) 6: Üzen az otthon. — 6.25: Torna. — 6.45: Hanglemezek. — 7: Ilírek.­ — 8: Idegennyelvü hirek. — 8.35: Hanglemezek. — 10: Ik­rek. — 11.15: Szo­­lcsjev. Tüzo Hózm­ekar. — 11.10: Mzje­zo­szolgálat. — 11.15: Szalonzene. — 11.40: Di­­val tud felt is. — 13: Haramgszó. — 12-16: Hanglemezek. — 12.40: Hírek. — 13.20: Idő­jelzés, vízállásjelentés.­­ 13.30: Honvédőnk üzennek. — 14: Rádiózenekar. — 14.36: Hí­rek. _ 15: Rendőrzenekar. — 15.30: Gyer­mekdél­után. — 16.20: Debussy, Ibéria.­­ 16.45: Hírek. — 17: Tánczene. 17.43: Móra Ferenc-emlékest. — 18.25: Énekkettősök. — 18.50: Hírek. — 19: Cigányzene. — 19.43: Előadás. — 19.55: Rádióegyveleg. — 21.16: Magyar hárfa — magyar lant. — 21.40: Hí­rek. — 22.10: Idegennyelvű hírek. — 22.40: Hanglemezek. — 23.45: Hírek. BUDAPEST IL 17: Idegennyelvű hírek. — 18.38: Előadás.­­ 13: Varga Tibor hegedű­­estje — 19.30: Előadás. — 21: BSZKRT-zenekar. — 22: Cigányzene. — 22.40: Hírek. Mi van a hivatalos lapban A hivatalos lap vasárnapi számában a következőket találjuk. Rendeletek: a minisz­­ter­elnök rendelete a cukorrépa-termelésről és gyártásról, továbbá az ügynöki arcképes igazoló könyvről — a honvédelmi miniszter rendelete a folytatólagosan kijelölt óvóhely­­tervezőkről — a közellátásügyi miniszter rendelete a beszolgáltatással kapcsolatos ju­talom kifizetése és pénzbírság kiszabása tár­gyában — a pénzügyminiszter rendelete az ipazi növények és cukorrépa és dohány te­­rr,osztáséról. — Pályázatok: a vitéz Horthy István magyar állami vas-, acél- és gép­gyárak három altiszti állásra, a székesfehér­vári kir. leány nevelőintézet tiszti állásba­­ * márianoszkrai büntetőintézet orvosi állásra — Baranya vármegye hét vármegyei altiszt­­állásb­a és két kisegítő szolgai állásra, községi írnok),, körjegyzői óriásra — So­mogy vármegye segédjegyzői állásra hirdet tálgoza­tot. Levelek Rabelais apátságából (Az emberi szolidaritásról és Itáliáról) Hónapok óta pihenek itt megbúj­va a thélémei apátságban, melyről Gar­­gantua ötvenkettedik fejezetében meg­olvasható, hogy János fráter alapí­totta a Loire partján, tíz mérföld­­nyire a Port Huault erődjétől és csil­lag távolságnyira minden inváziós kísérlettől. Az emberi lelkiismeretnek, az emberi szabadságnak s minden emberinek bombamentes várkastélya ez, a nevető bölcsek, az igénytelen okosok köztársasága, akiknek egyet­len gőgjük a függetlenségük meg hu­manista mveltségük. „Fay ce que vouldras“, „cselekedj tetszésed sze­rint“ ez áll írva a kastély kapuja fö­lött s hasztalan töröm a fejemet, hogy én, aki egész életében csak mások tetszése szerint cselekedtem s a hu­manista műveltségnek is csak mor­zsáit csipegettem (éppen annyit, amennyi a politikusnak találó idéze­tekre ad módot, sőt különbnek fém­jelzi társainál), hogy én milyen mi­niszteri protekcióval, milyen tanúsít­vánnyal kerültem ide e békés böl­­cseség hajlékába? Milyen csodák, hétmérföldes csizmák vagy ezeknél is gyorsabb röpülő erődök, Verne-t szégyenben marasztaló rakétás torpe­dók röpítettek ide egy egészen más társadalom kellős közepéből, mely­nek kánonját a „tudatlanok szabják meg, kik minden zsarnokság készsé­­ges szolgái és a félig tudatlanok, kik a törvénnyel biztosítják maguknak a vezető helyeket és szép jövedelme­ket, a lelki nyomorultak, a hipokri­­ták, a türelmetlenek, a megértésre képtelenek és megbocsátásra is csak annyiban, amennyiben önmagukról van szó, a máglyákat prédikálok, a farkasokkal ordítok, ‘a gyáván meg­­hunyászkodók és hasonszőrűek“ ... Azt hittem, nincs menekvés e világ­ból, sem hit, sem filozófia, sem bár­miféle óceáni charta onnan ki nem ragadhat s most mégis itt vagyok a „lámpás szép fejek“ apátságában s mellettem Theobaldus testvér, az apátság könyvtárnoka, éppen azokat az írásokat rendezgeti, melyek a vi­lág újjáépítéséről — new world or­der, neve YVestordning, oroszul nem tudom nevét —­, a világ minden tá­jékáról százával érkeznek. „Látod — figyelmeztet Theobaldus testvér —, milyen okosan fejti ki ez a holland tudós, hogy az új világ megépítésé­ben a kis népeknek igazán magas­rangú hivatásuk van s milyen meg­győződéssel hirdeti ez a másik, an­gol vagy délafrikai, hogy a világ bé­kéje csak úgy menthető meg, ha a nagyok lenyelik a kicsinyeket. Mert akkor — tette hozzá magyarázóan Theobaldus testvér — a jövő háború­ban már nem negyven ország áll egymással szemben, hanem mindösz­­sze négy és ez a világhelyzet lénye­ges leegyszerűsítését jelenti. Jeligét is ír könyve élére szerző, Pope mon­dását: „Soha életemben nem talál­koztam emberrel, ki embertársa sze­rencsétlenségét nem a legkereszté­­nyibb türelemmel viselte volna el.“ Kis az első fejezet címe, sőt minden fejezeté, minden könyvben, ami mos­tanában megjelent: „Az emberi szoli­daritásról.“. De téged nyilván jobban érdekel ez a levél, mely „valahonnan Itáliá­ból“ érkezett címedre — mondotta Theobaldus testvér — és átnyújtott egy levelet, csorbítatlant, aznapról terjezettet, amilyet csak a thélémei apátság postája tud produkálni. É Ön nem ismeri Olimpiát, szerkesztő uram s így nem tudhatja, hogy milyen gazdagodása volt éle­temnek, hogy vele már első itáliai utazásom alkalmából — harmincöt esztendő előtt, de helyesebb volna, ha azt mondanám, hogy száz esztendő előtt — megismerkedhettem. Valami játékos jelentéktelenség hozott össze bennünket: én akkor Casanováról ír­tam egy tanulmányt, s kíváncsi ku­tatásaim során több jeles casanovis­­tával folytattam levelezést, köztük Olimpióval, aki a Du Bernis kardi­nális — Casanova és a szép muranói apáca — háromszögnek beavatott specialistája volt. (Huncut dolgokat tudott mesélni róluk.) Megismerked­tünk és a megismerkedésből csak­hamar meleg barátság fejlődött: az életnek könnyű és könnyelmű felfo­gása, életcélok, melyeknek követésé­ben a szépség és humánum inkább díszítő elem volt, mint igazi élmény, összehoztak bennünket. Micsoda na­pok voltak ezek, ártatlanok, mert órákig el tudtunk mulatni azon, hogy Firenzéből Fiesoléba menet, az út mentén egy vak koldus állt, aki kö­zeledőnkre kezével egy faoszlopra függesztett, Fra Angelico stílusában megfestett képre mulatott, mely egy gazdagon öltözött dámát ábrázolt, amint a vak koldusnak egy ragyogó aranypénzt nyújt át. A kép alá pe­dig írva vala: imitatett, utánozzátok. Mulattunk ezen s nem jutott eszünkbe, hogy milyen gonoszok is vagyunk, mert íme nem döbbentünk meg, nem szakítottuk meg utunkat, nem ültünk melléje, a vak koldus mellé, hogy megbeszéljük vele életét és testvérül hajoljunk szakadékai felé. Nem, szerkesztő uram, mi kö­zönyösen utánoztuk a gazdag ruhájú firenzei dámát, sőt azt sem tökélete­sen, mert hogy csak papír lírával adóztunk — s aztán jó kedvvel ka­paszkodtunk fölfelé a fiesolei úton. Milyen viták folytak közöttünk a Corsini képtárban Giovanni Cariani jelentőségéről, milyen kamaszos kí­váncsisággal kutattuk a Farnesinában az isteni Raffael freskóinak alig rej­tett erotikus vonatkozásait. (Ha majd újra Rómába mehetünk, szívesen ava­tom be ezekbe a titkokba szerkesztő uramat.) Sok féltve rejtegetett olasz város ismeretségét köszönhetem Olimpiának, Ascoli Picenóét, Pien­­záét, melyet II. Pius pápa maga dicsőségére építtetett és Viterbóét, melyet egyedül csak Olimpio ismert, meg én — azóta már a bombák is fölfedezték — és Radicofani komor sziklavárát. És városokat és tájakat és embereket, — Olimpio ajándéko­zott meg velük; könyvet kellene erről írnom szerkesztő uram, vastag köny­vet, képekkel meg hanglemezekkel, de maradjunk csak Olimpiánál, aki­től a thélémei postán levelet kap­tam. Azt írja, hogy valami szigorú lelki parancsnak engedelmeskedik, amikor hosszú-hosszú hallgatás után fölkeres levelével s vallomást tesz arról, hogy élete legfontosabb fordulópontjához érkezett, mert fölismerte élete igazi értelmét. „Mert ez az — írja levelé­ben —, ami az embert emberré ne­mesíti, hogy rájön rendeltetésére eb­ben az arasznyi létben, megtalálja élete értelmét.“ Ő — úgymond — most a háború folyamán találta meg, amit két esztendő óta, de különösen az utolsó hónapokban átélt, az reve­­láció erejével eszméltette az élet igazi értelmére; botorkálásai, kutató nyug­talanságai megszűntek, mert most már pontosan látja, hogy mire te­­remtőzött s nyílegyenesen rajzolódik ki a szemei elött az út, melyen a jö­vőben haladnia kell. Új ember lett belőle, akiben alig van valami a régi Olimpiából s azért ír nekem metamorfózisáról ilyen vallomássze­­rűen, mert valami azt súgja neki, hogy ezen a csodás változáson nekem is át kell esnem, vagy ha nem, az ő példáján talán én is eljutok az élet igazi értelmének fölismeréséhez. Szá­mára ezt a bibliai változást a háború hozta meg. A háború, melyben min­den olasz testvérével együtt kitartóan és a legvégsőkig részt vesz, tanította meg arra, hogy milyen mély értel­met ad életünknek, ha tudunk egy felsőbb parancsnak, mindegy, hogy kitől jön, vita, okoskodás és kérde­zés nélkül engedelmeskedni. Ő nem vallja, amit Moltke mond Bluntschli­­hoz intézett levelében, hogy „az örök béke csak álom s még csak nem is szép álom, mert hogy a háború az Isten által megszabott világrend egyik elementuma“. Hegel vélemé­nyét sem osztja, aki azt mondja, hogy a háború megakadályozza­ a né­pek stagnációját, — általában ő sem­mit sem mond a háborúról, se jót se rosszat, hanem bölcselkedés nélkül teljesíti kötelességét, mint ahogy tel­jesíti jobboldali szomszédja, Cesare, aki három hónapig feküdt egy lőtt sebbel a capuai kórházban és telje­síti baloldali szomszédja, Ercole, aki átélt egy repülőszerencsétlenséget, melyben összes társai elpusztultak, sis éppen ez az — írja levelében —, ami belőle új embert csinált, hogy rájött arra, hogy érdemes kockáz­tatni az életét, mert a másik is koc­káztatja és érdemes szenvedni, mert a másik is szenved. Ő nem hősködik, száz mérföldnyire van mindenféle herosz­ típustól, nem is hirdeti, hogy legszebb dolog „veszélyesen élni“, de vállal mindent — elszántan és vakon —, mert ez kötelessége — „isteni pa­rancs“ írja Olimpo­ — azokkal az embertársaival szemben, akik szintén vállalják, vele egy repülőgépre száll­nak, vele egy tengeralattjárón süly­­lyednek alá, egy árok mélyéről ka­paszkodnak elő. Az emberi szolidari­tásnak az az érzése szállotta őt meg s árad ki belőle hullámszerűen mind nagyobb és nagyobb körökben ölelve magához az embereket. Ezeket és ilyeneket írt Olimpia barátom s én büszkén mu­tattam meg levelét Theobaldus test­vérnek, akit nemcsak nagylelkű em­­brenek, tudós elmének tanultam m­eg­­ismerni, de finom emberismerőnek is, ami szinte szükségszerűen követ­kezik a thélémebeliek tolerencájából és bölcseségéből. Nagy figyelemmel olvasta el Olimpio levelét s aztán a következőket mondotta: — Rokonszenves ember ez a te ba­rátod, akit szívesen üdvözölnek itt az apátság falai között. Nem mintha té­telét hajlandó volnék Théléme kapu­jára kifüggeszteni, nem. De ez nem is fontos; fontos, hogy becsületes meggyőződés és szeretet diktálta. Olyan két ritka, feketepiacon sem kapható érték, hogy meg kell becsül­nünk Olimpiát, aki bűvöletükben le tudott mondani egyéniségéről és leg­főbb parancsnak, kategorikus impe­­rativusnak az emberi szolidaritást fogadta el, egy kissé nagyon is önké­nyes értelmezés szerint. Mi itt Thé­­temeben azonban nem egészen így látjuk a dolgot és nyilván ő is más­ként látná, ha azokkal a szabad szel­lemekkel Montaigne-al, Rabelais-vel, Voltaire-el, Goethe-vel, Renan-nal, Anatole France-val folytathatna be­szélgetéseket, akiknek szelleméből alakul apátságunk légköre. Nem, mintha mi a szolidaritásról kevésbbé méltányosan vélekednénk, mint derék Olimpia barátod, vagy mintha mi cinikusan vallanók, hogy a szolidari­­tás egy neme a gyávaságnak. Nem. Hanem, mert a mi szolidaritás-fogal­munk sokkal messzebbre megy és olyan távolságokat próbál átölelni, mint amilyen távolságok horizontját csak az újtestamentum csillantja meg előttünk. Persze, hogy elrettentő do­log, ha az ember nap-nap után szembe­találja magát az emberi szolidari­tás legijesztőbb példáival s érthető, hogy ezek láttán nem meri átadni magát nagy átölelő gondolatoknak, hanem beéri a jobb- és baloldali szomszédjával. A múltkor állapította meg itt Thélémeben valaki, hogy az emberek milyen ellágyulva hallgatják a kilencedik szimfónia megrázó fel­hívását. Leid umschlungen Millionen, diesen­ Kuss der ganzen Welt — le­gyetek átölelve milliók, egy csók il­lesse az egész világot, s néhány perc­cel azután, hogy a karmester letette pálcáját, megindul az egymást tipró vad küzdelem a ruhatárban. Hát per­sze így ismervén az embert és még igyebben, azt kell gondolnunk, hogy ez a szó: „emberi szolidaritás“, apát­ságunkon kívül alig jelent valamit, a politikai agitáció rekvizitumai közé tartozik, melynek kelléktára soha még olyan gazdagon fölszerelve nem volt, mint ma. — De miért életcél vagy élettartalom az egyéniségről való teljes lemondás? — morfondírozott tovább Theobaldus. Miért beérni a nem-kérdezés kényel­mességével, miért beérni azzal a cél­ponttal, melyet a kényszer helyezett el közvetlenül az orrunk előtt? Ah­e-­­lyett, hogy igenis vitába szállnánk emberekkel és istenekkel, sorra fele­lősségre vonnák őket, intézményei­ket, törvénykönyveiket, iskolaköny­­veiket. Keresztkérdések tüzébe fog­­nák a vallások tanításait, hogy váj­jon nincs-e valami hiba rendszerük­ben vagy tételeikben, ha a dolgok — 2000 éves ragyogó múlt után — ide­fejlődhetnek. És felelniök kellene a Védáknak és a Mahabaratának és fe­lelniök Platonnak és Dantenek, Kant­nak Schopenhauernek, Nietzschenek, íróknak és festőknek, muzsikusoknak és kőfaragóknak... — Theobaldus el­hallgatott egy pillanatra és azután így folytatta: — Hát persze, vannak korok, amikor az ember boldog, ha megbújhat a legegyszerűbb dolgok mögött. Milyen boldogság lehetett a nagytudású M. Guéroult számára, mikor a napóleoni háborúk idején a kritika őt valóságos Quintilianusként ü­nnepelte, mert a vocalivust az ötö­dik helyről a másodikra helyezte s igazságot szolgáltatott az ablativus absolutusnak, Írjad meg barátodnak, dehogy írjad, hívjad meg vendégül apátságunkba. Még nem válaszoltam Olimpio levelére, de amióta ezt a le­velet megkaptam, nem is tudok másra gondolni, mint Itáliára. Hogy is mondja Dante: Net bel paese la, dove it Si suona ... arra gondolok, hogy mi mindent köszönhetek Itáliá­nak, ahol oly vonzón ejtik ki a Si szót! Milyen koldusszegény volnék, ha valamely lelki katasztrófa azt tö­rölné ki belőle, amit életem során Itáliában láttam, tanultam, éltem. Tisztább örömet annál, mint fölfe­dezni Itáliát, alig tudok elképzelni. Átkelni a Brenneren vagy Monte Denision, vagy Tarvisónál, megér­kezni újra meg újra s mindig először egy földre, melyen még senki sem járt s melyről eddig — most látja csak —, milyen színtelen képeket forga­tott ujjai között. Mert nincs út, táj, város, mely úgy marasztalna szé­gyenben minden útleírást, városké­pet, embereikről , azok hétköznap­jairól vagy ünnepeiről vetített filmet, mint az olasz városok képe, ha a vonatról leszállva, vagy autódról te irigylendő utas, alkonyatkor, mikor a nap ereje már lankadni kezd, szál­lásodra igyekszel s azt sem tudod, hova nézzél, melyik palotát bámul­jad, melyik templom oroszlános be­járatát, melyik parkban állítsad meg egy percre kocsidat, hogy a virágzó magnoliafát megbámuljad, esetleg virágait meg is tapogassad, hogy igaziak-e és magadat is, hogy nem álmodod-e az egészet! A magnoliafát, a Neptunkutat a téren, a palotát, melynek hom­lokzati festményei év­századok porától belepve, zivatarai­tól verve, napjától fakítva, egy hősi korszaknak — a mainál persze sok­kal kevésbbé hősinek — dárdás lo­vagjait, brokátos és diadémos asszo­nyait sejtetik velünk. A valóság me­sésebb, mint amire úti mesekönyve­inkből elkészültünk ... bizonyos,, itt előttünk még senki sem járt, szá­munkra teremtődött ez a csodavilág, az első idegen vagyunk, ki erre a földre elvetődött. Előttünk még nem járt erre senki, legfeljebb ha néhány kóbor fantaszta, költő, képiró, kőfaragó. Goethének el lehet hinni, hogy már előttünk járt itt s olyan férfiasan csodálkozott, mint ta­lán senki a világon. „Und Marmorbil­­l­er stehn und sehn mich an“, ez a fel­kiáltás már egymagá­ban bizonyíja, hogy itt járt, egy kissé tán Winckel­­mann receptje szerint, de mégis egé­szen abban a szellemiben, mely római elégiát olyan igazán rómaivá avatja. Byron is tudta, hogy mi az Itáliában lenni — olvasd el a Ghide—Harold negyedik énekét —, Stendhal is tudja, meg Barrés is, meg Anatole France is. Anselm Feuerbach, a festő is járt ott és Böcklin ciprusainak mélabús szépsé­geivel és a mi Markó Károlyunk cam­­pagnai elcsodálkozásaival. És néhány tudós, mert istenments, hogy olyan ki­váló szellemekről, mint Gregorovius vagy Victor Hehn vagy Jacob Burck­­hardt vagy Péterffy Jenő megfeledkez­nek! Igen, ezek s még egynéhányan jár­tak előttem Itáliában, szálláscsinálóim voltak, hálás köszönet érte. És az utas, aki először kel át — mindig előszö­r — az alpesi hágók egyikén s mondjuk Unidében a Loggia de Lionello lép­csőjén ülve vagy Veronában a Scaliger­­híd korlátjához támaszkodva, számba veszi kalóz­útjának kincseit — sehogy­ sem tudja megérteni, hogy járhattak előtte ezen a földön előkelő elmék, kik­nek írásait ma is élvezettel és haszon­nal forgatjuk, járhattak ezen a földe­n és nem tudták, hogy Itáliában járnak. Montaigne hónapokat tölt Itáliában, anélkül , hogy észrevenné, hogy hol van. A veneziai ghettóiban tudós vitat­kozásokat folytat a zsidó vallás tételei­ről, de nem tudja, hogy Bellini és Giorgione városában van. Bagni da Luccaban hosszabban időzik s egy szava sincs Lucca remek S. Martino­­templomáról. (Megvan-e még?) Igaz, hogy­­utazásainak egyik célja az olasz gyógyfürdők fölkeresése volt; annyit kellett szegénynek saját köveivel tö­rődnie, hogy nem igen telt Itália kö­veire. És J. J. Rousseaut is felelősségre kéne vonni; huzamosabb ideig tartóz­kodik Veneziában s vallomásaiban csu­pán főnökével való civakodásairól ír. De sőt Taine-t is, aki mikor először jár Nápoly utcáin, borzadva jegyzi fel naplójában —­­nem sejtve a mai kü­lönb borzadásokat —, hogy milyen piszkosak az utcák, milyen kellemetle­nek az emberek, milyen csúnyák, nyo­morúságosak a nők. Hát hiszen lehet, nyilván így volt, ha a becsületes Tavis ezt így írtja le. De hogy van az, hogy mi ebből semmit sem látunk? hogy mi Nápolyban ugyanazokon az utcákon, melyek Taine-t rémítették, mi nem ta­lálkoztunk az Ő rút, sárga arcú, ala­csony, széles megüraivel, hanem nők­kel, akiknek finom vonalú lá­bát bá­multák meg, ringó járásukat, melyet mintha etruszk vázák erotikus hangu­latú rajzairól tanultak volna el, gyö­nyörű szemeket, meleg nézéseket s hogy amit Taine sárgának látott, azt mi ne­mes elefántcsontszínnek láttunk, mely a hajuknak fénylő feketeségével ősszel hangolódva valami különösen érdekes tónust kölcsönöz nekik. Hogy van az, hogy a Posilippo Taine emlékeiben port és piszkot jelent, a mi emlékeink­ben egy gyönyörű kora tavaszi sétát, gránátalmafák és narancsfák ö­özöt­t egy kellemes kis kocsmát s a kocsmá­ban rózsalugast, ahol egy kedves és csinos pincérlány finom sogliolé­val vendégelt meg és egy citerás dalnokot, kinek éneke gyönyörű volt, mert hogy a fehér bor, amit ittunk — orvieto secco — egészen elsőrendű volt, És szemben a pöfékelő Vesuvio, m­ely es­tére tűzijátékot ígért és lenn a tenger, kéken és gyöngyházszinekben és hal­kan pihegve, alig libegő pillangótnyi vi­torlásaival és a távolban Capri sziklái és mi Itáliában, Nápolyban, a Posilip­­pon. Ezeket és hasonlókat juttatott eszembe Olimpio levele , aztán a hadi­­jelentésekre esett a pillantásom ... Ge­novát ágyúzták, a San Lorenzo ro­mokban, Viterbót, Pisát, Arezzót bom­bázták ... ki emlékszik arra a fájdal­mas fölkiáltásra, mely az egész világon végignyilalt, mikor — gondolom ! Sül­ben volt — a Campanile összeomlott? Az emberi szolidaritás fölkiáltása volt. Mit írjak Olimpónak? Írjam meg, hogy bőröndöm már be van csomagolva? s hogy már indulok, azonnal indulok, csak még a vízumot kell megszerez­nem? Panurge ! TELEFONSZAMAINK­ Szerkesztőségi , . , , «126-426 Kiadóhivatal * * , , «126-726 Nyílttéri hirdetésosztály »120-154 9

Next