Magyar Nemzet, 1944. február (7. évfolyam, 25-48. szám)

1944-02-10 / 32. szám

CSÜTÖRTÖK, 1944 FEBRUÁR 10. Magyar Nemzet földrésznek. Amint azután a hajó be­futott a kikötőbe, a­­ király teljes fegyverzetben kiugrott a partára és vezérkara kíséretében Trója romjai­hoz vonult. Ott elrendelvén a város újjáépítését, először Zeus oltárán ál­dozott, majd Achilles sírján tisztelet­tel hódolt a nagy hérosz emlékének. Azután üdvözlő küldöttségeket foga­­dott s végül megindította a hadjáratot, amelynek az volt a rendeltetése, hogy a görög műveltséget Indiáig terjessze, de amelyből ő maga nem térhetett vissza, mert a végzet úgy rendelke­zett, hogy neki éppoly dicsőséges, de egyszersmind éppoly rövid élet jus­son osztályrészül, mint hősi esz­ményképének, Mrc­hillesnek. Másfélezer évvel később ­ A könyvkiadók háborús farsangján , csak a költők áruinak petrezselymet. Rózsaibokorban született kiadóvállala­tok ismeretlen nevű s felismerhetetlen tehetségű regényírói olyan sikereket érnek el, amilyenről Ambrus Zoltán sohasem álmodott, méltán s méltatla­nul feledett íróink süppedő sírját szer­ződésekkel ostromolják, az európai irodalom valódi és ál-klasszikusai hi­hetetlen példányszámban fogynak. Csak a költőkkel van baj. E versenyfutásban közülük csak annak van esélye, kinek nevét s a nevéhez fűződő közhelyeket mindenki ismeri; — nekik is csak ak­kor, ha kötetük legalább is ezerolda­las. Mintha a könyvvásárló gondosan mérlegelné, hogy nem csapódik-e be, ha a szokott behemós regény helyett ver­seskönyvet vásárol. Elámulva hallottam a minap, hogy egyik neves fiatal köl­tőnk reprezentatív köteteiből száz pél­dány sem fogyott el karácsony­ óta. „Ilyen vékony és fűzött kötet csak ak­kor kél el, ha detektívregény, porno­gráfia vagy pamflet“ — oktatott tár­gyilagosan a könyvárus. „Sehol sem írnak olyan szép verseket, mint ná­lunk, de sehol sem becsülik oly ke­vésre a költőt" — vigasztalt valaki. Adyék „Holnapijából, mely a legna­gyobb irodalmi vihart kavarta fel ha­zánkban, alig hetven példány kelt el megjelenése idején. Az egész ország­ban ! Nem újdonság, hogy így van. Még­sem tudok belenyugodni, különösen olyankor nem, mikor a recenziós pél­dányok kásahegyéből egy-egy gyémánt­­szem fordul ki" Örömöm sohasem bé­kéit öröm, ha új verseskönyvet forga­tok. Gyengéden, aggódva veszem ke­zembe a finom, karcsú köteteket. Sor­sukat látom. Egy-két napig kint szé­gyenkeznek a kirakatban, aztán néhány hónapig bent porosodnak valahol a pult alatt a tö­bbi eladhatatlan bizo­mányi áru közt a könyvkereskedésben, majd fakultam érvallodnak a kiadó raktárában az örökkévalóságig, vagy eddig, míg kilószámra el nem herdálják őket. Csak kritikusok könyvtárában, barátok, rokonok könyvespolcán, sze­relmes lányok, asszonyok emlék­­kacatja közt van helye a magyar lí­rának. Egy-egy snob az irodalmi párt­fogók öntudatával, donátori gőggel veszi meg a fiatal költők könyvét. Verseskönyvnek talán csak társadalmi sikere lehet hazánkban, legfeljebb il­lemből, gyűlölségből, vagy dacból fa­nyalodnak a verseskönyv-vásárlásra az olvasók. Miért? * Talán egy hanyatló, epigon lírától zárkózik el igényes közönségünk? Fel­idézem a legifjabb költőnemzedék jobbjait: Szemlér Ferenc, Zelk Zoltán, Jankovich Ferenc, Horváth Béla, Ké­pes Géza, Radnóti Miklós, Takáts Gyula, Jékely Zoltán, Rónay­­ György, Karinthy Gábor, Hegedűs Zoltán, Csorba Győző, Somlyó György, Deve­cseri Gábor.... Ezektől fanyalognának Mécs László vásárlói? Ez lenne kevés azoknak, kik Paul Géraldy magyar halhatatlanságát kovácsolják? Művelt franciáknak aligha tudnám megma­gyarázni Carco, Giono, Simenon pél­dátlan magyar sikerét, önmagamnak szégyenlem magyarázgatni, hogy miért kell valósággal „felfedezni“ olyan ma­gyar költőket, mint Képes Géza. Igaz lenne, hogy még­­mindig csak a társa­dalmi szerep, a gyanús politikai hír­név, vagy a halál a magyar költő nép­szerűségének ára? Költők, van egy al­kalmatos sínpár Balatonszárszón, azon fut menetrendszerű pontossággal a költői halhatatlanság vonala ... Sokallod, hatalmas Olvasó, e hosz­­szúra nyúlt invokációt? Hidd el, sokall­lom én is és szégyenkezve rovom sorai­mat. De azt is elhiheted, hogy bukfen­­­cet i* vetnék kedvedért, ha azzal rá tudnálak venni, hogy elfogadd a költé­szetnek azt az ajándékát, amivel Weö­res Sándor kínál új kötetében. Ért ne­vetséges lennék, de te szégyelhetnéd magad, hatalmas Olvasó... Mert e sok hiú szót köz­önyöd pro­vokálja, nem Weöres Sándornak van szüksége rá." Nevét a „m­agyar nézők" régen ismerik. Szombathelyen született 1913-ban s talán tizenöt eszten­dős sem volt, mikor Karácsony Sándor közölni kezdte verseit Az Erő-ben, az Ifjú Ma­gyarország színe elé tárva meghökken­tően tökéletes műveit. Hamarosan egy pesti napilap felfigyelt rá (ha jól em­lékszem Bónyi Adorján nagybácsisko­­dott körűlé) s valami távoli rokonság­barátság révén Babits megvesztegethe­tetlen ízlésének ítélőszéke elé is elke­rültek zsengéi. Három verses kötete (Hideg van, 1934; A kő és az ember, 1935; A teremtés dicsérete, 1938), egy, drámai költeménye (Theomachia, 1941) és egy nagy tanulmánya (A vers születése, 1939) jelent meg eddig. Pá­lyakezdését ámulat és aggodalom fi­gyelte, csak a zene múzsája szereti a­­gyermekeket. Rimbaud csak egy volt s ő is korán elhallgatott. Babits meg­lepődve, de szigorú kétellyel nézte a dunántúli tündérkert legifjabb hat­á­sát, félt ettől a küzdelem nélkül nyert királyságtól, aggasztotta ez az előz­ő kén­ytelen tökély s csak lassan, az el­mélyülés, a fejlődés biztató jelei láttán engedett fel. Medúza Weöres Sándor új versei Nem kellett féltenie. Az érvényesülés korai lehetősége s tehetségének pom­pázatos, ingyen ajándéka nem rontot­ták meg. Semmi sem volt e fiatal köl­tőben a csodagyerekek meddő narciz­­musából: nemcsak tehetsége, jelleme is korán fejlődött. Isten ajándékát elfo­gadta, de felelősséggel forgatta, lehető­­séget, feladatot látott, benne. Nem telt el­ önmagával, korán meglelte csilla­gait: ,,Szememnek Ady nyitott új mezőt. Babits tanított ízére a dalnak és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak ezt­ azt kívánó kordinat előtt" — írja új kötete első versében. Ezek a vezérlő tűzjelek megóvták attól, hogy eltévedjen, e magasságok fölfelé von­zották. Ady a teljesség igényét keltette benne. Babits a soha meg nem elége­­dés himnuszára tanította meg, Koszto­lányi arra, a hogyan érteheti meg szel­lemi tisztaságát. Nem kötői mintát keresett s lett ná­luk, hanem felszabadító élményt. Ön­magára ébredt általuk. Az a költő, ki felszabadult benne ifjúsága elhatározó élményei nyomán, irodalmunknak egyik legizgalmasabb jelensége. Minden hangulatra felértő, minden zenére ér­zékeny, minden formán elringó, min­den mélység örvényébe beleszédülő, minden magassághoz vonzódó ihletett látnok, ki öntudatlan biztonsággal jár az ösztönök setétjében, ott is, ahol megszűnnek az egyéniség korlátai, hol Kallós Ede. Alig négyszáz éve, hogy­ a dallamos Dardanella név a térképen megjelent. Nem mintha az Égei- és a Márvány­tenger csak akkor nyújtott volna e szoroson et egymásnak kezet. Nem­ maga a tengerszoros egyidős vén Európánkkal, csak neve új. A XVI. szá­zadig Helleszpontusz szerepelt helyette. Ez ókori név volt, görög formája úgy hangzott, hogy: Hellespontos. A görögök a Márvány-tenger vidékének ókori lakóitól,­ a trákoktól tanulták el. A­ trákok í nyelvén persze nem Hell­es­­pontos-nak hangzott, de a görögök addig gyúrták, faragták,, míg csak úgy, át nem alakult, hogy akár görög szó­nak is beillett volna. Ha eredeti görög szó lenne, annyit jelentene, hogy: „Hellé tengere“. A trák név görögössé formálása volt az első alkalom arra, hogy a tenger­­szoros körül a roondaalakító képzelet munkához láthasson. Az az ősrégi görög népmese kapott általa folytatást, amely Hellé királykisasszonyról szólt, Nephelé ki­rályné kieső árvájáról. Hellé — így szólt a mese —­ öccsével, Phrixos­­szal együtt sokat szenvedett mostoha­anyja gonoszságától.­­ Ezért Nephele (a „Felhőasszony“) lejött az égről, egy aranygyapjas kos hátára ültette két gyermekét és a jégen át elvitette őket a messze keletre. Ezt a regét, mely a gonosz mostoha és a gyermekeire a síron túl is vigyázó édsanya nemzet­közi mesetárgyát dolgozta fel, a görög népies szófejtés kapcsolatba hozta a trák eredetű földrajzi névvel s ebből aztán az a monda alakult, hogy a tengerszoros azért kapta a „Hellé ten­gere“ nevet, mert a kis Hellé a levegő­ben nem tudott elég erősen belekapasz­kodni az aranygyapjúba, a tenger­­szoros fölé érve lezuhant a kosról és a tenger hullámaiban életét vesztette. A tengerszoros az egész középkoron keresztül „Hellé tengereinek nevez­tette magát. Csak akkor szakadt el a kis Hellé emlékétől, amikor a törökök a XV. században a tengerszoros men­tén hatalmas erődítményeket és védő­­műveket kezdtek építeni. Jól tudták a törökök, miért tanácsos e hely meg­­erősítése. Emlékeztek rá, hogy az ő európai terjeszkedésük a tengerszoros­nál kezdődött. A szoros északnyugati partján fekvő Gallipoli városa volt az első európai pont, amelyen megvetet­ték lábukat. Ez 1357-ben történt és száz évvel utóbb kezükben volt Isztan­­bul. Így tehát a törökök tisztán lát­hatták, mit jelent a tengerszoros biz­tonsága. Az erődítmények egyik cso­portja az ázsiai partnak azon a pont­ján kapott helyet, ahol a hajdani Dardanos nevű görög helységnek, a dardánok, vagyis trójaiak egyik alapí­tásának a romjai állottak. A Dardanos közelében húzódó védelmi vonal a XVI. századtól kezdve Dardanelo vagy Dardanellion néven kezdett azokon a térképeken megjelennni, amelyeket olasz hajósok az Égei-tenger vidékéről készítettek. E nevet utóbb a szemben­­fekvő európai partvonal építményeire is átvitték s ezáltal a tenger­szoros azt a megjelölést kapta, hogy: ..a Dar­danellák közötti út". ..a Dardanellák útja", leegyszerűsítve „a Dardanellák“. Mire ez a név kialakult, a tenger­i sellektív emlékezet történelmi kor­látja belemosódnak a mythologikus, prelogikus ősképzetek időtlenségébe, hol nemcsak az egyén oldódik fel, hanem az emberség bizonytalan korlátai, a szellem és anyag mesterkélt határai is elmosódnak. Ha csak ennyi volna köl­tői arcára írva, akkor is érdemes lenne meghallgatni szavát: hol van megette a múlt század pedáns pantheizmusa! Hol vannak ettől a mélységtől azok a kis expressz-mythosok, miket a tudat­lanság gyártogat mai De ez az ihletett látnok ördögien okos és tudatos. Néha a legnagyo­bb mélységek sötét tárnáiban villan fel értelme s hová ihlete ragadta, ott teljes tudatossággal tájékozódik, ta­gol, rendszerez, olykor értelme, oltha­­tatlan kíváncsisága a vezetője is s eleve kimért úton jut el a léleknek olyan tájaira, hová eddig csak a vak véletlen sodorta az embert. Biztonsága nemcsak ösztönös. Néha nem tudjuk, hogy merészségét vagy­­tudását becsül­jük, mert e költő éberen is ott jár, ahol álmaiban imbolyog. Ez a kettősség jellemzi formáit is. Kik emlékszünk gyerekverseinek oly­kor meglepő formai tökélyére, most ámulva látjuk, hogy amit akkor ösz­tönös biztonsággal tudott, azt most mi­lyen tudatos biztonsággal használja, elemzi, fejleszti. Valósággal experimen­tál a verssel. De ez az experimentum is zavarbaejtő: vers­vázlatai, álompróbái oly szépek, hogy tudatosságukban néha kétkedünk, költőiségükben soha. Ko­­­dályiban s Bartókiban küzd így a tudós) Dardanellák szoros hullámai körül a képzelet már számtalanszor játszotta a maga játé­kait, az érdekek már számtalanszor harcolták a maguk harcait. Króniká­jukban a legelső hely annak az őserő­­nek a működését illeti, amely képzelet is, érdek is ,, játék is, harc is, szerelem. Arra a helyre, ahol­ a két Darda­­nella-part legközelebb ér egy­máshoz (körülbelül másfél kilométernyire), a görög képzelet egy édes-bús sze­relmi történetet álmodott. Héró és Leánder történetét. " Héró voll "• a leány, Leander a legény. Héró az ázsiai parton lakott. Abüdos­z város­ban, Leander az európain, Sestosban De nemcsak a tenger Hullámai vá­lasztották el egymástól a két szerel­mest, hajthatatlan szülői tilalmak is útját, állották találkozásaiknak. Mégis találkoztak. Estéről estére együtt vol­tak. Ez úgy történt, hogy amint sötétség borult a tengerszorosra. Héró egy toronyból fáklyát lobogtatott az túlsó part felé s Learner a fáklya­fény irányítása mellett átúszott ked­veséhez. De egy viharos estén a szél eloltotta a fáklyát, a fiú célt tévesz­tett és másnap regges holttestét so­dorták a hullámok a leány felé. A Dardanellák történetében a sze­relem világából az a háború vezet át bennünket a fegyverek világába, amelyet a szerelem és a fegyver kö­zösen vívott. A trójai háború hadicélja a világ legszebb asszonyá­nak, Helénának keze volt. Föld, ég és pokol összes hatalmai belesodród­tak e küzdelembe, melynek a Darda­nellák partja volt a színhelye. A tengerszoros ázsiai partjának közelé­ben terül el Hisszárlik helység, itt találta meg Schlieman­n Tróját, mely­nek falai körül 10 éven át folyt a harc, Homeros csodahőseinek harca. A mai Mandere folyócska,a­mely Hisszarlik közelében ömlik Darda­nellák vizébe, hajdan Skam­andros nevet viseli. Homeros feljegyzi, hogy ha az olümposi istenek beszéltek e folyóról Xaulhos-nak mondták, vagyis: „szőke víz"-nek. Félistenek csatái folytak a partjain, mint ahogy általá­ban se szeri, se száma e vidéken az epikus mondarészletek, misztikus epizódok emlékeinek. A Kriszus előtti 5. század szere­tetreméltó mesélője, Hérodotos, aki egyszemélyben őse a történetíróknak is, a riportereknek is, hátat fordít az epika álomvilágának és színes rajzban tudtunkra adja, hogyan vo­nult át Krisztus előtt 480-ban Xerxes hadserege a Dardanellákon. A Xerxes hidjai Hérodotos munkájának központi tárj­a az a háború, amelyet a perzsa királyok őrült hatalmi vágya Európa ellen intézett, hogy világhatalmukat a mi földrészünkre is kiterjesszék. E há­ború egyik legfontosabb mozzanata az óriási perzsa hadseregnek a Dardanel­lákon át Európába való szállítása volt. Hérodotos elmondta, hogy Xerxes, a perzsa király először függő híddal pró­z­ alkotó zsenivel. Weöres Bartókhoz hasonlóbb:­mindig, a művész győz e viadalban. Ez a költő nem rekedt meg a másodlagos költők üres artisztiku­mánál, s nem fél a kísérlettől, nem hu­nyorog­ az erős fényben s nem riad vissza a sötétségtől. Mindig önmagát mondja. De énjét bátran elmeríti a tu­dattalan én­előtti, emberelőtti mélyeibe, vagy felemeli, kitágítja a csak sejte­lemben, látomásban megragadható jö­vendő felé. Formai kalandjai, kísérletei közben nem ügyel tógája redőire. Nem fél az erős hangtól, nem fél a hangza­vartól sem. Mindig önmagát mutatja, de­­lírikus Shakespeare mód­jára­ ezer szerepben, ezer hangon, mindig más muzsikára. Tudatosabb s egyszersmind zeneibb, gyengédebb s ugyanakkor gro­teszkebb lira nincs ma az övénél. Nyu­gatnak, keletnek, északnak s délnek ta­nítványa, mesterei és mintái Babits és észt népdalok, Katona József és perzsa költők, ritmusait antik közá­blákról, városvégi cégtáblákból, játszótéri gye­­rekmondókákból gyűjti. E merész látnok, ez az öntudatos művész néha feledteti kettős fényben villogó izgalmas arcát. Ilyenkor egy­szerű édességgel ömlik ajkáról a dal: gyengéd és gyermeteg, lágy,és közvet­len, amilyen sohasem volt csodagyerek koráiban. Ilyenkor látjuk, hogy gazdag­sága már egészen övé: le tud mondani róla. Csak hallgatjuk az oldott szavak zenéjét: („Betegágyból írok, lonc­ágacska. Hanna...“; „Szállnak az a­l­­konyi felhők ...“; „Valaha ültem Ve­­rával zöld lugasban ,.stb.) s ki­­mondjuk azt, amit kortárs oly ritkán mondhat ki kortársáról. Nagy költő, Róka László bálkozott, de kudarcot vallott. Hall­gassuk meg magát a kedves öreg me­sélő­: „A függőhíd egyik kötele föníciai fehér lenből készült, a másik egyip­tomi sásból. Mire azonban az átjáró elkészült, hatalmas vihar kerekedett s ez szétrombolta és elpusztította az egész szerkezetet. Amikor Xerxes ezt megtudta, haragra gerjedt s kiadta a parancsot, hogy a tengerszorosba há­romszáz korbácsütést kell mérni, a szoros bejáratához tartozó nyílt ten­gerbe pedig kettős bilincset kell le­­bocsátani. Még affélét is hallottam, hogy­­e két büntetés végrehajtóival­ együtt olyan megbízottakat is küldött a király, akiknek azt parancsolta, hogy tüzes vassal süssenek bélyeget a tengerszorosra. Annyi bizonyos, hogy azoknak, akiknek a tengerszoros kor­bácsolása volt a tisztük, a király bar­bárul esztelen parancsára így kellett a tengerszoroshoz szülniük: „Te keserű ízű tengervíz, urad és parancsolód azért méri rád ezt a büntetést, mert meg merted őt bántani, holott az ő részé­ről semmi bántódásod nem esett. És akár tetszik neked, akár nem, Xerxes király mégis átvonul majd rajtad...“ Ilyen büntetéseket szabott Xerxes a tengerre, azoknak pedig, akikre a híd­szerkezet felügyelete bízva volt, fejüket vétette“. Ezután elmondja Hérodotos, hogy a függőhíd pusztulása után Xerxes két nagyszerű szerkezetű hajóhidat készít­tetett. Az antik technika minden ké­pessége és minden eszköze közreműkö­dött e csodálatos tengeri híd létrehozá­sában. Nekünk nagyobb tiszteletet kell­­tanúsítanunk a szellem alkotása iránt, mint amilyet a jó öreg Hérodotos ta­núsított — tehát jegyezzük ide a két híd tervezőmérnökének a nevét is, melyet Hérodotos nem tartott érdemes­nek feljegyezni. Kisázsiai görög mérnök volt­, Harpalos volt a neve. Hét napon és hét éjszakán át vonult a ■.dardanella­ hídon az ázsiai haderő Görögország felé, hogy ott ura hatalmi tébolyának áldozatként úgyszólván teljesen meg­semmisül­jön. Nem telt bele másfél évszázad és a Dardanellák csendjét újból hadsereg­­elvonulása törte meg.­ Csakhogy most ellenkező irányból vonult fel a sereg. Nagy Sándor hadai 334 tavaszán a Dardanellák európai partján, Sestosban gyülekeztek, hogy onnan Abydosba, Ázsiába keljenek át. Nagy Sándor életének és had­jára­tnak történetírói részletesen leírják enek a dardanellai átkelésnek a ren elérését. A lélektani rejtélyekbe bur­kolt csodálatos fiatal lángész a nála megszokott módon olvasztott itt egybe "szinte áhítatot és kiszámított pózt, hősi ,múlt iránti tiszteletet és nagyra­vágyó hiúságot Azt olvassuk, hogy mialatt 160 személyszállító gálya a görög katonaságot Abydosból Lestos felé vitte, az ifjú király a tenger­­szoros dléli bejáratánál­ díszhajóját ragyogó tavaszi napfényben maga kormányozta a túlsó partra. Az út középére érte, áldozatot mutatott be­­Viseidón tó­geristennek s közvetle­nül az ázsiai part előtt, azzal a pont­tal szem­ben, ahol a hagyomány sze­­rint egykor az­­íliai hősei táboroztak, dárdáját nekihajította a meghódítandó Rőtszakállú Frigyes császár hajóját vitték a Dardanellák hullámai az ázsiai partra. A császár, ki nagyszerű képességeit hosszú évtizedeken át hol pápákkal, hol ellenpápákkal, hol­­né­met, jol olasz országnagyokkal­­Való viaskodásra volt kénytelen fecsérelni. 1189-ben —­ 67 éves korában — végre olyan minőségben léphetett a világ elé, amelyben méltó módon ér­vényesíthette a maga lovagi mivoltát. Amikor híre érkezett, hogy Szaladta szultán elfoglalta Jeruzsálemet, Fri­gyes fogadalmat tett a szent város visszafoglalására. Keresztes seregét — hazánkon is áthaladva — a Dárdák deltákhoz vezette, hogy átkeljen rajta Ázsiába. A mostani díszhajó ugyanoly tavaszi tündöklésben, ugyanoly fényes külsőségek pompájában siklott az ázsiai part felé, akárcsak az, amely­nek a kormányát annak idején Nagy Sándor tartotta kezében. A Dardanel­lák keresztes utasára is világraszóló dicsőség várt Ázsiában, de másodszor már ő sem kelhetett át a tegerszoro­son: az öreg császár éppoly kevéssé láthatta viszont hazáját, ahogy, haj­dan nem térhetett vissza Ázsiából a makedónok fiatal királya. Ezzel véget ér a Dardanellák tör­ténetének első korszaka, a romantikus korsz­ak, a fantasztikus célokért misztikus aka­rások hevületében, hősi rajongások pátoszával véghezvitt dardanellai utak korszaka. Az is fokozza az eddig tárgyalt átkelések romantikus jelle­gét, hogy a nekilendülés, remény­­teljes tündöklését mindegyikükben hamar elnyeli a tragikus vég komor­sága. Sőt valahogy abban­ is roman­tikát érez­ az ember, abban is a romantikának tilalmakat repesztő, korlátokat ledöntő attitűdjére tapint, hogy a tengerszoros Leander úszásé­tól Barbarossza Frigyes diíszhajójáig mindig úgy jelent meg, mint valami természeti akadály, amely Európa és Ázsia közé ékelődik és amelyet Jai embernek egy-egy villogva, csábító cél szolgálatában le kell küzdenie. A romantikus korszakban arról sosem esett szó, hogy a Dardanellák útja nemcsak tengerszoros, mely Európát Ázsiától elválasztja, hanem természet­adta vízi út is, amely az Égei-tengert — a Földközi-tenger ez alkotórészét — a Márvány-tengerrel, illetve a Fekete-tengerrel összeköti. Ez idők változása akkor követke­­zett be, amikor a Dardanelláknak kérésztben, szélességben való át­­szelése mellé odakerült a rajta hosszá­ban való tovahaladás kérdése is. Az eseményt, amely ennek az új kor­szaknak a kezdetét jelzi, már érintet­tük. Hiszen azoknak a török erődök­nek a felépítése, amelyek — mint mondtuk — a tengerszorosnak mai nevét szerezték,­ már a Földkön­­tengert a Fekete-tengerrel egybefűző vízi útnak a kérdésével voltak kap­­­cso­latban. Az erődök e kérdésre válaszolva azt kiáltották világgá, hogy a Földközi­tenger felől is, a Fekete-tenger felől is csak a török kormány engedélyével lehet a Dardanellákba Behatóra­. S e kiáltás érvényt is­­tudott magának szerezni. Hogy ezt megtehette, abban­­döntő része volt egy nagyszerű magyar tehetségnek. A Dardanelláknak még ebből az általános eszme történetéből sem szabad kimaradnia báró Tóth Ferencnek, aki III. Musztafa szultán megbízásából az 1770-es években oly remekül megoldotta a Dardanellák erődjeinek és ütegeinek átépítését, hogy munkájával a tengerszorost jó­­időre a bevehetetlenség hírére emelte. Nem tartozik e cikk illet­ékességébe annak a részletezése, hogy hogyan, alakult ki a Dardanellákat ismételten ostromló­­ágyúk tüzében és nemzetközi konferenciák tanácskozásain a spái helyzet, mely a romantikus célkitűzé­sek hősi pátoszának egykori küzdő­terét tisztára közgazdasági útvonallá változtatva, csupán a kereskedelmi hajók előtt tartja nyitva a Dardanellá­­kat, idegen hadihajók elől pedig a tengerszoros mindkét bejáratát el­zárja. Csak azt szögezzük le, hogy a Dardanellákhoz kapcsolódó érdeket és igények harcát az új rendezés sem küszöbölte ki. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az az égető aktualitás, amely a cikk megírására alkalmat adott. " 9

Next