Magyar Nemzet, 1944. március (7. évfolyam, 49-66. szám)

1944-03-01 / 49. szám

,'HERPff,'TM4 MÁRCIUS 1. Maior Nemzet G­ogolák Lajos: 1790-nel, 11. József halálával kez­dődik Magyarország reformkora. A nagy európai eszmék ihletésére összeáll két-három nemzedékből pár magános ember s a nyugati pol­gáriasodás mintájára európai pol­gári országot akar csinálni Magyar­­országból, ki akarja ragadni elma­radott naturálgazdasági viszonyai­ból, meg akarja változtatni a tár­sadalom szerkezetét, meg akarja­ honosítani az emberi méltóság ne­mes önérzetét a haza összes lakosai között. A folyamat lassú és küzdel­mes: a kitűnő újítóknak, e magá­nosan ragyogó elméknek harcra kell szállniok az öreg intézmények ellen, melyek bénítják a nemzeti és emberi fejlődést s melyekről azt hirdetik, hogy azok megmásítha­tatlan nemzeti jellemvonásaink leg­fontosabb elemét teszik; aztán meg le kell küzdeniök az uralkodó ne­mesi társadalom túlnyomó többsé­gének ellenszenvét, mely a humani­tást és a szabadságot, az 1789-es francia változás nagy eredményeit — ha már éppen engednie kell — csupán egyetlen rétegre, a királyi központosítással örökké hadban álló nemességre korlátozná; e nem­zedék érzi, hogy le kellene szállnia a mélységes süllyedtségben élő néphez, hogy azt valóban emberré és polgárrá tegye. Mily hatalmas végletek! Egyfelől a történeti folyamatnál több nagyszerű tanulság ötlik elénk. Az egyik: a magyar, felvilágosodás, majd a társadalmi reform emberei 1790 és 1848 között tulajdonkép­pen igen magános emberek voltak s nem is annyira a hazai viszonyok támogatása adott nekik erőt, ha­nem az általános európai emberiség eszményeiben való hitük. Tele vol­tak mérhetetlen becsvággyal, becs­vágyuk azonban már nemzeti volt, tudták, hogy nem várhatják más­ként a politikailag és társadalmi rendszerében elszigetelt Magyaror­szág felemelkedését, csak ha fenn­tartás nélkül Európához csatlakoz­nak. Munkásságuknak ez a lé­nyege: ritka önzetlenséggel, hittel és önfeláldozással meg akarták győzni ezt a társadalmat az euró­pai emberiesség erkölcsi értékeiről, gyakorlati hasznairól. Önmagukban már régen elintézték „magyarság és Európa“ állítólagos dilemmáját s most fel akarták oldani ezt az ellentétet az egész ország társadal­m­ában; számukra az európaiság a magyarok felemelkedésének egyet­len módszere volt. Egy másik szempont: a felvilá­gosodás és refor­kor emberei nem voltak relativisták, avagy historis­­ták. Vagyis nem hirdették a törté­nelem, a múlt önértékű mivoltát, nem vallották a m­últ uralmát a je­len életen, nem mondták, hogy a múltat csakis önmagában lehet megérteni, de „meghamisítjuk igaz képét", ha általános ideákkal kö­zeledünk feléje. Nem, ők hittek a szabadság, a fejlődés, a haladás lé­nyegében s büszkén vallották, hogy az emberi lét értelme a folytonos értelmi tökéletesedés, az emberi létben való megtisztulás. Szerintük a szabadság — az emberi és a nem­zeti — önérték, óriási vágyakozás és az egész emberi létet betöltő re­mény. Nem relativizálták a szabad­ságot, nem alkudoztak fölötte ki­csinyesen: igenis vallották, hogy a szabadság és az értelem végigkíséri az emberi sors messzi századait; a szabadság és értelem örökké benne él az emberi természetben, csak itt van a régi nemesi rend a maga minden történeti önérzetével és csil­logásával, másfelől meg ott mere­­dezik lábai előtt a nép sorsának felmérhetetlen mélysége. Aztán itt van az elzárkózás, az „extra Hun­gáriam non est tura“ konok ösz­töne, mely azt hiszi, minden jó az ország határain belül, másfelől meg ott követelődznek kapuink előtt az általános európai és emberi eszmék, melyeknek láttán a kor legjobbjai­nak a modern magyar történelem­ben először be kell ismerniök. Ma­gyarország egyáltalában nem szi­get, nem biztos vár a fejlődni, ha­ladni akaró Európa közepén. Ha meg akar állni, ha élni akar ön­magának, meg kell újulnia az egye­temes európai emberiség nagy ta­vaszában. A magyar történetben először beigazolódik, hogy nem va­gyunk elég erősek, önmagunkban: belső gyengeségünket, hibáinkat, mulasztásainkat csak úgy gyógyít­hatjuk, ha segítségül hívjuk az európai ideákat, ha megtöltjük a nemzeti önérzetet az általános em­beriesség értékeivel, ha európai és emberi­­fokra emeljük az elmaradt Magyarországot. Mert az európai­ságot mostantól a fejlődés és hala­dás jelenti s Magyarország nem le­het másként polgáriasodott ország, csak úgy, ha ön lényegébe olvasztja az általános haladás tanulságait, várja a kibontakozást s a történet­nek az a legszebb célja és tartalma, midőn a szabadság és értelem ön­maga tetőpontjára emelkedik. Te­hát nem voltak irracionalisták és romantikusok. Ez a nemzedék már azért is fi­nom is lehetett ez másként; ér­zik, hogy az itteni régi társadalmi rend nemcsak hogy elavult, hanem belülről, önmagából megújulásra képtelen. És e kiváló emberekben nemzeti ösztön, a nemzeti vá­gyakozás, hogy méltónak és szép­nek lássák hazájukat és népüket. Meg-még habozva állanak a haj­dani társadalom tiszteletreméltó, de omladozó, szűk és kényelmetlen épülete előtt, de már tudják, új otthont kell alapítaniok, arányosat, lakály­osat, mely mindenkit befo­gad és mely megfelel az európai emberi ízlés követelményeinek. A kor tehát határozottan európai, ha néha a dekoráció él is az ősi vise­let díszeivel. Nem belülről merít ösztönt, indítékokat e nemzedék, hanem Európához fordul; ahogy nem relativizálja a szabadság gyö­nyörű ösztönét, úgy nem kételke­dik egy pillanatra se általános em­beri reményeiben. Nem ismer kü­lön magyar és külön európai meg­oldást: azt vallja, hogy — mivel a magyar ember is ember, egyen­rangú európai ember — az euró­pai emberiesség kell, hogy változ­tatás és kételkedés nélkül megfelelő kerete legyen ennek a népnek, melyet kibontakozásában már nem a régi társadalom, hanem a jog és igazság osztatlan és értelmes vágya vihet előre. A magyar felvilágosodás és re­formkor legszebb erénye ez az ál­talános és oszthatatlan emberiesség és európaiság, mely most tölti színültig az ébredő magyar szel­lemi életet a reform és a fejlődés vágyaival. Íróink és nagy szelle­meink mostantól kezdve Utasodnak meg gyógyíthatatlanul a haladás mámorával. Mily paradoxon! — állítsuk csak egymás mellé az 1­790-es évek példaadó francia szel­lemiségét és a tőle tanuló magyar vágyakozást. Thibaudet, a nagy­szerű francia irodalomtörténész azt állítja, a XVIII. század végének, a XIX. század elejének francia iro­dalma az emigránsok irodalma, mely iszonyodva fordul el a betelt forra­dalom merészségétől, újításaitól, hiszen a francia szellemet és felvi­lágosodást végeredményben a fi­nom és választékos magas rétegek képviselték, melyeket most meg­döbbentett ideáik szótáradó hatása. Nálunk ellenben a mi reménytelen­ségünkből Európa felé való vágya- s­kozásunk sohsem engedett felemel­gyelemreméltó, mert nem ismert különbséget nemzeti elv és egyete­mes emberiesség között. A magyar felvilágosodás későre érkezik; szerte Európában már felzendülnek az emberi jogokat deklaráló francia forradalom viharai; szerte már le­dőlnek a régi társadalmi válasz­falak. De nálunk a felvilágosodás csak 1790-re érik meg, még soká nemesi köntösben járnak az euró­pai ideák, az általános emberi sza­badságot még soká azonosítják a nemesség jogaival az abszolutista király ellenében, miközben, persze, „szelíd“ és „megértő“ érzelmekkel közelednek a mélységesen alvó nép felé. Azonban csakhamar megvál­tozik ez az éghajlat; a kor merész és újító szellemei rájönnek, hogy a két fogalom nem választható szét egymástól: a magyar szabadság ér­telme nem lehet más, mint az európai szabadság, vagyis itt nem lehet külön nemesi szabadság és külön, bár „megszelídített“ állapo­tok közé helyezett jobbágyi rend; a szabadság érzése kell, hogy egy és oszthatatlan legyen. A magyar sza­badságküzdelmek — a nemesség vívta azokat s a nemesség tartotta fenn az ország különállását, sajá­tos jogi helyzetét — most mind­inkább emberi színt kapnak, bele­olvadnak az egyetemes emberi sza­badság érzetébe. A kor frazeológiá­jában még fel-feltűnnek a hajdani nemesi érdemekre és jogokra intő utalások, de a követelmények lé­nyege már messziről érkezik, a tar­­talom és valóság egyetemesen európai, nyugati polgári szabályok és módszerek nyomán akarják megváltani és emberi sorsba he­lyezni a magyar népet a kor leg­jobbjai. kedni ily érzéseket, melyek vég­eredményben bizonyos konzervatív tartózkodással telítették a francia szellemet a politika és a társadalmi változás orgiái ellenében. Hogyne ott véghezmentek a nagy társa­dalmi változások, az író — a XVIII. század írója! — elvégezte úttörő hivatását. Míg nálunk oly hosszú küzdelmek vártak az írókra, a fel­világosod­a eszméinek meghonosí­tóira, magános és előkelő szelle­mekre. Érdemük ezért oly végte­len. Nem hiába állapítja meg egy másik francia tudós, az összeha­sonlító irodalomtörténeti mestere. Van Thiegem, hogy a magyar iro­dalom az XIX. század végén, a XIX. század elején volt a legeurópaibb, legegyetemesebb, boldog és önzet­len odaadással ölelték magukhoz az eszméket, melyeket többé nem lehetett fenntartani a határokon. Kazinczy, Csokonai, Berzsenyi, Bes­senyei szegényes otthonban laknak, nem egyszer nyomorult viszonyok között, a nemesi életforma még csupa „summa rusticitas“, de az­ európai ideák szárnyain vágyakoz­tak egy jobb és emberibb jövő felé. Ezt a kort, ezeket az eszméket eleveníti fel Koroda Miklós, a ki­tűnő újságíró, midőn az általa ki­adott „Magyar felvilágosodás fero­­viáriumá" -ban megszólaltatja a nagy, váltó időszak összes embe­reit, megeleveníti az ország, a nép, a nemzet, az emberiség előrevite­­lére vonatkozó általános és haza­­fiús ideáikat. Vannak mostanában történészek, akik szívesen devalvál­nák a szabadság és emberiesség nagy erőfeszítéseit régi századaink­ban. Feléjük hiteles erővel üzennek a kor emberei, akik az oszthatat­lan emberiességet és szabadságot akarták Magyarországon meghono­sítani. Koroda Miklós nem a szkep­tikus szakember, nem a kételkedő fanyarságával nyúl a nemes tárgy­hoz, mely kell, hogy ma is lelke­sítsen mindannyiunkat; ihlette­ és szeretettel elevenítette fel a költői beleélés és átérzés adományával teljesen, e nagy időszakot. Ez a némileg belletrista szemlélet lehet talán némelyek szemében hibás, de itt elvégre arról volt szó, hogy ma­guk a kor emberei beszéljenek hi­teles szavakkal, versekkel, idézetek­kel. Berzeviczy Gergely, Bacsányi, Kazinczy, Csokonai, a magyar ja­kobinusok világa ez; e breviárium szerkesztője ezt a drága örökséget kínálja emlékeztetőnek és tanulság­nak a mai olvasónak, akinek meg kell, Íme, értenie, micsoda szép és szent kezdetekre tekinthetnek visz­­sza mai törekvéseink. E nagy em­beri, nemzeti és társadalmi tanul­ságért ajánljuk mindenki — a leg­tágabb olvasótábor — figyelmébe a ,,Magyar felvilágosodás bre­­viáriuma“-t: ez a könyv — cseleke­det .,, Magyar felvilágosodás USEtimtatlan európaiság Magyar feladat: a változatlan európai érzelem Alkalmi példányok kaphatók: 100 k. Centennáriumi Jókai, mint az új 1360. 21 k. Révai lexikon ..... . 1200.­12 k. Der gr Brockhaus. 1928—1935 . 2000.­ 12 k. Meyeri lexikon feld . 1924-1930. 1200- 5 k. Malonyay: Magyar nép művészete ötödik kelet. fűzve . . ... 480.— 5 k. Domanovszky: Magyar művelődés­­történet. félbőrben . 400.— 60 k. Klasszikus regénytár . 730. 60 k. Magyar klasszikusok 380.— 40 k. Külföldi klasszikusok . . 320.— 4 k. Hóman—Kerényi: Egy. tort felb. 320.— 5 k. Hóman—Szekfü: Magv. tört féld 175 — 0 k. Szilágyi: Magv. nemzét tört félb 180.— és még számos sorozat, egyes jó könyvek kifogástalan állapotban. Kérje alkalmi árú ..Expressz“ jegyzékemet, díjtalanul küldöm EHRENREICH LÁSZLÓ „Vígszínház“ könyvesbolt .., Szent István-kert 12. Telefon ill­óte.. Minden eddigit felülmúl az Unsterl­pénteken megjelenő száma. Írtak: Tem­pe főt Parragi György Paul Bourget Török Andor­­ Királyhegyi Pál Izsáky Margit Gróf Bethlen Margit Passuth László Kolozsvári Grandpierre Emil Egri István Papp Antal Cikk, novella, riport, színházi, film és könyvkritika, humor, derű, sza­tíra, kép és rajz gazdag tárlata, kép­ n­apjai Csatlakozzunk amelynek célkitűzéseit Éri-Halász Imre: „Ki Ne Mondja" c. könyvében Ismerteti STÍLUS KIADÁI Légi támadás idején fegyelmezett­­séggel az életünket menthetjük meg A sajtóból, a rádióból, a filmből és külföldön járt személyek leírásából élénken él mindenkiben a második világháború egyik legjellemzőbb meg­nyilvánulási formája, a városok és örségek elleni légi hadjárat. Azt már tudja mindenki, hogy egy­­gy kisebb vagy nagyobb légi táma­dás mennyi kárt, mennyi bajt, bána­tot okoz egy-egy megtámadott város­nak. De azt csak kevesen tudják, hogy a megszervezett légoltalom, a fegyelmezett viselkedés mennyi ember­életet és­­mennyi értéket mentett meg. Pedig nyugodtan elmondhatjuk, hogy vannak városok, melyek sorozatosan nagyerejű légi támadásokat kaptak, de mégis, a lakosság túlnyomó több­sége sértetlen maradt, veszteség el­enyésző, a lakások jelentős része lak­ható maradt, a nemzeti vagyon igen számottevő része megmaradt. Ma már megállapíthatjuk azt, hogy ezideig több millió ember köszönheti életét, testi épségét, lakását, vagyonát a lég­oltalmi szabályok fegyelmezett betar­tásának. Ha pedig a pusztulás sta­tisztikáját lapozzuk, elmondhatjuk, hogy sok emberéletet és sok épületet és vagyont lehetett, volna megmenteni ha a légoltalmi rendszabályokat fe­gyelmezetten betartották volna. Nem óhajtunk adatokat felsorolni, csak megemlítjük, hogy volt egy nagy külföldi tengerparti város, ahol egy esztendő alatt légi támadások követ­keztében kereken 800 ember vesztette életét. Ebből, a 800 főnyi veszteségből, mindössze körülbelül 46 személy volt olyan, aki a légoltalmi szabályok be­­tartása mellett sem volt megmenthető. (Egyrészt a kötelességét teljesítette óvóhelyen kívül, másrészt az óvóhelye telitalálatot kapott.) A többségnek azért kellett meghalnia, mert vagy nem tudta­k légoltalmi tennivalókat vagy könnyel­műségből, esetleg oktalan önfejűségből nem tartotta be a rendszabályokat De a halottak és sérültek legnagyobb részét azok tettek ki, akik a tömeg­rémület rabjai lettek és fejetlenül a legnagyobb meggondolatlanságokat cse­lekedtek. Az említett tengerparti város 809 halottjából mintegy 300 halott egy pályaudvar közelében lévő óvóhely bejárata előtt támadt tumultusban vesztette életét, anélkül, hogy az óvó­helyet vagy környékét repülőbomba érte volna. Ugyanabban a városban egy másik alkalommal a riadó elhangzása után egy éppen kikötött hajón is kitört a pánik a kiigyekvők között. Az egyen­lőtlen megterhelés következtében a hajó féloldalra dőlt. A kikötőhíd le­szakadt. A tömeg egyik része a vízbe esett. Másik része a földre vagy a vízbe ugrott és így majdnem 200-an pusztultak el szintén közvetlen ellen­séges behatás nélkül. A közelmúltban előfordult, hogy egy erősen bombázott város lakói, a támadás elmúlta után, nem a törmelékkel eltorlaszott óvóhelye­ken szorultak mentéséhez és a tűz­oltáshoz fogtak hozzá, hanem életük, ingóságaik észszerűtlen és tervszerűt­len mentéséhez. Az óvóhelyen lévők közöl emiatt sokan ottvesztek. Ehhez járult még a zavarosban halászó csőcselék is, mely a kihordott ingó­ságokat vagy az őrizetlenül hagyott lakások holmiját megdézsmálta. E szomorú példákkal szem­benáll azonban például egy sportcsarnok több mint 16.000 főnyi tömegének mintaszerű viselkedése. E tömeg légi riadókor példás fegyelmezettséggel, rövid idő alatt a csarnokot idejében rendben kiürítette és bár a helyiség csaknem földig elpusztult, senki sem sérült meg. Már ezek a kiragadott példák is mutatják, hogy az előrelátó szervezés és a fegyelmezettség még a leg­nagyobb bajban is csodákat művel. Az előrelátás hiánya és a fejvesztett­­ség pedig, ami rendszerint együttjár, még közvetlen veszély nélkül is a legnagyobb szerencsétlenségeket okoz­hatja. A tapasztalatok mutatják, hogy a fegyelmetlen tömeg­ ek tömegeit is azért ritkítták előre és kiürítéssel A kiáltó csúcsforgal­mat is el lehet kerülni a munkaidő kezdetének és végének az egyes munkaterületeken egymáshoz viszo­nyított eltolásával. Mindenkiben meg kell rögződnie a tanácsnak: légi veszély, légi riadó ese­tén el a tömegtől. Irány a néptelen mellékutca. Időnk van erre, hisz A—6 perc alatt szapora léptekkel a tömegtől 300—400 méterre is eltávo­lodhatunk .Itt sokkal hamarább talá­lunk óvóhelyre, mindig hálás talaja a szerencsétlensé­geknek. Részint azért, mert a bajt hozó okok a kis helyen összezsúfolt tömeg­ben is mindig nagyobb kárt tesznek, mint a nagyobb térben szétszórt ugyanannyi emberben. Le Bonn a tömeglélektan nagy tu­dósa szerint is, „a tömeg lelki alkatá­nál fogva a rémületre és ezért az ész­­szerűtlen cselekedetekre hajlamos.“ A vakrémület és ennek vészes kö­vetkezményeinek elkerülésére az első teendő már kellő időben a tömegnek térben és időben való megosztása, helyre jutni, mint amennyi belefér. Csak a rendfenntartó személyzet lé­­ekjelenlétének és a szerencsés vélet­­elnek volt köszönhető, hogy baj nem­örtént. De az ottani mozgóképszínhá­­zk már­is levonták a tanulságot. Két lőadás közben megfelelő szünetet ik­­attak közbe és így elkerülték a tö­­meg torlódását. Igen célszerű ilye­n időkben a­ömegforgalom közterületeket is, pél­dául a pályaudvarok környékét, a nagyforgalmú tereket, körutakat, uta­kat elkerülni és inkább a mellék­Meg kell akadályozni, hogy a veszély­e,­es erőim­es perceiben szűk helyen nagy tömeg tör­ . Falakon közlekedni A nagy váro­sódjék össze, különösen ott, ahol kellő számú óvóhely nem áll rendelkezésre. Ezért kell háború alatt a tömegmeg­mozdulásokat a lehető legkisebbre kor­látozni, időben és térben megosztani, sőt a veszély fokozódásával ezeket esetleg be is szüntetni. Ezért szüksé­ges a tömegforgalmú helyek forgalmát korlátozni a rendelkezésre álló óvóhe­lyekhez képest. Előfordult például egy alkalommal, hogy egy külföldi városban pont a mozielőadás végén szólaltak meg a szirénák. Vagyis akkor, amikor a ki­felé jövő tömeg a befelé menővel ta­lálkozott. Kétszer annyi tömeg akart .»J óvó­De a tömegrémület elleni védeke­zésnek ez csak egyik módja. Másik­ igen fontos módja a szervezettségi

Next