Magyar Nemzet, 1945. május (1. évfolyam, 1-24. szám)

1945-05-19 / 15. szám

$wamfcatj 1645 május líf | ■ } [ 15. szálú. Ára J.-pengő Magyar Nemz# ________________ • w - ■. ■ ■ ■ _________________________________________________________ Egyetem és demokrácia Az egyetem sokunk számára Szívügy. Még nem felejtettük el azokat a gyönyörű délelőttöket, amikor a napfényes folyosókon körbe-körbe sétálva, szűnni nem akaró tudományos vitákba merül­tünk. A környezet tüzelt és ihle­tett, a külvilág elsüllyedt a sem­miben és a tudomány, mint vala­milyen látható és tapintható flui­­dum, körülvett bennünket. A tu­dományos élet szívverését itt érez­tük a legerősebben. Ezenfelül mindnyájunk számára közügy az egyetem. Ez az a ha­talmas műhely, ahol a magyar értelmiséget nevelik. Egy társa­dalmi osztály fiatalsága tölti itt legfogékonyabb éveit, nyeri leg­­maradandóbb benyomásait, szerzi meg életét kormányzó alapfel­fogását és épp annak az osztály­nak fiataljai, amelynek nevezetes szerep jut az ország vezetésében. Ezért nem lehet senki számára közömbös az egyetem sorsa. Első­rangú érdek, hogy közoktatásunk­nak ez a legmagasabb építménye minél hamarabb és maradék nél­kül beleilleszkedjék a haladó, de­mokratikus Magyarország orga­nizmusába. Sajnos, a magyar egyetem rég nem volt a haladás zászlóvivője. Régen elmúltak azok a hősi idők, amikor tanárai a forradalmi esz­mékért lelkesedtek. Amikor Barits Mihály jogtanár a francia forra­dalomért tüzelt és a Martinovics­­összeesküvésben vállalt részes sze­repet; amikor Koppi Károly in­nen hirdette elsőnek Kant filo­zófiáját és börtönt szenvedett érte; amikor Dugonics András egyetemi óráiról egyenesen a ma­gyar színházba vezette diákjait és a bécsi rendőrök örök gyanúját vonta fejére. Régen elmúltak ezek az idők és a XX. század elejére az egye­tem a magyar konzervatívizmus jól kiépített, erősen körülbástyá­zott fellegvára lett. Már 1918 is maradinak tartotta és ezért kel­lett 1919-ben az egyetemi tanárok listáját az újonnan kinevezett ok­tatókkal felfrissíteni. Szellemi éle­tünk mérhetetlen kárára alig né­hány hétig működhettek! 1920 után az egyetem még szi­gorúbban elzárkózott a haladás eszméje elöl. A szocializmust han­goztatni sem volt szabad falai kö­zött és még a demokrácia sza­váért is büntetés járt. Klebelsberg Kunó sokat alkotott, de ugyan­akkor egész kultúránkat meg­merevítette tiszaistváni konzerva­tívizmusa. Az ő tanárai lépést tar­tottak az európai kultúrával, s a külföld szellemi mozgalmait fi­gyelték. De ugyanakkor nem volt szabad foglalkoznak azokkal az eszmékkel, amik egész Európát mozgásban tartják és h­iba indult meg a Szovjet híród, tea­lán új élet, hiába mutatta meg a nyugati demokrácia törhetetlen erejét, ne­kik nem volt szabad tudomást venni róla; mindezt úgy kellett tekinteniük, mintha nem is léte­zett volna. Klebelsberg után jött Hóman Bálint évtizede, szellemi életünk­nek borzalmas hanyatlása. Az egyetem megszűnt szellemi közép­pont lenni, politikai játékszerré aljasodott. Új tanárai, a kibédi Vargák és Baráth Tiborok nem tudományos, hanem politikai ér­demekért szereztek katedrát és a régiek közül sokan holmi apró karrier-koncot remélve, habozás nélkül vetették magukat a fasiz­mus örvénylő mélységeibe. Ma­radt ugyan néhány professzor, akik nem voltak hajlandók kö­zösséget vállalni a szellemi fasiz­mussal. De ezek kivételes egyéni­ségek voltak, akik vállalták a belső emigráció minden fáradal­mát és nehézségét és a hálátlan hivatalos székben őrlődtek a min­denre kapható fasiszta államhata­lom malomkövei között. Az egyetem bűne felmérhetet­len! Mert hiszen nem abban véte­sdített, hogy Orsós professzor haj­lító volt statiszta-szerepet vál­lalni a katyni tömegsírok példát­lanul aljas komédiájában, vagy hogy Brandenstein báró obskúrus lapokban cikkezett a hitleri rend­szer kultúrfölényéről — sokkal nagyobb ennél a bűn! Az egye­temi katedrákról ugyanis évről­­évre száz meg száz hallgató hall­gatta a fasiszta rendszer dicsőíté­sét, vagy legalább is csendes jó­váhagyását és azután ezek a hall­gatók mint tanárok, orvosok, mérnökök, közhivatalnokok, vagy ügyvédek, mint a magyar társa­dalmat vezető értelmiségek min­den poszton ezerszeresen vissz­hangoztak, napról-napra megvaló­sították a fasiszta eszméket. Az egyetemi katedrákról kiinduló gondolatok bejárták az egész országot, elértek a legkisebb zugig, a társadalom minden ré­tegéig. Itt termelték ki a fasiszta jogrendszert és itt neveltek jog­fosztó ügyvédeket; itt tanították a leendő orvosokat a humánum megtagadására és az emberi kö­nyörületesség lebecsülésére; itt oktatták a készülő tanárokat az úri rend feltétlen tiszteletére, en­gedelmes kiszolgálására. Az egyetemen kell tehát elő­ször is rendet teremteni, ha de­mokratikus" Magyarországot" aka­runk felépíteni. Hogyan remélhe­tünk másképpen gerinces, haladó szellemű, munkára kész értelmi­séget, ha a katedrákon még min­dig a fasiszták, a kiegyezésre haj­lamos félfasiszták, az örök óva­toskodók, a kiállni soha nem akarók, a minden hatalomhoz al­­kalmazkodók ülnek? Ezért keltett általános vissza­tetszést, hogy az egyetemi igazo­lások nehézkes akadozásokkal folynak, vagy még el sem indul­tak és fasiszta magatartásukról közismert professzorok ezidén is meghirdették előadásaikat. Úgy mondják, hogy az egyetemi igazo­lások elé nagy akadály tornyo­sul: az autonómia, amely nem en­gedi meg a külső szerveknek és így a Nemzeti Bizottság felügye­lete alatt álló igazoló bizottság­nak az egyetem belső ügyeibe való avatkozást. Az autonómia tehát fölkelne szülőanyja, a demokrata gondo­lat ellen és a fasisztáknak nyúj­tana menedéket? Aligha hihetjük! Ez az okfejtés jogi rabulisztika. Mi különös tisztelettel tekintünk az olyan nagy történelmi múltat felmutató önkormányzatra, mint amilyen az egyetemé és még na­gyobb tisztelettel adózunk annak az autonómiának, amelyet szel­lemi életünk kiválóságai, váloga­tott tudósok gyakorolnak. De ugyanakkor azt valljuk, hogy sem az autonómia, sem a demokrácia semilyen formája nem nyújthat menedéket a fasiszták sz­ám­ár­­. Az autonómia nem lehet aka­dálya az igazolásoknak és ha más mód nincs, az igazoltatások ide­jére fel kell függeszteni az egye­temi autonómiát! Olyan pillanatot élünk, amikor a múlt szép hagyományainál többre kell becsülni a boldog jövő biztosítékait. Nincs mit fél­ni az autonómia ideiglenes szüne­teltetésétől. Az egyetem tekin­télyben és szellemiekben csak nyerni fog, ha átmenetileg lem­o­nd önkormányzatáról és nem nyújt Az Izvesztija megbélyegezi egyes lengyel emigránsok háborús uszítását London a félhivatalos japán békeajánlatról idén: Vannak súlyos kérdések, amelyeket a Szovjetunióval együtt kell megoldanunk Háborús bűnösök címen állan­dó rovatot nyithatnánk. A pénteki nap főbb hírei ezzel kapcsolatban, hogy csehszlovák bizottság indul Németországba a háborús bűnö­sök elleni perek előzetes nyomo­zásának lefolytatására. A cseh hivatalos közlemény mindenek­előtt Göringet, Franckot, a cseh­­morva protektorátus második véd­nökét, Darré minisztert és Keitel vezérezredest tekinti Csehszlová­kiával szemben háborús bűnös­nek. A szövetséges főparancsnokság megtiltotta a sajtóinter­júkat az eddig elfogott náci vezetőkkel. Göring, Dittmar, Rundstadt és a többiek ezután már csak hivatalos kihallgatáson felelhetnek a kérdé­sekre, de kulisszatitkaikkal többé nem „szórakoztathatják”1 a nyil­vánosságot A norvég rádió be­jelentette, hogy Norvégiában hozzávetőleg ötvenezer embert vonnak felelősségre a német meg­szállás alatt tanúsított magatartá­sukért. Ez, Norvégia kisszámú la­kosságát tekintve, elég magas arány. A moszkvai rádió azt kö­zölte, hogy Bukarestben harminc­­nyolc román háborús bűnös ellen kezdték meg a pert. Rom­ániában a háborús bűnösök első csoportja felett hét politikai párt képvise­lőiből alakított népbíróság ítélke­zik. Három tábornok a fővádlott. Ellenük az a vád, hogy Odesszá­ban és környékén tömegesen mé­­szároltatták le a védtelen lakos­ságot, főleg a zsidóságot. — Figaro itt, Figaro ott­­— éneklik Rossini híres vígoperájá­ban. Himmler se itt, se ott — zúgják mindenfelé Angliában. Talán ezért nyugtatta meg május 18-án a Reuter-iroda az újságo­kat, hogy a 2. hadsereg hatósá­gai ma már tudják, hol rejtőzkö­dik Himmler és rövid időn belül őrizetbe veszik. Megszervezik az európai közlekedést Nem politikai, de igen fontos hír, hogy Londonban összeült a közlekedési tanács. A Magyar Nemzet már jó ideje hírt adott ar­ról, hogy az európai belföldi szál­lítások megszervezésére külön ta­nácsot alakítanak a nyugati szö­vetségesek. Ebben a tanácsban a USA, a brit birodalom, Belgium, Franciaország és Hollandia kép­viselői működnek együtt. Kezdet­től fogva megállapították — eh­hez nem kellett különös éleslátás —, hogy Európa talpraállítása és­­ alkalmat arra, hog­y a levitezlett rendszer egynémely katonája an­nak sáncai mögé bújva védje pa­rányi irháját. S a tisztogatás be­fejeztével visszaáll a régi rend, sőt ellátása a következő három éven belül elsősorban szállítási kérdés. Olyannyira az, hogy ezzel szem­ben a politikai momentumok hát­térbe szorulnak. A tanács végre­hajtóbizottságának elnöke Francia­­ország képviselője, Jean Lévy, az Ügyvezető-igazgató Hendelink ta­nár, akit Hollandia delegált a bi­zottságba. A szövetségesek na­gyon sok­at várnak az új szerve­zet munkájától. Edén San Irán­ciscóról Edén nyilatkozott az alsó­­házban a san francisikói érte­kezletről. Beszéde nemcsak kon­vencionális volt­­ ,­a konferen­cia sok tekintetben kedvezőbben alakult, mint várni lehetett­. Az angol külügyminiszter nagyon melegen emlékezett meg baráti és igen hasznos tanácskozásairól Truman elnökkel, ismét leszögez­ve, hogy az Atlanti-óceán két partján élő angolszász államok hasonló módon ítélik meg a világ dolgait és a nézetek azonossága közöttük nemcsak diplomáciai frázist jelent. Ez a körülmény biztatás­a jövőre — mondotta Edén —, de nem szabad tagad­nunk, hogy vannak nyugtalanító kérdések, amelyek köz­ül egyesek sürgős megoldásra várnak. Edén először alkalmat akar találni a kérdéseknek a brit kormány többi tagjával történő megvitatására, aztán részletes nyilatkozatot tesz az alsóházban, amely pünkösd után elkezdi a nemzetközi kérdé­sek aránylag szabad tárgyalását. A sürgősen megoldandó európai problémákkal kapcsolatosan, ame­lyekről Eden külügyminiszter az alsóházban is beszélt, az angol sajtó pénteken reggel nagyobb cikkeket közöl. Egységes akció keretében lehet csak megoldani a felmerült vitákat, elsősorban a lengyel kérdést. A liberális News Chronicle a következőket írja: — Még lengeti a győzelmi lo­bogókat a szél és sokan máris aggodalommal látják, hogy több európai ponton nyugtalanító je­lenségek merültek fel. Triesztre, Klagenfurtra és a francia csapa­tok által legújabban megszállott olasz területre gondolunk. Remél­jük, hogy a küszöbönálló hármas találkozó mindent kielégítően megold. Au­sztria és a szláv országok A moszkvai rádió külpolitikai kommentátora érdekes felfogású előadást tartott Ausztria és Né­metország viszonyáról az utolsó évszázadban. A náci Németország erőszakos egyesülése Ausztriával — mondotta a hírmagyarázó — egyoldalú üzlet volt, amelyre az még szebb lesz annál: demokrati­kus Magyarországon — demokra­tikus egyetem, a tudomány eddig üldözött és félreállított munkásai­nak részvételével! Ez lesz az osztrákok csak ráfizethettek. A­ nagynémetség jelszava alatt a bi­rodalom teljesen be akarta ol­vasztani Ausztriát, hogy erőit ki­szívja s azután csatasorba állítsa a szláv népek ellen. Holott Auszt­ria sorsa szorosan a csehek és a délszlávok sorsához kapcsoló­dik. Ausztria alkonya abban a pillanatban kezdődött el, amikor külpolitikája a német birodalom­mal azonosította sorsát és a szláv, népek ellen fordult. Ez teljes ve­­reséggel, a monarchia szükség­szerű széthullásával végződött. A második kísérlet, a nácizmusé vi­szont teljes katasztrófára és pusz­tulásra vezetett. ( Az orosz hírmagyarázó fejtege­téseit azzal fejezte be, hogy a szabad és demokratikus Ausztria csak úgy lehet boldog, ha test­véri egyetértésben él a szomszé­dos szláv országokkal.­­ Az Izvesztija külpolitikai mun­katársa a lengyel emigráció egy részét támadja. Az Egyesült Álla­mokban olyan lengyel csoportok­­ra bukkanunk, amelyek Hitler po­litikáját folytatják Németországon kívül. Az Egyesült Államokban működő lengyel sajtó egy része, a Németország fölötti közös, szö­vetséges győzelem után, nyíltan a Szovjetúnió elleni háborúra biz­tatja Amerikát. Ezek a lengyel uszítók keltik Göringben azt a re­ményt, hogy Németország leveré­sével sincs még vége mindennek az ő számára sem.­­­ Megerősödött a francia baloldal A francia belpolitikában hatá­rozottan megerősödött a kifeje­zetten baloldali befolyás. A kom­munista, a szocialista és a szélső radikális párt a községi választá­sok során a szavazatok ötvenkét százalékát kapta meg. A francia belügyminisztérium az eredmény­ről hivatalos­­jelentést tett közzé, amelyhez politikai konklúziót is fűz: nyilvánvaló, hogy országunk egységesen Vichy ellen és a de­mokratikus köztársaság mellett szavazott. A választások egyik kísérő hatása, hogy de Gaulle ha­marosan átalakítja kormányát, amelynek tagjai lesznek a német­­országi deportációból hazatért ve­zető politikusok közül Herriot, Daladier, Reynaud és Leon Dlum. De Gaulle állandó tanácskozáso­kat folytat hazatért államférfiak­kal, bár egyes lapok tiltakoznak az ellen, hogy 1940 előtti politi­kusok belépjenek a kormányba. Ez a tiltakozás feltehetően első­sorban Daladier személye ellen irányul, aki részt vett a müncheni konferencián, de Léon Blumra is vonatkozhat, aki mint szocialista vezető, a francia szindikalizmus nem túlságosan szerencsés moz­galmaival szemben kevés rugal­masságot mutatott: igazi autonómia, az igazi egye­tem, a demokratikus ország igazi szellemi középpontja! Ennek el­éréséért áldozatoktól sem szabad visszariadni! \

Next