Magyar Nemzet, 1946. szeptember (2. évfolyam, 194-218. szám)

1946-09-01 / 194. szám

A Mi­W Nemzet.. A koalíció és a kritika írta: Parragi György Abban a vitában, mely a koa­líció legnagyobb pártja és leg­dinamikusabb pártja között ke­letkezett és amelyet Rákosi Mátyás kecskeméti beszéde és Kovács Béla válaszcikke indí­tott el, megjelent Révai József­nek egy figyelemreméltó vezér­cikke, amelynek ténybeli téve­déseire azóta Kovács Béla egy második cikkben szintén meg­tette a kisgazdapárt észrevéte­leit és helyreigazításait. A R£­­vay-cikknek nem is ténybeli megállapításaira kívánok ref­lektálni, hanem bizonyos elvi kijelentéseivel akarok foglalkoz­ni. Ezúttal ugyanis kivételesen az elvi megállapításokban tel­jesen egyetértek Révaival és őszintén örülök, hogy a Szabad Nép vezércikkeinek ezt a részét úgy tekinthetem, mint a magam régi és következetesen hirdetett felfogását. Révai cikkeinek ebben a ré­szében azt fejtegeti, hogy Rá­kosi kecskeméti támadása a kisgazdapárt ellen és a nyomá­ban keletkezett sajtópolémia a legkisebb mértékben sem veszé­lyezteti a koalíció fennállását. Szó szerint ezeket írja: „A mi véleményünk szerint a koalíciót nem sajtópolémiák, nem itt is ott is fellépő túlzások, nem sze­mélyi ellentétek és pártfélté­­keny­ség, nem is a szókimondó bírálat veszélyezteti..." Ugyan­csak Révai írja említett cikké­ben: ,,Aki szókimondó bírálat­tal rámutat a koalíciót fenyegető veszélyekre, használ a koalíció­nak..." — „Azt hisszük nem árt, hanem használ a magyar érdekeknek, ha a demokratikus külföld látja, hogy a magyar de­mokratikus koalíció nyíltan bí­rálja önmagát, nem keni el, ha­nem feltárja a hibákat...". Révai és pártja ezúttal elő­ször állt ki a szabad bírálat jo­ga mellett. Először mondták ki, hogy a kolíciót nemcsak dicsér­ni, de bírálni is lehet, sőt kell. Először halljuk és olvassuk a a túlsó oldalról, hogy aki bírál, nem szükségszerűen ellensége a demokráciának vagy a koalíció­nak. Mi ezeket az igazságokat szinte közhelyszerűen régóta ismételjük. De eddig ez a vé­leményünk kevés megértésre ta­lált a másik oldalon. Ha kisgaz­dapárti képviselők, közírók gyű­léseken, sajtóban „szókimondó bírálatban" részesítették a koa­líciós politika bizonyos kilengé­seit, elhajlásait, antidemokra­tikus jelenségeit, úgy azonnal vádat emeltek ellenük, hogy ve­szélyeztetik a koalíció fennma­radását. Fekete­listákat készí­tettek rólunk és a pártunkból való kizárásunkat követelték a szabad bírálat és a demokrácia szabadságának nagyobb dicsősé­gére. Ha a vidéki kisgazdapárti lapok a bírálat élesebb hangját alkalmazzák, azonnal lesújt rá­juk a belügyminiszter betiltó végzése. A nagyobb vidéki váro­sok lapjai: a soproni, győri, szombathelyi, pécsi, kaposvári, debreceni, egri, nyíregyházi, oros­házi, hódmezővásárhelyi stb kis­gazdapárti lapok már mind-mind be voltak tiltva hosszabb-rövi­­debb ideig. A szabad bírálat gya­korlatáról, amelyet Révai is he­lyesnek, demokratikusnak ismer el, a vidéki kisgazdapárti szer­kesztők sokat tudnának mesélni. Ezért örülünk különösen Ré­vai vezércikkében foglaltaknak, mert szeretnénk hinni, hogy Révaiék nemcsak a saját párt­jukhoz tartozó politikusoknak és újságíróknak tartják fenn a szabad bírálat, a szókimondó kritika jogát, hanem minden demokratikus meggyőződésű ma­gyar állampolgár részére. Szeret­­nék hinni, hogy a Révai-cikk fordulópontot jelent a belügymi­niszter úr sajtópolitikájában is és a jövőben a kisgazdapárti, de más párti lapok is a betiltás veszélye nélkül gyakorolhatják a demokrácia legszebb és leg­fontosabb jogát: a szabad bírá­latét. Ne hivatkozzanak többé arra, hogy a demokráciát mai zsenge és gyenge állapotában még nem szabad kitenni a szabad bírálat megterhelésének. Az amerikai demokrácia atyja, Jeffrisin Ta­más a nehéz élőfeltételek közü­l a föktett, külső ét leítő esknté­gek támadása által veszélyezte­tett demokrácia kezdetén hir­dette: .H Ha elveszik a sajtósza­badságot, könnyen megfoszthat­ják a polgárt minden más sza­badságjogától". Ezért már az első amerikai alkotmányban fundamentális jognak ismerték el a szólás- és sajtószabadságot, amelyet a kongresszus sem tud­na hatálytalanítani. Nagyon örülünk, hogy Révai József is osztja azt a nézetünket, hogy az önbírálat nemcsak a magasabbrendű egyénnek, de a magasabbrendű demokráciának is egyik legtündöklőbb, de egyben leghasznosabb erénye. Mi is azt tartjuk egészséges és a demokrácia megtisztulását, fej­lődését előmozdító szellemnek, ha a hibákat nem elkenjük, de szókimondással feltárjuk, hogy meggyógyíthassuk, kiküszöböl­hessük őket. Ezért a demokrácia nem követheti a fasiszta dikta­túrák és a reakciós féldiktata­­túrák gyakorlatát, amely a saj­tóra szájkosarat akasztott, amely politikai és gazdasági represz­­sziliákkal gúzsba kötötte a sza­bad sajtót és szellemi rabszol­gává degradálta a sajtó mun­kásait. A demokráciában a szembenálló véleménykülönbsé­geket nem cenzúrával, koncen­trációs táborok felállításával, goebbelsi kaptafára irányított bérsajtóval vezetik le, hanem a szabad emberek, szabad sajtó, szabad diszkussziójával. Nekünk nem eszményünk a régi jakobi­nus jelszó: „Sois mon frére on ja te tue". Légy testvérem, mert megöllek, még kevésbé a cinikus náci­ mondás: ,,Bist du nicht mein Brüderlein, so han ich dir dein Sebődei eh­t’. Ha nem vagy a testvérem, betöröm a fe­jedet. De nem értünk egyet az­zal a propaganda-jelszóval sem, mellyel sűrűn találkozunk a ma­gyar demokráciában: „Aki nincs velünk, az ellenünk van.“ Mint utólag értesültem, ha­sonló jelszavakat bömbölt min­den este a nyilas rádió is. Ve­szélyes dolog a nyilasok szel­lemi örökségét akár csak egy jelszó formájában is átvenni és a demokráciába menteni. Aki nincs velem egy pártban, az még nem ellenségem, azt még igen nagyrabecsülhetem, azzal még számos közös feladatot végezhe­tünk a demokrácia megerősítése és tisztulása vonalán. A fennma­radó nézeteltéréseket pedig nem erőszakos eszközökkel, hanem a szabad vitával, egymás felvi­lágosításával, megértésével in­tézzük el. Ehhez kell biztosítani a szabad bírálat, az önkritika lehetőségét. És ne minősítsék azonnal re­akciósnak, fasisztának, a kom­munista párt halálos ellenségé­nek azt, aki akár kommunista politikusok és funkcionáriusok ténykedéseit, megnyilatkozásait, akár a kommunista párt politi­káját bírálni merészeli. A demo­kráciában nincsenek fétisek és bálványok. Aki a közéletben sze­repel, vállalja az ellenőrzés, a megbírálás szükségességét. A bí­rálat nem az ellenséges indulat, a gyűlölködés, elfogultság meg­nyilatkozása, ellenkezőleg meg­győzni akarás és az igazi vagy vélt hibák kiküszöbölésére irá­nyuló törekvés. Az igazságot szemtől-szembe mondó politikai ellenfél néha megbízhatóbb partner a közös munka, a közös feladatok elvég­zésénél, mint az a párttag, akit csak a konjunktúra áramlása, az egyéni haszonlesés hajlott so­raink közé. A demokrácia nem üvegházi nebántsvirág, amelyhez nem ér­het a bírálat friss levegője. Mi vi­harálló, a politikai és gazdasági időjárás minden viszontagságát elviselő demokráciát akarunk felépíteni. Az edzésnek pedig a legbiztosabb módja a bírálat lég­áramának állandó és zavartalan szellőzése. A s­zabad bírálat az a berendezés a demokráciá­ban, ami a hatalmas belső nyo­másoknak kitett kazánon a biz­tosító szelep. Megakadályozza a kazánrobbanást. Ezért a legfon­tosabb önvédelmi intézkedése a demokráciának, ha gondoskodik ennek a biztosító szelepnek a f­elszerelésérül öt tílujdó tankó- ­ Párisi tudósítónk szombat man­ telefonfelmntést a bmhmhinfo­ranciáról­ . Párisi követünk szombaton délután elmondta védőbeszédét Erdélyért Az erdélyi határ kiigazítását és közvetlen tárgyalásokat kért a román kormánnyal Háromnegyed négy, amikor Auer Pál, Magyarország párisi követe, e pillanatban Erdélynek és másfélmillió magyarnak szó­szólója kifordult a régi Rue de Berryben lévő követi palotából, hogy elinduljon a Palais Luxem­bourg felé. Ez ünnepi órára, amelyhez hasonló nem sok, sőt talán egyetlenegy sem akad a magyar történelemben, a követ sötét ruhát öltött, a gomblyuk­ban a Becsületrend vörös sza­lagjával. Páris augusztusnak ex utolsó napján már korai vidám őszbe hajolt. Erdély ügyvédjének arca Az elveszett léptek termében . A Luxembourg-palota leg­nagyobb helyiségében, a Sale des Pas Perdus, az­­elveszett léptek termében­ fogadja Ma­gyarország követét. E pompázó, aranycirádákkal és képekkel dí­szes, hatalmas csarnok közepén asztal fut ovális alakban karba és ennek közepén emelkedik az elnök pulpitusa. A terem olyan nagy, hogy az emberi szót el­nyeli a távolság. Ezért egy mat­róz fut be-oda, kezében mikro­fonnal, hogy lerakja ama de­legátus elé, aki éppen meg­szólal. Három-négy évvel ezelőtt az elveszett léptek szálára még Göring rendelkezésére állott. A hitleri birodalom 2. számú fe­jedelme ezt a termet rótta fel­­alá, ha Párisban tartózkodott és itt vélte eldönteni Anglia és Franciaország sorsát. A le­gyűrt és megszállott Gallia en­nek a teremnek perspektívájá­ból festett német kolóniának. Auer Pál beszél Az elnöki emel­vényen az ukrajnai Baranovszki foglal helyet. Auer Pál az emel­vénnyel szemközt két szárnyas angyalszobor között áll és ön­kéntelenül is a magyar címert testesíti meg. A párisi követ tö­kéletesen beszél franciául, a nemzetközi fórumokon meged­­zett kitűnő szónok hangsúlyo­zásával a rétori súlyt és színt ad a temporált szövegnek. Auer először köszönetét tol­mácsolja a magyar álláspont meghallgatásáért. — Az a két delegáció, amely ma megjelenik Önök előtt — mondja — nem ellenségként áll szemben egymással: e kül­döttségek olyan országokat képviselnek, amelyek súlyos történelmi megrázkódtatáson estek át és egy gyökeres átala­kulás útján vannak. A párisi követ ezután a Ma­gyarországon végbement válto­zást ismerteti. A feudális és so­­vén reakció végleg megbukott és demokratikus pártok vették kezükbe a hatalmat, azok a pártok, amelyek mindig harcol­tak az elhanyatlott rendszer bel­politikája ellen, valamint ki­sebbségi és külpolitikája ellen is. Ezek a pártok nem helyesel­ték a múlt rezsimek meddő re­vizionista politikáját és mindig hirdették a megértést a szom­széd népekkel. — Tudjuk, hogy Románia élén hasonlóképpen demokrata államférfiak állanak, akik a két nép egyetértését és barátsá­gát kívánják. E szelíd bevezetés után, amely megadja az egész szónoklat tónusát, Auer geográfiailag és néprajzilag ismerteti Erdélyt, majd rámutat a vitatott föld kulturális­ és történelmi szere­pére is. Jelzi, hogy a trianoni szerződés az érdekelt néptöm­bök meghallgatása nélkül szüle­tett meg és ezt a szerződést a Szovjetunió sohasem írta alá, de megtagadták ratifikálását az Egyesült Államok is.­­ Hogy az ebben a szerző­désben megállapított határok nem esnek egybe a néprajzi határokkal, azt az a tény bizo­nyítja legjobban, hogy most töjlik Mojpsa­ Jállaja , másik s zordon eatro* borulat, csupa kétely és szorongás. A szerep, amelyet e napon vállalt, vi­gasztalan, hősies és tragikus. Ki az a magyar államférfiú, akire hasonló feladatot kény­szer­stt a sors? Az emlékezet szeszélyes ös­­­szevisszasággal csapong előre­­hátra históriánk lapjain. De egy másik nevet, amelyet a helyzet és az efféle kötelesség analógiájával az Auer Pálé mellé írhatnánk, nem találunk. A dráma, amely menten leját­szódik, önmagában való. Ezért a Salle des Pas Perdus­­hoz romantika fűződött és ez a romantika a meghátrálás kese­rűségébe fulladván, aláaknázta a veszendő dicsőség termét Macari nevű műtörténész, a Luxembourg-palota őre, saját életének kockáztatásával távo­lította el a végpillanatban a po­kolgépeket innen. Neki is kö­szönhető, hogy Auer Pál e he­lyütt beszélhet ma Erdély ügyé­ről. Amely így, bocsássuk előre, reménytelennek látszik. Meg­hallgatásunkhoz ugyan, sok visszásság után beleegyeztek a hatalmak, de már eleve ki­mondották, hogy a béketerve­­zetének azt a szakaszát, amely Erdélyt teljességében Romániá­nak ítéli, érvényesnek tekintik.­­Pontosan fél öt óra. Az ülés kezdődik. Nézzük, mit és ho­gyan próbál kiharcolni Magyar­­ország követői után kér engedélyt arra, hogy a határok közelében élő ma­gyar lakosságnak legalább egy részét a mi területünkre tele­píthesse át. Ennél semmi sem világíthatja meg jobban az el­követett tévedéseket- Így Romá­niának ítéltek másfélmillió ma­gyar lelket, akiknek a sorsa iránt nem maradhatunk közö­nyösek. A továbbiakban Auer rá­mutat arra, hogy az 1919 de­cember 19-én megkötött ki­sebbségvédelmi egyezményt a románok sosem hajtották végre.­­ Ez kényszeríti Magyarorszá­got arra, hogy Erdély kérdésé­vel foglalkozzék, nem pedig mintha Magyarország területét akarnánk mindenáron növelni. A magyar kormány szándéka az, hogy enyhítse a határokon túli magyarok sorsát és ezzel megjavítva a Dunavölgye lég­körét, a tartós béke ügyét szol­gálja. — Jól tudjuk, hogy a határ­kérdéseknek nem volna szabad többé szerepet játszaniok. Ha az egész világ az emberi jogok teljességének, feltétlen politikai, gazdasági és kulturális egyenlő­ségnek örvendhetne, akkor a határok csak közigazgatási megjelölésül szolgálnának. Saj­nálatosan mind az utóbbi hu­szonöt év, mind a jelen tapasz­talatai azt bizonyítják, hogy a Duna völgyében a kisebbségi sors nem íripülésreméltó. És hogy holt betűkkel, vagy zeng­­zetes, de üres deklarációkkal nem lehet rajta segíteni. Ezzel Auer Pál rátért beszé­dének lényeges részére, a javaslatokra. S­zó szerint ezt mondta: — Felvetjük az erdélyi ma­gyarság problémáját. Kénytele­nek vagyunk két fontos tényt szem előtt tartani. Az első az, hogy a szövetséges hatalmak és Románia között létrejött fegy­verszüneti egyezmény értelmé­ben «Erdély, vagy annak na­gyobb része* Romániát illeti meg.­­ A második tény az a határo­zat amellyel a kálüigyminizise­rek tanácsa semmisnek és ér­vénytelennek nyilvánította az 1940 augusztus 30-i bécsi dön­tést, amelyet nem a mi kezde­ményezésünkre hoztak meg és amely Észak-Erdélynek 44.000 négyzetkilométernyi területét visszacsatolta Magyarországhoz. Tekintettel e két tényre, a ma­gyar kormány a külügyminisz­terek tanácsához intézett em­lékiratában, valamint a magyar békeküldöttség elnökének a plenáris ülés előtt elmondott beszédében Erdélyből csak egy 22.000 négyzetkilométer kiterje­désű rész visszacsatolását kérte Magyarországhoz.­­ Sajnálattal kellett meg­állapítanunk, hogy ezt a javas­latot a külügyminiszterek taná­csa elutasította és azt az önök bizottsága sem fogadta kedve­zően. Ezután Auer előterjeszti új javaslatát, amely így hangzik: " Tisztelettel az etnikai vi­­szonyoknak megfelelő határ­módosításra vonatkozóan ter­jesztünk elő kérelmet. Négyezer négyzetkilométer kiterjedésű te­rületről lesz szó, amely alig négy százalékát teszi ki annak a területnek, amelyet az első világháború végén Romániának ítéltek. Ez a terület egyáltalá­ban nem tartozik Erdély föld­rajzi egységéhez és a történelem folyamán nem alkotta annak integráns részét. Egyszerű határ­­kiigazításról van szó.­­ A szóbanforgó terület öt­százezer léleknyi lakosságának 67 százaléka magyar. A határ­­kiigazítás magában foglalná Szatmárnémeti, Nagykároly, Nagyvárad, Nagyszalonta és Arad városokat. Engedje meg,­ Elnök úr, hogy átnyújtsam a javasolt határmegvonásra vo­natkozó és fontos utalásokat feltüntető térképet. — E szerény megoldás elő­nye, hogy olyan területet kap­csol vissza Magyarországhoz, amelyen a magyarok nagyon jelentős többséget jelentettek. Magyarország határkiigazítást kér, a helyi közigazgatási autonó­mia kiépítésével és kisebbség­védelmi intézkedésekkel. Külö­nösen hangsúlyozta, hogy az autonómia legyen erőteljes ama hatszázezer magyar számára, akik Erdély keleti részében egy tizenkétezer négyzetkilomé­ter kiterjedés területén egysé­ges tömbben élnek . Ezek után összefoglalta beszé­dének és javaslatainak lénye­gét: Primo, a bizottság hagyja helyben a magyar-román határ ratifikálására vonatkozó javas­latunkat, hogy Magyarországhoz visszakerüljenek a magyar­­többségű határsávok. Secundo: a bizottság szólítsa fel a két küldöttséget, kezdje­nek közvetlen tárgyalásokat a magyar kisebbség jogainak vé­delmére vonatkozó rendkívüli egyezmények megkötésére, va­lamint az Erdély keleti felében egységes tömbben élő magyar­ság széleskörű helyi önkor­mányzatának biztosítására, az Egyesült Nemzetek garanciája mellett.­­ Amennyiben a két delegá­ció meghatározott időn belül nem egyeznék meg a közös ja­vaslatban, a bizottság keressen igazságos megoldást — folytatja Auer. — Meg vagyunk győződ­ve arról, hogy ez az út vezet­het a két ország végleges kien­­gesztelődéséhez. A tegnapi Er­dély elválasztott benünket, de a holnapi, amelyben a népek szabadok lesznek, egyesíthet majd. — Uraim­, legyenek arról meggyőződve — mondja beszé­dének befejezéséül Auer — és legyen róla meggyőződve Ro­­­mánia is, hogy amit mi aka­runk, az a béke. őszintén és szívünk mélyéből ezt óhajtjuk. Ismerjük érdekeink*, és nem­Hangsúlyoznom kell azt a tényt, hogy indítványunk csak az esetben jelentene megoldást, ha szervesen kiegészítődnék a ro­mán állam keretei között ma­radó, több mint 1.200.000 főnyi magyar kisebbség jogaira és védelmére vonatkozó, minden biztosítékot megadó szabályzat­tal. E szabályzat tiszteletben­­tartatása az Egyesült Nemzetek­re hárulna. Ezután Auer Pál utalt arra, hogy Magyarország az erdélyi helyi kormányzat kiépítését fő­képen azért kéri, mert az er­délyi magyarság jelenlegi hely­zete aggasztóvá vált. — Miután a két országot —­ amint megjegyeztem már — most demokratikus rendszerek, kormányozzák, kívánatosnak ítéljük, hogy az itt jelenlevő magyar és román küldöttség közvetlen tárgyalásokat kezdjen egymással, hogy azután az erdélyi magyarok jogainak biz­tosítására vonatkozó közös ja­vaslatot terjesszen a bizottság elé. Auer Pál ezután fenti javas­latának indokolásaképpen elis­merte azt, hogy az erdélyi ma­gyarságnak vannak ugyan né­mely jogai most, de a gyakor­latban sok megkülönböztetés­nek szenvedő alanya és élete nem mentes sem a félelemtől, sem az ínségtől. Beszélt a me­nekültek szorongató problémá­járól, a háromszázezer állam­­polgárság nélküli magyarról, a magyar javak elkobzásáról, a fizetések és nyugdíjak felfüg­gesztéséről, az új román agrár­­törvények kedvezőtlen kihatá­sairól a magyar parasztokra, a kényszerkitelepítésekről, ki­utasításokról és letartóztatások­ról. De egyben hangsúlyozta, hogy nem a vádló szerepében mondja el ezeket, hanem csak azért, hogy a bizottságnak tiszta képe legyen. Mindez együtt az indoka annak, hogy kevésbbé Románia érdekeit is.­­ Még fülünkben csengenek a magyar történelem egyik legna­gyobb alakjának, az első ma­gyar köztársaság elnökének, Kossuth Lajosnak szavai, aki közzétévén a dunavölgyi unióra vonatkozó tervezetét, ezt mon­dotta: „Az egekre esedezem a magyar, román és szláv testvé­rekhez, hogy vessünk fátyolt a múltra, fogjunk kezet, egy em­berként keljünk közös harcra a szabadságért is küzdjünk vala­mennyien egyért és egy vala­mennyiünkért." Ezután egy nagy román köz­írótól, Gozsdu Emánueltől ci­tált Auer, majd beszédét így zárta le: — E szavakat szívünkbe kell írni mindannyiunknak, romá­noknak és magyaroknak. Köl­csönös megértéssel és az Önök segélyével, uraim, megtaláljuk a megoldást, amely véget vet a magyarokat és románokat szembeállító ellentéteknek, hoz­zájárulván ezzel Európa béké­jének biztosításához. Auer beszédének hatása A párisi követ beszéde 28 percig tartott. Utána a zsúfolt teremből a tömeg kifordult a folyosókra, ahol mind a diplo­maták, mind a francia és kül­földi újságírók hevesen vitatták a javaslatokat. A magyar javas­latokat, természetesen nagyon szerényeknek ítélték. A hang, amellyel a beszédről és a szó­nokról megemlékeztek, erősen rokonszenvező volt. A beszéd felett a bizottság nem rendez vitát. A részletes megtárgyalását a román de­­­legátus szónoklatának megha­ll­gatása utánra halasztotta.

Next