Magyar Nemzet, 1952. február (8. évfolyam, 26-50. szám)
1952-02-03 / 28. szám
^luüini fWS, ftlrsf r 9.mm áBANIA_ BÖRTÖN* — mondja Hamlet egy világban, mely csupa »rekesz, őrhely és dutyi* s közöttük is Dánia egyik a legcudarabb. Valóban az s nemcsak Hamlet érzi annak- Börtönnek érzi a katona is szoros őrhelyén, az éjjel is meggyötört alattvaló, a hajóács és az ágyúöntő, börtönnek érzi a nép, amely az első jelre, Laertes egy füttyére, hajlandó fegyvert ragadni és fellázadni. De börtönnek érzi még a hajlongó udvaronc, Polonius is, aki sürgető örömmel küldi fiát külföldre, messzi ettől az országtól, holrohadt az államgépben valami. Dánia közélete dúlt, feldúlt tehát az egyén lelke is; az izzadó sietség, amely az államot űzi, nem hagy nyugtát az állampolgárnak sem. Mert az ország élén zsarnok áll. A megölt király helyett a megkoronázott orgyilkos, az uralkodó helyett, ki hazáját megnövelte, a bitorló, ki borral, lakomával, élvezetekkel a hasát növeli. Az idősebb Hamlet helyett Claudius Zsarnok, aki kémeket és bérgyilkosokat fogad fel, leselkedik, retteg s önkényuralmának védelmére fegyverkezik. Az uralkodásnak ez a zsebtolvaja veszélyesnek érzi a legcsekélyebb jogot is, amellyel unokaöccse és mostohafia, Hamlet élni mer; trónja elleni fenyegetésnek érzi a szabadságot, — nemcsak Hamlet szabadságát, hanem minden egyes dán alattvalóét is. Ez Dánia társadalmi állapota e »Hamlet« cselekményének időpontjában. A reakciónak minden ismertetőjele, mely e korban csak létezett, ott ég bélyegként Helsingőr várának homlokzatán. Dánia börtön, csakugyan. De börtön Anglia is abban az időpontban, mikor Shakespeare végleges formába öntötte ezt a művét. Erzsébet nagy kora után I. Jakab hanyatló kora, pontosan ugyanaz, mint a műben a nagy Hamlet után Claudiusé. Ez az a Jakab, aki az angol trónért eladta anyját, Stuart Máriát, ez az a Jakab, aki bélelt öltönyöket hordott, hogy fennakadjon bennük a tor. Ez az a Jakab, akinek uralkodói alapelve: »rex est lex* — a király a törvény. Shakespeare próféta lelke, mint 'Hamleté, ebben az emberben már uralkodása kezdetén megsejtette a gyáva zsarnokot, a Tudorok örökségének elherdálóját, a szabad szellem gúzsbakötőjét. S ami tanácsot művében a színjátéknak ad, azt hogytükröt tartson mintegy a természetnek, hogy felmutassa az erénynek ért ábrázatát, a gúnynak önön képét és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát* — megtartja maga is. A »Hamlet« nemcsak a börtön Dániát, hanem a börtön Angliát is tükrözi, felmutatja saját századának alakját is, a társadalmi állapotot, amelyben született. A bélyeget, amelyet Claudius Helsinger homlokzatára sütött, rányomta a Towerre I. Jakab is. ERRE A TÁRSADALMI ALAPRA húzza fel nagyméretű építkezését a »Hamet« új rendezése a Nemzeti Színházban. A zsarnokságok képét — a középkoriakét csakúgy, mint a legújabbakét — vetíti háttérül a tragédia mögé nemcsak azzal, hogy a zord környezetet zord és nyomasztóan monumentális díszletekbe helyezi, hanem azzal is, hogy zordabbá teszi az egyes jellemeket. A régi Hamlet-rendezéseket a királyfi tétova mélabúja lengte körüli mint az enyészet lehelete — az új rendezésbe minduntalan beledördül Claudius terrorja is s keményebbé teszi a művet. A puszta lélektani probléma ingoványáról sziklára állítja magát Hamletet: társadalmat tesz alája, az elvont gondolat felhői közül a tett és a valóság felé tereli. Ezzel Gellért Endre és Major Tamás rendezése mintegy közelebb viszi az úgynevezett Hamlet-talányt a megfejtéshez és új utakat nyit a dán királyfi jelleme körüli töprengésekben. Ez a rendezés, helyesen, nem pusztán Hamlet lelki alkatában keresi különös viselkedésének rúgóit nem a gyászban, apja meggyilkoltatásában és anyja gyors férjhezmenetelében, hanem ezeknél jóval tágabb és külsőbb eseményekben is: egész Dánia körülményeiben. A szabadság hiánya épúgy gyötri Hamletet, mint apja hiánya; hazája állapota, a politikai tények épúgy elfelhőzik, mint rossz álmai Hogy ez menynyire így van, az kitűnik még abból a régi rendezésekben szóló számnak, magánáriának értelmezett nagymonológból is, amelyben Hamlet léten és nemléten tépelődik. Még ebben sem csak önmagáról beszél, hanem elsősorban másokról, akik viselik a kormúny csapásait, pörhalasztást, a hivatalnak packázásait. Mindez a bántalom nem őt éri, a dán királyfit, hanem elsősorban a dán alattvalót. Mégis magára veszi, mégis érzi a súlyát, nem merő világfájdalomból, hanem konkrétan az adott korhoz kötve. Nem magányos rajongó — hisz akkor nem szeretné a nép úgy, ahogyan szereti, hanem hős, aki kora és népe panaszát kiáltja az égre s akiből, ha megéri, csakugyan nagy király lett volna. E monológig a rendezés is ás az első szereposztás Hamletié, Ungváry László is, jól tenné, ha a királyfi összefüggését a társadalommal még szilárdabbá tenné azzal, hogy lohasztja Hamlet indulatát és szenvedélyét családi vonatkozásban s az itt megtakarított hevet azokra a pontokra fordítja, ahol a királyfi és korinak kapcsolata fonódik össze. Ugyancsak jól tennék a Nemzeti Színház dramaturgjai és rendezői — ha már rászánták magukat a teljes mű előadására —, ha visszaállítanák azt az egyik kihúzott részt, amelyből kiderül a »Hamet« cselekményének időpontja és Shakespeare kora között az összefüggés. Azt, amelyben Rosencrantz alkodóaljas gyermekszínészről beszél, akik most oly divatban vannak Shakespeare itt saját koráról szól, a puritanizmus dühöngéséről, a Chapel Royal gyermek színészeiről, akik a Globe-színháztól elvonták a közönséget Miért ezt a korfestő, jellegzetes és rövid részt is kihagyni, a hat óra húsz perces előadásból épp ezt a fél percet? SÚLYOS TÉVEDÉS VOLNA persze Hamlet jellemét csupán történelmi-társadalmi, a hűbéri rendszer, a környezet oldaláról fejtegetni. Épp olyan tévedés, mint amilyenbe a régi előadások estek: csak lélektani nyitját keresgélni ennek a karakternek. Az új rendezés egyik hibát sem követi el. Észreveszi, hogy a mű tragikuma épúgy rejlik Dánia határai és Helsingőr falai közt, mint Hamlet fejében és szívében. Itt belül, a hamleti világban is reng olyan erősen a föld, ahogyan a külső, a claudiusi világ lába alatt Ezen a ponton azonban szembe kell nézni és szállni a polgári esztétikának azzal az elterjedt megállapításával, hogy Hamlet a cselekedni nem tudó ember s ez a tragikuma. Meg kell vizsgálni, csak sopánkodó-e, aki Shakespeare erős szavaival ugyan, de nyafog csupán, aki csak síp a sors ujjai alatt, vagy bele tud-e nyúlni a végzetbe elszánt karral. Hős-e, vagy mint magáról mondja, lotyó, ki szavakkal hűti a száját? Természetesen hős, ezt a polgári esztétika sem tagadhatja. Célját nem szóval, hanem tettekkel éri el s teljességgel betölti hivatását, melyre jelleme és sorsa szánta: igazságot tesz, helyretolja a kizökkent időt. Mi hát a tétova zavar, amely nem is annyira Hamletben mutatkozik, mint inkább Hamlet e magyarázóiban? Tettekkel éri el célját, igen, méghozzá rendkívül gyorsan elhatározott tettekkel. Oly gyorsan határoz, hogy a nyomában járó cselekvés csak kattogásnak hat a figyelő szemben, méginkább azonban magának Hamletnek szemében. »Dicső ész* — mondja róla Ophelia s még sokkal dicsőbb, ha nem e naiv gyermekleány szemével nézzük. Gyorsiramodású, mozgékony szellem, nem csupán talpraesett, villanó szavában, hanem tetteiben is. Egy pillanat alatt határoz, egyetlen mondaton belül, amikor dönt, hogy apja szellemének súlyos titkát magának tartja meg, még barátjával, Horatióval sem közölve. Ebben a pillanatban már voltakép készen is van az egész terve, emlékezetéből csakugyan törölve minden léha jegyzet s csak a parancs él benne: megbüntetni a bűnöst. Ugyanilyen hirtelen elhatározással használja fel tervéhez a véletlenül odavetődő színészeket, ritka erkölcsi erővel és hirtelenül tép ki magából egy mély szerelmet, döf, ha döfni kell, szökik, ha az élete kockán. A cselekedni nem tudó ember viselkedése ez? Nem. Hisz úgyszólván folyvást cselekszik, mert tett, s még hozzá nem is könnyű, az őrültséget olyan következetesen tettetni, mint ő teszi. Természetesen az észjárás e szemfényvesztő gyorsaságához képest lomha az akarat. Elhatározás és cselekvés közé nem Hamlet lelkének visszahúzó erői ékelődnek, mint agg lélekbúvárok magyarázzák, hanem körülmények, helyzetek, józan megfontolások, sőt újabb hamleti elhatározások. Hamlet elhatározásainak bőségéhez képest tűnnek kevésnek döntő tettei; elszántságának egészen rendkívüli, élénk színe mellett látszik csak halványnak, saját maga előtt is, a kivitel. De, mintegy ellentétként, Hamlet mellé megírta Shakespeare Laertes alakját. Ez a zöld ifjú nem hirtelenül, hanem hebehurgyán határoz és úgy is cselekszik. Mit ér el vele? Lázadást vezet Claudius ellen, aztán puszipajtása lesz és összeesküszik vele. Aljas, mérgezett tőrrel halálra selezi Hamletet, aztán bocsánatáért esd. Laertes mindent, amit tesz, megbán . Hamlet minden tettét állja, mert jól van téve. Jellemzi ez a szilárdság, erő és bátorság a cselekedni képtelen embert? Nem! A férfit jellemzi, a valódi hőst, a nem tétovázót. Ilyen Hamlet alakja, ha nem a lélektani ingovány lidércfényénél nézzük, hanem a valóság józan világításában. A CSELEKVŐ HAMLET bontakozik elő a Nemzeti Színház előadásából egyrészt azért, mert a rendezés megnövelte körülötte az ellenállást, amelyet legyűrnie kell, másrészt azért, mert a színész, aki az első szereposztásban játssza, maga is több aktivitást és erőt visz bele elődeinél. Gellért és Major azáltal, hogy Claudius udvarát az önkény sasfészkévé, a rosszindulat fellegvárává tette, egyben megerősítette a férfit is, aki ellene tör. Claudius gyanakvóbb és sunyibb, mint az eddigi Claudiusok — Juhász József elsősorban alattomosnak ábrázolja s csak azután élvetegnek — tehát Hamletnek is okosabbnak és elszántabbnak kell lennie, hogy túljárhasson az eszén. Az a szoros őrizet, amelyet Hamlet köré a rendezés erőteljesebben von, az ellentét erejével bátrabbá is teszi Hamletet. Egyszóval a rendezés a legtisztább szövegelemzéssel, a jellemek nagy részének hibátlan értelmezésével és kidolgozásával, a helyzetek feszült beállításával sűrűvé és mozgalmassá tette a mű légkörét, megsűritve Hamlet erejét és vérét is. Mintegy a gravitációt tette hatékonyabbá a rendezés a tragédia alatt s így került a töprengés magasából Hamlet is közelebb a földhöz. De Ungváry László maga is mindent megtesz, hogy Hamlet rendívül összetett jelleméből játékában el ne sikkadjon egyetlen lényeges vonás sem. Éppúgy a gondolat embere, mint ai tette. Hamlet szenvedése nem sápasztja el benne Hamlet szenvedélyét, a megfontoltság nem súlyosítja el elszántságát. Úgy érik meg benne, olyan egészségesen, a cselekvés, mint egy hibátlan alma. A jellem hatalmas egyensúlya szép és nemes lengések után áll helyre Ungváry játékában, nem billeg, hanem lendül, alakítása tüzének füstje nem nyomaszt, hanem tisztít s elűzi a figura körül régen összegyűlt ördögöket. Tiszta alakítás és egészséges, férfias, kemény és hősi, anélkül, hogy valami marcona bajnokot edzene Hamletből. A szellemnek az az ember ő, aki a szón kívül a kardot is mesterien forgatja. Mindez együtt van Ungváry Hamletjében: a szabadságért küzdő hazafi, a szenvedélyes ifjú, a töprengő bölcs, az anyja miatt elborult fiú, a tébolyt tettető, nagy terveinek élő férfi. Rengeteg külső és belső adottság segíti Ungváryt, hogy Hamlet gazdag karakterét ne csak követni, hanem átélni és elhitetni is tudja s ez a kiváló művész él is ezekkel az adottságokkal. Mindehhez hozzájárul, mint technikai készség, Ungváry nagyszerű mozgáskultúrája és remek színpadi beszéde, mely rajta kívül ebben az előadásban csak Szörényi Éva Ophéliáját jellemzi, s talán Bessenyei színészkirályát és Hindi Sándort, mint az öreg Hamlet szellemét. HAMLET KÖRNYEZETE a rendezés szándékát tekintve méltó Hamlet egyéniségének ehhez az önmagához hű, hősi értelmezéséhez, a színészi megvalósítást tekintve azonban nem emelkedik ilyen magasra. Gobbi Hilda Gertrúdjából például hiányoznak igen lényeges vonások. Hitvese a zsarnoknak s ezt helyesen emeli ki gőggel, de nem eléggé anyja Hamletnek. Mintha nem szeretné a fiát, sőt, mintha nem szeretné az érzékeivel második férjét sem, csupán az értelmével. Pedig Gertrúd csügg a fián és erotikusan is rabja Claudiusnak, Gobbi ebből keveset mutat meg s eltitkolja így a figura lényegét. Teljesen valóságellenes, hogy amikor Hamlet rámered apja víziójára, Gertrúd nem követi ezt a semmire szegezett tekintetet s csak egy pillanatra hátrafordulva nézi meg, mit is néz olyan merően őrjöngő fia. Akit szeretek, azért aggódom, s kíváncsi vagyok még a képzelgéseire is. Gobbi ezt a lehetőséget elmulasztja s szinte dokumentálja, hogy nem érdekli túlságosan a fia állapota. Claudiust Juhász József kellő alattomossággal játssza, inkább hangsúlyozva azonban a király iszákosságát, mint zsarnoki mivoltát. Brutális családfő inkább, mint brutális uralkodó, méretei két szoba-konyhát töltenek be, de nem egész Dániát. Nagy és megrázó színészi pillanata az imádkozási jelenet, amelyben egy marcangolt lélek minden véres és ocsmány titkát felfedi, olyan elgyötört arccal, amely emlékezetet marad. Szörényi Éva Ophéliája nemes művészettel kidolgozott alakítás, új, gyöngéd és gyönyörű szál az Ophélia-motívumok között az, amikor Laertesben egy pillanatra Hamletet véli látni s tébolyából előmosolyog a szerelmes emlék, viharból a szelíd tavasz. Hogy alakításának egészével mégsem tud úgy meghalni, ahogyan ez az ártatlan szenvedés megérdemli, abból ered, hogy Szörényi lénye túlságosan hősnői ahhoz, hogy teljesen hitelesen tudjon gyermekleány lenni. Szörényi egy egész virágzó fa, Ophélia azonban csak egy szál virág, vagy annak is csak a tépett szirma. De Szörényi még így is felidézi a megindító gyermetegséget s klasszicitásban méltó párja Ungváry Hamletjének. Nem lehet egyetérteni Poloniusnak sem azzal az alakjával, ahogyan a rendezés felfogja, sem azzal, ahogyan Balázs Samu játssza. Ez az ember afféle szószaporító politikai bábaaszszony ugyan, fecsegésben elázó ostoba, aki ragaszkodik tévedéseihez, de családi használatra elég bölcs, hogy fiának és leányának a korba beleülő, megalkuvó, de hasznos tanácsokat adhasson. Balázs és a rendezés a figurának csak ezt az alacsony opportunizmusát vette észre, a nevetségességét csak, azt nem, hogy aggódó apa, aki gyermekei útját a maga módján helyesen egyengeti. A szerep légköre így halomra dől: egy kicséber árulja Helsingőr termeiben a maga kétes tanácsait. Horkai János Rosencrantz-ja, Pásztor János Gundenstern-je, kivált pedig Ferencz László »kis« Osrick-ja a legzüllöttebb rokokóból lép elő, de nem az angol reneszánszból, különösen nem a dán középkorból. Horatióban Kárpáti Zoltán nem tud kellőkép Hamlet mellé nőni, pedig ennek a figurának a becsületessége éppoly nagyméretű, mint Hamlet eszessége. Ugyancsak lágyabb s mérsékeltebb hevületű a kelleténél Somogyvári Pál Laertese. A Shakespeare-i clownt bizonyos naturalista túlszínezéssel, mégis erőteljesen és hitelesen formálja meg Makláry Zoltán a sírásóból. Bessenyei Ferenc és Sivó Mária a színészkirályban és színészkirálynéban zengő beszéddel és stílusos mozdulattal tartja meg Hamlet intelmeit a színészekhez, Hindi Sándor pedig a szellem méltóságteljességét emeli ki hangban és mozgásban. Itt azonban a rendezés ellentmond önmagának: a szellem irreálisan foszforeszkál, viszont reálisan beszél. Igazán nem szolgálná a babona terjesztését, ha szellemhangon szólna, s elmondanák róla azt az ugyancsak kihagyott néhány sort, amelyben Shakespeare saját korhangulatát festi. A többi színészről, a díszletekről és kosztümökről a Hamlet másik két szereposztása alkalmával lesz szó. De már most, az első szereposztásról írva, meg kell állapítani, hogy a Nemzeti Színház ezzel a Hamlet-előadással megteremtette az új magyar színházi kultúra igazi, nagy létesítményét, felfedte Shakespeare tragédiájának azokat a valóságos motívumait is, amelyekről eddig nem vettek tudomást. Átfogó, nagy egészében és itt felsorolhatatlan, számos új árnyalatában a rendezés olyan saját korához hű, mégis a mi korunkhoz szóló Hamletet állított a Nemzeti Színház színpadára, amilyet a magyar közönség még nem láthatott. Mitrai-Betegh Béla HAMLET Shakespeare tragédiája a Nemzeti Színházban Ibilrseim Tsermstin—n—m ~u« ■xxi. Ássisit hok mögött van A Saar-vidék kérdése A legutóbbi napokban a Saarkérdés, amely már annyiszor foglalkoztatta a világot, újból a nemzetközi érdeklődés homlokterébe került Ezt két esemény idézte elő. Az egyik: a francia kormány megszüntette a politikai és gazdasági ellenőrzése alatt álló Saar-területen a francia főbiztosi tisztséget és az eddigi főbiztost nagyköveti ranggal ruházta fel. Ugyanakkor a Saar-vidék kormánya külügyminisztériumot szervezett és diplomáciai képviselőt küldött Párizsba. A párizsi és saarbrückani lépések arra mutatnak, hogy Franciaország váratlanul megváltoztatta az úgynevezett »Saarstatutum«-ot és a protektorátusa alá tartozó Saar-vidéket állam jellegével ruházta fel, vagyis ezt a területet a véglegesség színezetével szakította el Németországtól. A régi francia—német ellentétek feléledése A newyorki rádió hírmagyarázója szerint: »Az elektromossággal telített francia-német ellentét ismét újjáéledt a Saarkérdéssel és a bonni kormánynak Nyugat-Németország atlanti tagságára vonatkozó követelésével kapcsolatosan. Ez a két kérdés hirtelen felújította az évszázados francia-német vitát és baljóslatú emlékeket idéz fel.* A Saar-terület, amelynek főkétt az Ottweilen és Saarbrücken közötti kőszénbányavidék ad nagy fontosságot, valóban a francia-német ellentétek történetét idézi emlékezetünkbe A saarbrückeni városháza híres freskója, amely. Vámos császár rendeletére készült és Werner műve, ezeket az ellentéteket és az ezekből keletkezett háborúk egyes epizódjait örökíti meg. Az első világháború után a versaillesi békeszerződés a Saarvidéket — kisebb porosz és bajor részekkel együtt — »Saarterület néven francia gazdasági irányítás és a Népszövetség vegyesbizottsága ellenőrzése alá helyezte és kimondta, hogy 1920. június 10-től számított tizenöt év elteltével népszavazás dönti majd el: a lakosság hová akar csatlakozni? Ugyanakkor a versaillesi szerződés úgy intézkedett, hogy amennyiben a népszavazás Németország mellett döntene, Németország köteles a szénbányákat Franciaországtól megvásárolni. Franciaország nem tartotta be a versaillesi intézkedéseket, amelyek pedig lényegileg a francia érdekeket szolgálták. Francia katonaság vonult be a Saar-vidékre. A francia hatóságok elnyomták a német nyelv használatát. 1921-ben pedig a francia kormány a Saar-államot egyoldalú elhatározással bevonta a francia vámvonalba. Mindezek az intézkedések csak fokozták a Saar-vidék német anyanyelvű lakosságának franciaellenes hangulatát. 1935 februárjában a népszavazás 477.000 szavazattal Németország mellett döntött, ami abban az időben azért is világpolitikai jelentőségű volt, mert Németországban a Hitler-fasizmus uralkodott és a Saar-terület megszerzése a nácizmus megerősödését jelentette. 46.000 saarvidék lakosa külön Saar-állam, 2000 lakos pedig Franciaországok mellett foglalt állást. A második világháborútól a Schuman-tervig A második világháború után Franciaország újból bejelentette igényét a Saar-területre. Nyomban be akarta kebelezni a Saarterületet a Francia Unióba. De Amerika és Anglia — a politikai ellenőrzésen kívül — csupán a „gazdasági és adminisztratív bekapcsoláshoz” járult hozzá és a kérdés végleges rendezését a Németországgal később kötendő békeszerződésre bízta. Franciaország mégis előnyösebb helyzetbe került, mint az első világháború után, mert egyfelől elmaradt a népszövetségi ellenőrzés, másfelől pedig nem fenyegetett újból a népszavazás veszedelme. Franciaország hoszszú ideig korlátlanul ki is használhatta a saarvidéki szénbányákat, sőt Amerika és Anglia az ellen sem emelt kifogást, hogy Franciaország a németországi francia övezetből újabb területeket csatoljon a Saar-vidékhez. Még 1948-ban is sikerült Franciaországnak olyan amerikai és angol hozzájárulást szerezni, amelynek értelmében a rajnai és pfalzi kerületekkel kiegészített Saar-vidék Franciaországgal vámegységet alkothatott. Csupán a nyugatnémet hadsereg felállításával kapcsolatos amerikai-angol tervek megvalósításának útján érvényesültek olyan befolyások, amelyek Franciaországot engedményekre kényszerítették. Ezen az úton jutott el Franciaország az amerikai sugalmazásra megalkotott Schuman-tervhez, amely az amerikai monopolkapitalistákkal szoros összeköttetésben lévő ruhrvidéki német hadianyag-gyárosok szénszükségleteinek biztosítására hivatott és amelynek értelmében mind a francia, mind a német szénipari nemzetekfdetti hatóság (értsd: amerikai irányítás) alá kerül. A Schuman-terv aláírása előtt levélváltás zajlott le a párizsi és bonni kormányok között. A levélváltás megerősítette a Saarstatutum ideiglenes jellegét és újból leszögezte, hogy a Saarstatutumot végleg a békeszerződés rendezi. Ilyen körülmények között a Neue Zürcher Zeitung érthetően veti fel azt a kérdést: »Franciaországnak választania kell a Saar-vidékkel való kapcsolata, vagy a Schuman-terv és a Pleven-terv megvalósítása között. Franciaország és a Saarvidék kapcsolatainak eddigi módszere, amelyet Franciaország mostani lépése csak megerősít, összeférhetetlen ugyanis akár a Schuman-tervvel, akár a Pleventervvel. A saarvidéki bábel nem és az atlanti tömb Miért változtatta meg Franciaország a Saar-vidék statútumát? Mi a háttere a Saar-területi főbiztos címcseréjének és a saarbrückeni »külügyminisztérium« felállításának? Franciaország egyfelől gyors választ adott a Nyugat-Németország atlanti tagságára vonatkozó követelésre, másfelől megelőzőhadműveleteket tett a további nyugatnémet követelésekkel szemben. Franciaországot az a veszély fenyegette, hogy Nyugat-Németországnak az atlanti tömbbe és azeurópai hadseregbe történő felvétele után a bonni kormány igényt támaszt a Saar-terület német katonai egységekkel való megszállására. Franciaország most saarvidéki »bábállamot« kreált a Saar-területből és így arra akar majd hivatkozni, hogy ez a terület saját jószántából kívánja a francia »védelmet«, továbbá a francia-saarvidéki vámuniót. A Quai d'Orsay lépései természetesen beleütköznek a potsdami határozatokba és a nagyhatalmak múltbeli megegyezéseibe, de az is kétségtelen, hogy a nyugati hatalmak minden eddigi megállapodást már régen lábbal tiportak. A francia kormány eljárása egyébként visszatükrözi azt a félelmet, amely Franciaország minden rétegében támadt Nyugat-Németország kormányának egyre agresszívabb magatartása nyomán. Még a francia polgári sajtó jobboldali orgánumai sem titkolják, hogy Franciaországban nagy nyugtalanságot kelt Nyugat- Németországnak az atlanti tömbben való »egyenjogú« részvételre irányuló követelése. Hét évvel a második világháború befejezése után Nyugat-Németország úgy szerepel a nyugati világ nemzetközi fórumain, mintha az Adenauer-rendszer elődje, a Hitler-fasizmus nem gázolta volna le Nyugat-Európát. Az USA szerepe a háttérben Lehet, hogy Franciaország saarvidéki eljárása, amely »egyoldalúnak« tűnik fel, a háttérben az Egyesült Államok hallgatólagos hozzájárulásával történt, ahogyan a bonni kormány is csupán az Egyesült Államok beleegyezésével terjeszthette elő az atlanti tömb tagságára vonatkozó igényét. Nincs kizárva, sőt nagyon valószínű, hogy Washington titkos támogatásáról biztosította Bonnt is, Párizst is. Az egyiket az atlanti tagság, a másikat a Saar-vidék kérdésében. Régi imperialista módszert jellemez a »divide et impera« elve, amelynek jegyében az USA szembeállította, egymással Nyugat-Németországot és Franciaországot, hogy azután az eddigieknél is korlátlanabbal érvényesíthesse akaratát mindkettő felhasználásánál. A világuralmi törekvéseket képviselő washingtoni külügyminisztérium számára Franciaország és Nyugat- Németország nem több, mint egy-egy gyarmat. • S. E