Magyar Nemzet, 1952. július (8. évfolyam, 152-178. szám)
1952-07-16 / 165. szám
Szerdai, 1952. július 16. ÉLET ÉS KENYÉR LÁTOGATÁS EGY RÉGI KÖNYVVEL DOBOZ KÖZSÉGBEN is. Lukács Tóth Kálmán tanítóhoz látogatok el délután. Vége már a tanévnek, nehezen lehet összeszedni a gyerekeket. Az utcán kísérletezünk, a Népkert környékén. Közben bemegyünk az iskolába is, Szák Kocsis Pál igazgatóhoz. Most csinálják a beiratkozottak kartonlapjait. Az elmúlt iskolaévben 26 növendék végezte el a VIII. osztályt, ezek közül tizenhárman továbbtanulnak. Az iskolaköteles gyerekek száma Doboz községben ezerre tehető. Közülük tízen maradtak ki évközben, hosszabbrövidebb időre. A hiányzás oka: betegség vagy rossz idő. A hiányzók mindegyike távol lakott az iskolától. A háború előtt ezer tanuló közül 200 maradt el véglegesen az iskolától, az összes analfabéták száma pedig 380 személy volt. Ezeknek a száma 78-ra csökkent, de ezek is azért nem tanultak meg írni-olvasni, mert nagyon öregek már. Régen 14 tanterme volt a községnek, kettő kültelken, a tanerők öszszes száma pedig szintén 14. Jelenleg 24 tanterem van és 23 tanerő. KIRÁLYFIBÓL TRAKTOROL Ezek a számok elég beszédesek. De gyerünk ki az utcára, nézzük meg a gyerekeket. Izgat most egy kérdés, amit Illyés Gyula könyvében olvastam: »Kihez szeretnél hasonló lenni?« — kérdezi az író és ilyen válaszokat kap a tízévesektől: »Én legjobban Jézuskához szeretnék hasonlítani, mert biztosan tudnám, hogy nem jutok a pokolba.« Egy másik: »Hentesre, mert az kolbászt ehetik, amennyit akar. Két igen jellegzetes válasz, az egyik az elmaradottság, a másik a szegénység bélyegét viseli magán, úgy érzem, hogy szinte az én bőrömet is süti, égeti. Szeretnék tisztán látni. Az első gyerek, akivel az ártézi kút mellett találkoztunk, Fekete István. — Kihez szeretnél hasonlítani? — teszem fel én is a kérdést, de a válasz sokáig késik. A gyerek előbb elfordítja a fejét, aztán félénken rámpislant. — Én — mondja sokára — tanulni szeretnék. Orvos akarok lenni. Már fut is, csattog mezétlábas talpa a sárban. Másik fiú érkezik kannával. Tabai Gábor, tizenkét esztendős. — Katonatiszt! — mondja határozottan és komoly arccal fordul felém. Még egy kísérlet. Taut Mihály ötéves gyerek erre a kérdésre így felel: — Traktoros. Vagy olyan, aki a mozdonyt vezeti. A bátyám is traktoros. Hol van már a mese a királyfiról? A hős nem a vándorlegény, aki az elvarázsolt királykisasszonyt megmenti, vagy levágja a hétfejű sárkány fejét, hanem a katonatiszt, az orvos, a mozdonyvezető, a szövőnő, a rendőr vagy a traktorista, akit mindennap látnak, nagy motorján az utcán pöfög keresztül-Szák Kocsis Pál iskolaigazgató megmutatja a növendékek dolgozat-füzeteit. íme az egyik: Szász Margit ötödikes írta. Címe: forradalmi Petőfi.» Olvasom: »Petőfi gyűlölte az urakat, de a szegényeket magához ölelte Nemcsak szerette a népet, ismerte is. Nincs olyan költőnk, akinek írásaiban elevenebben élne a nép, mint az ő verseiben. Pl: »A magyar nemes* versében. Látja, hogy őneki, a nemesnek olyan jó, hogy nem adózik, de gazdasága is van, de nem sok, helyette van adóssága, de sok. És minden versszak után »Én magyar nemes vagyok* azt írja, Petőfi várta a forradalmat, hogy megteremjen az »új világ*. . . Ezt olvasmányában is megjövendölte: Pl.: «Részlet Petőfi Sándor naplójából.« Évek óta tanulmányozta a francia forradalmat. Várta azt a pillanatot, bízott és hitt, hogy el fog jönni. A francia forradalom ki is tört 1789-ben. De 1848-ban is több országban tört ki forradalom. Ezek a forradalmak mind azt hirdették, hogy az elnyomottakat akarják felszabadítani. De ez nem így történt. Megdöntötték a földesurak hatalmát, de helyettük a gyárosok, a tőkések ültek anép nyakára. 1917-ben is volt egy forradalom. Ez volt a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom”. Ez hozta meg a népek szabadságát. KI VOLT PETŐFI ? Szász Margit ötödikes írta ezt 1952. februárjában. Az 1936-ban végzett faluvizsgált eredményeképpen Illyés Gyula könyvében így írja meg egy dobozi dolgozó paraszttal való beszélgetését: »Eszembe jut, hogy Petőfi erről a vidékről indult utolsó útjára, Erdélybe, a halálba. E tájon élte utolsó békés napjait. — Ki volt Petőfi Sándor? Kedvesen elmosolyodik. — Gyermekkoromban tudtam róla egy verset — mondja és szája körül mosolyba fut a felidézett édes íz. Emlékszik a versre: Petőfi Sándor Gatyában táncol. A család itt is körülöttünk áll, a megszámlálhatatlan nyüzsgő apróságból itt is jut egy picike az anya karjába. A gyerekek boldogan nevetnek. — Nem úgy van az! — vág közbe a legnagyobb kislány, ötödik, elemis. S már mondja is, hogy hogy van: »Petőfi Pál Gatyában áll.« * Gulyás Imre a Hold utca 23. szám alatt lakik. Azért jöttem ide, hogy bekukkantsak a kamrájába. Kissé szokatlan vállalkozás. Azt írja Illyés Gyula erről a faluról: »Tartalékja nincs senkinek. A kamrában, ha ilyen helyiség egyáltalában van, csak a nyáron keresett búza zsákjai árválkodnak, körülbelül a tél közepéig, nagyritkán a sarokban egy halom krumpli. Nem könnyű dolog valakinek kinyitni az éléskamráját. Nem is ezen kezdem. Az aratásról beszélgetünk. Most mindenki arról beszélget az országban. Sűrűn felröppen ez a szó: búza. Van, aki életnek nevezi, van, aki kenyérnek. Élet és kenyér! Mennyire egy a kettő, mennyire kifejezi a búza és az aratás fogalmát. Valóban az életet, a kenyeret vágják most kint a határban. Persze, nem jutunk közelebb a kamrához, meg kell hát nyíltan mondanom jövetelem célját. Gulyás Imre szó nélkül felkel és előremegy. Kinyitja a kamra ajtaját. Széles, határozott, biztos mozdulattal. Mint akinek nincs semmi titikolnivalója. Fél oldal szalonna lóg egy kampós szögről, a polc alján kékzománcos nagy fazékban tíz kilónyi zsír, a polcokon cseresznye- és meggybefőttek sorakoznak, van vagy hat köcsög lekvár és fél zsák liszt. A krumplit nem itt tartják. De a szakajtóban lehet 40—50 tojás. Gulyás Imre kétholdas dolgozó paraszt. Két lova van, két anyakocája és az udvaron rengeteg baromfi. Hogy azelőtt mije volt, arról nem akarok vele beszélni. Úgyis tudom. Mit szeretnék még tudni? Nézzük csak a könyvet. Ezt írja egy helyen a szerző: »A háromgyerekes Sz. J. fogyaszt: tejet hetenkint semennyit, esetleg havonkint egy litert, cukrot hetenkint egy negyedkilót.« H. Balogh István három és fél holdas dolgozó parasztnak mindössze egy családja van. Hárman vannak tehát összesen. A felesége mondja el, hogy mi mindent használ el egy héten a konyhára: — Másfél kiló só, egy kiló zsír, egy kiló cukor, félliter ecet, tíz deka paprika, hat liter tej, hat kiló krumpli (nemigen esszük!), két kiló zöldborsó (vagy télen bab), aztán lencse (az uram szereti!), két kiló túró (én szeretem!). Mákot is elhasználunk jócskán, meg diót, különösen, ha sütök valamit. Aztán liszt is kell, de azt nem szánjuk, mert van hátstennek. Na meg csirke is. A NÉPBOLT KÖRNYÉKÉN Az eses közben eláll, alkonyati napfény önti el az utcákat. Kocsik jönnek haza a határból. A Népbolt környékén nagy a nyüzsgés Főleg asszonyokat látni. Bent, az üzletben tizennyolc asszonyt számlálok meg. Tizenöt a textiláruk körül tolong, tegnap érkezett meg az új áru, ezt nézegetik. Heten vásárolnak közülük. Ketten száz forinton felül, ketten hatvan forintért, hárman pedig csak apróbb dolgokat vesznek. Egy kislány gyümölcsízért jött, a másik felvágottat kér: húsz deka szalámit. Az üzletvezető elmondta, hogy különösen a méterárunak van nagy keletje. Szinte órák alatt elfogy a ruhanemű, a bakancs, a szandál, aztán a fejkendők, a nyári holmik, kartonok és színes vásznak. A községben sokan termelnek répát, ami után mázsaszámra kapják a cukrot, de ilyenkor, befőzés idején, mégis kimér az üzlet 2—3 mázsa cukrot naponta. (Ugyanannyit a szövetkezeti bolt is!) A cukorka is nagyon kelendő. Hetenként elfogy egy mázsa. Becsukom a noteszom és zsebreteszem a töltőtollat. Az utcán katonák menetelnek vidáman. Egy kislány libákat terelget. A szövetkezeti kocsma felől jókedvű nevetés hallatszik. Ahogy elindulok, hónom alatt a könyvvel, az autóbusz-megálló felé, úgy érzem, nem volt hiábavaló ez a rövid faluvizsgálat, új életet ismertem meg Dobozon, a magyar falu új életét és le tudtam mérni a már elfelejtett régi élet mélységét. Mert magasságot csak úgy tud mérni az ember, ha ismeri a mélységet is. Illés Sándor __Madar Nemzet------- Távol vannak tőlünk és mégis oly közel! Fehérköpenyes orvosok, kékruhás, keményített főkötős nővérek, laboránsok, műtősök a Sportegészségügyi Intézet (az egykori Vöröskereszt-kórház) minden dolgozója ott szorong a kis teremben, amelynek falán jelmondatok világítanak. És egyetlen plakát. Koreai katonát ábrázol, fegyverrel kezében, amint a koreai lobogó alatt hazája megvédésére indul. Ez az egyetlen koreai katona, egy a koreai hősök közül úgy hat, mintha egész regiment volna mögötte; szinte kilép a háttérből, megelevenedik, valósággá lesz, megadja a rögtönzött gyűlés alaphangulatát. Minden szem rászegeződik, a plakátra, a szimbólumra. Minden szív megmozdul, minden gondolat messzire száll. Oda, ahol vérzik egy nép. Távol vannak tőlünk és mégis oly közel! — mutat a plakátra egy asszony, az ápolónővérek kék ruhájában. Mind megértik. Mert itt a halál ellen folytatnak szívós harcot, az életért, a gyógyulásért folyik a küzdelem. Pár perc még és újra a műtőben állnak, szájukon fehér maszkkal, vagy a betegágy mellett, enyhülést hozva. De segíteni szeretnének azoknak is, akik távol vannak tőlünk és mégis olyan közel: a koreai hősöknek, a koreai anyáknak, gyerekeknek. Felesleges a szó, nem kell biztatás, most a tettek beszélnek. Számokat mondanak csupán. Számot mond Balassa László, a kórház igazgatója, Molnár Béla Emil, a sebész főorvos, Péter doktornő, Kósa alorvos, Fáraiánné, Lovasiné, a fűtő, egy öreg, fehérbajszú bácsi. Számot mond egy fiatal anya és ruhát, cipőt ígér hozzá, idős ápolónővér egy hónapi túlóradíját adja oda azoknak, akiket baktériummal, bombával, gépfegyverrel pusztítanak Koreában. Gyógyszer lesz ezekből a számokból, kötszer, meleg ruha, puha takaró, cipő és harisnya koreai gyerekeknek. Segítséget, enyhülést visznek a Sportegészségügyi Intézet dolgozóinak forintjai a sokat szenvedett koreai népnek, elviszik a testvéri magyar nép szeretetét, segíteni akarását. Aki a számot mondja, a kilenc hónapos kislányára gondol, hogy ennyivel is több jusson egy koreai kilenchónaposnak, idős szüleire gondol, akiknek derűs öregséget biztosít a nép állama, menyasszonyára gondol, akivel rövidesen új otthont alapít, a betegeire gondol, akiknek itt mindenük megvan. Gyors egymásutánban pattognak a számok, gyorsan, s az a koreai katona, ott a plakáton, mintha köszönetet bólintana. Aztán szétoszlik a fehérköpenyes, kékruhás gyógyító hadsereg, hogy felvegye napi harcát a betegséggel. Ezen a napon talán még jobban megy a munka: a nővérek még gyengédebben igazítják el a párnákat a beteg feje alatt, az orvosok még több gondossággal ügyelnek a rájuk bízottakra. Koreára gondolnak... F. R. Jelentős beruházásokkal megjavítják Budapest közlekedését tíz villamos-, trolibusz- és autóbuszjáratok indulnak A budapesti forgalom ma többszöröse a háború előttinek és ezt a megnövekedett forgalmat a közlekedési vállalatok dolgozóinak munkaversenye segíti simán lebonyolítani. A jelenlegi közlekedési hálózat jobb kihasználását elősegítő munkaversenyeken kívül jelentős beruházások javítják meg a közeljövőben Budapest közlekedését, addig is, amíg az épülő földalatti gyorsvasút meghozza a radikális javulást. A Dunakeszi főműhelyben 50 modern, új pótkocsi készül és megrendelnek 30 iker-motorkocsit, amelyeket a 2-es vonalon helyeznek majd üzembe. Mint ismeretes, ezt a fél-gyorsvasúti vonalat később Újpest felé meghosszabbítják. November 7-én avatják fel az újjáépült Boráros téri Petőfi-hidat s ekkor a nagykörúti villamosokat is átvezetik a hídon. Egyes járatok a budai hídfőtől fordulnak vissza, a többiek a Móricz Zsigmond körtérig szállítják az utasokat. Szó van arról is, hogy valamelyik nagykörúti járatot egészen Kelenföldig, a pályaudvarig vezessék. Nagy fejlődés előtt áll a budapesti trolibuszforgalom. Nemrégen érkezett újabb 12 trolibusz a Szovjetunióból, az év végéig további szállítások várhatók, az Ikarus is elkészített öt hazai trolit és továbbiak gyártására készül fel, a Ganz Villamossági gyárban pedig előkészítik a trolibuszmotorok szériagyártását. Több kombináció merült fel, hogy hol induljon legközelebb új trolijárat. Legvalószínűbb, hogy a jelenlegi 46-os villamos helyén, a Keleti és Nyugati között, de megváltozott útvonalon. A Tattersal előtti végállomásról a Baross-tér megkerülésével a Rottenbiller-utcán, Izabellautcán át a Rudas László utcába vezet az új vonal, majd a Lenin-körutat átszelve a Jókai-utcában lenne a másik végállomás. Később sor kerülhet a Kálvin-tér és Orczy-tér között a Baross-utcai villamosok helyén is trolijárat létesítése Ezek a trolik a Kálvin téren áthaladva a Molotov-térig közlekednek Egy további elgondolás szerint a 8-as villamos helyére is trolibusz kerül majd és a Rudas László utcából végleg eltűnik a villamos. A tervek között szerepel a fogaskerekű vasút vonalának meghosszabbítása a Moszkvatérig, hogy itt közvetlen kapcsolatba kerüljön a földalatti gyorsvasúttal. A legnagyobb fejlődés előtt kétségtelenül az autóbusz áll. Már az év első felében is számos újautóbuszjárat indult, a kocsipark közeljövőben várható, jelentős bővítése nyitja meg azonban az igazi fejlődés útját. A következő évnegyedben már forgalomba kerülnek az új, tágas Ikarus 60.új kocsik, amelyekkel elsősorban a jelenlegi járatokat bővítik. Mindenekelőtt a hegyiforgalomban van szükség kocsikra, hogy a jelenleg tarthatatlan zsúfoltságot megszüntessék, új kocsikkal újabb járatok is indulnak majd. A Boráros-térről Soroksárra, majd a Petőfi-híd megnyitása után az újjáépült híddal kapcsolatos új járatok, végül a Budán oly régóta várt észak-déli összekötő járat üzembehelyezése a legsürgősebb. Kár, hogy a jól bevált »trambusz«-típusból nem gyártanak újat. GJG. J. Kiosztották a Bene-csuk pályázat második szakaszának díjait Az Országos Béketanács és a Lapkiadó Vállalat által kitűzött Béke-cikk pályázat második szakaszának díjait kedden délelőtt ünnepélyesen adták át a díjnyerteseknek: Szenes Piroska, Sós Endre, Szűr Szabó József, Dallos Sándor és Makai György újságíróknak. FÖLDRAJZ ÉS TÖRTÉNELEM Nyár dereka van: a hegyek zöldje ilyenkor a legmélyebb, az erdők lombjai ilyenkor a legdúsabbak, a vizek hűs Tisztasága ilyenkor vonz a legerősebben A földgömb másik felén ilyenkor jelennek meg a magazinok fényes oldalain a hamvaskék és olajzöld luxusautók reklámjai, az ódon tornyok és új villák nyári képei, a luxusutazások színes térképe, az államférfiak unokái a kastélyok zöld gyepén s a fegyvergyárosok feleségei a hófödte hegyek csúcsain. A magazinok oldalain elegáns nők és férfiak utaznak a tengerpartra, a hegyek közé, a kék tavak mellé; remekművű bőröndjeikben remekművű cinók és estélyi ruhák, parfümök és borotvapengék, selymek és cigaretták, ékszerek és konyakok. S a magazinok nem hazudnak; a tengerek partján, a hegyek erdőinél, a tavak vizeinél, az országok híres gyönyörű tájain valóban megjelent és elhelyezkedett ilyenkor a pénz kétszáz családja, beköltözött a hotelek lakosztályaiba, kabint bérelt a tengerparton, maga elé tette az étlapot és nyaralni kezdett-A többi ember kinn marad a valóság szürkébb és kevésbbé gyönyörködtető tájain. Milliók, tízmilliók és százmilliók; azok, akik megművelték a földeket és dolgoztak a gépeknél, akik elvették a természettől és az embernek adták kenyér és télikabát, bőrönd és borotvapenge, autó és selyem képében a természet kincseit, ottmaradnak az üzemekben és a bányákban, a falvakban és a külvárosokban. Ha kezükbe kerül egy ilyen magazin, átlapozzák s a képekből megállapítják, hogy úgy látszik elkezdődött a főszezon. Hoszszan nézik hazájuk híres folyóinak és vízeséseinek, történelmi tájainak és hegycsúcsainak remekművű fotográfiáit — hazájuk tájait, amelyeknek neveit az iskolai földrajzórákon tanulták meg gyerekkorukban, de látni csak a híradókon, meg a magazinok oldalain látták őket. A tájak, a haza tájai, igazi eleven színeikkel és illatukkal, a hegyek levegője, a vizek hírje nem nyílik meg számukra. Átlapozzák a magazint, gondolnak valamit s elnéznek a levegőbe. Az iskolai földrajzórákra gondolnak, amelyeken azt tanították nekik, hogy ezek a hegyek és vizek az ő hazájuk is; az iskolai történelemórákra gondolnak, amelyeken hazájuk régi szabadságharcairól beszélt nekik a tanító. S azt gondolják: előbb a történelem. Majd csak utána jöhet a földrajz. A gyerekek a forró városok utcáin rúgják a rongylabdát, takargatják az udvarokon a törött babákat s éhesen fekszenek le az átizzott szobákban. S ősszel, amikor az iskolák osztályaiban megjelenik az a kéthárom gyerek, aki nyaralni volt s mesélni kezd a térkép mellett a tavak és hegyek valóságának nagyszerűségéről, a gyerekek épúgy elhallgatnak, mint apjuk és anyjuk, amikor átlapozta a magazint, vagy kijött a híradó a moziból. De a történelemórán már ők ugranak fel s a szemük fellángol, amikor beszélni kezdenek a szabadságról. * A földgömbnek ezen a felére ilyenkor tárulnak ki a hazai tájak az emberek előtt. A történelem nyitotta ki számukra, a szabadság törvénye erősítette meg jogukat hozzá, a szabadság rendje tervezi, építi tovább. A vizek pariján és a hegyek erdőiben azok járnak, akik kibányászták a szenet a vonat hoz, a vasat a gépeikhez, akik a termelés bonyolult útjain egyre tökéletesebben adták tovább egymás kezébe a magva*kát és a fémeket, a rostot és a fát, az ételt és az italt, a házlankát és a járműveket. Évről évre többen lesznek, évről évre több helyen nyílik meg számukra a haza szépsége s váltnak eleven élménnyé az iskolai térkép zöld és barna foltjai. A képeslapok képein, a híradók felvételein, a fényképészek kirakatában önmagukat látják el önmagukat a hazájukban. Önmagukat a haza folyóknak partján, feleségüket a hazai hegyek erdőiben, gyerekeiket a törté- nelmi tájak tornyai mellett, anyjukat a melegvízforrások- nál. Önmagukat és társaikat a végre övéké vált földön. A hegyeket s völgyeket gyere- keik zaja veri fel, akik a szabad tájak nyarában telnek meg fényekkel és erőkkel. A kastélyok parkjaiban és a kék tavak méla lett övék a levegő íze és illata, a nap melege és ereje, a vizek lágy hullámai Az iskolák osztályaiban ősszel nem két-három gyerek, de mind a harminct barnára égetten és egészségesen jelenik meg s azt mutatja a térképek előtt: hazájának melyik táját ismerte meg személyesen, melyik hegy levegőjét szívta be, melyik vizébert fürdőit. Százezrek és milliók előtt nyílik meg a hazai táj. Százezrek és milliók ismerik meg a folyók szélességét és a tavak mélységét, a levegő páratartalmát és a hegyek kőzeteit, a haza gyümölcseinek ízét és növényeinek illatát, a kövek tapintását és a gyógyvizek hőfokait) Megismerik hazai otthonában az anyagot, amiből dolgoznak is amiből dolgoznak társaik;] megismerik a falvak énekeit, a régi szerszámokat a környéki múzeumaiban, a tájak jövőjének képeit a kiállítások falán. Megismerik és övék lesz az az árnyalat, amellyel az élmény mindig eltér az ismerettől, a táj a térképtől, a valóság a fotográfiától. A földgömbnek ezen a felék már övék lett a földrajz is- A földgömb másik felér most alakul társaik kezében a történelem. B. L. Tizenötéves a Moszkva-csatorna Július 15-én ünnepelték a Szovjetunió dolgozói a Moszkva—Volga-csatorna megnyitásának 15. évfordulóját A csatorna, amely a Moszkva-folyót a Volgával köti össze, hajózhatóvá tette a Moszkva-folyót. A Szovjetunió fővárosából a Volgán keresztül így vízi út vezet a Kaspi-tengerhez, a tengeri csatornarendszeren keresztül pedig a Balti- és Fekete-tengerhez is-Az évforduló alkalmából Alekszandr Rumjancev, a 128 kilométer hosszú csatorna főmérnöke nyilatkozatot adott a TASZSZ munkatársának, amelyben elmondta, hogy a csatorna megoldotta a hosszú évszáza-dokig vízhiányban szenvedő Moszkva vízgazdasági problé-máit, teljes mértékben kielégíti a város ipari és ivóvíz szükségletét A csatornán — üzembehelyezése óta —, sokszázezer vízi közlekedési eszköz haladt át, amelyek sokmillió utast és óriási mennyiségű terhet szállítottak. A Volga—Don-csatorna szerttbehelyezésével a Moszkva-csatorna jelentősége lényegesért megnőtt, mert Moszkva öt tenger kikötője lett. Előkészületek a Lenin-csatorna ünnepélyes megnyitására A Pravda leningrádi tudósítója beszámol arról, hogy a Lenin-csatorna építői lelkesen készülnek a megnyitó ünnepségekre. A megnyitás napján ünnepi díszt ölt majd a csatorna mentén húzódó széles gépkocsiút, melynek két oldalán a Lenin-csatorna hidrotechnikai építményeit ábrázoló táblákat állítanak fel. Monumentális diadalív emelkedik a csatorna Volga felőli oldalán az első zsilip fölött. Nem messze ettől színes virágokból e mondatot rakták ki: »Dicsőség Sztálinnak!« A Pravda hétfői számában N. Dombrovszkij professzor cikket írt a Volga—Don-csatornáról, amelyben megállapítja, hogy ilyen óriási munkát ilyen rövididő alatt csak nagyteljesítményű gépek és gépezetek alkalmazásával lehet elvégezni. A megnyitó ünnepségekre, amelyeken komoly drámai és zenei bemutatók is lesznek, erőteljesen készülnek a sztálingrádi művészek is. A területi filharmónia nagy énekkara például M. Bakalov, Sz. Kac és K. Lisztov s Üdvezlégy Volga— Don« című szvitjét tanulta be. Az ünnepségen részt vesz majd sok kiváló moszkvai színművész és a Pjatnyickij-kórus is. — Az Ernst Múzeumban rendezett arckép-kiállítást a nagy érdeklődésre való tekintettel meghosszabbították. A kiállítás július 21-ig lesz nyitva. 3