Magyar Nemzet, 1953. január (9. évfolyam, 1-26. szám)

1953-01-03 / 2. szám

Szombat, 1953. január 3. n A „FÁKLYALÁNG" HELYZETEK ÉS JELLEMEK ELEVEN SZÖVEDÉKEN ÁT egyenesen, kitérő nélkül a cél felé vezetni az alapeszmék fo­nalát Illyés Gyula »Fáklyaláng« című drámájában különösen ne­héz feladatot és nagy felelős­séget ró a rendezőre, őserdőn keresztül kell sugárutat vágnia. Nem mintha az író nem je­lölte volna meg világosan és biztosan művében az eszmék irányát. De az eszmék körül gondolatok faóriásai is állanak, szövevényes emberi szándékok és indulatok tenyésznek, dúsan burjánzik a mű szépsége. Mind alkalmat ad, sőt csábít arra, hogy a rendező elábrándozzék ebben a zsivajgó rengetegben, figyelme az erőteljes nagy egészről a megigéző részletre terelődjék. Irodalomban és tör­ténelemben egyszerre jár a ren­dező, mikor Illyés Gyula drá­májának területére lép. Elkáp­ráztathatja a leírt szó, a megírt jellem és helyzet költészete, el­­feledtetheti vele, hogy e költé­szet nem önmagától és nem ön­magáért zsong a mű lomboza­tában, hanem a történelem szele fújja s a történelmi való­ságot zúgja. Nem csekély ren­dezői problémát állít a »Fáklya­­láng«: Illyés Gyulában a költőt szolgálja-e a színpad, a szépség igazságát kiragyogtatva a mű­véből, vagy a tudós gondolko­dót-e, felkutatva és megmutatva művében az igazság szépségét é­s irodalmiságot* és »történel­­miséget« ekként szétválasztani egymástól természetesen nem helyes és üres esztétizálásnak hat. Az is. Ami nem történelmi, tehát, ami nem valóságos — akár a múltban játszódó, akár mai cselekményről van szó —, nem is irodalmi. De most, ami­kor a kettő olyan teljes egység­ben, olyan bonthatatlanul je­lentkezik, mint Gellért Endré­nek ebben a rendezésében, pél­daként kell beszélni róla. Példa egyrészt maga a dráma a való­ság, a történelem irodalmi ki­fejezésére, tartalom és forma egymást kiegészítő, szerves egységére; példa másrészt a rendezés, hogyan kell a törté­nelemről irodalmi hangon zen­gő drámát a színpadon meg­szólaltatni. RENDEZÉSÉBEN- ----- -­ Gebédnek nincsen külön szem­pontja a mű szépségének és külön a mű igazságának közve­títésére. De nincs külön »szín­­padi« szempontja sem, ami pe­dig egyes rendezőket még min­dig fogva tart és hatások ker­­getésére űz. »Színpadiság«, »törénel­miség« és »irodalmi­­ság« összeolvad Gellért rende­zésében, kölcsönösen szolgálja egymást. Úgynevezett »szín­­padi effektus«, amilyen például a drámai csomópontokat szünet tartásával, vagy a jelenet elő­térbehozásával húzza alá, ép­­úgy a mű alapeszméire mutat, mint egy-egy hangulat szép ki­csengetése, vagy az összeütkö­zések pontos kidolgozása. Mi­kor például Józsa Mihály köz­­huszár a Kossuthnak szánt, mérgezettnek vélt poharat egy hajtásra kiissza a színpad fő­helyére és a jelenet középpont­jába állítva, színpadi hatásnak is szép és erős, az eszmei mon­danivalót, a nép hűségét és ál­dozatkészségét Kossuth iránt, is nagyszerűen fejezi ki. A je­lenet lírai kicsengése, Kossuth mondata Józsához: »Rend csak érti a módjait, hogy megújítsa az embert­ — irodalmilag is úgy zárja le a helyzetet, hogy történelmi eszmét sugároz. Kossuth bizalmát a néphez s írónak, rendezőnek azt a szi­lárd történelmi álláspontját, hogy egy ország megújulása csak a néptől, a nép bátorságá­tól és hazaszeretetétől várható. Ilyen sokatmondó, eszmeileg ennyire tisztázott, a reális moz­zanatokat ilyen jelképes erővel átjáró részlete igen sora van a rendezésnek, úgyszólván mind­végig ilyenekkel mutat rá Gel­lért Endre a mű al­ap mondani­­valóira. Színpadi hatás, irodal­mi jelkép és történelmi eszme — talán a tudni utójáték egy rövid jelenetétől eltekintve, mikor az öreg Kossuth túlsóké várakoztatja a kertkapu előtt (a drámai szerkesztés hibájából) a vendégként érkező vén rózsát — mindig összefonódva jelent­kezik a rendezésben, egymásra utalva, mint egy összefutó, nagy gyűrűrendszer. Ezen felül a művet összefoglalva tartja a rendezés egységes ritmusa, amely különösen a második fel­vonás hullámzását, Kossuth és Görgey találkozásét, összecsa­pásait és Kossuth megbékélést kereső szándékát úgy­­igazítja, hogy ebből a tengermorajból a néző a szó szoros értelmében kihallja a történelem gyorsuló, drámai lüktetését. Az író szándékának mély, művészi át­élése, perspektivikus történelmi látás mind a múltba, mind a jövő felé s az irodalmi szépség és a történelmi igazság szolgá­lata a színpad erejével, jellem­zi Gellért Endre rendezését, amely a »Fáklyaláng« előadását a Katona József Színházban megrázóan nagy és szép él­ménnyé teszi. KOSSUTH ALAKJÁT Bessenyei Ferenc játssza. Az időszak, amelyben e dráma Kossuthot ábrázolja, már a bu­kó szabadságharc legvégére esik. A fáradt, de nem a belefá­radt Kossuthot kell a színész­nek megjelenítenie, az utójáték­­ban pedig az aggot, de nem az elaggottat. Ez a Kossuth előbb egy tavaszt és egy nyarat — 1849. tavaszát-nyarát — töltött álmatlan, szakadatlan munká­ban, majd negyven évet pih­e­­néstelen, tevékeny, éber emigrá­cióban. Fizikai viselkedésében letagadhatatlanoknak kell len­­niök a testi erőpróba nyomainak, szellemi, lelki magatartásában pedig jelen kell lennie minden erőnek, amely a próbát kiállta. A nép kifogyhatatlan életerejét kell egyetlen emberbe sűrítenie a Kossuthot alakító színésznek s azt a jelképet, azt az eszmét is megtestesítenie, amelyet. Kos­suth száz évig a szabadságáért küzdő s a ma is felszabadult ma­gyar népnek jelentett és jelent. Rendkívül bonyolult tehát a feladat, amely Bessenyei Fe­­rencre hárul: egyéníteni magát az alakot és megtestesíteni a gondolatot, melyet az alak kép­visel. Az egyénítést Bessenyei­nek úgy sikerült megoldania, hogy színészi lénye teljesen fel­oldódik Kossuth személyiségé­ben, a színész tökéletesen eltűnik Kossuthban, mégpedig nemcsak pontos maszkját magára véve, hanem szenvedélyét, hazaszere­tetét, nagy hitét is ma iyen át­élve. S ezzel a mély átéléssel már tipizálta is a Kossuthban megtestesülő gondolatot. Nem Bessenyei, a színész, él, cselek­szik, érvel és győz meg Kossuth képében a »Fáklyaláng” si­mpa­­dán, hanem maga Kossuth, akit Bessenyei színm­­­ív­ész­ete forró odaadással megteremt. »Önző énünk nagy legyőzője: fiaza« — mondja Kossuth a dráma egy helyén. Nos, Bessenyei színészi énjét legyőzte ebben a szerep­ben Kossuth s átadta magát neki mindenestül. Bessenyei nem alakítja Kossuthot, nem alakítja sem a Görgeyrel való jeleneté­ben az eszméiért lobogó állam­férfit és forradalmárt, sem ké­sőbb­ az aggastyánt, akinek lel­ke fiatal marad a száműzetés­ben is — szóval nem használ külső, mesterséges eszközt sem­ a fiatal hév, sem az öregkori szokások tükrözéséhez , hanem éli Kossuthot. Éli a fáradó test­ben el nem fáradó telki erejét, bizalmát és csalódásait, em­­er­­szeretetét és zsarnokgyűlöletét, éli azt a jövőbe vetett hittel teli rezignációt, amely a turini ma­gányban is népe körében éltette hatalmas aggastyánt. Nagy művészi alkotás Bessenyei Fe­renc Kossuthja: a magyar nép szerelmének er­ök tárgyát min­tázta meg benne, a reális ábrá­zolás eszközeivel jelké­pet for­málva a szerepből. GÖRGEY ARTÚRT Ungváry László alakítja, illetve éli át ő is ugyanolyan, bensősé­gesen, mint Kossuthot Besse­nyei. Alakítását Görgeynek ab­ból a hitvány megjegyzéséből növeszti ki, amelyet a tábornok akkor tett, amikor július 28-án a szegedi lőporraktár felrobbant: »Két hét múlva vége a komé­diának.* Ungváry azt a Görgeyt formálja meg, aki a hanyatló forradalomban és szabadság­­harcban komédiát látott s mégis, legalább a végén, magá­nak követelte a főszerepét. Gör­gey minden mozdulatában érez­teti Ungváry, hogy a figurát a féktelen becsvágy rángatja, me­rev gőgje, katonás pózai mö­gött nem fegyelmezett öntudat áll, hanem beteges és kicsinyes hiúság lappang és mesterkedik. Igen érdekes, ahogyan játéká­ban a színész éles határvonalat tud vonni hatalom és erő kö­zött. Ungváry Görgeyének ha­talma van: az egész, szinte érintetlen feldunai hadsereg minden szuronya s főleg tiszti kardbojtja felett rendelkezik s, ezt a fölényt érezteti is kor­mányzójával, Kossuthtal, de nincs erkölcsi ereje. Ezen a ponton,­ erő és ha­talom kérdésében, teremt ren­det a Kossuthot játszó Besse­nyei, a Görgeyt játszó Ungváry és természetesen a pártenetet irányító rendező, Gellért Endre, a két férfi viszonyában. Azzal, hogy Ungváry a goromba erő­szakra, Bessenyei pedig az er­kölcsi erőre építi a maga figu­ráját, el is dől, kié a győzelem ebben a feszült összecsapásban. Bukásában is Kossuth marad felül, holott Görgey most ké­szül hatalma tetőpontjára lépni a forradalom és hazája rom­jain. Ilyen módon Ungváry az ellenforradalmat is tipizálni tud­ja Görgey alakjában, össze­gyűjtve benne az ellenforradal­mi vonásokat. A Görgeyről külsejében és belsejében egyaránt hiteles, művészi rajzot egyetlen helyen zavarja meg a megírt figura hajszálnyi törése. Ott, ahol Görgey el akarja téríteni Kos­suthot öngyilkos szándékától­­»Nem lehetsz mártír« — mond­ja, mert attól fél, hogy a ve­­télytárs, aki élete művével fölé­be kerekedett, »alkotó halálá­val", vértanúságával is fölötte marad. Ezt a jelenetet Illyés túlzottan elpszichologizálja, nem tudja tehát eleven élettel meg­tölteni a színész sem. Hogy azonban a két férfi összecsapá­sában csakugyan két férfi s nem óriás meg törpe viaskodik egymással, hogy a párjelenet­nek ilyen nagy a drámai fe­szültsége, az a két színész, Ungváry és Bessenyei rend­kívül intenzív játékának köszön­hető a találkozás mesteri meg­írásán kívül. Ungváry László a­ hiúság óriását állítja szembe az önfeláldozó hazafiság óriásával­­, hogy méltó ellenfelet tudott ál­lítani Görgeyben Kossuthnak, az alakításának egyik legna­gyobb, legművészibb érdeme. JÓZSA MIHÁLYT é­s a figurában a magyar népet, Bihari József eleveníti meg. A szerepben megvan a külső csábítás, hogy az elnyomott magyar milliók örök típusának, Tiborénak hangja szólaljon meg benne. Bihari azonban, elmélyedve a figurában, helye­sen vette észre, hogy Józsa Mihály nem Tiborc. Egyetlen íze sem azonos vele, legfeljebb a muftjuk közös. Józsa Mihály az öntudatnak olyan fokán áll, ahol a panasz már nem szól, hanem cselekszik, nem fullad könnybe, hanem maga­tartásban és tettben nyilatko­zik meg. Józsa kibontott zászlók alatt harcolt is a sza­badságért, nemcsak suttogott zokszavakat, hanem dalolta is az igazság indulóit. Ez a meg­­edzettség kitűnik Bihari játé­kából, tartásából, szava lejté­séből. S ha a dráma elején, főleg a túlzottan fiatalító maszk miatt, ez a játék, tartás, szóformálás kissé külsőséges is, annál elmélyültebb az utójáték­ban, annál őszintébb és meg­­rendítőbb. Itt ér e­ Bihari az igazi Józsa Mihályhoz, a nép igazi jelképéhez, amely nem­csak hű Kossuthoz, hanem mind készebb, mind érettebb a cse­lekvésre Kossuth eszméinek megvalósításáért. A figura éppen ebben a lírai részben válik igazán drámaivá, míg a drámai részekben főleg lírai volt. Itt tudja Bihari a leg­­forróbban elmondani Kossuth­nak azt a vallomást, amelyet a magyar nép száz rabságban telt esztendőn át elmondani akart s amelyet most, szabad­sága első éveiben, egy nagy író drámájában végre elmond­hatott. E HÁROM HATALMAS ALAKÍTÁS MELLETT, amely az előadást oly fe­ledhetetlenné teszi, igen jó — ha e három színészi mű­alkotást el nem is érő — ábrázolások teremtik meg a mű drámai-történelmi légkörét. Metszetekről ismert, történelmi arcok tekintenek le a színpad­ról az aradi minisztertanács je­lenetében. S ha a Csányit ját­szó Siménfalvi Sándor halvá­nyabb és erőtlenebb is a kelle­ténél, a Vukovicsot játszó Árva János mérgesebb inkább, mint haragvó, indulatos és felhábo­rodott, ha Aulich szerepében Somló István tudós marad is a katona, a tábornok teljes rajzá­val, Kárpáti Zoltán pedig Sze­mere szerepében kisebb méretű jellemet­ ad is a forradalom mi­niszterelnökéről, mint a törté­nelem, mégis, együtt, hitelessé teszik a forró, históriailag és augusztusi fülledtségében is forró aradi éjszakát. Jó pilla­natképet rajzol Horváth Mi­­hályról Márki Géza és Bat­thyány Kázmérról Lendvai La­jos. Kossuthné alakjában Móté Erzsi nagy drámai erővel és Molnár Ferd­in­and szerepében Somogyvári Pál kitűnő jellem­­ábrázolással mutatja­­meg Kos­suthnak és Görgeynek azt a köz­vetlen környezetét, amely egy­részt hisztériás szerettével, másrészt vakmerő karriervágyá­val a történelmi tényeken túl még személyes bizalmatlanság­gal és gyanakvással is meg­­mérgezte a két férfi,­­ viszonyát. Szép, meleg, emberi alakítás Bodnár Jenő, Kossuth öregkori titkárának, Ihásznak alakjában. Díszlet: Varga Mátyás tömör, masszív aradi kazamatája és szomorkás hangulatú turini kertje; kosztüm: Nagyajtai Te­réz minden apró részletre figye­lő, korhű ruházata, és a remek maszkok sora méltóképpen szol­gálja Illyés Gyula nagy törté­nelmi drámájának hitelességét, hangulatát és mondanivalóját Mátrai-Betegh Béla _ Magyar Nemzet _ TÜCSÖK ÉS BOGÁR NYELVÜNKBEN Közlekedésügyi nyelvezet Érdekes felírásokat lát az ember néha jártában-keltében. A villamosvezető mellett az ablakra ilyen cédulát szoktak ragasztani, új kerékpár beköt­ve. Tudom, hogy mit jelent, de kellett rajta gondolkozni kicsit, míg kitaláltam. Arra figyelmez­teti a vezetőt, hogy új pár kere­ket szereltek bele a kocsiba, vi­gyázzon az indításnál és a fé­kezésnél. Az utasnak azért szúr szemet ez a mondat, mert a ke­rékpárt, biciklit nem szokták bekötni, mint a könyvet, vagy a borjút. Az is igaz azonban, hogy ez az írás nem az utasok­nak szól, minek értsék... Az utasokkal sokkal választé­kosabb és körülményesebb stí­lusban áll szóba a Fővárosi Vil­lamosvasút Vállalat. Például így" „ Értesítjük az utazóközönséget, hogy folyó hó 32-én (hétfőn) nzem­­kezdett el a 22-es jelzésű villamos­járat közlekedését — a Petőfi-híd üzembehelyezésével szükséges vi­szonylatvezetési módosításokkal kap­csolatosan a Madách-tér és Boráros­­tér közötti vonalon megszüntetjük." Szép mondat, de egy szót nem értek benne: a viszonylatot. Azelőtt a viszonylat — ha jól értettem — azt jelentette a BESZKART-nyelvben, amit ma egyszerűen (és helyesen!) já­ratnak mondanak, még a hir­detmények is. 44-es viszonylat­ról, meg 6-os viszonylatról be­széltek azelőtt. Már megörül­tem, hogy ez a csúnya szó el­tűnt a közlekedésügyi szótárból, de most újra felbukkan. Nem is lehet pontosan tudni, hogy mit jelent itt, de azért nagyon szé­pen hangzik, viszonylatvezetési módosításokkal kapcsolatosan. A vasúti hirdetmények stílusa azért olyan különösen bájos, mert még valamikor Stephen­­son és Széchenyi idejében fo­galmazták őket, és azóta se ju­tott senkinek se eszébe, hogy az utazóközönséggel egyszerűbb és érthetőbb stílusban is lehetne közölni a vasúti határozmányo­­kat. Ilyen figyelmeztetéseket ol­vashat az ember a vasúti hirde­tő táblán: „Az utas köteles pontosan alkal­mazkodni azon szabályokhoz és uta­sításokhoz, amelyek a kocsiba való beszállásra, a kocsiszakaszok elfog­lalására, az utazás közben való magatartásra, valamint a vasút el­hagyására nézve az üzletszabályzat­ban és egyéb jogszabályokban elő­írják és mindazokhoz az utasítások­hoz, amelyeket ezek alapján a vasúti rendészetet teljesítő közegek ad­nak." Nemcsak a stílusa jellemző ennek a szövegnek, hanem a mondanivalója is. Igazában semmit se közöl ez az utassal, mert olyan üzletszabályzatra és jogszabályokra hivatkozva inti illedelmes viselkedésre, amelye­ket szegény utas nem is ismer­het. A hivatalos hirdetmények megfogalmazói legtöbbször nem arra figyelnek, hogy mit akar­nak megírni és kinek, hanem arra törekednek, hogy részlete­sen elmondják az összes körül­ményeket és pontosan alkalmaz­zák azokat a szakkifejezéseket, amelyeket éppen a felek, az uta­sok, a hirdetmények olvasói nem értenek. Ez a stílus is a bü­rokrácia egyik fattyúhajtása, ideje már, hogy lenyessük. Vargha Balázs __5 Emlékünnepély Petőfi Sándor születésének 130. évfordulóján Petőfi Sándor születésének 130. évfordulója alkalmából a Magyar Irodalomtörténeti Tár­saság és a Magyar Írók Szövet­sége emlékünnepélyt rendezett péntek este az Eötvös Loránd Tudományegyetem aulájában. A nagy költő arcképével, vö­rös és nemzetiszintű zászlókkal díszített termet zsúfolásig meg­töltötte az ünneplő közönség. Az ünnepségen részt vett Jánosi Ferenc, a népművelési miniszter első helyettese, Erdei Sándor népművelési miniszterhelyettes és irodalmi, kulturális életünk számos vezető személyisége. Darvas József közoktatásügyi miniszter, a Magyar Írók Szö­vetségének elnöke megnyitó sza­vai után Kónya Lajos Kossuth­­díjas költő, a Magyar Írók Szö­vetsége főtitkára mondott ünne­pi beszédet. Beszéde elején hangsúlyozta, hogy bár irodalmunk bővelkedik lírikusokban, de senki sem fér­kőzhetett oly­ közel a néphez, mint Petőfi, akinek verseit a magyar gyermekek szinte az anyatejjel szívják magukba. Nagy forradalmár költőnk hang­ja és nyelve friss és eleven ma­radt ma is, s a magyar nép nem felejtette el, hogy az ő szabad­ságáért adta életét. Ezután ar­ról beszélt Kónya, miért él Pe­tőfi ma is olyan mélyen a nép szívében. — Éppen forradalmisága, ad­dig egyedülálló nép­, és hazasze­retete az egyetlen magyarázat, s ez az, amiben el nem múló példaképül szolgálhat nekünk is egyénisége. Következetes és mély demokratizmusa és forra­­dalmisága »korának bolsevikjé­vé teszi őt«. Nem mi mondjuk, Lunacsarszkij állapítja m­eg ró­la. Esztétikai elvei pedig nem egy ponton elérik a szocialista realizmus követelményeit. Ez avatja őt ma is minden haladó hagyományunk között a legin­kább követhető példaképpé, s ezt érezte meg benne ösztönö­sen a nép, amely szívébe zárta. Ezután Petőfi hazafiságával foglalkozott. Hangsúlyozta, hogy költészete, politikai felfo­gása és élete képviselte abban az időben legméltóbban a ma­gyarságot, ő látta legtisztábban jövőjét és legkövetkezetesebben is harcolt érte. Hazafis­ága nagy­szerű­­ internacionalizmussal egyesült. Beszélt Kónya Lajos­­ nagy forradalmár költő forra­dalmi nézeteiről és az ebből következő irodalmi, esztétikai nézeteiről. Hangsúlyozta, hogy Petőfi népiessége, a népkölté­szetről való felfogása demo­­kratizmusából, művészi és egy­­ben politikai célkitűzéseiből fa­­­kadt. — Legelőször is azzal csinált forradalmat a magyar lírában, — hangsúlyozta —, hogy köz­érthető nyelven írt, hogy a nép egyszerű nyelvét vitte be a köl­tészet szentélyébe. Nagy terüle­teket hódít meg a magyar köl­tészetnek. Szenvedélyesen ér­dekli minden, ami új. A vasútról 5 ír legelőször verset s mind­járt meglátja benne a jövő táv­latait. Üvegfúvókról és bányá­szokról ír, a szívét osztja szét köztük*. — Az igazság, az őszinteség, a becsületesség ragyogó példa­képe. Élete tökéletesen fedi köl­tészetét. »A képmorg­ás kitav­­ny.ír mesterség, minden bitang ért hozzá, de nyíltan, őszintén a lélek mélyéről szólni csak a nemesebb szívek tudnak és mer­nek” — mondja. Kónya Lajos végül azokról a tanulságokról­ beszélt, amelye­ket Petőfi Sándor költészete, harca és élete szolgáltat ma is népünknek. — Szenvedélyességét is pél­dának vehetjük. Petőf költésze­tén valóban végigviharzik az érzelmek gazdag hullámzása, senki jobban szeretni nem tud, de gyűlölni sem. A szeretet és a gyűlölet édestestvérek, s aki gyűlölni nem tud, szeretni sem képes. Ez a mői véleményünk is, akik, mint ő, az ellenség izzó gyűlöletére akarjuk nevelni né­pünket. Neve­ híre mind széle­sebb távolságokat fut be. A szovjet katonákat az ő szabad­ságharcos versei is lelkesítették a fasizmus elleni győzelmes há­borúban, s ma oroszok és grú­zok ismerik és szeretik őt, mint a maguk költőjét. Szabadsá­gukért harcoló népek költésze­te benne újul meg. A Kossuth-díjas költő beszé­dét így fejezte be: — Petőfi köztünk van, velünk együtt küzd hatalmas szelleme az építő béke táborában, a sza­bad és haladó népek pártján, a világ dolgozóinak vörös zász­laja alatt. Harci zászló az a neve, a francia partoktól a Sárga-tengerig, hogyne volna az itthon, a Kiskunsági-­­Duna—Tisza táján, honi, szülőföldjén, ahol üzem termelőszövetkezetek dicső nevét! Kónya Lajos nagy tapssa fo­­gadott beszéde után­­m­űvészi műsor következett Petőfi Sán­dor műveiből. Koszorúzás! ü­nnepléés Petőfi Sándor szobránál Petőfi Sándor születésének 130. évfordulója alkalmából, csütörtökön megkoszorúzták a költő dunaparti szobrát. A kö­dös idő, szemerkélő eső ellené­re a Petőfi-em­lékművet sok­száz fővárosi dolgozó vette kö­rül, köztük nagy számban fia­talok, iskolások. Megjelent az ünnepségen Erdei Sándor nép­művelési miniszterhelyettes, Illyés Gyula, Zelk Zoltán Kos­­suth-díjas költők, Veres Péter kétszeres Kossuth-díjas író, to­vábbá többen politikai, irodalmi és művészeti életünk jelesei kö­zül. A Himnusz hangjai után Hor­váth Ferenc, a Magyar Nép­hadsereg Színházának igazga­tója Petőfi: »Feltámadott a ten­ger” című versét szavalta el, majd Benjámin László kétszeres Kossuth-díjas költő, ez alkalom­ra írt költeményéből részleteket olvasott fel. A Magyar Dolgozók Pártjai Budapesti Pártbizottsága neve-1 ben Földvári Rudolf, a Buda-* pesti Pártbizottság titkára, A DISZ Központi Vezetősége ne­* vében Hollós Ervin, a­­ DISZ Központi Vezetőség titkára, a Magyar Írók Szövetsége neve-i ben Kónya Lajos Kossuth­­ díjas költő, a Magyar Írók Szö­vetsége főtitkára, a Magyar­ Tudományos Akadémia nevébez­ Waldapfel József akadémikus, az Irodalomtörténeti Társaság alelnöke helyezett djkoszorúteti emlékművön. Rádióbírá­lat*. ■ 1 111 11 '"■"■“‘•Atts Csinn-Bumm cirkusz — felnőtteknek »Ezútal a felnőtteket szóra­koztatjuk!* Ezzel a jelmondattal és igénnye­ álltak a mikrofon elé a Rádió szilveszteri műsora »legszil­vesz­teri­bb« részének, a másfél órát szereplő »Csinn- Dumm cirkuszinak kedves hő­sei, Emilke, Kelemen, Szamóca Abris, Bukfenc és a többiek. A szilveszteri »Csinn-Bumm« azonban éppen azért sikerült igazán jól, éppen azért kacag­tatott meg annyi felnőttet az az egész országban, mert nem igyekezett »fe­lnőttes«-bonyolult, raffinált, finomkodó lenni, hanem csupán az volt a törek­vése, hogy a sajátos alkalom tiszteletére még egyszerűbb és mulatságosabb legyen, mint ed­dig. Azok a papák, mamák, nagypapák és nagymamák, akik eddig is meghallgatták, sőt gyermek­­izgalommal várták a »Csinn-Bumm­ cirkusz« előadá­sait, éppen játékos, közvetlen, megragadóan naiv humoráért szerették ezeket az előadásokat. A »Csinn-Bumm cirkusz* szil­veszteri adásában sem lépett túl a cirkuszi műfaj, a bohóc­­tréfa keretén, s bár helyet adott az előadáshoz', '« hoz szervesen kapcsolódó szati­rikus leleplezésekre is, elsősen­-* bán a kacagtató humort, az ősi, s mégis mindig friss tartalmú­ bohóckodást képviselte. Tajkov András munkaérdem­* rendes sztahanovista bányász újévi köszöntője a nép hangját­ szólaltatta meg a mikrofon előtt! s az ünnepélyes percekben igei* érdekes volt a mondanivalója.. A kárpátukrajnai magyar népi együttes vendégszereplése a K­arél-Finn SZSZSZK-ban A kárpátukrajnai magyar népi ének-, zene- és táncegyüttes rö­vid fennállása alatt nagy nép­szerűségre tett szert a kárpát­­ukrajnai terület határain túl is. Az együttes a napokban a Karél-Finn SZSZSZK városai­ban, a többi között Sor­tava­lában vendégszerepelt. A hangverse­nyeken Curi Oszkár cimbalmos nagy művészettel adta elő Liszt II. Rapszódiáját, Kiss Valéria orosz, valamint magyar, cseh é­s ukrán népdalokat énekelt. Páwsi Kerencsanyin, Szusza Mihály, él­ Fodor Irén magyar népet*(BM­kát adtak elő nagy sikaNBSlH)

Next