Magyar Nemzet, 1953. május (9. évfolyam, 102-126. szám)

1953-05-01 / 102. szám

PCatdh, IM). ■.]■« U Új ország a régi helyén találkozás egy jelképpel Szolnok és Békés megye ha­tármezsgyéjén állunk, a Beret­­­tyó-csatorna magas töltésén. A felduzzasztott csatorna, mint egy komoly kis folyó, hömpö­lyög a Körös fe­lé, közben jobb­­ra-balra leadja vizének egy ré­szét, ami száz apró erecs­kén át árad szét az öntözött földekre. A gát tetejéről Bucsa község új házainak piros tetői intenek felénk, előttünk pedig, amerre csak a szem ellát, emberek tö­mege sürög-forog a földeken. A rizs vetése folyik a bucsai ha­tárban. Egyes táblák már víz alatt állanak, a mag itt már a földben van; a másik f­örülsán­­colt táblába most árad a víz, a Kismotor és Gépgyár nyolc lóerős apró benzinmotorjai für­gén emelik ki a csatornából s lökik szét a tegnap bevetett földre, odább most építik a sán­cokat s a vetés munkája folyik. Túl a rizsföldeken, az egykori Springer-uradalom helyén a »Petőfi termelőszövetkezet­ friss vetése zöldül egészen a lát­határ aljáig. — Terméketlen, vak szik volt ez a föld itt a csatorna men­tén még néhány esztendővel ezelőtt — mondja Simon .Gyu­la, a bucsai tanács elnöke, áld mellettünk áll a gáttetőn s ke­zével körülmutat a rizsföl­de­­ken. — Nyár elejére már ko­párrá szikkadt s az a néhány sovány marha, amit ide vertek ki, csak a csupasz földet nyalta keservesen. Most száz holdnyi rizsvetést gondoz itt a Petőfi tsz s jó esztendőben 25—30 mázsa rizst­­ aratnak holdanként, de az öntözéses konyhakertészet és takarmány­termelés is jól fizet s az ön­tözés egyre gyarapítja a szö­vetkezet vagyonát. A távolba mulat,­­ ah­ol a szövetkezet halastava csillog az áprilisi napban s ahonnan most telepítik át az ivadékot az elárasztott rizsföldekre. Két év múlva félmillió forint érté­kű halállománya lesz a szö­vetkezetnek, s ennyivel több­­va­gyona a tagoknak, akiknek egy része most itt végzi előttünk­ a sáncolás, árasztás, vetés és haltelepítés munkáját , akik egy évtizeddel ezelőtt földhöz­ragadt szegény emberek voltak. Akkor jártunk utoljára ezen a tájon, jó tíz esztendővel ez­előtt. Akkor is a közigazgatás vezetője volt mellettünk s ak­kor is a falu­­ népét láttuk ma­gunk előtt. A községháza ka­pujában álltunk a jegyzővel,­­aki maga is parasztgyerek volt , kivételesen nem szakadt el a néptől, együtt érzett nyomo­rult falujával és segíteni szere­tett volna az elesett embereken. Január vége volt s a község­háza előtt hatalmas tömeg hul­lámzott. Nyolc ember kivált a morajló nép sorából és a jegy­ző elé lépett. Vezetőjük kezé­ben tartotta a kalapját és ezt mondotta: — Elfogyott a kenyér, jegyző úr, munkát kérünk! Néztem a fiatal jegyzőt és éreztem, láttam rajta, hogy milyen végtelen lelki gyötre­lembe kerül neki a válasz. A község pénztára üres, a nyil­vántartott ínségesek száma 1400 és eddig mindössze 1300 pengő hivatalos segély­e, érke­zett, amit már régen széjjel­­hordtak a népek. — Én nem tudok maguk kö­zül választani — mondta ki végre a jegyző — vatentehy­­nyien egyforma szegények és elesettek Öt-hat embernek tud­nék csak valamit juttatni, de maguk­ válasszák ki őket. — Annyi födünk­ sincs, ami­be egy fej hagymát belédu­g­­junk, egyformán segedelemre szorulunk valamennyien, jegy­ző úr! — De miből segítsek, embe­rek? Miből? Odaadom, ami pénzem van erre a célra, pró­báljanak vele maguk valamit csinálni Én segítenék, de nem rajtam áll, higgyék el nekem. — Hát akkor adjon tódulcsi engedélyt jegyző úr, hadd men­jen Kódám­, egész Bucsatelep! És elvonultak elvitték a hirt, hogy ma megint nem lesz in­­ségmunka, fagödör-ásás, ü­dí­tő kubikolás, árokásás és nem kerül kenyér az asztalra, ki tudja meddig A jegyző pedig szétmutatott karjával a falu fö­lött s nehéz hangsúllyal ejtette a szót:­­— Az ország legnyomorul­tabb községe ez. Decembertől márciusig mindenki éhezik, ak­kor majd adnak valami mun­kát az uradalmak. Most dél van, nézzen körül, lát-e egy házat is, ahol füstöl a kémény? B­u­csate­lepnek hinták akkor, mert még önálló község sem lehetett, noha már akkor is 4000 ember lakta. Csak telep volt, Füzesgyarmat közigazga­tási kirendeltsége, a környező uradalmak partjaira kivetett földmunkás- és cselédemberek nyomortelepe. A négyezer em­bernek össze-vissza kétezer hold földje, volt, ijesztő keskeny parcellákra széthasogatva. Fél hold föld esett egy lélekre s olyan­ emberek éltek itt, akik életük folyamán egyetlenegy­szer sem laktak jól. Apjuk, nagyapjuk, minden ősök éhe­zett- az éhséget kapták örök­ségbe, az­ volt a hitbizományuk. A másikfajta hitbizomány az urasági birtokok formájában övezte életüket. Húszezer hold­­nyi nagybirtok ölelte körül a községet: a Springerek, Okányi- Schwarzok, Jakabffyak s a ka­tolikus vallásalapítvány uradal­mai. Polgári, dzsentri és papi urak földjei zárták el még a levegőt is a falutól, ahol négy­ezer ember fuldoklott a teljes ni­ncstelenségben. A falu tulaj­donképpeni ura, a báró Sprin­­ger-uraság Párizsban­­ élt, csak nyáridőben bukkantott haza bir­tokára egy-két napra, mint va­lami afrikai vadászterületre. El­vitte a sok ezer holdak hasznát s itthagyta teljhatalmú tiszt­tartóját, tőle függött, ki kap napszámot a birtokon, ki tudja néhány nappal meghosszabbí­tani életét az egypengős nap­számbérből. Ezért nem füstöltek délidőben sem a kémények Bucsatelepen, ezért feküdtek le este éhesen a napközben munka nélkül lézengő emberek, akik le­szoktak a lámpagyújtásról is: este sötétségbe borult a falu, sehol sem robban­tottak világot, a petróleum is luxuscikknek számított. — Ma már alig emlékszünk erre az embertelen életre — mondja a tanácselnök, ahogy végigsétálunk a község főutcá­ján, ahol­­1945 óta több mint 200 új ház épült fel. — Ínség­­segély, munkanélküliség, isme­retlen fogalmak Annál inkább van munkáshiány, a munkaerő­toborzásoknál csak egy-két je­lentkező akad s amikor legutóbb a sárréti csatorna gátját kellett domborítani, alig találtunk munkást. .Azelőtt százával, je­lentkeztek ilyen dologra, ta­licska talicskát ért s úgy válo­gatták ki a legjobban rászorul­takat, hogy legalább azoknak jusson kenyér. Ma a falu meg­él a földből, ami a felszabadu­lás után az övék lett. Övék az egész határ, minden­­ uradalmá­val’. A földosztáskor, 1945-ben 8500 holdat mértek szét a bu­­csaiak között. Az új nős család­­talanok 4 holdat az egy csalá­dosak 6 holdat, a két családosak 7 holdat kaptak. Az egy család­ra eső birtokmeg­o­szlás átlago­san 8 holdra emelkedett s élet­lehetősége már volt a falunak. De a felemelkedés útját a szö­vetkezés adta meg, amikor a kis parcellák egyesítésével mód nyílt a nagyüzemi gazdálkodásra való áttérésre. 1948 őszéin, alakult meg a volt Springer-uradalom földjén az első tem­etőcs­oport, az azóta termelőszövetkezetté fejlődött Petőfi tsz, 40 holdon és 8 taggal. Ma 360 család 2800 holdon gazdálkodik ebben a szö­vetkeze­tben , közösen, korszerűen nagy­­ gépekkel, tervszerűen és egyre eredményesebben. — Hogy milyen eredménye­sen, azt két szám megmutatja — szolgál dokumentummal a tanácselnök. — A földművesszö­­vetkezeti bolt áruforgalma fo­gyasztás; cikkekből 1950-ben 454.000 forint volt, 1952-ben pe­dig 4.011.000 forint. Az áruforgalom emelkedése az életszínvonal emelkedésének egyik legbiztosabb mutatója s ez a két adat a legbeszédeseb­ben mondja el,­milyen hatalmas iramban fejlődött . Bucsa felfelé, de erről beszél minden lépésünk a hosszú főutcán. Villanyoszlo­pok mellett vadonatúj betonjár­dán haladunk a mozi felé. 1950- ben gyűlt ki a fény Bucsán s azokban a házakban,­ ahol az­előtt a petróleumlámpa is fény­­­ítési cikk­ volt, most nemes áx villany világít, de rádió is szól, immár 180 a faluban. A felsza­badulás előtt 4 rádió volt egész Bucsán. Ez a két szám is sokat mond. Elhaladunk az egészség ház s a 200.000 forintos beru­házással létesült szövetkezeti áruház előtt, a községen kívül pedig ott áll az egymillió forint értékű állami gépállomás. Az egyik iskolába nézünk be. Tíz egynéhány évvel ezelőtt is erre vitt az u­tunk. Szívós Emília volt amikor a tanítónő, melegszívű, drága asszony, aki saját pénzéből vett írószereket tanítványainak s még táplálta is őket, amennyire tőle telt. Dél­előtt és délután folyt a tanítás, ebédszünettel, de a tanulók je­lentős,része nem ment haza dél­ben. »Úgy se főz anyánk« — mondták s egész nap éhesen­ ül­tek volna a padban, ha a tanító­néni nem szánta­ volna meg őket egy-két szelet kenyér erejéig. Azon a téli napon bevezetett osztályába Szívós Emília. Száz­ötven tanuló zsúfolódott össze a teremben, kiéhezett, vézna, ápo­latlan gyerekek, mezítláb, köny­­nyír nyári ruhában, némelyik zsákdarabbal a nyaka körül. — Ezeken a gyerekeken nincs alsófehérnemű — mondotta volt a tanítónő — csak egy szál vé­kony rongy. Cipő és csizma nél­kül" tapossák a sarat és a ha­vat, ha nem ér rá az anyjuk, hogy a hátán behozza őket az iskolába, úgy nézze meg eze­ket a gyerekeket, hogy m­ég éle­tükben nem ittak tejet és nem volt ra­jtuk téli ruha meg e­pe. Könyveik, írószereik nincsenek, segélyezésükre senki sem gon­dol, étkeztetés vagy tejakció is­meretlen fogalom. Stefánia Szö­vetségnek hírét sem hallottuk, de még csak egy óvoda sincs a faluban. A­z iskola udvarán most ugyanaz a Szívós Emília fogad, akit annak idején órákon át fag­gattak a csendőrök, hogy mit keresett nála, mi­után érdeklő­dött az a pestiformájú ember. Ma már nem tanít, nyugdíjban van, de mindent figyelemmel kí­sér most is, ami a faluban tör­ténik. .­. Már biztosan mindent lá­tott — mondja —, de én is hadd beszéljek azért magának. Hár­man voltunk tanítóik akkor Bu­csatelepen, minden iskolában egy. Mindegyi­kőmk hat osztályt tanított egyszerre s nekem csak első és második osztályosból 130 növendékem volt Gondol­hatja, milyen kevés eredménye lehetett a munkánknak. Most 10 tantermes iskolánk van 17 peda­gógussal s hogy még jobban lássa a változást, képzelje Bul­csáról 28 főiskolás tanul jelen­leg a különböző egyetemi váro­sokban. Azelőtt egyetlen főisko­lásunk sem volt. — S ha látta volna a télen azt a rengeteg kiscsizmás gye­reket, aki az udvaron hancúro­­zott. Nem kuporogtak a szüne­tekben a kályha körül a vas rongyokban, hanem takarosait felöltözve, vidáman taposták a havat, hóembert építettek s olyan hógolyózást csaptak, hogy alig mertem kidugni a fejem az ajtón. Napközink is van már, óvodával együtt, ahol 120 gyer­kőc talál otthonra. Háromszori ellátást kapnak, reggelire tejes­kávét, ebédre húsételt .. Nos, mit szól hozzá? ... Azt, hogy Bucsa jelkép ma is, mint jelkép volt 1945 előtt. Jel­képe volt a nagybirtok tengeré­ben fuldokló agrárproletár-köz- segeknek, ahol az éhes munka­­nélküliek deputációja döngette a községháza kapuját, ahol a há­zak hidegek és világtalan sze­műek voltak s az iskolásgyerekek félmeztelenül témferegtek haza tanítás után s nem várt rájuk meleg vacsora, csak hideg vacok a rég kihűlt kemence padkáján. S jelkép Bucsa ma is. Jelképe a jogos örökségéhez, a földhöz hozzájutott s a honi rögben gyö­keret vert parasztfalunak, amelynek népe a szövetkezés és a modern nagyüzemi gazdálko­dás útján egyre gyorsabban és tervszerűbben halad az általá­nos jólét felé. Az út még hosszú­ és nehéz, de a jelkép kiált és be­szél s akinek van füle a hallás­ra, a pezsdítő induló ritmusát­­ hallja ki belőle. Antalffy Gyula : Fescete felhőként nagy sereg varjú rebben fel az erdő szélső fáiról. Egy percig méltatlankodó ská­rogással kóvályognak a ha­ragoszöld lombok felett, majd suhogva szállnak el a komlói völgy felé. Valami mozog ott bent, a fák zöld homályában ... Füttyszó hallatszik, egyre köze­lebbről s ezek szerint ember az a »valami«, aki egyelőre még láthatatlanul közeledik az ösvé­nyen. Ember, csakugyan. Ebben a pillanatban bukkan elő a fák közül s hunyorog a hirtelen fényben, amely egyszerre tör rá az erdei félhomály után. Szapo­rán lépeget a gyalogúton, amely szeszélyesen kanyarog lefelé, a kökönyösi dombokra vezetve az uta­st. Jókedve lehet, mert egy percre sem hagyja abba a fütyü­lést. Ütemre lépked s vidáman lóbálja kis vászontáskáját. Szélesvállú ember, termetre nézve olyan »se nem kicsi-se nem­­nagy«. Térdig süpped a jókora gumicsizmáikba, amelyek eléggé sárosak és sár szárad a zubbo­nyán is. Fején a bányászok jól­ismert »kobaksapkája«. Mitől van ilyen jókedve? Talán attól a látványtól, amely ott, az ös­vény végén várja: két-három­emeletes, modern házak tömbjei borítják a kökönyösi dombokat, apró erkélyek ugranak ki az ol­dalukon s az ablakok tömve muskátlival. Hazatérőnek min­dig kedves az otthon látása; az ilyen szép, ragyogó otthoné meg különösen az. És a mi em­berünk ott lakik, a kökönyösi, új bányászvárosban. Otthon... Házak közé fut az ösvény s a vándor is célhoz ér. Befordul az egyik ház kapuján. Kettesé­vel veszi a lépcsőket, szuszog is egy kicsit, amikor megtorpan a második emelet egyik ajtaja előtt. A félhomályban olvasztott aranyként csillogó réztáblát nézi, amelyen vésett betűkkel az ő neve ragyog: Szakács Mi­hály vájár. A szája sarkán mo­soly tétovázik, amint a táblát nézi. Egy éve már, hogy ezt a három­szobás lakást kapta, de min­den nap elgyönyörköd­ő a táblán, amelyen oly szépen csillog-villog a neve. Megnyom­ja a csengőt. ■Szőke asszony nyit ajtót, aki­nek az arcára letörölhetetlen emléket rajzolt a múlt: apró rán­cokat a szeme alá s a szája szegletébe. A felesége. — Szervusz apu! Vidáman összecsókolóznak. Már 14 éve házasok, de min­den nap így örülnek egymás­nak, amikor a férfi hazajön. — Mi újság? — kérdi szóra­kozottan Szakács Mihály és a választ már a fürdőszoba ajta­jában hallja: — Semmi! Kész az ebéded! A férfi arca már csupa szap­­panhab s csukott szemmel tapo­gat a szappantarló után, de azért megkérdi: — Mi van ebédre? — Rakott krumpli! Elégedett prüszkölés hallat­szik a fürdőszobából s az asz­­szony elmosolyodik. Tudja, Mi­hály igen-igen szereti a rakott­krumplit s már mosdás közben élvezi az ízét a forró tejfölnek, tojásnak, prézlinek. Asztalhoz ülnek. A gyerekek még iskolában vannak, úttörő gyűlésen, az asszony édesanyja ebéd utáni álmában valamit mo­tyog a hálószobában, de a fele­ség mindig megvárja az em­bert, ha délelőttös. Szakács Mi­hály gyorsan végez az evéssel, pedig jókora pusztítást végez a­z ételben. — Mit sietsz annyira? — Még tanulni akarok! Tu­dod, hogy estére moziba me­gyünk! Amit egy erkélyről látni Öt perc múlva az asszony a konyhában hadakozik a mosoga­tásra váró edényekkel, ő meg az erkélyein ül a kicsi asztal előtt s nyakig temetkezik a kü­lönböző füzetekbe, brosúrákba. Jegyzetel. Csákányhoz szokott keze alatt kicsit makrancoskod­nak a betűk, de azért halad a munka. Holnap agitációs gyűlés és az anyagot tudni kell. — Mit ka­pott Kom­ló az öt­éves terv­ben... — tagolja hangosan, amint ír. Nocsak! Komló? E!neveti ma­gát. Hát erre a kérdésre akár ne is írja le a választ! Feláll s az erkély korlátjára támaszkod­va hosszan bámul le a völgybe, amely felett már alkonyati pá­rák úsznak. Innen, az erkélyről, mintha madártávlatból nézné Komlót. Szürkén, akár a kéményéből előcsavarodó sűrű füst, terpesz­kedik az Erőmű, két nagy szűlő­­tornya selymes gőzferhő­ket ere­get. Mintha pipázna. Tovább szalad a tekintete. Az ott az új szénosztályozó, az a vágányren­geteg meg a szénpályaudvar. Onnan szállítják el azt a szenet is, amit ő fejtett. A völgy kö­zepén kicsi, szürke meg barna házacskáik kukucskálnak elő a virágzó gyümölcsfák közül. A háztetők, kémények mind meg­annyi apró sziget emelkednek ki a habos, fehér tengerből. A régi község házai közül pirost égi és, félig kész épületek magasodnak elő. Az a nagy tömb ott, a főté­ren, az épülő szálloda, az­ a má­sik meg az új tanácsház lesz. Amott a járási pártbizottság székháza. Azután a kenderföldi dombokat simogatja végig a te­kintete, ahol mintha óriási pipa­csok nyílnának a zöld k­om/vív­­­s átokban: piroscserepes, föld­szintes házak tömege az, a­mi több mint kétezer építőmunkás lakik. Megfordul, mert már a könyö­két töri a korlát, de er­refelé is van látnivaló. A kökönyösi dom­bok, rajtuk sok-sok, az övéhez hasonló emeletes ház. Egyre terjeszkedik ez az új város, már felkapaszkodott a halmokra, ott távolabb pedig az erdő fái közé furakodnak a házak. Az óriási üzletházon túl, a távolban ha­talmas földgyalut lát, amint ép­pen borotválja egy domb tete­jét. Idén már ott is házak épül­nek. Szakács Mihály útja Sokáig nézelődik az erkélyen elmerengve s gondolatai közben nagy utat, sok időt bejárnak. Hosszú volt az út, míg a nyo­morgó erdélyi bányászgyerekből, aki most már 41 esztendős, en­nek a gyönyörű lakásnak a tu­lajdonosa lett! Arra gondol, h­ogy a saját élete sorával is agitál majd társai között. 1945 óta becsülettel dolgozik és be­csületes bért kap. 1951-ben szta­hanovista oklevél, 1951 szep­temberében Népköztársasági Érdemérem arany fokozata, 1953-ban sztahanovista jelvény, tavaly 2000 forint hűségjutalom, ma brigádvezető, 2300—2400 forintot keres havonta. Ezek jutnak eszébe. Meg az, hogy 1945 előtt két rend ruhája volt, most hat van. Hálószobabútort, rádiót vett az új lakásba, a fele­sége tavaly csak festményekre kétezer forintot költött. Három kislánya ma úgy jár, mint vala­mikor az ő egykori igazgatóinak a gyerekei. Amikor erre gondol, felkacag. Szívből és sokáig ne­vet. De azután el­kon­olyodik az arca. Az jut az eszébe, hogy az a napi több száz vagon szén, amit Komló ad majd Sztáln­­városnak, kis fizetség lesz azért a sok jóért, amit ennek a vala­mikor istenháta mögötti völgy­nek a lakói kaptak. A nap már belemerült a­ Me­csek zöld erdőrengetegébe, a tavaszi esték almazöld homá­lyába burkolózott városban sor­ra gyúlnak ki a fények. Előtte a kökönyösi város lámpái szik­ráznak, az égre lassan felsora­koznak a csillagok és a szelíd estében Szakács­­Mihálynak az villan meg a fejében, hogy most ugyanígy ragyog Buda­pest, Sztálinváros, Kazincbar­cika, a November 7 Erőmű. Villog, ragyog az ország ezen a bársonyos estén. Az ötéves terv fényei ezek. Elhomályosít­ják a csillagokat is. Befordul az erkélyről. Az asszony már előkészítette a sö­tétkék bányászegyenruhát. Csil­­logna­k rajta a kitüntetések. Megjött a három kislány is, Ilonka, Katica meg a legkiseb­bik, Marika. Felkerekedik a család, csak a nagymama ma­rad idehaza, aki esti kávéját szürcsölgetve őrzi a házat. Ők öten meg kézenfogva lefelé in­dulnak a dombról az egyre sű­rűsödő áprilisi estében, a völgy csillogó fényei felé... A főmérnök íróasztala Balla Ferenc főmérnök, a komlói építkezés műszaki veze­tője is moziba készülődik. Most még az irodájában i1 s éppert nagy munkában van, az íróasz­­talát rámolja. Rendet kell már benne teremteni, mert a sok irat, kimutatás, utalvány, jelen­­ítés alig fér már a fiókokba. Sorra rakja ki maga elé a papírokat, dossziékat s tíz perc múlva csak a feje látszik ki a halomba tor­nyosuló iratok közül, amint a papírok fölé hajolva böngészi, mi kell még s mit lehet selej­tezni. Itt ez a papír jelentés a ma érkezett gépekről. Mi is jött? Két szivattyú, egy 20 köbméte­res homokrakodó bunker, egy betonkeverőgép, két szállítósza­lag, meg egy Diesel-mozdony. Szép tétel egyetlen napon. Kell a gép Komlóra, hiszen a mun­kák 80 százalékát itt már gé­­pek végzik. Most egy kimutatás akad a kezébe. Az írás szerint Komlón 1953-ban 1400 lakás épül, elkészül az új szálloda, a tanácsiház. Terven kívül szin­te minden nap nyílik egy új büffé, Népbolt és más üzlet. Sorra kerülnek kezébe a pa­pírok, jelentések, kimutatások, statisztikák alakjában, Komló építésének története. A papírok­ból kiderül, hogy ahol most a szénosztályozó, a szénpályaud­­var, meg az Erőmű terül el, ahol a szálloda meg a pártszékház, tanács­ház épül, 1949-ben még ingovány volt. Betonszekrényeket süllyesztettek a mocsárba, erre alapozták az épületeket. Több­­százezer köbméter földet hord­tak le a völgybe és elborították a mocsarat. Tanúsítják a papí­rok, hogy Komlónak négyszere­sére kell fokoznia a termelést, hogy elegendő szenet adjon S­z­­­ál­i­n v­árosnak. Bizonyítják, hogy tovább fejlődik, a Kossuth­­akna, a Béta-akna, a 111-as akna, új szénmezőket tárnak fel. Mindegyik aknánál szál­lítógép­­házak, kapcsolóházak, vasbeton hűtőtornyok, kompresszorházak, műhelyek, raktárak épülnek, úgy, hogy minden akna környéke ki­sebbfajta várossá válik. Most egy dossziéból adatok kerülnek elő a város növekedé­séről. Komlón jelenleg 18.000 ember lakik, de a terv végére ez a szám 30—40.000-re emel­kedik. Csak idén 40 millió téglát építenek be, 2 millió köbméter földit mozgatnak meg! Ezt a munkát 6000 ember végzi éjjel­­nappal, közöttük 500 műszaki: mérnökök, technikusok. És ezek­nek a parancsnoka ő, Bal­a Fe­renc, sztahanovista főmérnök, a Munkaérdemrend ezüst foko­zatának tulajdonosa. Keze alatt a Lévai kőműves­­brigád, a Lauer kubikosbrigád, meg a már országos hírűvé vált Beloiannisz kőműves brigád 140—- 200 százalék között teljesíti napi tervét. És ezek a telje­sítmények nem egyedülállóak. Vannak brigádok, amelyek­ idő­ről időre kimagasló eredménye­­ket érnek el. Ennek a munkának köszönhető, hogy negyedéves tervüket a január—február havi lemaradás ellenére 109,2 száza­lékra teljesítették. Moziban nyújtózva áll fel, ropognak a csontjai. Jó lesz egy x,s K.Kap­csolódás, mert hiába, egész nap dolgozni, nem gyerekség... Végre! Rendben van már az íróasztal, kezet mos, veszi a ka­bátját és bezárja a­z irodát. Fü­­työrészve vág neki a tavaszi estének, megy a moziba. Zsúfolt termet talál — még jó, hogy előre megváltotta a jegyét! Figyeli az embereket. Bányászok, kőműve­sek, villanyszerelők, ácsok, föld­munkások ülnek a székekben s vidáman beszélgetnek. Zsong a mozi. Mellette jobbra még üres öt szék. Csengetés hasít a zsi­vajba s erre csendesedik a lár­ma. Ebben a pillanatban kis tár­saság robban be az ajtón. Siet­nek a helyükre. Elől egy egyen­ruhás bányász, akinek kabátját kitüntetések borítják, minden lépésre megcsörrennek- Mögötte három­­­kislány halad li­basorban, a menetet egy szőke asszony zárja be. Éppen ide ülnek, mel­léje. Szakács Mihályék jöttek meg, de persze ezt a főmérnök nem tudhatja, hiszen nem ismeri őket. A bányász éppen befele igyekszik a helyére, köi­ben megbotlik s rálép a főmér­nök lábára. — Ó, ne haragudjon! — néz bocsánatkérően vissza a helyéről, amint nagyot szusz­­sza­nva leül. — Nem tes­z semmit, elvtársi Én is ezen járok! — bólint mo­solyogva a főmérnök. Összene­vetnek, jóízű, baráti nevetéssel.­­Nem ismerik egymást, de mind­kettőben él a tudat, hogy egyet­len család, tagjai, akik építik Komlót s akiknek épül... Bakay Béla A fekete szén városa . J­ELIGE Nem szurony-táncra, oha nem rabláncra, dologra születtünk. Mégis a vak sors, rút urak, ármány s dölyfös erőszak láncait nyögtük, ütve-veretve, tovább ezer évig!... Hátra ne nézz, temetődre lelsz ott! — Talpra, magyar nép! Zengjen a bátrak országában újszerű ének: régi dal diák ajkain, Ámor, büszke szabadság és igaz emberség dala, hajh! Amúgy igazában! Vén idők unokája, ébredj! — Dalra, magyar nép! Lendül a munka országunkban, indul az élet: zúg a gép millió kéz sürög áldva ősi mezőkön Már hasadoz szép hajnali pír, virul Magyarország. Ősi idők ragyogása ébreszt. — Tettre, magyar népi Jankovich Ferenc. _____________________________________5

Next