Magyar Nemzet, 1953. május (9. évfolyam, 102-126. szám)
1953-05-01 / 102. szám
PCatdh, IM). ■.]■« U Új ország a régi helyén találkozás egy jelképpel Szolnok és Békés megye határmezsgyéjén állunk, a Berettyó-csatorna magas töltésén. A felduzzasztott csatorna, mint egy komoly kis folyó, hömpölyög a Körös felé, közben jobbra-balra leadja vizének egy részét, ami száz apró erecskén át árad szét az öntözött földekre. A gát tetejéről Bucsa község új házainak piros tetői intenek felénk, előttünk pedig, amerre csak a szem ellát, emberek tömege sürög-forog a földeken. A rizs vetése folyik a bucsai határban. Egyes táblák már víz alatt állanak, a mag itt már a földben van; a másik förülsáncolt táblába most árad a víz, a Kismotor és Gépgyár nyolc lóerős apró benzinmotorjai fürgén emelik ki a csatornából s lökik szét a tegnap bevetett földre, odább most építik a sáncokat s a vetés munkája folyik. Túl a rizsföldeken, az egykori Springer-uradalom helyén a »Petőfi termelőszövetkezet friss vetése zöldül egészen a láthatár aljáig. — Terméketlen, vak szik volt ez a föld itt a csatorna mentén még néhány esztendővel ezelőtt — mondja Simon .Gyula, a bucsai tanács elnöke, áld mellettünk áll a gáttetőn s kezével körülmutat a rizsföldeken. — Nyár elejére már kopárrá szikkadt s az a néhány sovány marha, amit ide vertek ki, csak a csupasz földet nyalta keservesen. Most száz holdnyi rizsvetést gondoz itt a Petőfi tsz s jó esztendőben 25—30 mázsa rizst aratnak holdanként, de az öntözéses konyhakertészet és takarmánytermelés is jól fizet s az öntözés egyre gyarapítja a szövetkezet vagyonát. A távolba mulat, ahol a szövetkezet halastava csillog az áprilisi napban s ahonnan most telepítik át az ivadékot az elárasztott rizsföldekre. Két év múlva félmillió forint értékű halállománya lesz a szövetkezetnek, s ennyivel többvagyona a tagoknak, akiknek egy része most itt végzi előttünk a sáncolás, árasztás, vetés és haltelepítés munkáját , akik egy évtizeddel ezelőtt földhözragadt szegény emberek voltak. Akkor jártunk utoljára ezen a tájon, jó tíz esztendővel ezelőtt. Akkor is a közigazgatás vezetője volt mellettünk s akkor is a falu népét láttuk magunk előtt. A községháza kapujában álltunk a jegyzővel,aki maga is parasztgyerek volt , kivételesen nem szakadt el a néptől, együtt érzett nyomorult falujával és segíteni szeretett volna az elesett embereken. Január vége volt s a községháza előtt hatalmas tömeg hullámzott. Nyolc ember kivált a morajló nép sorából és a jegyző elé lépett. Vezetőjük kezében tartotta a kalapját és ezt mondotta: — Elfogyott a kenyér, jegyző úr, munkát kérünk! Néztem a fiatal jegyzőt és éreztem, láttam rajta, hogy milyen végtelen lelki gyötrelembe kerül neki a válasz. A község pénztára üres, a nyilvántartott ínségesek száma 1400 és eddig mindössze 1300 pengő hivatalos segélye, érkezett, amit már régen széjjelhordtak a népek. — Én nem tudok maguk közül választani — mondta ki végre a jegyző — vatentehynyien egyforma szegények és elesettek Öt-hat embernek tudnék csak valamit juttatni, de maguk válasszák ki őket. — Annyi födünk sincs, amibe egy fej hagymát belédugjunk, egyformán segedelemre szorulunk valamennyien, jegyző úr! — De miből segítsek, emberek? Miből? Odaadom, ami pénzem van erre a célra, próbáljanak vele maguk valamit csinálni Én segítenék, de nem rajtam áll, higgyék el nekem. — Hát akkor adjon tódulcsi engedélyt jegyző úr, hadd menjen Kódám, egész Bucsatelep! És elvonultak elvitték a hirt, hogy ma megint nem lesz inségmunka, fagödör-ásás, üdítő kubikolás, árokásás és nem kerül kenyér az asztalra, ki tudja meddig A jegyző pedig szétmutatott karjával a falu fölött s nehéz hangsúllyal ejtette a szót:— Az ország legnyomorultabb községe ez. Decembertől márciusig mindenki éhezik, akkor majd adnak valami munkát az uradalmak. Most dél van, nézzen körül, lát-e egy házat is, ahol füstöl a kémény? Bucsatelepnek hinták akkor, mert még önálló község sem lehetett, noha már akkor is 4000 ember lakta. Csak telep volt, Füzesgyarmat közigazgatási kirendeltsége, a környező uradalmak partjaira kivetett földmunkás- és cselédemberek nyomortelepe. A négyezer embernek össze-vissza kétezer hold földje, volt, ijesztő keskeny parcellákra széthasogatva. Fél hold föld esett egy lélekre s olyan emberek éltek itt, akik életük folyamán egyetlenegyszer sem laktak jól. Apjuk, nagyapjuk, minden ősök éhezett- az éhséget kapták örökségbe, az volt a hitbizományuk. A másikfajta hitbizomány az urasági birtokok formájában övezte életüket. Húszezer holdnyi nagybirtok ölelte körül a községet: a Springerek, Okányi- Schwarzok, Jakabffyak s a katolikus vallásalapítvány uradalmai. Polgári, dzsentri és papi urak földjei zárták el még a levegőt is a falutól, ahol négyezer ember fuldoklott a teljes nincstelenségben. A falu tulajdonképpeni ura, a báró Springer-uraság Párizsban élt, csak nyáridőben bukkantott haza birtokára egy-két napra, mint valami afrikai vadászterületre. Elvitte a sok ezer holdak hasznát s itthagyta teljhatalmú tiszttartóját, tőle függött, ki kap napszámot a birtokon, ki tudja néhány nappal meghosszabbítani életét az egypengős napszámbérből. Ezért nem füstöltek délidőben sem a kémények Bucsatelepen, ezért feküdtek le este éhesen a napközben munka nélkül lézengő emberek, akik leszoktak a lámpagyújtásról is: este sötétségbe borult a falu, sehol sem robbantottak világot, a petróleum is luxuscikknek számított. — Ma már alig emlékszünk erre az embertelen életre — mondja a tanácselnök, ahogy végigsétálunk a község főutcáján, ahol1945 óta több mint 200 új ház épült fel. — Ínségsegély, munkanélküliség, ismeretlen fogalmak Annál inkább van munkáshiány, a munkaerőtoborzásoknál csak egy-két jelentkező akad s amikor legutóbb a sárréti csatorna gátját kellett domborítani, alig találtunk munkást. .Azelőtt százával, jelentkeztek ilyen dologra, talicska talicskát ért s úgy válogatták ki a legjobban rászorultakat, hogy legalább azoknak jusson kenyér. Ma a falu megél a földből, ami a felszabadulás után az övék lett. Övék az egész határ, minden uradalmával’. A földosztáskor, 1945-ben 8500 holdat mértek szét a bucsaiak között. Az új nős családtalanok 4 holdat az egy családosak 6 holdat, a két családosak 7 holdat kaptak. Az egy családra eső birtokmegoszlás átlagosan 8 holdra emelkedett s életlehetősége már volt a falunak. De a felemelkedés útját a szövetkezés adta meg, amikor a kis parcellák egyesítésével mód nyílt a nagyüzemi gazdálkodásra való áttérésre. 1948 őszéin, alakult meg a volt Springer-uradalom földjén az első temetőcsoport, az azóta termelőszövetkezetté fejlődött Petőfi tsz, 40 holdon és 8 taggal. Ma 360 család 2800 holdon gazdálkodik ebben a szövetkezetben , közösen, korszerűen nagy gépekkel, tervszerűen és egyre eredményesebben. — Hogy milyen eredményesen, azt két szám megmutatja — szolgál dokumentummal a tanácselnök. — A földművesszövetkezeti bolt áruforgalma fogyasztás; cikkekből 1950-ben 454.000 forint volt, 1952-ben pedig 4.011.000 forint. Az áruforgalom emelkedése az életszínvonal emelkedésének egyik legbiztosabb mutatója s ez a két adat a legbeszédesebben mondja el,milyen hatalmas iramban fejlődött . Bucsa felfelé, de erről beszél minden lépésünk a hosszú főutcán. Villanyoszlopok mellett vadonatúj betonjárdán haladunk a mozi felé. 1950- ben gyűlt ki a fény Bucsán s azokban a házakban, ahol azelőtt a petróleumlámpa is fényítési cikk volt, most nemes áx villany világít, de rádió is szól, immár 180 a faluban. A felszabadulás előtt 4 rádió volt egész Bucsán. Ez a két szám is sokat mond. Elhaladunk az egészség ház s a 200.000 forintos beruházással létesült szövetkezeti áruház előtt, a községen kívül pedig ott áll az egymillió forint értékű állami gépállomás. Az egyik iskolába nézünk be. Tíz egynéhány évvel ezelőtt is erre vitt az utunk. Szívós Emília volt amikor a tanítónő, melegszívű, drága asszony, aki saját pénzéből vett írószereket tanítványainak s még táplálta is őket, amennyire tőle telt. Délelőtt és délután folyt a tanítás, ebédszünettel, de a tanulók jelentős,része nem ment haza délben. »Úgy se főz anyánk« — mondták s egész nap éhesen ültek volna a padban, ha a tanítónéni nem szánta volna meg őket egy-két szelet kenyér erejéig. Azon a téli napon bevezetett osztályába Szívós Emília. Százötven tanuló zsúfolódott össze a teremben, kiéhezett, vézna, ápolatlan gyerekek, mezítláb, könynyír nyári ruhában, némelyik zsákdarabbal a nyaka körül. — Ezeken a gyerekeken nincs alsófehérnemű — mondotta volt a tanítónő — csak egy szál vékony rongy. Cipő és csizma nélkül" tapossák a sarat és a havat, ha nem ér rá az anyjuk, hogy a hátán behozza őket az iskolába, úgy nézze meg ezeket a gyerekeket, hogy még életükben nem ittak tejet és nem volt rajtuk téli ruha meg epe. Könyveik, írószereik nincsenek, segélyezésükre senki sem gondol, étkeztetés vagy tejakció ismeretlen fogalom. Stefánia Szövetségnek hírét sem hallottuk, de még csak egy óvoda sincs a faluban. Az iskola udvarán most ugyanaz a Szívós Emília fogad, akit annak idején órákon át faggattak a csendőrök, hogy mit keresett nála, miután érdeklődött az a pestiformájú ember. Ma már nem tanít, nyugdíjban van, de mindent figyelemmel kísér most is, ami a faluban történik. .. Már biztosan mindent látott — mondja —, de én is hadd beszéljek azért magának. Hárman voltunk tanítóik akkor Bucsatelepen, minden iskolában egy. Mindegyikőmk hat osztályt tanított egyszerre s nekem csak első és második osztályosból 130 növendékem volt Gondolhatja, milyen kevés eredménye lehetett a munkánknak. Most 10 tantermes iskolánk van 17 pedagógussal s hogy még jobban lássa a változást, képzelje Bulcsáról 28 főiskolás tanul jelenleg a különböző egyetemi városokban. Azelőtt egyetlen főiskolásunk sem volt. — S ha látta volna a télen azt a rengeteg kiscsizmás gyereket, aki az udvaron hancúrozott. Nem kuporogtak a szünetekben a kályha körül a vas rongyokban, hanem takarosait felöltözve, vidáman taposták a havat, hóembert építettek s olyan hógolyózást csaptak, hogy alig mertem kidugni a fejem az ajtón. Napközink is van már, óvodával együtt, ahol 120 gyerkőc talál otthonra. Háromszori ellátást kapnak, reggelire tejeskávét, ebédre húsételt .. Nos, mit szól hozzá? ... Azt, hogy Bucsa jelkép ma is, mint jelkép volt 1945 előtt. Jelképe volt a nagybirtok tengerében fuldokló agrárproletár-köz- segeknek, ahol az éhes munkanélküliek deputációja döngette a községháza kapuját, ahol a házak hidegek és világtalan szeműek voltak s az iskolásgyerekek félmeztelenül témferegtek haza tanítás után s nem várt rájuk meleg vacsora, csak hideg vacok a rég kihűlt kemence padkáján. S jelkép Bucsa ma is. Jelképe a jogos örökségéhez, a földhöz hozzájutott s a honi rögben gyökeret vert parasztfalunak, amelynek népe a szövetkezés és a modern nagyüzemi gazdálkodás útján egyre gyorsabban és tervszerűbben halad az általános jólét felé. Az út még hosszú és nehéz, de a jelkép kiált és beszél s akinek van füle a hallásra, a pezsdítő induló ritmusát hallja ki belőle. Antalffy Gyula : Fescete felhőként nagy sereg varjú rebben fel az erdő szélső fáiról. Egy percig méltatlankodó skárogással kóvályognak a haragoszöld lombok felett, majd suhogva szállnak el a komlói völgy felé. Valami mozog ott bent, a fák zöld homályában ... Füttyszó hallatszik, egyre közelebbről s ezek szerint ember az a »valami«, aki egyelőre még láthatatlanul közeledik az ösvényen. Ember, csakugyan. Ebben a pillanatban bukkan elő a fák közül s hunyorog a hirtelen fényben, amely egyszerre tör rá az erdei félhomály után. Szaporán lépeget a gyalogúton, amely szeszélyesen kanyarog lefelé, a kökönyösi dombokra vezetve az utast. Jókedve lehet, mert egy percre sem hagyja abba a fütyülést. Ütemre lépked s vidáman lóbálja kis vászontáskáját. Szélesvállú ember, termetre nézve olyan »se nem kicsi-se nemnagy«. Térdig süpped a jókora gumicsizmáikba, amelyek eléggé sárosak és sár szárad a zubbonyán is. Fején a bányászok jólismert »kobaksapkája«. Mitől van ilyen jókedve? Talán attól a látványtól, amely ott, az ösvény végén várja: két-háromemeletes, modern házak tömbjei borítják a kökönyösi dombokat, apró erkélyek ugranak ki az oldalukon s az ablakok tömve muskátlival. Hazatérőnek mindig kedves az otthon látása; az ilyen szép, ragyogó otthoné meg különösen az. És a mi emberünk ott lakik, a kökönyösi, új bányászvárosban. Otthon... Házak közé fut az ösvény s a vándor is célhoz ér. Befordul az egyik ház kapuján. Kettesével veszi a lépcsőket, szuszog is egy kicsit, amikor megtorpan a második emelet egyik ajtaja előtt. A félhomályban olvasztott aranyként csillogó réztáblát nézi, amelyen vésett betűkkel az ő neve ragyog: Szakács Mihály vájár. A szája sarkán mosoly tétovázik, amint a táblát nézi. Egy éve már, hogy ezt a háromszobás lakást kapta, de minden nap elgyönyörködő a táblán, amelyen oly szépen csillog-villog a neve. Megnyomja a csengőt. ■Szőke asszony nyit ajtót, akinek az arcára letörölhetetlen emléket rajzolt a múlt: apró ráncokat a szeme alá s a szája szegletébe. A felesége. — Szervusz apu! Vidáman összecsókolóznak. Már 14 éve házasok, de minden nap így örülnek egymásnak, amikor a férfi hazajön. — Mi újság? — kérdi szórakozottan Szakács Mihály és a választ már a fürdőszoba ajtajában hallja: — Semmi! Kész az ebéded! A férfi arca már csupa szappanhab s csukott szemmel tapogat a szappantarló után, de azért megkérdi: — Mi van ebédre? — Rakott krumpli! Elégedett prüszkölés hallatszik a fürdőszobából s az aszszony elmosolyodik. Tudja, Mihály igen-igen szereti a rakottkrumplit s már mosdás közben élvezi az ízét a forró tejfölnek, tojásnak, prézlinek. Asztalhoz ülnek. A gyerekek még iskolában vannak, úttörő gyűlésen, az asszony édesanyja ebéd utáni álmában valamit motyog a hálószobában, de a feleség mindig megvárja az embert, ha délelőttös. Szakács Mihály gyorsan végez az evéssel, pedig jókora pusztítást végez az ételben. — Mit sietsz annyira? — Még tanulni akarok! Tudod, hogy estére moziba megyünk! Amit egy erkélyről látni Öt perc múlva az asszony a konyhában hadakozik a mosogatásra váró edényekkel, ő meg az erkélyein ül a kicsi asztal előtt s nyakig temetkezik a különböző füzetekbe, brosúrákba. Jegyzetel. Csákányhoz szokott keze alatt kicsit makrancoskodnak a betűk, de azért halad a munka. Holnap agitációs gyűlés és az anyagot tudni kell. — Mit kapott Komló az ötéves tervben... — tagolja hangosan, amint ír. Nocsak! Komló? E!neveti magát. Hát erre a kérdésre akár ne is írja le a választ! Feláll s az erkély korlátjára támaszkodva hosszan bámul le a völgybe, amely felett már alkonyati párák úsznak. Innen, az erkélyről, mintha madártávlatból nézné Komlót. Szürkén, akár a kéményéből előcsavarodó sűrű füst, terpeszkedik az Erőmű, két nagy szűlőtornya selymes gőzferhőket ereget. Mintha pipázna. Tovább szalad a tekintete. Az ott az új szénosztályozó, az a vágányrengeteg meg a szénpályaudvar. Onnan szállítják el azt a szenet is, amit ő fejtett. A völgy közepén kicsi, szürke meg barna házacskáik kukucskálnak elő a virágzó gyümölcsfák közül. A háztetők, kémények mind megannyi apró sziget emelkednek ki a habos, fehér tengerből. A régi község házai közül pirost égi és, félig kész épületek magasodnak elő. Az a nagy tömb ott, a főtéren, az épülő szálloda, az a másik meg az új tanácsház lesz. Amott a járási pártbizottság székháza. Azután a kenderföldi dombokat simogatja végig a tekintete, ahol mintha óriási pipacsok nyílnának a zöld kom/vívs átokban: piroscserepes, földszintes házak tömege az, ami több mint kétezer építőmunkás lakik. Megfordul, mert már a könyökét töri a korlát, de errefelé is van látnivaló. A kökönyösi dombok, rajtuk sok-sok, az övéhez hasonló emeletes ház. Egyre terjeszkedik ez az új város, már felkapaszkodott a halmokra, ott távolabb pedig az erdő fái közé furakodnak a házak. Az óriási üzletházon túl, a távolban hatalmas földgyalut lát, amint éppen borotválja egy domb tetejét. Idén már ott is házak épülnek. Szakács Mihály útja Sokáig nézelődik az erkélyen elmerengve s gondolatai közben nagy utat, sok időt bejárnak. Hosszú volt az út, míg a nyomorgó erdélyi bányászgyerekből, aki most már 41 esztendős, ennek a gyönyörű lakásnak a tulajdonosa lett! Arra gondol, hogy a saját élete sorával is agitál majd társai között. 1945 óta becsülettel dolgozik és becsületes bért kap. 1951-ben sztahanovista oklevél, 1951 szeptemberében Népköztársasági Érdemérem arany fokozata, 1953-ban sztahanovista jelvény, tavaly 2000 forint hűségjutalom, ma brigádvezető, 2300—2400 forintot keres havonta. Ezek jutnak eszébe. Meg az, hogy 1945 előtt két rend ruhája volt, most hat van. Hálószobabútort, rádiót vett az új lakásba, a felesége tavaly csak festményekre kétezer forintot költött. Három kislánya ma úgy jár, mint valamikor az ő egykori igazgatóinak a gyerekei. Amikor erre gondol, felkacag. Szívből és sokáig nevet. De azután elkonolyodik az arca. Az jut az eszébe, hogy az a napi több száz vagon szén, amit Komló ad majd Sztálnvárosnak, kis fizetség lesz azért a sok jóért, amit ennek a valamikor istenháta mögötti völgynek a lakói kaptak. A nap már belemerült a Mecsek zöld erdőrengetegébe, a tavaszi esték almazöld homályába burkolózott városban sorra gyúlnak ki a fények. Előtte a kökönyösi város lámpái szikráznak, az égre lassan felsorakoznak a csillagok és a szelíd estében SzakácsMihálynak az villan meg a fejében, hogy most ugyanígy ragyog Budapest, Sztálinváros, Kazincbarcika, a November 7 Erőmű. Villog, ragyog az ország ezen a bársonyos estén. Az ötéves terv fényei ezek. Elhomályosítják a csillagokat is. Befordul az erkélyről. Az asszony már előkészítette a sötétkék bányászegyenruhát. Csillognak rajta a kitüntetések. Megjött a három kislány is, Ilonka, Katica meg a legkisebbik, Marika. Felkerekedik a család, csak a nagymama marad idehaza, aki esti kávéját szürcsölgetve őrzi a házat. Ők öten meg kézenfogva lefelé indulnak a dombról az egyre sűrűsödő áprilisi estében, a völgy csillogó fényei felé... A főmérnök íróasztala Balla Ferenc főmérnök, a komlói építkezés műszaki vezetője is moziba készülődik. Most még az irodájában i1 s éppert nagy munkában van, az íróasztalát rámolja. Rendet kell már benne teremteni, mert a sok irat, kimutatás, utalvány, jelenítés alig fér már a fiókokba. Sorra rakja ki maga elé a papírokat, dossziékat s tíz perc múlva csak a feje látszik ki a halomba tornyosuló iratok közül, amint a papírok fölé hajolva böngészi, mi kell még s mit lehet selejtezni. Itt ez a papír jelentés a ma érkezett gépekről. Mi is jött? Két szivattyú, egy 20 köbméteres homokrakodó bunker, egy betonkeverőgép, két szállítószalag, meg egy Diesel-mozdony. Szép tétel egyetlen napon. Kell a gép Komlóra, hiszen a munkák 80 százalékát itt már gépek végzik. Most egy kimutatás akad a kezébe. Az írás szerint Komlón 1953-ban 1400 lakás épül, elkészül az új szálloda, a tanácsiház. Terven kívül szinte minden nap nyílik egy új büffé, Népbolt és más üzlet. Sorra kerülnek kezébe a papírok, jelentések, kimutatások, statisztikák alakjában, Komló építésének története. A papírokból kiderül, hogy ahol most a szénosztályozó, a szénpályaudvar, meg az Erőmű terül el, ahol a szálloda meg a pártszékház, tanácsház épül, 1949-ben még ingovány volt. Betonszekrényeket süllyesztettek a mocsárba, erre alapozták az épületeket. Többszázezer köbméter földet hordtak le a völgybe és elborították a mocsarat. Tanúsítják a papírok, hogy Komlónak négyszeresére kell fokoznia a termelést, hogy elegendő szenet adjon Szálin városnak. Bizonyítják, hogy tovább fejlődik, a Kossuthakna, a Béta-akna, a 111-as akna, új szénmezőket tárnak fel. Mindegyik aknánál szállítógépházak, kapcsolóházak, vasbeton hűtőtornyok, kompresszorházak, műhelyek, raktárak épülnek, úgy, hogy minden akna környéke kisebbfajta várossá válik. Most egy dossziéból adatok kerülnek elő a város növekedéséről. Komlón jelenleg 18.000 ember lakik, de a terv végére ez a szám 30—40.000-re emelkedik. Csak idén 40 millió téglát építenek be, 2 millió köbméter földit mozgatnak meg! Ezt a munkát 6000 ember végzi éjjelnappal, közöttük 500 műszaki: mérnökök, technikusok. És ezeknek a parancsnoka ő, Bala Ferenc, sztahanovista főmérnök, a Munkaérdemrend ezüst fokozatának tulajdonosa. Keze alatt a Lévai kőművesbrigád, a Lauer kubikosbrigád, meg a már országos hírűvé vált Beloiannisz kőműves brigád 140—- 200 százalék között teljesíti napi tervét. És ezek a teljesítmények nem egyedülállóak. Vannak brigádok, amelyek időről időre kimagasló eredményeket érnek el. Ennek a munkának köszönhető, hogy negyedéves tervüket a január—február havi lemaradás ellenére 109,2 százalékra teljesítették. Moziban nyújtózva áll fel, ropognak a csontjai. Jó lesz egy x,s K.Kapcsolódás, mert hiába, egész nap dolgozni, nem gyerekség... Végre! Rendben van már az íróasztal, kezet mos, veszi a kabátját és bezárja az irodát. Fütyörészve vág neki a tavaszi estének, megy a moziba. Zsúfolt termet talál — még jó, hogy előre megváltotta a jegyét! Figyeli az embereket. Bányászok, kőművesek, villanyszerelők, ácsok, földmunkások ülnek a székekben s vidáman beszélgetnek. Zsong a mozi. Mellette jobbra még üres öt szék. Csengetés hasít a zsivajba s erre csendesedik a lárma. Ebben a pillanatban kis társaság robban be az ajtón. Sietnek a helyükre. Elől egy egyenruhás bányász, akinek kabátját kitüntetések borítják, minden lépésre megcsörrennek- Mögötte háromkislány halad libasorban, a menetet egy szőke asszony zárja be. Éppen ide ülnek, melléje. Szakács Mihályék jöttek meg, de persze ezt a főmérnök nem tudhatja, hiszen nem ismeri őket. A bányász éppen befele igyekszik a helyére, köiben megbotlik s rálép a főmérnök lábára. — Ó, ne haragudjon! — néz bocsánatkérően vissza a helyéről, amint nagyot szuszszanva leül. — Nem tesz semmit, elvtársi Én is ezen járok! — bólint mosolyogva a főmérnök. Összenevetnek, jóízű, baráti nevetéssel.Nem ismerik egymást, de mindkettőben él a tudat, hogy egyetlen család, tagjai, akik építik Komlót s akiknek épül... Bakay Béla A fekete szén városa . JELIGE Nem szurony-táncra, oha nem rabláncra, dologra születtünk. Mégis a vak sors, rút urak, ármány s dölyfös erőszak láncait nyögtük, ütve-veretve, tovább ezer évig!... Hátra ne nézz, temetődre lelsz ott! — Talpra, magyar nép! Zengjen a bátrak országában újszerű ének: régi dal diák ajkain, Ámor, büszke szabadság és igaz emberség dala, hajh! Amúgy igazában! Vén idők unokája, ébredj! — Dalra, magyar nép! Lendül a munka országunkban, indul az élet: zúg a gép millió kéz sürög áldva ősi mezőkön Már hasadoz szép hajnali pír, virul Magyarország. Ősi idők ragyogása ébreszt. — Tettre, magyar népi Jankovich Ferenc. _____________________________________5