Magyar Nemzet, 1954. február (10. évfolyam, 27-50. szám)

1954-02-28 / 50. szám

Vasárnap, 1934. február 28.. B­UDA­PES­TI TA­VA­SZ KARINTHY ferenc regénye Régen ismerjük már a fel­­szabadulásnak azt a szép, köl­tői kifejezését: »népek tava­sza”. Erről a nagyszerű, tör­ténelmi tavaszról költők egész sora írt már verseket; regé­nyek, novellák, filmek és szín­darabok ábrázolták egyik vagy másik oldalát — de vájjon el­mondhatjuk-e, hogy abból, amit íróink eddig megmutat­tak belőle, fiaink és unokáink valóban ismerni és érzékelni fogják e történelmi sorsfor­duló jelentőségét? Aligha. Azoknak a hibája, vagy gyen­gesége ez, akik írtak a fel­­szabadulás nagy, nemzeti él­ményéről? Inkább azoké, akik nem írtak. Persze, akadhat s hisszük, hogy fog is születni olyan nagy írónk, aki egy mo­numentális regényben a való­ságot megközelítő teljesség­gel állítja elénk a felszabadu­lást, de tisztelet és­­dicsőség mindazoknak az íróknak, akik e roppant téma egyik vagy másik oldalának hű és pártos ábrázolásával egy-egy vonást hozzátesznek az eddig ki­alakult képhez. Karinthy Ferenc maga is r­észletfeladatot vállalt az egész magyar irodalomnak ebből a megtisztelő munkájából. Nem próbált történelmi tablót fes­teni, nem törekedett sem a volt uralkodóosztályok, sem a német és magyar fasiszta had­sereg felbomlásának, sem a nemzetközi viszonyoknak, sem a falvak és munkásnegyedek életének megjelenítésére. A »Budapesti tavasz« elsősorban az író szeretett városának s ezen belül lakói néhány réte­gének, elsősorban az értelmi­ségnek sorsfordulóját akarja megmutatni. A vállalkozás így is hatalmas: egész irodalmunk fejlődését, erősödését is bizo­nyítja, hogy Karinthy ezt a nehéz feladatot igényesen és élvezetesen oldotta meg. 19­14 karácsonyin két szö­kött katona siet végig a Rá­­kóczi-úton. Néma az utca, sö­tétek az elvakított ablakú há­zak. Ezzel a jelenettel kezdő­dik a regény. Az író tolla alól olyan kép bontakozik­­ki, amelynek minden részletvoná­sát százezrek tapasztalata iga­zolja. Igen, ilyen volt az ost­rom iszonyatába taszított vá­ros: ilyen dermedt, halott — a felszín alatt mégis eleven, a pincemélyben is világosságot, megoldást kereső, szorongó és reménykedő, amilyennek Ka­rinthy leírja. Olvassuk a regényt­­— s magunkat képzeljük hőseinek, Pintér Zoltánnak és Gazsó Bertalannak helyébe. Száz- és százezredmagunkat. Olvassuk a regényt é­s szinte halljuk a felszín dermedt némasága mögül a milliós város nehéz lélekzetvételét, szinte újra át­éljük azoknak a minden más emlékhez hasonlíthatatlan na­poknak a hangulatát. Karinthy a regény első fe­lében valóban művészien áb­rázolja a magyar történelem­nek ezt a nehéz, válságos, gyötrelmes és méhében mégis a nagyszerű jövőt hordozó, óriási pillanatát. Különös idők. Az élet: puszta vegetáció. Egy darab •mmmuiiiuiimm­uiuiuimtiirainiiiinu­m kenyér, néhány szem bab, egy ócska gyertyavég — a legele­mibb életszükségletek meg­szerzéséért vívott harc töltötte be százezrek komor napjait és paksi éjszakáit. S ebben a rettenetes földhözragadtság­­ban mégis, szinte mindenki messzebbre jutott a nagy, mindenkit érdeklő, az egész hazát érintő kérdések fölötti töprengésben, múlt, jelen és jövendő megítélésében, mint valaha is életében, önkénytelenül ismét József Attilának az a két sora jut eszembe, ami akkor, kilenc év­vel ezelőtt: Csak ami nincs, annak van bokra, Csak, ami lesz, az a virág, Ami van a széthull darabokra. Az addig­ volt világnak ezt a darabokra hullását ábrázolja Karinthy az ostromlott város életének, lakóinak, típusainak, szorongásainak, szörnyű gond­jainak és nagy reményeinek megrajzolásával. . A nagy tör­ténelmi írói vállalkozásnak ez a része szinte maradéktala­nul sikerült. Pintér Zoltán családjának, apjának, anyjá­nak sorsa, Pintér lakótársai­nak jellemrajza, szerelmének, Jutkának megrázó pusztulása a nyilas banditák karmaiban, az ostromlott város életének számtalan epizódja — kitűnő írói megfigyelések, remek de­­formált életképek és arcké­pek révén mélyen az olvasó emlékezetébe vésődik. A vállalt feladat másik ol­dala: már a küzdelem ideje alatt megmutatni a jólválasz­tott típusok jellemrajzában azt, hogy milyen belső át­alakuláson keresztül mennek a még ismeretlen jövő elébe a különböző rétegek és ember­csoportok — a felszabadulás után pedig melyik, hogyan és hol, az új, a békés küzdelem melyik oldalán foglal majd he­lyet. Ami a legtöbb regényalakot illeti: Karinthy mélyen meg­ragadta sorsukat. Igen helye­sen nem úgy, hogy a könyv végigkísér minden alakot, min­den egyszer felvillantott ar­cot, hanem a jellemrajzok be­fejezettségével. Tudjuk, hogy mi lesz Turnovszkyból, a ra­vasz üzletemberből, tudjuk, hogy merre vezet Deseő fő­hadnagy útja. Tudjuk, hogyan fejlődik majd tovább a regény egész ■sor epizódalakja, mert az író, ha olykor csak néhány vázlatos vonással is, teljes em­bert, hiteles jellemet állított elénk. Ez vonatkozik a »má­­sodfőszerepet« játszó Gazsó Bertalan bányászra is, akiben Karinthy sok szeretettel és nagy emberismerettel mutatja meg a kezdetben még öntu­datlan, de osztályához hű, a bonyolult események meneté­ben ösztönösen helyes útra, a harcos kommunista útjára lépő embert. A feladat lényegét azonban a főhős, Pintér Zoltán alakjá­val kellett az írónak megolda­nia és ez csak félig sikerült. Pintér, a tanulmányaiért ra­jongó nyelvész passzív, apo­­lítikus, de talpig becsületes ember. Amit rokonszenves alakjában Karinthynak sike­rült ábrázolni, az annak az ér­telmiségi típusnak a fejlődése, amelyet esze és becsületessége vezet az igaz emberek útjára, a nép oldalára. Pintér a re­gény elején is becsületes em­ber, de nem érti a világot s ezért a maga helyét sem ta­lálhatja meg benne. A világ dolgai, a társadalom erői még a háború utolsó esztendejé­ben is kusza, zavaros szöve­vényt alkotnak szemében. Nem látja a különböző jelen­ségek összefüggését s ezért nem tudja, hogy mindaz, amit ő gyűlöl, csak akkor tűnhe­tik el a föld színéről, ha azok pusztítják el, akik gyűlölik. A regény végére Pintér még nem válik kommunistává, de lelki világának belső harmóniája, gondolkodásmódjának nyugodt logikája már azt az új típusú értelmiségit vetíti elénk, aki­nek a világ többé már nem is­meretlen, vak, természeti és ösztönerők játéka, hanem olyan építmény, amelynek minden alkotóelemét meg le­het ismerni, meg lehet érteni és meg lehet változtatni. Nem egészen helytálló tehát az, amit Karinthy egyik-másik kritikusa mond: hogy főhőse egyáltalán nem fejlődik. Igaz viszont, hogy Pintér fejlődése nem elég meggyőző, jellemét nem elég mélyen ábrázolja az író. Bonyolult, ellentmondó ér­zésekkel teli jellemet akar belőle formálni Karinthy, de a szándék csak szándék ma­radt. Pintér lélekrajzából hiányzik az a belső harc, s az a gondolati gazdagság, amely élettel tölthetné meg. Dicséretes Karinthynak az a szándéka, hogy egy bátor kommunista regényhősön ke­resztül érzékeltesse a párt fegyveres küzdelmét a fasiz­mus ellen — ennek a szerep­nek a lényegét azonban Mar­kó alakja nem tükrözi vissza. Egyrészt , a jellemábrázolás szegényessége akadályozza meg ezt, másrészt Markó ve­zetési módszerei és egész hely­zete nem alkalmasak arra, hogy méltón képviselhesse eb­ben a regényben a pártot s méltó nevelője legyen Pintér­nek és Gazsónak. Markó egy kis ellenállási csoport vezetője a regényben s Pintér kapcsolatba kerül ez­zel a csoporttal, részt vesz né­hány akciójában, majd a fel­­szabadulás után is e kis cso­port baráti és eszmei közössé­gében marad. A Markó-féle csoport azonban szervezetileg is, eszmeileg is elszigetelt cso­port. Nemcsak azok a hely­zetek, epizódok hiányoznak, amelyekből láthatnánk, hogy az ellenállók nem holmi virtus­kodásból, hanem népük sza­badságáért harcolnak a német megszállókkal, egy, a párt ál­tal vezetett ellenállási moz­galom keretében. Hiányoznak azok a lelki szálak is, ame­lyek ezt a csoportot a nép­­tömegek életének vérkeringé­sével összekapcsolnák, s ame­lyek érzékeltethetnék, hogy ez a harc milliói­ akaratát s a nemzet érdekét testesítette meg. Általában bizonyos érzelmi lefojtottság jellemzi Karinthy regényét. Túlságosan kiegyen­súlyozott, túlságosan kimért a regény hömpölygése. Olyan, mint egy szabályozott, nagy­ folyó, amelyben már nincse­nek szeszélyes kanyarok, zá­tonyok és zuhatagok, — s emiatt sokat veszít hiteléből és művésziességéből. Lehet, hogy van olyan téma, amelyet ily módon is híven és mélyen ábrázolhat egy regény — a felszabadulásunkat megelőző vad, viharos tél s a rá nyíló tavasz azonban bizonyára nem ilyen téma. Ennek a kornak a regényében, ha hiányoznak, úgy bántóan hiányoznak a nagypátoszú leírások, a viha­ros képek, a szenvedélyes ki­­törések..S ezeknek hiánya óha­tatlanul kihat a jellemábrá­zolásra is. Ahogy a cselek­ményben hiányoznak a negy­­vennégy-negyvenöt telére és tavaszára annyira jellemző fé­lelmetes kanyarok, veszélyes zátonyok, robogó zuhatagok — ugyanúgy hiányoznak Pintér Zoltán jellemrajzában is azok a lelki viharok és nagy for­dulatok, azok az éles össze­ütközések, azok a tisztító küz­delmek, amelyek nélkül senki, így Pintér sem találhatta meg az utat a magába fordult pasz­­szivitásból odáig, ameddig a regény végére eljutott. A felszabadulás után Ka­rinthy hősei — Pintér, Markó és Gazsó — valamennyien az Új rendőrség beosztottjai lesz­nek. Ez a megoldás csak rész­ben szerencsés. Alkalmas hely­zeteket nyújt arra, hogy az író a fiatal népi demokráciát támadó és bomlasztó ellensé­ges csoportok néhány olyan jellegzetes típusát vonultassa fel gyűlöletes leplezetlenségé­­ben, mint Herszényi földbirto­kos vagy a széplélek­ű ellen­állóból* reakciós ragadozóvá vedlő Deseő főhadnagy. Al­kalmas arra is, hogy bemutas­sa Gazsót, a gyakorlatlan vi­déki rendőrkapitányt, amint számos baloldali túlkapásának keserű következményéből okul­va, rátalál a helyes útra. Pin­tér jelleméhez is újat ad hoz­zá az, hogy rendőrségi tapasz­talataiból kezdi felismerni a rendszer ellenségeinek igazi arcát s azt, hogy a becsületes embernek a kommunisták mel­lett van a helye. A rendőrségi keret azonban szűkre zárja a kört. Most sem azt kifogásol­juk, hogy Karinthy nem áb­rázolta az egész magyar tár­sadalmat. De ennél a szűk körnél többre vállalkozott, pusztán azzal is, hogy egyik hőse aktív pártmunkás, másik bányász, a harmadik pedig nyelvész, értelmiségi. Az ost­rom és a fegyveres ellenállás indokolta, hogy ez a három ember közös környezetben mű­ködött. Hiszen éppen ez fejez­te ki, hogy a fasizmus elleni harc a nemzet különböző ré- s tegeit egyesítette. A felsza­­­­badulás után azonban ugyan­ezeket a rétegeket az élet megindításának, a reakció le­győzésének, a társadalom de­mokratikus átszervezésének akarata, a föld, kenyér és sza­badság­ forró óhaja egyesí­tette. Ezért — bár kétségte­len, hogy a népi demokrá­ciáért való harcnak egyik fon­tos terepe a rendőrség volt — úgy érezzük, hogy Gazsónak inkább a »széncsatában« lett volna a helye, sőt vagy Pin­tért, vagy Markót is a meg­induló új élet valamely másik őrhelyére kellett volna állí­tani. / # Karinthy Ferenc regényírói pályáján komoly lépés ez a regény: a valóság sokszínű, igaz, mély ábrázolása felé. De gazdagodása a „Budapesti tavasz” az egész magyar iro­dalomnak is. Olyan könyv ez — ha nem is minden alakja sikerült, ha nem is minden eleme teljesértékű —, amely­nek első felében egész érdek­lődésünkkel s minden ideg­szálunkkal benne élünk 1944 poklában s amelynek máso­dik felében a maga eleven és felejthetetlen frisseségével ránk lehet 1943 tavasza, a budapesti tavasz, népünk ta­vasza. Az összbenyomásnak ez az élénksége és szépsége a már eddig ismertetett írói értéke­ken túl két tényezőnek kö­szönhető. Az egyik: Karinthy vérbeli elbeszélőképessége. Bátran elmondhatjuk, hogy a­­Budapesti tavaszinak szinte nincs, vagy alig van olyan oldala, amelyet ne a leg­nagyobb érdeklődéssel olvas­nánk, amely ne sodorna, rö­pítene magával. A regénynek ez a vonása már akkor is fel­keltette az érdeklődést, ami­kor a Magyar Nemzet folyta­tásokban közölte. A másik: az író mély hazaszeretete, amely elsősorban Budapest szeretett utcáinak, a füstös, lármás, nagyváros­i tájainak, gyengéd, érzelmes és költői leírásában jelentkezik —­s az író hallatlan szeretete azok iránt, akik ezt a várost, ezt az országot, ezt a népet szabad­dá tették. A „Budapesti tavasz” arány­lag nem sokat ír a felszaba­dító szovjet hősökről. De a könyv egésze mégis őket áb­rázolja, a könyv minden so­rán végigvonul annak a belső tudata, hogy a Szovjet Hadse­reg hatalmas acélkarja nem­csak bekerítette, hanem át is ölelte ezt a hatalmas várost. A regény néhány alakjában pedig Karinthy felejthetetlen emléket állít Budapest felsza­badítóiról. Különösen szépen rajzolja meg Turumbek tize­dest, »a kis kirgiz«-t, aki éle­tét áldozza azért, hogy egy budai ház lakói megmenekül­hessenek, hogy kis csoportja ne az öregekkel, anyákkal, gyerekekkel teli óvóhelyen bo­csátkozzék harcba a túlerő­ben lévő német fasisztákkal. Néhány szemérmesen egy­szerű sorban írja le Karinthy, hogy Turumbek tizedes és tár­sainak névtelen sírjára az egy­szerű emberek friss virágot hordanak. Turumbek tizedes alakja, a felszabadító szovjet hősök ábrázolása a »Buda­­pesti tavasziban olyan virág­csokor, amelyet a magyar iro­dalom helyezett a hősök sír­jára. Molnár Miklós A Magyar Nemzet 1954. feb­ruár 14-i­ cikkét elolvastuk. Hasonlóképpen olvasta a cik­ket iskolánk növendékeinek tekintélyes része (pl. a VII. osztály 40 tanulójából 30), de ez a cikk a Magyar Nemzet hasábjain eljutott a magyar pedagógusok nagy tömegéhez is. Ezért tartjuk fontosnak, hogy a magunk — de a peda­gógusok széles táborának ne­vében válaszoljunk a cikk írójának. Napjainkban két fontos pro­bléma foglalkoztat bennünket. Egyik az, hogyan jussunk kö­zelebb a szülőkhöz? Hogyan törjük le azt a közönyt, meg­­nemértést, mellyel a szülők egy része viseltetik az iskola munkája iránt? Hogyan tud­juk megvalósítani az egységes nevelői ráhatás elvét, hogyan érjük el azt, hogy az iskola követeléseit a gyermekkel szemben a szülő, megértse, át­vegye és maga is követel­ményként állítsa gyermeke elé? Hogyan tegyük az iskola segítő társává az egész társa­dalmat? A KV Politikai Bi­zottsága és a budapesti párt­választmány határozataiból értesülünk arról, hogy a párt mellénk áll ebben az ügyben és segíteni fogja munkánkat. A kormányprogramra végre­hajtása során jelentős intéz­kedések történtek arra nézve, hogy a dolgozó szülők valóban többet foglalkozhassanak gyer­mekeik nevelésével és jobb se­gítőtársaink legyenek. A Magyar Nemzet cikkéből olyan szülők hangja szállt fe­lénk, pedagógusok felé, akik — bár a párt- és kormányha­tározatokra hivatkoznak —, de kiderül, hogy gyermekük ne­velői felé jogtalan, igazságta­lan vádakat hangoztatnak, azok megkérdezése nélkül. Ez a cikk ezért nem szolgálja a szülők és a pedagógusok jobb együttműködését, sőt lovat ad azon szülők alá, akik eddig is követelőztek, fenyegetőztek a pedagógusok egyes eljárásai miatt, ahelyett hogy velük együtt próbálták volna lefa­ragni gyermekeik hibáit, rossz tulajdonságait. Pótolni akarjuk azt, amit J. Imre szülei és a cikk írója el­mulasztottak.— Bemutatjuk az érem másik oldalát is — ho­gyan született meg az az elég­telen, amelyből az általános iskolák tanulmányi rendje értelmében egy is elég, hogy az általános eredményt elégte­lenre változtassa. J. Imre értelmes gyermek, az osztály legjobb tanulói közé tartozik. Az a tény azonban, hogy házi füzeteit és iskolai dolgozatait szinte olvashatat­lanul írja, minden második szót áthúz, füzeteiben nagy területeket összefirkál, nem méltó egy értelmes VII. osz­tályos tanulóhoz. Ezt az alsóbb osztályokban sem fogadjuk el. A cikk azt írja, hogy az elég­telen rendű bizonyítvány lelki­leg tönkretette a szülőket és gyermeküket. Az iskola min­dent megtett annak érdeké­ben, hogy megelőzze a Hibát. Külön figyelmeztettük a ta­nulót, negyedévkor megintet­tük írásbeli külalakból, az osz­tályfőnök elment lakásukra és közölte, hogy a gyermek írá­sán változtatni kell. Nem sok­kal a félév előtt, mint elret­tentő példát, kiemeltük J. Imre packás, rendetlen mun­káit és közöltük vele, hogy ha továbbra is így ír, nem enged­jük át a VIII. osztályba. J. Im­réről el kell mondani, hogy ha akar , tud szépen is írni. Ta­valy jó osztályzata volt írás­ból, sőt az elégtelen jegy ha­tására a második félévben írt dolgozatainak külalakja jó (4-es) lett. Engedjék meg a szülők, hogy a pedagógusok, felelős­ségük tudatában, a rendelke­zésükre álló törvényes lehető­ségeken belül olyan nevelői eljárásokat alkalmazzanak a gyermekekkel szemben, ami­lyeneket, mint a gyermeket jól ismerő szakemberek, a t­ ér­mék érdekében szükségesnek tartanak. Sőt, kérjük, a mi ne­velői eljárásunk hatásossága érdekében, hogy ilyen esetben a gyermeket érje jogos bírá­lat, álljanak a szülők az iskola mellé. Ha nem ér­tenek egyet velünk, jöjje­nek el hozzánk, beszéljük meg a dolgokat, de ne já­rassák le tekintélyünket ta­nítványaink előtt. Azt a fel­fogást, amely a cikk íróját megszólaltatta, nagyon káros­nak, helytelennek tartjuk, épp az említett párt és kormány­­ határozatok végrehajtása szempontjából.­­ •­­­­ Másik fontos problémánk annak a célkitűzésnek a meg­valósítása, amelyet Na©’ Imre elvtárs így fogalmazoa meg legutóbbi beszédében: »... legyen oktatásunk fő cél­ja, hogy gyermekeink helye­sen beszéljenek, írjanak és olvassanak- magyarul.K örömmel hallgattuk, olvas­tuk a célkitűzést, mert úgy éreztük, hogy az egyik leg­nagyobb problémánk megol­dásában állította mellénk az egész magyar közvélemény segítő erejét. Ma még nagyon rosszul állunk e téren. Külö­nösen a városi-budapesti hangsúly, kiejtés megjavítása, a helyesírás, írás körül sok még a hiba. Ilyen szempont­ból sem lehet a magyar anya­nyelvű oktatás fontos terüle­tét, az írást melléktantárgynak tekinteni. Megjegyezzük, hogy az általános iskolában, mely­nek feladata elemi készségek nyújtása is, nincs melléktárgy. Sajnos, azonban a szülők és a tanulók között él még az­ a helytelen, a múltból maradt felfogás, hogy egyes, szerintük nem döntő tantárgyakat mel­­léktantárgynak tekintenek. J. Imre tanulmányi eredményé­nek elbírálásakor komolyan fontolóra vettük egész mun­káját, eddigi magatartását. Úgy találtuk, hogy hanyag­sága miatt nem kaphat jobb érdemjegyet. Ilyen írással alsóbb osztályban is megbuk­tattuk volna. A cikk írója arra utal, hogy ez az eljárás,­­a Nyilas Misi kegyetlen tanárai­ra” emlékeztet, hogy ez lélek­telen, bürokratikus módszer, mely elvágja a gyermek szel­lemi fejlődése előtt az utat. Mi ezzel nem értünk egyet. Hiba volna, ha félnénk attól, hogy megbántjuk tanítvá­nyainkat az igazságos osztály­zással. Kényeztetéssel, libera­lizmussal nem lehet megala­pozni a gyermekek szellemi fejlődését. Félő az, hogy J. Imre szülei és pártfogói sem fognak jó eredményt elérni hasonló eljárásaikkal — de nem érhet el ilyent egyetlen szülő sem. Vegyünk egy példát, milyen fontos az olvasható, pontos írás, nemcsak a magyar nyelv, de az­­összes tárgyak tanulása szem­pontjából. Elmondunk egy ese­tet, amely a II. Rákóczi Ferenc­­gimnázium II/b osztályában történt Bretz nevű tanulóval. E példából kiviláglik az, mi­lyen fontos, hogy az általános iskola alaposan készítse elő a tanulókat a középiskola köve­telményeire. Az említett ta­nuló számtan-dolgozatában fe­lületesen, olvashatatlanul írta a »6«-os számot és a »b«-betűt. A feladat kiszámítása köz­ben saját maga is összetévesz­tette a számot a betűvel és »6«-os helyet »b«-vel egysze­rűsített. Ebben az esetben a következmény rosszul sike­rült számtandolgozat volt. Ezt a hibát a jövőben még kija­víthatja. De vajjon milyen kö­vetkezményei lehetnek a ter­melő munkában hasonló fe­lületességeknek? Mi, nevelők örülünk, hogy a Magyar Nemzet oly beha­tóan és gyakran foglalkozik nevelési kérdésekkel. Kérjük a szerkesztőséget, a jövőben még több helyet biztosítson ifjúságunk nevelésével foglal­kozó cikkeknek. Segítse­­az iskolák oktató-nevelő munká­ját, bízzon a pedagógusok ügy­buzgalmában, támogasson bennünket a párthatározatok és kormányprogramok mara­dék nélküli megvalósításában, de nagyobb körültekintéssel és pedagógiai hozzáértéssel, mint ebben az esetben. Németh István, a II., Áldás­ u. 1. ált. iskola igazgatója. * •Hogyan lesz a „jó" bizonyítványból „elégtelen"?* Válasz Parragi György cikkére SZOVJET FILM ÜNNEPE MÁRCIUS 4—17-IG M­űsora: ŐRS A HEGYEKBEN VISSZATÉRT SZERELEM AZ EZÜSTSZÍNŰ POR BARÁTI BECSÜLET A HAZA DALAI VARÁZSBOLT VÁROS A TENGEREN Szovjet filmmel a békéért, a szocializmusért! lafficsan­? _ A Magyar Néphadsereg Vörös Csillag Érdemrenddel kitüntetett Mű­­vészegy fittesének szimfonikus zenekara 1954. március 4-én, csü­törtökön este 8 órakor a Zene­­akadémia nagytermében hangversenyt ad.­­ Vezényel: Kertész­ István. Közreműködik: Ramor Ervin­­ hegedűművész. Műsoron a következő művek szerepelnek­: Boildieu: A bagdadi kalifa — nyitány. Mendelssohn: Hegeld vuser. g. Schumann: IV. szimfónia. Jegyek kaphatók: az Országos Filharmónia központi jegypénz­táránál. V. ker. Tanács­ krt. 10. (Volt Somogyi Béla­ út.) 189—724. _2 Közöljük a fenti hozzászó­lást azzal, hogy a cikk írója a kérdésre még visszatér. Egyébként a Magyar Nemzet olvasóitól is érkezett sz­ámos hozzászólás Parragi György cikkére, melyeket ugyancsak nyilvánosságra hozunk. A »Gyorsszolgálat« beveze­tését vette tervbe a Patyolat. Ez annyit jelent, hogy a mo­­sásra beadott­ ruhát meg lehet várni. Kis mosógépeket szerel­nek föl, amelyek percek alatt elvégzik a mosást. Az első » gyorsszolgálat «-moosást kísér­letképpen egyik újpesti Pate­ntnál vezetik be.

Next