Magyar Nemzet, 1954. február (10. évfolyam, 27-50. szám)
1954-02-28 / 50. szám
Vasárnap, 1934. február 28.. BUDAPESTI TAVASZ KARINTHY ferenc regénye Régen ismerjük már a felszabadulásnak azt a szép, költői kifejezését: »népek tavasza”. Erről a nagyszerű, történelmi tavaszról költők egész sora írt már verseket; regények, novellák, filmek és színdarabok ábrázolták egyik vagy másik oldalát — de vájjon elmondhatjuk-e, hogy abból, amit íróink eddig megmutattak belőle, fiaink és unokáink valóban ismerni és érzékelni fogják e történelmi sorsforduló jelentőségét? Aligha. Azoknak a hibája, vagy gyengesége ez, akik írtak a felszabadulás nagy, nemzeti élményéről? Inkább azoké, akik nem írtak. Persze, akadhat s hisszük, hogy fog is születni olyan nagy írónk, aki egy monumentális regényben a valóságot megközelítő teljességgel állítja elénk a felszabadulást, de tisztelet ésdicsőség mindazoknak az íróknak, akik e roppant téma egyik vagy másik oldalának hű és pártos ábrázolásával egy-egy vonást hozzátesznek az eddig kialakult képhez. Karinthy Ferenc maga is részletfeladatot vállalt az egész magyar irodalomnak ebből a megtisztelő munkájából. Nem próbált történelmi tablót festeni, nem törekedett sem a volt uralkodóosztályok, sem a német és magyar fasiszta hadsereg felbomlásának, sem a nemzetközi viszonyoknak, sem a falvak és munkásnegyedek életének megjelenítésére. A »Budapesti tavasz« elsősorban az író szeretett városának s ezen belül lakói néhány rétegének, elsősorban az értelmiségnek sorsfordulóját akarja megmutatni. A vállalkozás így is hatalmas: egész irodalmunk fejlődését, erősödését is bizonyítja, hogy Karinthy ezt a nehéz feladatot igényesen és élvezetesen oldotta meg. 1914 karácsonyin két szökött katona siet végig a Rákóczi-úton. Néma az utca, sötétek az elvakított ablakú házak. Ezzel a jelenettel kezdődik a regény. Az író tolla alól olyan kép bontakozikki, amelynek minden részletvonását százezrek tapasztalata igazolja. Igen, ilyen volt az ostrom iszonyatába taszított város: ilyen dermedt, halott — a felszín alatt mégis eleven, a pincemélyben is világosságot, megoldást kereső, szorongó és reménykedő, amilyennek Karinthy leírja. Olvassuk a regényt— s magunkat képzeljük hőseinek, Pintér Zoltánnak és Gazsó Bertalannak helyébe. Száz- és százezredmagunkat. Olvassuk a regényt és szinte halljuk a felszín dermedt némasága mögül a milliós város nehéz lélekzetvételét, szinte újra átéljük azoknak a minden más emlékhez hasonlíthatatlan napoknak a hangulatát. Karinthy a regény első felében valóban művészien ábrázolja a magyar történelemnek ezt a nehéz, válságos, gyötrelmes és méhében mégis a nagyszerű jövőt hordozó, óriási pillanatát. Különös idők. Az élet: puszta vegetáció. Egy darab •mmmuiiiuiimmuiuiuimtiirainiiiinum kenyér, néhány szem bab, egy ócska gyertyavég — a legelemibb életszükségletek megszerzéséért vívott harc töltötte be százezrek komor napjait és paksi éjszakáit. S ebben a rettenetes földhözragadtságban mégis, szinte mindenki messzebbre jutott a nagy, mindenkit érdeklő, az egész hazát érintő kérdések fölötti töprengésben, múlt, jelen és jövendő megítélésében, mint valaha is életében, önkénytelenül ismét József Attilának az a két sora jut eszembe, ami akkor, kilenc évvel ezelőtt: Csak ami nincs, annak van bokra, Csak, ami lesz, az a virág, Ami van a széthull darabokra. Az addig volt világnak ezt a darabokra hullását ábrázolja Karinthy az ostromlott város életének, lakóinak, típusainak, szorongásainak, szörnyű gondjainak és nagy reményeinek megrajzolásával. . A nagy történelmi írói vállalkozásnak ez a része szinte maradéktalanul sikerült. Pintér Zoltán családjának, apjának, anyjának sorsa, Pintér lakótársainak jellemrajza, szerelmének, Jutkának megrázó pusztulása a nyilas banditák karmaiban, az ostromlott város életének számtalan epizódja — kitűnő írói megfigyelések, remek deformált életképek és arcképek révén mélyen az olvasó emlékezetébe vésődik. A vállalt feladat másik oldala: már a küzdelem ideje alatt megmutatni a jólválasztott típusok jellemrajzában azt, hogy milyen belső átalakuláson keresztül mennek a még ismeretlen jövő elébe a különböző rétegek és embercsoportok — a felszabadulás után pedig melyik, hogyan és hol, az új, a békés küzdelem melyik oldalán foglal majd helyet. Ami a legtöbb regényalakot illeti: Karinthy mélyen megragadta sorsukat. Igen helyesen nem úgy, hogy a könyv végigkísér minden alakot, minden egyszer felvillantott arcot, hanem a jellemrajzok befejezettségével. Tudjuk, hogy mi lesz Turnovszkyból, a ravasz üzletemberből, tudjuk, hogy merre vezet Deseő főhadnagy útja. Tudjuk, hogyan fejlődik majd tovább a regény egész ■sor epizódalakja, mert az író, ha olykor csak néhány vázlatos vonással is, teljes embert, hiteles jellemet állított elénk. Ez vonatkozik a »másodfőszerepet« játszó Gazsó Bertalan bányászra is, akiben Karinthy sok szeretettel és nagy emberismerettel mutatja meg a kezdetben még öntudatlan, de osztályához hű, a bonyolult események menetében ösztönösen helyes útra, a harcos kommunista útjára lépő embert. A feladat lényegét azonban a főhős, Pintér Zoltán alakjával kellett az írónak megoldania és ez csak félig sikerült. Pintér, a tanulmányaiért rajongó nyelvész passzív, apolítikus, de talpig becsületes ember. Amit rokonszenves alakjában Karinthynak sikerült ábrázolni, az annak az értelmiségi típusnak a fejlődése, amelyet esze és becsületessége vezet az igaz emberek útjára, a nép oldalára. Pintér a regény elején is becsületes ember, de nem érti a világot s ezért a maga helyét sem találhatja meg benne. A világ dolgai, a társadalom erői még a háború utolsó esztendejében is kusza, zavaros szövevényt alkotnak szemében. Nem látja a különböző jelenségek összefüggését s ezért nem tudja, hogy mindaz, amit ő gyűlöl, csak akkor tűnhetik el a föld színéről, ha azok pusztítják el, akik gyűlölik. A regény végére Pintér még nem válik kommunistává, de lelki világának belső harmóniája, gondolkodásmódjának nyugodt logikája már azt az új típusú értelmiségit vetíti elénk, akinek a világ többé már nem ismeretlen, vak, természeti és ösztönerők játéka, hanem olyan építmény, amelynek minden alkotóelemét meg lehet ismerni, meg lehet érteni és meg lehet változtatni. Nem egészen helytálló tehát az, amit Karinthy egyik-másik kritikusa mond: hogy főhőse egyáltalán nem fejlődik. Igaz viszont, hogy Pintér fejlődése nem elég meggyőző, jellemét nem elég mélyen ábrázolja az író. Bonyolult, ellentmondó érzésekkel teli jellemet akar belőle formálni Karinthy, de a szándék csak szándék maradt. Pintér lélekrajzából hiányzik az a belső harc, s az a gondolati gazdagság, amely élettel tölthetné meg. Dicséretes Karinthynak az a szándéka, hogy egy bátor kommunista regényhősön keresztül érzékeltesse a párt fegyveres küzdelmét a fasizmus ellen — ennek a szerepnek a lényegét azonban Markó alakja nem tükrözi vissza. Egyrészt , a jellemábrázolás szegényessége akadályozza meg ezt, másrészt Markó vezetési módszerei és egész helyzete nem alkalmasak arra, hogy méltón képviselhesse ebben a regényben a pártot s méltó nevelője legyen Pintérnek és Gazsónak. Markó egy kis ellenállási csoport vezetője a regényben s Pintér kapcsolatba kerül ezzel a csoporttal, részt vesz néhány akciójában, majd a felszabadulás után is e kis csoport baráti és eszmei közösségében marad. A Markó-féle csoport azonban szervezetileg is, eszmeileg is elszigetelt csoport. Nemcsak azok a helyzetek, epizódok hiányoznak, amelyekből láthatnánk, hogy az ellenállók nem holmi virtuskodásból, hanem népük szabadságáért harcolnak a német megszállókkal, egy, a párt által vezetett ellenállási mozgalom keretében. Hiányoznak azok a lelki szálak is, amelyek ezt a csoportot a néptömegek életének vérkeringésével összekapcsolnák, s amelyek érzékeltethetnék, hogy ez a harc milliói akaratát s a nemzet érdekét testesítette meg. Általában bizonyos érzelmi lefojtottság jellemzi Karinthy regényét. Túlságosan kiegyensúlyozott, túlságosan kimért a regény hömpölygése. Olyan, mint egy szabályozott, nagy folyó, amelyben már nincsenek szeszélyes kanyarok, zátonyok és zuhatagok, — s emiatt sokat veszít hiteléből és művésziességéből. Lehet, hogy van olyan téma, amelyet ily módon is híven és mélyen ábrázolhat egy regény — a felszabadulásunkat megelőző vad, viharos tél s a rá nyíló tavasz azonban bizonyára nem ilyen téma. Ennek a kornak a regényében, ha hiányoznak, úgy bántóan hiányoznak a nagypátoszú leírások, a viharos képek, a szenvedélyes kitörések..S ezeknek hiánya óhatatlanul kihat a jellemábrázolásra is. Ahogy a cselekményben hiányoznak a negyvennégy-negyvenöt telére és tavaszára annyira jellemző félelmetes kanyarok, veszélyes zátonyok, robogó zuhatagok — ugyanúgy hiányoznak Pintér Zoltán jellemrajzában is azok a lelki viharok és nagy fordulatok, azok az éles összeütközések, azok a tisztító küzdelmek, amelyek nélkül senki, így Pintér sem találhatta meg az utat a magába fordult paszszivitásból odáig, ameddig a regény végére eljutott. A felszabadulás után Karinthy hősei — Pintér, Markó és Gazsó — valamennyien az Új rendőrség beosztottjai lesznek. Ez a megoldás csak részben szerencsés. Alkalmas helyzeteket nyújt arra, hogy az író a fiatal népi demokráciát támadó és bomlasztó ellenséges csoportok néhány olyan jellegzetes típusát vonultassa fel gyűlöletes leplezetlenségében, mint Herszényi földbirtokos vagy a széplélekű ellenállóból* reakciós ragadozóvá vedlő Deseő főhadnagy. Alkalmas arra is, hogy bemutassa Gazsót, a gyakorlatlan vidéki rendőrkapitányt, amint számos baloldali túlkapásának keserű következményéből okulva, rátalál a helyes útra. Pintér jelleméhez is újat ad hozzá az, hogy rendőrségi tapasztalataiból kezdi felismerni a rendszer ellenségeinek igazi arcát s azt, hogy a becsületes embernek a kommunisták mellett van a helye. A rendőrségi keret azonban szűkre zárja a kört. Most sem azt kifogásoljuk, hogy Karinthy nem ábrázolta az egész magyar társadalmat. De ennél a szűk körnél többre vállalkozott, pusztán azzal is, hogy egyik hőse aktív pártmunkás, másik bányász, a harmadik pedig nyelvész, értelmiségi. Az ostrom és a fegyveres ellenállás indokolta, hogy ez a három ember közös környezetben működött. Hiszen éppen ez fejezte ki, hogy a fasizmus elleni harc a nemzet különböző ré- s tegeit egyesítette. A felszabadulás után azonban ugyanezeket a rétegeket az élet megindításának, a reakció legyőzésének, a társadalom demokratikus átszervezésének akarata, a föld, kenyér és szabadság forró óhaja egyesítette. Ezért — bár kétségtelen, hogy a népi demokráciáért való harcnak egyik fontos terepe a rendőrség volt — úgy érezzük, hogy Gazsónak inkább a »széncsatában« lett volna a helye, sőt vagy Pintért, vagy Markót is a meginduló új élet valamely másik őrhelyére kellett volna állítani. / # Karinthy Ferenc regényírói pályáján komoly lépés ez a regény: a valóság sokszínű, igaz, mély ábrázolása felé. De gazdagodása a „Budapesti tavasz” az egész magyar irodalomnak is. Olyan könyv ez — ha nem is minden alakja sikerült, ha nem is minden eleme teljesértékű —, amelynek első felében egész érdeklődésünkkel s minden idegszálunkkal benne élünk 1944 poklában s amelynek második felében a maga eleven és felejthetetlen frisseségével ránk lehet 1943 tavasza, a budapesti tavasz, népünk tavasza. Az összbenyomásnak ez az élénksége és szépsége a már eddig ismertetett írói értékeken túl két tényezőnek köszönhető. Az egyik: Karinthy vérbeli elbeszélőképessége. Bátran elmondhatjuk, hogy aBudapesti tavaszinak szinte nincs, vagy alig van olyan oldala, amelyet ne a legnagyobb érdeklődéssel olvasnánk, amely ne sodorna, röpítene magával. A regénynek ez a vonása már akkor is felkeltette az érdeklődést, amikor a Magyar Nemzet folytatásokban közölte. A másik: az író mély hazaszeretete, amely elsősorban Budapest szeretett utcáinak, a füstös, lármás, nagyvárosi tájainak, gyengéd, érzelmes és költői leírásában jelentkezik —s az író hallatlan szeretete azok iránt, akik ezt a várost, ezt az országot, ezt a népet szabaddá tették. A „Budapesti tavasz” aránylag nem sokat ír a felszabadító szovjet hősökről. De a könyv egésze mégis őket ábrázolja, a könyv minden során végigvonul annak a belső tudata, hogy a Szovjet Hadsereg hatalmas acélkarja nemcsak bekerítette, hanem át is ölelte ezt a hatalmas várost. A regény néhány alakjában pedig Karinthy felejthetetlen emléket állít Budapest felszabadítóiról. Különösen szépen rajzolja meg Turumbek tizedest, »a kis kirgiz«-t, aki életét áldozza azért, hogy egy budai ház lakói megmenekülhessenek, hogy kis csoportja ne az öregekkel, anyákkal, gyerekekkel teli óvóhelyen bocsátkozzék harcba a túlerőben lévő német fasisztákkal. Néhány szemérmesen egyszerű sorban írja le Karinthy, hogy Turumbek tizedes és társainak névtelen sírjára az egyszerű emberek friss virágot hordanak. Turumbek tizedes alakja, a felszabadító szovjet hősök ábrázolása a »Budapesti tavasziban olyan virágcsokor, amelyet a magyar irodalom helyezett a hősök sírjára. Molnár Miklós A Magyar Nemzet 1954. február 14-i cikkét elolvastuk. Hasonlóképpen olvasta a cikket iskolánk növendékeinek tekintélyes része (pl. a VII. osztály 40 tanulójából 30), de ez a cikk a Magyar Nemzet hasábjain eljutott a magyar pedagógusok nagy tömegéhez is. Ezért tartjuk fontosnak, hogy a magunk — de a pedagógusok széles táborának nevében válaszoljunk a cikk írójának. Napjainkban két fontos probléma foglalkoztat bennünket. Egyik az, hogyan jussunk közelebb a szülőkhöz? Hogyan törjük le azt a közönyt, megnemértést, mellyel a szülők egy része viseltetik az iskola munkája iránt? Hogyan tudjuk megvalósítani az egységes nevelői ráhatás elvét, hogyan érjük el azt, hogy az iskola követeléseit a gyermekkel szemben a szülő, megértse, átvegye és maga is követelményként állítsa gyermeke elé? Hogyan tegyük az iskola segítő társává az egész társadalmat? A KV Politikai Bizottsága és a budapesti pártválasztmány határozataiból értesülünk arról, hogy a párt mellénk áll ebben az ügyben és segíteni fogja munkánkat. A kormányprogramra végrehajtása során jelentős intézkedések történtek arra nézve, hogy a dolgozó szülők valóban többet foglalkozhassanak gyermekeik nevelésével és jobb segítőtársaink legyenek. A Magyar Nemzet cikkéből olyan szülők hangja szállt felénk, pedagógusok felé, akik — bár a párt- és kormányhatározatokra hivatkoznak —, de kiderül, hogy gyermekük nevelői felé jogtalan, igazságtalan vádakat hangoztatnak, azok megkérdezése nélkül. Ez a cikk ezért nem szolgálja a szülők és a pedagógusok jobb együttműködését, sőt lovat ad azon szülők alá, akik eddig is követelőztek, fenyegetőztek a pedagógusok egyes eljárásai miatt, ahelyett hogy velük együtt próbálták volna lefaragni gyermekeik hibáit, rossz tulajdonságait. Pótolni akarjuk azt, amit J. Imre szülei és a cikk írója elmulasztottak.— Bemutatjuk az érem másik oldalát is — hogyan született meg az az elégtelen, amelyből az általános iskolák tanulmányi rendje értelmében egy is elég, hogy az általános eredményt elégtelenre változtassa. J. Imre értelmes gyermek, az osztály legjobb tanulói közé tartozik. Az a tény azonban, hogy házi füzeteit és iskolai dolgozatait szinte olvashatatlanul írja, minden második szót áthúz, füzeteiben nagy területeket összefirkál, nem méltó egy értelmes VII. osztályos tanulóhoz. Ezt az alsóbb osztályokban sem fogadjuk el. A cikk azt írja, hogy az elégtelen rendű bizonyítvány lelkileg tönkretette a szülőket és gyermeküket. Az iskola mindent megtett annak érdekében, hogy megelőzze a Hibát. Külön figyelmeztettük a tanulót, negyedévkor megintettük írásbeli külalakból, az osztályfőnök elment lakásukra és közölte, hogy a gyermek írásán változtatni kell. Nem sokkal a félév előtt, mint elrettentő példát, kiemeltük J. Imre packás, rendetlen munkáit és közöltük vele, hogy ha továbbra is így ír, nem engedjük át a VIII. osztályba. J. Imréről el kell mondani, hogy ha akar , tud szépen is írni. Tavaly jó osztályzata volt írásból, sőt az elégtelen jegy hatására a második félévben írt dolgozatainak külalakja jó (4-es) lett. Engedjék meg a szülők, hogy a pedagógusok, felelősségük tudatában, a rendelkezésükre álló törvényes lehetőségeken belül olyan nevelői eljárásokat alkalmazzanak a gyermekekkel szemben, amilyeneket, mint a gyermeket jól ismerő szakemberek, a t érmék érdekében szükségesnek tartanak. Sőt, kérjük, a mi nevelői eljárásunk hatásossága érdekében, hogy ilyen esetben a gyermeket érje jogos bírálat, álljanak a szülők az iskola mellé. Ha nem értenek egyet velünk, jöjjenek el hozzánk, beszéljük meg a dolgokat, de ne járassák le tekintélyünket tanítványaink előtt. Azt a felfogást, amely a cikk íróját megszólaltatta, nagyon károsnak, helytelennek tartjuk, épp az említett párt és kormány határozatok végrehajtása szempontjából. • Másik fontos problémánk annak a célkitűzésnek a megvalósítása, amelyet Na©’ Imre elvtárs így fogalmazoa meg legutóbbi beszédében: »... legyen oktatásunk fő célja, hogy gyermekeink helyesen beszéljenek, írjanak és olvassanak- magyarul.K örömmel hallgattuk, olvastuk a célkitűzést, mert úgy éreztük, hogy az egyik legnagyobb problémánk megoldásában állította mellénk az egész magyar közvélemény segítő erejét. Ma még nagyon rosszul állunk e téren. Különösen a városi-budapesti hangsúly, kiejtés megjavítása, a helyesírás, írás körül sok még a hiba. Ilyen szempontból sem lehet a magyar anyanyelvű oktatás fontos területét, az írást melléktantárgynak tekinteni. Megjegyezzük, hogy az általános iskolában, melynek feladata elemi készségek nyújtása is, nincs melléktárgy. Sajnos, azonban a szülők és a tanulók között él még az a helytelen, a múltból maradt felfogás, hogy egyes, szerintük nem döntő tantárgyakat melléktantárgynak tekintenek. J. Imre tanulmányi eredményének elbírálásakor komolyan fontolóra vettük egész munkáját, eddigi magatartását. Úgy találtuk, hogy hanyagsága miatt nem kaphat jobb érdemjegyet. Ilyen írással alsóbb osztályban is megbuktattuk volna. A cikk írója arra utal, hogy ez az eljárás,a Nyilas Misi kegyetlen tanáraira” emlékeztet, hogy ez lélektelen, bürokratikus módszer, mely elvágja a gyermek szellemi fejlődése előtt az utat. Mi ezzel nem értünk egyet. Hiba volna, ha félnénk attól, hogy megbántjuk tanítványainkat az igazságos osztályzással. Kényeztetéssel, liberalizmussal nem lehet megalapozni a gyermekek szellemi fejlődését. Félő az, hogy J. Imre szülei és pártfogói sem fognak jó eredményt elérni hasonló eljárásaikkal — de nem érhet el ilyent egyetlen szülő sem. Vegyünk egy példát, milyen fontos az olvasható, pontos írás, nemcsak a magyar nyelv, de azösszes tárgyak tanulása szempontjából. Elmondunk egy esetet, amely a II. Rákóczi Ferencgimnázium II/b osztályában történt Bretz nevű tanulóval. E példából kiviláglik az, milyen fontos, hogy az általános iskola alaposan készítse elő a tanulókat a középiskola követelményeire. Az említett tanuló számtan-dolgozatában felületesen, olvashatatlanul írta a »6«-os számot és a »b«-betűt. A feladat kiszámítása közben saját maga is összetévesztette a számot a betűvel és »6«-os helyet »b«-vel egyszerűsített. Ebben az esetben a következmény rosszul sikerült számtandolgozat volt. Ezt a hibát a jövőben még kijavíthatja. De vajjon milyen következményei lehetnek a termelő munkában hasonló felületességeknek? Mi, nevelők örülünk, hogy a Magyar Nemzet oly behatóan és gyakran foglalkozik nevelési kérdésekkel. Kérjük a szerkesztőséget, a jövőben még több helyet biztosítson ifjúságunk nevelésével foglalkozó cikkeknek. Segítseaz iskolák oktató-nevelő munkáját, bízzon a pedagógusok ügybuzgalmában, támogasson bennünket a párthatározatok és kormányprogramok maradék nélküli megvalósításában, de nagyobb körültekintéssel és pedagógiai hozzáértéssel, mint ebben az esetben. Németh István, a II., Áldás u. 1. ált. iskola igazgatója. * •Hogyan lesz a „jó" bizonyítványból „elégtelen"?* Válasz Parragi György cikkére SZOVJET FILM ÜNNEPE MÁRCIUS 4—17-IG Műsora: ŐRS A HEGYEKBEN VISSZATÉRT SZERELEM AZ EZÜSTSZÍNŰ POR BARÁTI BECSÜLET A HAZA DALAI VARÁZSBOLT VÁROS A TENGEREN Szovjet filmmel a békéért, a szocializmusért! lafficsan? _ A Magyar Néphadsereg Vörös Csillag Érdemrenddel kitüntetett Művészegy fittesének szimfonikus zenekara 1954. március 4-én, csütörtökön este 8 órakor a Zeneakadémia nagytermében hangversenyt ad. Vezényel: Kertész István. Közreműködik: Ramor Ervin hegedűművész. Műsoron a következő művek szerepelnek: Boildieu: A bagdadi kalifa — nyitány. Mendelssohn: Hegeld vuser. g. Schumann: IV. szimfónia. Jegyek kaphatók: az Országos Filharmónia központi jegypénztáránál. V. ker. Tanács krt. 10. (Volt Somogyi Béla út.) 189—724. _2 Közöljük a fenti hozzászólást azzal, hogy a cikk írója a kérdésre még visszatér. Egyébként a Magyar Nemzet olvasóitól is érkezett számos hozzászólás Parragi György cikkére, melyeket ugyancsak nyilvánosságra hozunk. A »Gyorsszolgálat« bevezetését vette tervbe a Patyolat. Ez annyit jelent, hogy a mosásra beadott ruhát meg lehet várni. Kis mosógépeket szerelnek föl, amelyek percek alatt elvégzik a mosást. Az első » gyorsszolgálat «-moosást kísérletképpen egyik újpesti Patentnál vezetik be.