Magyar Nemzet, 1954. július (10. évfolyam, 154-180. szám)

1954-07-01 / 154. szám

" (r .s) //­­/J­áTÉ 731 IP m Alti TV Csütörtök fil,ép ­ Családi perpatvar írta­­ Parragh György Churchill miniszterelnök és Eden külügyminiszter ame­rikai utazásának bejelentése váratlanul érte az Atlanti­óceán két partján elterülő angolszász hatalmak közvéle­ményét. A meglepetésnek ilyenkor szokásos idegesítő, sőt nyugtalanító hatását kü­lönösen Londonban azzal a hi­vatalos magyarázattal igyekez­tek enyhíteni, hogy ez az uta­zás, amely Eisenhower elnök meghívására történt, már he­tekkel ezelőtt tervbe volt véve és nincsen összefüggés­ben a világpolitikának, külö­nösen Ázsiában mutatkozó­, ki­bontakozó nagy eseményeivel. Más szóval azt akarták bizo­nyítani, hogy ez az utazás me­netrendszerű jelenség az an­­gol-amerikai viszonyban és nincs semmi rendkívüli szük­­ségesség a háttérben. Viszont az angol-amerikai viszonyt egyre élesebben bí­ráló brit közvélemény nem fe­lejtette el a Foreign Office szóvivőjének a brit államfér­fiak utazásának bejelentése előtt röviddel elhangzott ama nyilatkozatát, amely megálla­pítja, hogy Nagy-Britannia és az USA viszonya a második világháború után még sohasem ért el olyan mélypontot, mint napjainkban. Az angolszász sajtó kom­mentátorai túl is tették magu­kat azon a kommünikén, amely Churchill és Eden amerikai útját időnként megismétlődő rokoni vagy baráti látogatás­nak igyekeztek feltüntetni. A rokonság a két angolszász hatalom között kétségtelenül fennáll. De ez főképpen a nyelvnek azonosságában, ám egyre csökkenő mértékben a politikai módszerek és célok azonosságában nyilatkozik meg. A közös barátságból már hiányzik ez az ismertető jel is és még inkább hiányzik a ba­rátság alapjait alkotó érzelmi közösség. Az angolszász sajtónak egy­másközti polemizálása az utóbbi hónapokban már nem­csak az idegen rokonok, az egymás iránt elhidegült bará­tok között fennmaradó udva­rias hideg, vagy gúnyosan negédes hangot használta, ha­nem úgy kezdtek beszélni egy­más között haragosan, türel­metlenül, sőt egymást ócsá­roló hangon, mint amikor egy barátság füstbe megy, amikor az érdekellentétbe került ro­konok perlekedni kezdenek egymással. Természetesen ezek a csa­ládi perpatvarok, disputa di famifiliá­k jól vagy rosszul, de csak egy időre rendeződnek, lecsillapodnak, hogy azután az őszinte rendezés sikertelensége miatt újból és újból fellángol­janak, újabb és újabb elked­­vetlenedést, személyes hara­got okozzanak. Churchill tehát nem­­menet­­rendszerűen” utazott el külügy­miniszterével Washingtonba. A közel nyolcvanéves brit pre­miert sokkal nyomósabb okok kényszerítették erre az utazás­ra, mint az, hogy ismét „ro­koni látogatást" tegyen a Fe­hér Házban. Az ilyen látoga­tás nemcsak magas kora miatt terhes, hanem azért is, mert az utóbbi évek során az angol államférfiaknak nem nagy öröme tellett a gazdag, de fu­kar amerikai nagybácsinál tett látogatásokban. Ezek során inkább nekik kellett adniuk a gazdag amerikai nagybácsi­nak, semmint hogy ők kaptak tőle valamit. És ha kaptak, ez nagyon is megalázó feltételek mellett történt. Miért ment tehát Churchill és Eden mégis Washingtonba? Szándékosan a nyugati, de főleg az angol-amerikai sajtó­ból idézünk feleleteket erre a kérdésre. A Churchillhez legközelebb álló újság, a Daily Telegraph az utazás előtt kénytelen volt beismerni, hogy az utóbbi he­tekben egyre inkább felismer­hetővé váltak azok a jelek, ■melyek mutatják, hogy az Atlanti-óceán innenső és túlsó partjának közvéleménye kö­zött mélyreható ellentétek alakultak ki. A New York Ti­mes a maga részéről szintén az USA és Nagy-Britannia kö­zött felmerült nyílt ellentétek­ről írt. Szóról szóra ezt írja a lap: »A nyugati arcvonalban bekövetkezett rések már oly nagyok, hogy ezeken átvilágít a napfény és minden jel jelen­leg arra mutat, hogy ezek a rések még nagyobbak lesz­nek.* A Washington Post azt írja, hogy súrlódások, felelőtlen beszédek és nyilatkozatok megzavarták az Egyesült Ál­lamok és Nagy-Britannia vi­szonyát. Épp ezért Churchill és Eden utazását a »lestru­­­pált idegek balzsamának* ne­vezi. A New York Herald Tri­büne egyenesen az angolszász hatalmak kormányférfiai kö­zötti ~személyes düh, sőt el­lenségeskedés elemeiről* ír. A legszemléltetőbben és a legdrasztikusabb őszinteség­gel jellemzi az angol-amerikai viszonyt a monopolkapi­taliz­­mus egyik vezető háborús uszító hetilapjának, a Time­­nak most ideérkezett június 28-i száma, amelyben a többi között ezeket olvashatjuk: »Eisenhower elnök egy sajtó­­konferencián azt mondotta, hogy az angol-amerikai szö­vetség hasonlatos a Potomac (washingtoni folyó) hidjához. Ezt a hidat ezrek és ezrek használják naponta. Ebben nincsen semmi újság. De hogy­ha a híd leszakadna, ez rög­tön nagy újság lenne és Chur­chill nem akar újat létrehozni, de szeretné, hogy a híd szi­lárd maradjon.* Ehhez a hasonlathoz a Time a következő sokat­mondó megjegyzést fűzi: »A való helyzet az, hogy sajná­latos módon ennek a hídnak nagyobb kijavítására van szükség. Nem szakadt le ugyan hirtelenül, de az egyre komolyabb hibái fokozatosan nyilvánvalókká váltak. Nagy- Britannia és az USA alapvető politikája egyre jobban eltér egymástól. Churchill — ha akarja — megváltoztathatná a brit politikának ezt az irá­nyát. Edén, ha Churchill visz­­szavonul, már sokkal nehezeb­ben tehetné ezt meg. Wash­ington erősen nyugtalankodik, hogy a­ koros Churchill ott­hagyja a színpadot. De mi­előtt ezt megtenné, az volna az egyik legtörténelmi­bb fel­adata, amit ő jobban meg­tehetne, mint bármelyik élő ember, vagyis azt, hogy ismét életerőt adjon a brit-amerikai szövetségnek.* A Time-nak e részben szarkasztikus, de részben mély nyugtalanságot eláruló meg­jegyzése természetesen sok­kal jobban megvilágítja a Churchill—Eden-utazás indító okait, hátterét, mint a kor­mányok hivatalos és félhiva­talos és semmitmondó kom­münikéi. De sokkal többet árul el a tárgyalások lénye­géről és fülledt légköréről, mint a hétfőn közreadott hi­vatalos kommüniké, Churchill és Eisenhower közös nyilat­kozata. A Reuter-iroda wash­ingtoni tudósítója — bizonyá­ra jólértesült brit körökből származó információk alapján — a hivatalos közlemény és nyilatkozat ellenére is meg­állapítja, hogy a washingtoni­­hétvégi értekezlet­ nem volt olyan sikeres és szívélyes, mint a világ két vezetőjének (?) azelőtti találkozói. Minden jelentés arról szól, hogy a két fél fenntartotta ellentétes ál­láspontját a délkeletázsiai kommunistaellenes védelmi szerződés időpontját illetően. Nem tartjuk valószínűnek, hogy azok a vérmes remények, amelyeket a Time-nak az előbb idézett óhaja, várako­zása Churchill személyéhez fűznek, a világpolitika mostani fejlődési és tovább várható szakaszaiban megvalósíthatók lennének. Nem azért, mert Churchill közel áll a nyolcvan évhez, hanem azért, mert a világpolitikai helyzet tényle­ges alakulása alapján Chur­chill némiképpen változtatott az Egyesült Államok politiká­jával szemben még néhány évvel ezelőtt az amerikai Fultonban díszdoktorrá tör­tént avatása során oly szen­vedélyesen és agresszíven ki­fejtett magatartásán. Akkor még Churchill is, mint Willey, Knowland, Bridges szenátorok, Radford, Carney admirálisok, Van Fleet tábornok, az atom­bomba mániákusainak szektá­jába tartozott, és az atom­bomba mindenhatóságát hir­dette az amerikai-angol szö­vetség alapelvéül. Azóta Churchill, a­ki kény­telen-kelletlen számot vet a vi­lághelyzet adottságaival és a valódi erőviszonyokkal már nem hisz sem az amerikai atombombának, de a hidro­­génbo­mbának a mindenható­ságában sem. A múlt év má­jusában elmondott híres be­szédeiben az emberiség békéje megmentésének útját a leg­­magasabb fokú tárgyalásokban jelölte meg és a Washington­ban rendezett sajtóértekezle­ten különösen erőteljesen ki­hangsúlyozta, hogy: »másfél évvel ezelőtt úgy véltem, hogy a vezető kormányfők találko­zója hasznosnak bizonyulhat. Természetes azonban, hogy az időpontot meg kell választani, éspedig jól meg kell válasz­tani ... Amit akkor mondtam, most is állom". A múlt év májusi Churchill beszéd és a mostani nyilatko­zat azonban 180 fokos elfordu­lást jelent Churchill fúltam beszédétől. A legnagyobb hiba volna ré­szünkről, ha az angol-ameri­kai ellentéteket, amelyeket az imént idézett angolszáz lapok ennyire élesen kifejtenek, el­túloznánk, és ha azt állíta­nánk, hogy ez a családi ve­szekedés, ez idő szerint drá­mai fordulathoz vezethet el. Erről szó sincs. Tény azon­ban az, hogy Churchill ma­gas kora ellenére is rugalma­sabban alkalmazkodik a világ­­politikai helyzet alakulásához, jobban számba veszi a nagy realitásokat, mint Washington. Az amerikai háborús usziták szövetségesei szeme előtt is egyre nyilvánvalób­ban, sőt ezekre nézve bi­zonyos mértékben már kétség­­beejtően struccpolitikát követ­nek. Elszakadnak a tényektől, vissza akarják fordítani a vi­lágpolitika óramutatójának já­rását. Azt hiszik, hogy az, ami brutális erőszakkal egy véd­telenül kiszolgáltatott­­kis ál­lammal, Guatemalával szem­ben sikerült nekik, sikerület Ázsiában, Koreában, Kínában vagy Indo-Kínában is. Az új amerikai kolonializmus agresz­­szív hatósugara minden világ­­uralmi törekvés ellenére sem terjedhet ki a világ legna­gyobb földrészére Ázsiára, mint ahogyan nem terjedhet ki Európára sem. És ezt a tényt a brit politikusok kény­telenek voltak közölni Eisen­­howerrel és Dulles-szel. Dulles a genfi értekezlet el­kezdése óta az egyik diplo­máciai vereséget a másik után szenvedi el. Annyit megálla­píthatunk, hogy a washingtoni brit-amerikai megbeszéléseken is ő húzta a rövidebbet, leg­alább is a délkeletázsiai ag­resszív terveit illetően. A washingtoni megbeszélések vi­lágpolitikai következményeiről még korai volna beszélni. Az azonban kétségtelen, hogy ez a konferencia mutatta meg először világosan, hogy a Dulles—Nixon—Knowland— Radford—Carney kardcsör­­tető, fenyegető és zsaroló kül­politikának eddigi egyetlen eredménye az volt, hogy sike­rült az Egyesült Államokat még saját szövetségeseitől is bizonyos mértékben elszige­telni. Dullesnek kellett enged­ményeket tennie, bár fog­csikorgatva, hogy az Éden­­féle délkeletázsiai Locarno­­tervet az Egyesült Államok­ban most már ne úgy tekint­sék, mint az arénában a bika a vörös posztót. Az emberiség túlnyomó ré­sze, amely békét akar, éppen ezért az elmúlt napokban sok­kal nagyobb figyelemmel, ér­deklődéssel nézett ama tárgya­lások, megbeszélések felé, amelyek Washingtonnal pár­huzamosan, India fővárosá­ban, Új-Delhiben Csou En-laj és Nehru között folytak. Új- Delhiben és a burimai Rangun­ban ezekben a napokban az ázsiai béke és az egész em­beriség békéjének megszilár­dításáról folytak a tárgyalá­sok. E tanácskozások és a két közös nyilatkozat jelen­tőségét se Washington, se London nem hagyhatja figyel­men kívül. A Szovjet­unióiban üzembe helyezték az első atomenergiával működő ipari villanytelepet A kínai-burmai egyezmény újabb lépés Ázsia békéjének biztosítására A külpolitikai helyzet­ ­ Rangunban közzétették a »Közös kínai-burmai nyilat­­­­t­kozat«-ot, Csou En-laj és U Nu tárgyalásainak eredmé­nyét. A ranguni nyilatkozat — ugyanúgy mint a néhány nap előtti újdelhi közlemény — nagy mértékben hozzájárul nem­csak Ázsia békéjének, hanem az egész világ békéjének bizto­sításához. A kínai-burmai megállapodás, amelyet alább tel­jes szövegében ismertetünk, megállapítja, hogy minden or­szág népének jogában áll más országok beavatkozása nélkül megválasztania saját államrendszerét és életformáját, s biz­tosítani kell a különböző társadalmi rendszerű országok bé­kés együttélését. Az egész világon a legpozitívabban értékelik a béke meg­védése és a népek biztonságának megalapozása szempontjá­ból Csou En-laj és Nehru, valamint Csou En-laj és U Nu tár­gyalásainak eredményeit. A Szín Po című indonéz lap ki­emeli, hogy Csou En-laj újdelhi és ranguni látogatásai igen nagy jelentőségűek nemcsak India, Burma és Kína, hanem az egész világ szempontjából is." A lap hangoztatja, hogy Indo­nézia »Szunarzso külügyminiszter személyén át örömét fe­jezte ki Csou En-laj és Nehru találkozása felett­. A Times of India szerint­ a közös nyilatkozat »az ázsiai országok szoro­sabb együttműködésének új korszakát nyitja meg, és »Ázsia békekorszaka mutatkozik a láthatárom. A Nava Bharat kifejti, hogy »a megbeszélések eredményeként India és Kína viszonyában meginduló új korszak olyan szervezeti erőt ala­poz meg, amely előmozdítja Ázsia és az egész világ béké­jének ügyét«. A Hindustan Times ezeket írja: »Békére ké­szüljünk fel, ne hadiállapotra! Ezzel elháríthatjuk a hábo­rút!* A kínai sajtó is vezércikkekben üdvözli Csou En-laj és Nehru közös nyilatkozatát. A Tarkungpao megállapítja, hogy »Kína és India miniszterelnökének közös nyilatkozata megmutatja az utat Ázsia és az egész világ békéjéhez. Ez a nyilatkozat jelképe a 960 milliós kínai és indiai nép békés barátságának­. A Tarkungpao rámutat arra, hogy Kína és In­dia társadalmi és politikai rendszere eltér egymástól, de mé­gis észszerű alapon lehetett a tibeti megállapodásban ren­dezni a két ország között felmerült ügyeket és a két ország miniszterelnöke hárorrnapi tárgyalás után további lépéseket tudott tenni a béke érdekében. Ez azzal magyarázható, hogy Kína és India miniszterelnökei­­észszerű alapon rendezték a két ország között felmerült ügyeket­. Ezzel szemben, Genf­ben eddig nem tudtak érvényesülni ilyen észszerű elvek és ezért a genfi értekezlet nem érhetett el gyors előrehaladást. Sok jel arra mutat, hogy az újdelhi közös nyilatkozat, továbbá a ranguni közös nyilatkozat hatása érezhetővé válik a genfi értekezleten is, ahol június 29-én a kilenc küldöttség zárt ülésen foglalkozott az indokínai tűzszüneti egyezmény betartásának ellenőrzésével kapcsolatos kérdésekkel. A TASZSZ közli, hogy a Vietnami Demokratikus Köztársaság küldöttségének képviselője megállapította: "Az ellenőrzés tár­gyában nincsenek­­­omoly nézeteltérések a küldöttségek kö­zött". Főleg semmi lényeges eltérés nem mutatkozik a június 14-i szovjet és a­ június 25-i francia javaslatok között. A fran­­cia küldöttség képviselője felszólalása során elismerte, hogy a Vietnami Demokratikus Köztársaság delegációja állandó er­őfeszítéseket tesz a különböző ellenőrzési javaslatok össze­egyeztetésére. A Reuter jelentése szerint is „békülékeny lég­kör" volt a június 29-i genfi tárgyalásokon. Az indokínai kérdés genfi vitájában csupán az Egyesült Államok küldötte ragaszkodott a legmerevebben régebbi fel­fogásához, azt állítva, hogy az esetleg megvalósítandó tűzszü­net nemzetközi ellenőrzését az ENSZ égisze alá kell helyezni.­­ Míg az Egyesült Államok genfi delegátusa csökönyö­­­­sen ragaszkodik Indokínában az ENSZ-ellenőrzés beve­zetéséhez, a Biztonsági Tanácsban működő amerikai delegá­tus viszont nem akart hozzájárulni ahhoz, hogy a guattemalai kérdést érdemében az ENSZ-nek ez a legfontosabb szerve vitassa meg, hanem a Biztonsági Tanács helyett az­­Ameri­kai Államok Szervezetét­, azaz a pánamerikai uniót javasolta, mint illetékes organizációt. A washingtoni diplomácia tehát hol indokolatlanul előtérbe tolja, hol szándékosan háttérbe szorítja az ENSZ-et, amint azt éppen az amerikai politika ha­talmi érdekei szempontjából előnyösnek tartja. Az Informa­tion című dán polgári lap rámutatott arra, hogy az amerikai kormány a guatemalai kérdéssel kapcsolatosan »megváltoz­­tatta az ENSZ alapelveit és még azt is megakadályozta, hogy meghallgassák Guatemala panaszát.« A lap hozzáteszi: »Nem ismeretes, hogy hány ponttal emelkedtek a United Fruit Com­­pany részvényei a newyorki tőzsdén, de tudjuk, hogy e banán­cég leányvállalatát, Eisenhower kormányát ma alacsonyab­ban jegyzi a nemzetek politikai önrendelkezési jogát és a nemzetközi jogot tiszteletben taró világközvélemény, mint eddig bármikor.* A TASZSZ newyorki jelentése beszámol arról, hogy Ar­­benz guatemalai elnök lemondatása után hamarosan emel­kedni kezdtek a ji newyorki tőzsdén a United Fruit Company­­nak, a hatalmas guatemalai ültetvények volt tulajdonosának részvényárfolyamai. Most, hogy Arbenz utódát, Diaz ezre­dest is lemondatták és Monzon katonai »triumvirátusa« mi­niszteri tárcát ajánlott fel a hazaáruló Armas ezredesnek, to­vábbá tűzszünet valósult meg a kormánycsapatok és a beto­lakodók között, valószínűleg további fantázia érvényesül a guatemalai agressziót támogató United Fruit Company rész­vényeivel kapcsolatosan a newyorki tőzsdén. A brit munkáspárt több tagja élesen támadta az alsóház ülésén az angol kormányt, mert nem támogatta azt a követe­lést, hogy az ENSZ indítson vizsgálatot a Guatemala elleni katonai agresszió ügyében.­­ A nyugati sajtó bőven kommentálja Eisenhower és Churchill washingtoni tanácskozásainak két hivatalos kommünikéjét. Az amerikai sajtó több orgánuma úgy véle­kedik, hogy a közlemények nem egy tekintetben igen homá­lyosak. A Washington Post vezércikkében így vélekedik a hétfői közleményről:­­„Ez a gyenge nyilatkozat keveset mond". A New York Herald Tribüne a következőket írja: »Nem kell ámítanunk magunkat abban a kérdésben, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia több fontos problémát illetően mennyire eltávolodott egymástól.* Az angol lapok közül a Daily Telegraph úgy véli, hogy a washingtoni megbeszélések »legalább is csökkentették* az Indokínával kapcsolatos poli­tikai véleménykülönbségeket Anglia és az Egyesült Államok között. Viszont a Yorkshire Post szerint: »A tárgyalások után is sok dolog kétséges maradt. A Manchester Guardian nem titkolja azt a véleményét, hogy­­Washingtonban a valódi kérdések megválaszolatlanok maradtak*. A zürichi Die Tat kevés jelentőséget tulajdonít a washing­toni kommünikéknek s úgy véli, hogy a washingtoni tanács­kozások »felületesen hidalják át a még mindig fennálló je­lentős nézeteltéréseket". A lap így folytatja: "Valóban kevés a konkrétum ezekben a közleményekben, azt a határidőt ki­véve, amelyet Franciaországnak engedélyeznek az indokínai és európai helyzetének tisztázására.* A Neue Zürcher Zei­tung lekicsinylően foglalkozik a washingtoni kommünikékkel. A Szovjetunió Minisztertanácsának közleménye Moszkvából jelenti a TASZSZ. A Szovjetunió Mi­nisztertanácsa közleményt adott ki arról, hogy üzem­be helyezték az első atom­energiával működő szovjet ipari villanytelepet. A közelmúltban — mondja a közlemény — a Szovjet­unióban a szovjet tudósok és mérnökök erőfeszítéseivel sikeresen befejezték az első atomenergiával működő ipari villanytelep tervezésé­nek és építésének munkála­tait. A villanytelep hasznos kapacitása 5000 kilowatt. 1954. június 27-én az atom­­villanytelepet üzembe he­lyezték és azóta áramot ad a környező vidék ipara és me­zőgazdasága számára. A­­villanytelep turbinája nem szén, vagy más fűtő­anyag elégetésével műkö­dik, hanem az urán atom­magjának hasításával nyert atomenergiával. Az atomenergiával műkö­dő villanytelep üzembe he­lyezésével fontos lépés tör­tént az atomenergia békés felhasználása terén. A szovjet tudósok és mér­nökök most azon dolgoznak, hogy 50.000—100.000 kilo­­wattos atomenergia-elektro­mos erőműveket létesítse­nek.

Next