Magyar Nemzet, 1954. augusztus (10. évfolyam, 181-205. szám)
1954-08-08 / 187. szám
Vasárnap, 1954. augusztus 8. A PUCCINI-FILM Egy különös közönségsiker tanulságai Beszéltem úgynevezett »művelt« és eddig való hitem szerint jóízlésű emberekkel. Azt mondták a filmre, erre a pompázatosan színes, olasz muzsikus-életrajzra: » Kérlek, ez egyszerűen csodálatos!« Beszéltem zeneszerető, a szép iránti érzék valamilyen formájával megáldott, lelkes, egyszerű emberekkel. Azt mondták: «Gyönyörű film ez! Gyönyörű!« Azokról nem beszélek, akik sajátos tudatszűkületben szenvedvén, mindent csodálatosnak minősítenek, ami az imperialista országok valamelyikéből érkezik hozzánk, s akiknek még Tolsztoj is gyanús. Azokról sem, akik — ki tudja, milyen okból kifolyólag —, katolikusabbak a pápánál és gyanakodva figyelik, ha valaki olyan olasz filmremekműveket merészel dicsérni, mint például a »Róma 11 éra”. (Ezek a Daniéra is gyanakvók, határozott véleményű és mindenhol »osztálykorlátokat« kereső illetők legtöbbször bizony nem az egyszerű emberek sorából kerülnek ki. Ők azok, akik a »Hazám, hazám«áriát például sovinisztának minősítették 1949—50. tájén.) Róluk tehát nem beszélek. Az ő véleményükre nincs mit adni. Művészekről, írókról, muzsikusokról, filmrendezőkről és végezetül önmagamról sem kellene beszélni, hacsak egyszerűen arról volna szó, hogy ennek a »fenkölt« kategóriának véleménye nem számít, ha a filmszínházlátogatók tízezrei már áhitatos igennel szavaztak. Mert ez az igazság: a közönség tízezrei igennel szavaztak. A »fenkölt« kisebbség viszont, mint ahogy a római gladiátorküzdelmeknél szokásos volt, szavazásnál egyértelműen lefelé fordította kinyújtott kezének hüvelykujját. A Puccini-film ugyanis, a nyilatkozatok és a nagy siker ellenére rossz, eszmeileg hamis, s helyenként olyan unalmas, hogy szinte előre lehetne súgni, mikor milyen érzelgős és könnyfakasztó séma fog következni. Hogy ez az új olasz film, az egyik legelső színes olasz film, a remekműveket alkotó olasz filmgyártásnak ez az amerikai „segédlettel” készült tömegcikke miért rossz, azt nem nehéz bebizonyítani. Sokkal nehezebb arra választ adni, miért van olyan nagy sikere? Puccini népszerűsége Nem véletlen, hogy nagy tömegeket vonz ez a film. Nem véletlen azért, mert zenés, színes, olasz életrajz-film, méghozzá Pucciniről. A szovjet és az olasz zenés filmek (Nagy koncert, Musszorgszkij, A balett gyöngyszemei, a Trubadúr, a Bajazzók stb.) és nem utolsósorban a mi Erkelünk, már két-három évvel ezelőtt hatalmas közönségsikertől kísérve bizonyították be, hogy kulturális forradalmunk megnövelte a jó muzsika iránti igényt. Az, hogy ma már jóval egymillió felett van az operalátogatók száma, hogy a rádió- és a hangversenyhallgatók száma óriási mértékben megnövekedett, kulturális forradalmunknak tagadhatatlan eredménye. Az is tény, hogy a Tosca, a Pillangókisasszony, a Bohémélet, a Gianni Schicchi operaszínpadjaink legtöbbet játszott — néha-néha kissé agyon is játszott — és legnépszerűbb repertoár-darabjai. Puccini egynémelyik művéről lehet vitatkozni, egy-egy részletről bőven akad is vitatkozni való. Az már ízlés dolga, hogy valaki Mozartot, Verdit vagy Puccinit választja, ha választani kell. (Én az első kettőt választom.) Az azonban vitathatatlan, hogy Puccini, ha a drámai erőt, izzó szenvedélyességet, áradó (néha túláradó) dallambőséget tekintjük a jó zenedráma legfontosabb jellemzőjének, mindenképpen az elsők között van. Nem úgy nagy, ahogyan Mozart, vagy Verdi, Wagner vagy Musszorgszkij az, de nagy. És főként: hallatlanul népszerű, mert nagy emberi szenvedélyeket tud őszintén, megrázóan és a mesterség tökéletes birtokában ábrázolni. A közönségsiker, a film sikerének oka mindenekelőtt ebben a Puccini életművét körülömlő és kulturális forradalmunk utóbbi éveiben megnövekedett nagy népszerűségben keresendő. Ha néhány kedves ismerőst, néhány otthon is dúdolt áriát aztán kitűnő, költséget nem kímélő színtechnikával, vitathatatlan hozzáértéssel elkészített olasz film keretei között viszonthall az ember, könnyen elfelejti a tálalást. Különösen így van ez akkor, ha a film kiemelkedő tenoráriáit korunknak talán legnagyobb tenoristája, Benjamino Gigli énekli. Az olasz film iránti „előítélet”. A siker másik oka bizonyos előítélet. (Talán nem is előítélet ez, de az egyszerűség okából nevezzük annak.) Mi ennek az előítéletnek lényege? Az, hogy a haladó olasz filmgyártás olyan mesterei, mint de Sica és de Santis az elmúlt években néhány igazán kiváló alkotással, a filmszerű film iskolapéldáival ajándékozták meg a világot. Ezeknek a filmeknek olyan sikerük és emberi hatásuk volt és van nálunk is, hogy megteremtődött az olasz filmek kiválóságáról szóló érthető előítélet. Ez az előítélet jó dolog addig, amíg a tapasztalatok útján szerzett bizalomnak a megteremtője. Csakhogy nem minden arany, ami fénylik. Magyarul: kétféle olasz filmgyártás van, s ezt, a Puccinit, nem az a filmgyártás alkotta, amelyik a »Róma 11 órá«-t, vagy a »Hűtlen asszonyokkal. És, sajnos, még nem hívtuk fel filmbírálatainkban a figyelmet eléggé erre a kettősségre. A Puccini-muzsika népszerűségétől nagysikerűvé vált film nézőinek többsége nemcsak előlegezi a bizalmat, hanem közben is hozzáad valamit. Maga sem veszi észre, hogy nagy olasz filmélményeinek érzelmi anyagát, mint előítéletet, méltatlanra ruházza. Szép nők, jó színészek A siker harmadik oka az, hogy a forgatókönyv egyik felének ügyes, életszerű, eleven fordulatait, másik felének könnyfakasztó giccseit kitűnően játszó színészek (például Paolo Stoppa, a luccaibarát és a megnyerő külsejű címszereplő: Gabriele Ferretti) és az olasz filmekből már megszokott, csodálatosan szép színésznők váltják valóra. Szép, jellegzetes férfiaknak és nőknek szinte egész légiója vonul fel az olasz filmeken. Az olasz filmrendezők, s ez nemcsak ennek a filmnek ízléses, ügyes rendezőjére, L. Benvenutira, hanem a nagy, haladó mesterekre is vonatkozik, nem szégyelnek döbbenetesen szép parasztlányokat, polgárasszonyokat vagy jellegzetesen szép munkásférfiakat filmre vinni. A szép emberpéldányokat kitűnő fényképezésben bizony szívesen nézi az ember, szívesen gyönyörködik bennük. Ezt már mi is észrevettük végre. Különösen filmrendezőink beszélhetnének erről a problémáról. Elmondhatnák, hogy színészképzésünk elmúlt éveinek lehetetlen káderpolitikája következtében a legnagyobb kínban vannak, ha igazán szép, fiatal szereplőnőkre van szükségük. Nem volnának szép lányok és férfiak hazánkban? Ennek az ellenkezője az igaz. Csakhogy évekig az a tévhit uralkodott színház- és filmművészetünk utánpótlásának néhány »őrében«, hogy aki szép, annak eleve »osztályidegen« a külseje és bizonyára az, hogy aki munkás, aki paraszt, aki »pozitív értelmiségi«, az nem lehet szép. Filmírói gyakorlatból tudom, hogy a Liszt-filmben Carline St. Cricq figuráját csaknem néma szereppé kell redukálnom, mert olyan szőke, olyan légiesen szép, fiatal színésznő se égen, se földön nem található, amilyenre szükség volna. Azt is tudom, hogy rendezőmnek, Keleti Mártonnak már jóelőre fő a feje amiatt, hogy vájjon talál-e majd véletlenül valahol megfelelő »civilt« erre a célra. Ezek a szempontok pedig — mint a mellékelt Puccini-film sikere is mutatja — egyáltalán nem mellékszempontok. „Csak bolond, csak költő“ A siker negyedik oka már nem tartozik az három ok csoportjába, bár nem választható el tőlük. A film lényegében »parafrázis«, azaz kissé áttölti Puccini életét. Ugyancsak filmírói gyakorlatból tudom, hogy ezt szabad is, lehet is, kell is. Szabad akkor, ha az átköltés következtében az ábrázolt élet leglényegesebb eszmei fordulói szikrázóbbá, érthetőbbé, művészileg igazabbá válnak. De mi történik ebben a filmben? Úgy költi át Puccini életét, hogy közben jól megrágalmazza? Úgy mutatja meg, mintha a nagy olasz mesternek egész élete csak karrierhajhászásból, morálmentes szerelmi kalandokból állott volna. És amikor komponál, amikor alkot, akkor — az előbbiek után nyilvánvalóan —, csak félkutya módjára alkothat. Úgy, ahogy kemény, izzó, szenvedélyes bírálatot tartalmazó művek szerzőit a kispolgár elképzeli. »Nur Narr, nur Dichter!« — költő, tehát bolond! Csak bolond, csak költő! így már aztán az sem véletlen, hogy a forradalmi mondanivalójú Tosca éppen csak felvillan, hogy a Pillangókisasszonyból — bármilyen művészi, költői, kitűnően megrendezett és fényképezett az előkészítő képsor, a film legszebb része: a vízi temetés — csak a »halálába« marad meg. Különben ez a »meghalás« visszatér a Manonban, a Bohéméletben, a Turandotban is. Mire a hűséges szerető hervatag és szirupos, de ugyanakkor Puccini majdnem immorális Don Juanná rágalmazott közjátékain át eljutunk a film végére, elszomorodunk, felháborodunk és akaratlanul is feltesszük a kérdést: mire volt ez jó? Mit tudtunk meg abból, ki volt Puccini valóban? Semmit. Sőt, amit megtudtunk, az a semminél is rosszabb, mert hazugság, köd és rágalom. Ez nem a Tosca, nem a Pillangókisasszony, nem a Turandot szerzője. Ez egy amerikai szabású jampec, ügyesen beleágyazva valami Beniczkyné-Bajza Lenke-szerű érzelgősség-anyagba. S erről nem a kitűnően játszó címszereplő tehet, hanem az a másik olasz filmgyártás, amelyik ilyennek alkotta meg a forgatókönyvet. Mi tehát a siker negyedik oka? Az, hogy közönségünk nagy részének, sajnos, fogalma sincs arról, ki is volt Puccini. Ennek következtében és az előbb elmondott három oknak következtében, nem veszi észre, hogy alaposan becsapták. És még valami. Az, hogy filmjeinek legtöbbje éveken keresztül a szempontok k özönét jelenítette meg (hangsúlyoztuk, vannak kivételek, de nem sokan) és kiéheztette filmszínházlátogatóinkat az őszinte érzelmekre, nagy szenvedélyekre. Olyannyira, hogy most már sematikus, — mert ez aztán sematizmus! — századfordulós látszatszenvedély és érzelem is hat. Kiirtottuk Courts- Mahlert és társait. Ez helyes volt. De filmjeinkben, regényeinkben csak itt-ott adtunk helyette valamit. És az utolsó ok: a múlt nagyon mély nyomai még korántsem tűntek el annyira egy-egy területen óriási mértékben megváltozott és állandóan változó népünk tudatából, mint ahogyan kulturális forradalmunk egynémely statisztikus hivatalnoka képzeli. A Puccini-film nagy sikere, melyben a muzsika iránti megnövekedett szeretet, a szén és ízléses kiállítás igényének nemes anyaga, tehát kulturális forradalmunk nagy eredménye határozottan keveredik a rossz és sajnálatos elem sokaságával, legyen tanulság mindannyiunk számára, örüljünk is ennek a sikernek, de okuljunk is belőle. Asztalos Sándor A FŐVÁROSI AUTÓBUSZÜZEM KALAUZNAK FÉRFI- ÉS NŐI MUNKAERŐKET ALKALMAZ, 18 évestől 50 éves életkorig. A kollektív szerződés a kalauzok részére nyári- és téli ruhát, továbbá a dolgozó és házastársa, valamint gyermekei részére díjtalan autóbusz-utazási igazolványt biztosít Jelentkezés: reggel 8 órától 16 óráig. XIV., Cházár András u. 1. II. e. Magyar Nemzet Renato Guttuso: Földfoglaló olasz parasztok Nemzeti Szalon legközelebbi kiállításán Renato Guttuso műveit ismerheti meg a közönség. A mai olasz festészet egyik haladó képviselőjét, az itáliai újtartalmú realizmus hivatott mesterét mutatta be a kiállítás gyűjteményes anyaggal. Renato Guttuso festészetével sokat foglalkoznak különösen a szovjet folyóiratok és a haladó francia újságok. Prágában 1952-ben nagysikerű kiállítása volt. Most, első ízben ismerhetjük meg műveit Magyarországon. Guttuso ecsettel, tollal, ceruzával, szóval harcol népének boldogabb jövőjéért, az emberiség békéjéért. Minden haladó mozgalomban ott látjuk, mindig bátor kiállással mondja ki az igazságot. RÁDIÓBÍRÁLAT PETŐFI MEZŐBERÉNYBEN Németh László színműve HUSZONHAT ÉVES EMBEREK halálába nem lehet belenyugodni. Ha a huszonhat éves férfit Petőfinek hívják, ezerszeresen nem. És a nép valóban nem nyugodott meg, nem hitte, várta vissza s még a millenium táján is voltak reménykedők, mert a versbeli élet nem elegendő oly személyes varázs a költőtől, mint amilyen ő; kell az eleven ember is. Jókai, igaz, azt írta róla, hogy negyvenkilenc után »Petőfinek csak az égben volt még helye, sehol a földesuc és Ady is azt mondta: »Úgy, ahogy élt és van ez az ember, ez az istennél több ember, póruljár, ha meg nem hal.* De azért Ady sem tud belenyugodni, később Illyés sem, most pedig Németh Lászlót izgatta drámára ez a száz évnél idősebb nemzeti nyugtalanság. A szerző azt írja ugyan erről a rádiószívű művéről, hogy benne egy másik készülő drámájának (Galilei) mellékproblémáját bogozza, mégis, a téma: Petőfihalála, s az alaphangulat, az a százéves belenem-nyugvás. A »Petőfi Mezőberényben« nemcsak életrajzi rekonstrukciót ad; élet és halál között hányódó hősével többet, általánosabbat is mond: a művész társadalmi helyének, feladatának, sorsvállalásának titkait kutatja. A művészét, s egyúttal az igaz hazafiét Nem lehet elhallgatni itt a »Petőfi Mezőberényben” tépelődésének rokonságát Illyés »Fáklyaláng«-jának gondolataival. Ugyanazt mondja Illyés az életet választó Kossuth-tal, mint Németh László a halálba sodródó Petőfivel; a nemzetet legjobb fiainak alkotó élete gazdagítja s hiába szép egy ábrándos, férfiasnak tetsző, bolond gesztus, a népnek Kossuth, Petőfi élete, harca, tettereje kell. Németh László a nehéz, tán lehangoló élet mellett dönt a könnyű és felemelő tragédiával szemben. De várjon, van-e értelme az ilyen döntésnek? Nem hiábavaló fáradság-e utólag átélni ezt az életrejtvényt s a megfejtését bogozni? Ha Németh László csak ezt tenné, színműve valóban legföljebb sóhajt keltene," többet nem érne. De a dráma az események mögött okokat mutat, történelmi és lelki tények láncát, mely körülköti a mezőberényi udvart, városokkal és emberekkel, emlékekkel és érzésekkel fűzi össze-KEGYETLENÜL SÜT A NAP erre az udvarra, Orlay- Petrichék portájára. Somát fejfájás kínozza, de próbál azért festegetni, odébb csizmadialegények fütyölnek, mintegy tucat óriásrigós, az öreg Petrichné rossz álmát panaszolja s a szoba kisablaka mögött Júlia játssza megátalkodott őszinteséggel a francia forradalom nagy asszonyszerepeit. A község eltemetkezett az Alföld forró porába, párolgó vizeibe, jobban, mint hamus láva alá Pompeji, Petőfi lemn sétál a kertben. Színdarabon dolgozik, kisfia életrajzán tűnődik, s mikor később azt tanácsolják neki, húzódjék a Sárrét vízi világába, szinte megörül: »Gondold el, benn ülök a békalencse közepén, mint valami mocsári Orpheus, ott írom, nem is írom, igazánköltőm, mint a vadkacsa, a dalaimat. S az Életképek betyárjai helyett csilkászok, meg igazi betyárok viszik szerte a Körös, a Tisza mentén... Ez lenne, testvér, az igazi népköltőség. Az a Windischgraetz vagy Haynau, vagy hogy hívják a legújabb Karaffa-tojást, ott dühösködiük a palotájában s nem tudja, honnét kél ki, tán a sirokból, a dal s mi emeli oly észrevétlen a nemzet lelkét, mint aláfúvó szellő a letiport vetést■* Ez a veleje ennek a drámának. Ez első benyomásunk, amit egyébként Ady is érzett s fájdalmasan vallott: ez az ember nem akar meghalni. Csalódott sokmindenben, az igaz, s a régi versek, az »Egy gondolat bánt engemet. ..« is a csataterek felé lökik. De nem a halálba. Aztán megjelenik Kiss Sándor ezredes s vele Egressy, a színész. Petőfit Bemhez hívják. Akkor már egész raj fiatal író volt a seregben: Lisznyai Kálmán, Sárossy, Litkey Károly, Oroszhegyi Józsa, Vasvári Pál — ahogy Jókai sorolja őket. Példájuk súlyosbíthatta Egressy hívó szavát. Még egy remény lehetett volna: Júlia. De ő, a helyzethez illően, halványkék selymet öltött s átérezve a perc színpadi nagyságát (a valóságos tétet kevésbbé) így szól: »Vannak Erdélyben városok is. Ott várlak be, hogy a csata után, ha élsz, én legyek első, ki üdvözlendjelek, s ha elesnél, karom legyen a koporsó, amelyben felfoglak, magam pedig az árnyék, mely utánad a sírba száll". Bizony, méltán mondja rá később Egressy, bókolván ezzel is a segítő társnak: »Másnak a színpad deszkáira kell lépnie, hogy a nagy lángolások elöntsék szívét. Szendrey Júlia előtt a döngölt föld is Thália pallójaként kezd dübörögni.* Bóknak van szánva s milyen keserű leleplezés. Aztán a kocsi is, mely eltörött az imént, elkészül időre, bekocog vele Csipkár bácsi, mint egy bajszos párka, gubában. Indulhatnak. Petőfi még most sem a halólba, hanem csak Erdélybe, a kedves Bem mellé, harcolni és aztán ... ... MEGHALNI SEMMIKÉP! Még Szendrey Júlia jobban el tudja fogadni férje halálának gondolatát, van ebben valami tagadhatatlanul megható és különleges s aztán ez az álomszerűen izgalmas s éppolyan nyomasztó tünemény-házasság sem végződhetnék méltóbban. Németh László színműve sokmindennel gazdagítja eddigi Petőfi-képünket. Nem új Petőfit mutat — bűn lenne az önkényes eredetieskedés — de új összefüggésben világít meg régismert vonásokat is. A Huszár Adolf dunaparti bronzalakját, igaz, megolvasztja, de ezáltal nem kisebbedik szemünkben a költő. Sőt nő, mert így, talpazatáról leszállva, mellénk állva, a Petrichék udvarán káráló tyúkok, kotkodácsoló asszonyok, vaksi vagy melldöngető férfiak között tűnik föl igazán nagysága. Németh László Petőfije sem alkuszik. Töprengései nem halványítják bennünk a cselekvő, égő népforradalmár képét, csak még elevenebbé teszik. S Mezőberény sem sziget, elvonulás, lemondás, csak pillanatnyi csönd, a tett születése. Az élethez ragaszkodó Petőfivel az igazi népforradalmár költő alakját emeli föl Németh László. S azt, amit egyik régebbi cikkében így fogalmazott meg: szó és tett azonossága. Hol van már a konzervatív irodalomtörténet szerepjátszó Petőfi- képe! A mezőberényi epizód is ellene vall. A dráma főhőse mellett a környezet rajza is nagyon sikerült: a Petrich-familia meleg családiasságában még kirívóbbak Júlia őszinte hazugságai. Legföljebb Egressy alakján lehet vitatkozni: őszintébbnek, rokonszenvesebbnek mutatják a ránkmaradt emlékezések. EZ AZ ŐSZINTESÉG, egyébként egyik nagy kérdése Németh László drámájának. Mintha azt is ki akarná fejezni: az emberek kétféleképpen élik, élhetik a történelmet. Úgy, mint Petőfi (s a drámában Petrich Soma): lelkiismeretükkel, eszükkel, erkölcsükkel mérve életüket s a nép érdeke — és csak eszerint — döntve ügyeikben. S lehet úgy élni, mint Júlia (s a drámában Egressy): őszintének látszó hittel, de az »utókor« előtt szerepjátszva, nem a nép valóságos érdeke, hanem saját erkölcsi csinosságuknak kívánalmai szerint. Hiszen Petőfi inkább vállalná néhány ember megbotránkozását azért, hogy költészetének értékét, a nép tulajdonát mentse; de Júliának derogál a sárréti magány, neki hősi élet kell s ha az már nem lehetséges, legalább hősi halál. A dráma — mint az előbb már mondtuk — az élni, alkotni akaró Petőfi mellett ítél, tehát a nép őszinte szolgálata mellett. Amit ugyan nem mond ki eléggé közérthetően, s ez hibája, de mégis ez a döntő. Németh László színművének alig egy-két gondolatát érintettük itt, jócskán marad még elemezni, méltatni, vitatni és bírálni való. Így kérdésfelvetésének történelmi tétele, melyet Kárpáti Aurél minap írt bírálata mond gyöngének. Állítása azért vitatható, mert Németh László Petőfi utolsó hónapjának igazi drámáját ragadta meg, s ezért, ha az események nem is pontosan így történtek, szabadabb írói megjelenítésük, mai értelmezésük jogos. AZ ELŐADÁSRÓL (melyet Illyés Gyula szavai vezettek be) ezúttal csak néhány szót. Túlnyomórészt fölért a színjátékkal, bár a rendező (Török Tamás) képzelőereje kissé szárnyaszegetten követte az íróért. A kisebb szerepeik alakítói voltak a jobbak: Váradi Hédi, Kőmíves Sándor, Peéry Piri és Horváth Ferenc. Ladányi Ferenc a szerző szándékénál merevebben rajzolta Petőfit, nagyságában megmutatva, de emberségében már sápadtabban. Bessenyei Ferenc kissé eltúlozta Egressy fellengzős szavalását. Az előadás mindamellett valóban megragadó volt s Németh László dús és tömör magyar stílusa teljes erejével érvényesülhetett a színészek játékában, Sebestyén György 7