Magyar Nemzet, 1955. május (11. évfolyam, 102-126. szám)

1955-05-01 / 102. szám

Vasárnap, 1955. május 1.» MOSZKVA Sok ünnepét megértem ott a dolgozók tavaszának — szép volt mindegyik, ha talán nem is mindig zavartalan, hiszen betegség, vagy más egyéni akadály elvégre lehet egye­seknek olykor ünneprontó. De a nagy tömeg, a nagy Szov­jetunió minden dolgozója — ahogy mondani szokták — »egy emberként­ ujjongva kö­szöntötte ezt a tavaszi sereg­szemlét, hogy a mosolygó ar­cok, táncos lábak, nótás ajkak sokaságát gyarapítsa a felvo­nuláson; ha pedig apró gyer­mekek vagy idős betegek gon­dozása tartotta vissza — leg­alább az ablakokból, kapuk aljából, avagy a járda szélén sorfalat állva vegye ki részét a nép öröméből. Huszonnégy esztendő máju­saiból most egyet választok ki: az 1934. májusának elsejét. Tipikus is volt, emlékezetes is a tőlem akkortájt búcsúzkodó fiatalság tündérfényében ... Munkahelyemen már április­­utolsó hete a készülődés je­gyében telt, nagy sürgés-for-­ gás közepette. Nekem az ün­nepi faliújságnak és a »Vörös Segély« helyi közlönyének esedékes anyagát kellett össze­­gyűjtenem és ♦szinpompás* ki­vitelben előállítanom; nemkü­lönben gondoskodnom illett a munkatársak apró csemetéi­nek az óvodában megfelelő el­helyezéséről és ellátásáról, éle­lemmel, édességgel, szórakoz­tató mesemondókkal, ügyele­tes gondozókkal. Emlékszem, igen fontos személynek érez­tem magam, mint egyébként mindenki, akire azokban a napokban pártszervezetünk valaminő teendőt bízott, bár­milyen jelentéktelent is. " Egyszóval április 30-án, éjfél körül bizony holtra fáradva, ballagtam hazafelé, de mégis ünnepi felajzottsággal. A fel­díszített utcák csinosítását ak­kor fejezték be, meghatottan figyeltem a köztisztaságiak buzgó sürgölődését, hogy más­­­­nap minél kevesebb­ port ver­­­­jen fel a felvonuló sokaság. A vízcsövekből tisztára mosott aszfalt sima tükrén egyetlen cigarettavég, vagy papírfosz­lány sem maradt. Megjegy­zendő, akkoriban készült a moszkvai földalatti első útvo­nala, ami miatt a közlekedés zavartalanságának biztosítása elég nehéz feladat volt. Másnap aztán kora reggel együtt indultunk el otthonról, de mihamar szétváltak út­jaink, ki-ki a maga munka­társainak csoportját kereste fel. Nagy öröm volt az is, hogy később a tömegben az egy ke­rületbe tartozó rokonjellegű intézmények dolgozói között megpillanthattuk egymást s méghozzá iskolás kislányunk pirosra hevül­t orcája is ránk mosolygott messziről. Szép volt, tavasz volt, béke és­­ reménység, hogy béke is ma­rad. Hiszen az első szocialista ország szinte delelőjére ért akkoriban a két háború kö­zötti fejlődésének (ez persze a visszapillantást kísérő utólagos megállapítás) — mindenesetre sok nehézség leküzdése volt a szovjet nép mögött és sok nagyszerű terv és eredmény előtte. Ezt érezte akkor min­denki, miközben hangos ének­szóval, harsogó muzsikával, viráglengetéssel átvonultunk a Vörös Téren és a határtalan bizalom és szeretet áradt min­den szemből a Lenin-mauzó­­leum felé: köszöntötték és köszönték a bent pihenőnek korszakot indító eszméjét és a lépcsőn integető vezetőnek és vezetőknek országépítő elgon­dolásait és tetteit. A kora délutáni hőségtől lankadtan, de jókedvűen ér­tünk haza, ahol a jóelőre el­készített ünnepi ebéd várt nemcsak bennünket, hanem néhány messzebb lakó jó ba­rátunkat is, akik nálunk tar­tottak pihenőt. Késő este az­tán, aki nem volt fáradt (is­tenem, fiatalok voltunk, nem egykönnyen fáradtunk!), azok­nak hátra volt még a város­nézés, vagyis az ünnepi díszít­mények, kivilágított utcadíszek megtekintése. Megosztott, kö­zös öröm volt a május elseje minden szívben. S azt is tud­tuk, hogy távoli országok dol­gozó népe is vágyódó szívvel osztozik a diadalmas szocia­lista szovjet állam népének nagy ünnepi örömében. Lányi Sarolta megint, a megszállás nehéz esztendői után ismét szabadon, a Faubourg Saint-Antoine sok forradalmat látott kövein. Új májusok, új remények! Aztán megint új árulások, új csalódások. 1947 után meg­kezdődtek a rendőri provoká­ciók, megjelent az éneklő, tün­tető tömeg felett a rendőrség kis felderítő repülője, amelyet a jó párizsiak kereken és talá­lóan monehard-osk (spicli) ne­veznek. Legutóbb ötvenegy­ben vonultam velük. A tömeg lelkes volt és harcias Békét, szabadságot, függetlenséget követelt. S mikor a bevándo­rolt arab dolgozók jelentek meg az úttesten, a környező mellékutcákból durván rájuk rontottak a rendőrök. Mi is be­lekerültünk a csetepatéba, hat­éves kisfiam lába felsebződött, reszketve bőgött... Rendőr­­sípok, autótülkök, röpülő kö­vek, botok, csizmák: ezt az utolsó képet őrzöm emlékeze­temben a párizsi májusokról. Azóta még felvonulni sem sza­bad, most már csak a vincen­­nes-i erdőben engedélyezik az ünnepséget... De, tudom, lesz még szabad május Párizsban is! Ba­jomi Lázár Endre PÁRIZS — Qui n’a pas son muguet? Fleurissez-vous, messieurs­­damnes!­­ A szajnaparti patinás házak boltíves kapualjaiban, a nyíl­egyenes sugárutak keresztező­déseinél, a belleville-i bisztrók bejáratánál, a­­hepehupás, macskasköves montmartre-i ut­cáik szélén, mindenütt felhang­zik a kiáltás. Tapasztalt, kö­vér és kevély kofák hallat­ják, de vannak amatőr­ bácsi­­káik és kezdő gyerkőcök is a május elsejei gyöngyvirágáru­sok közt. A párizskörnyéki er­dőket már napokkal a nagy nap előtt elözönli az ostromló sereg, valósággal letarolja és mázsaszámra hordja a főváros­ba az illatozó, pompázó virág­­zsákmányt. Május elsején Párizs kövein a gyöngyvirág az úr. De csak délig! Egyesek szeretnék, ha ezzel a tavaszi idillel­ véget is érne a nap. De nem ér véget. Két óra felé a nép­sűrű so­rokban seregük a Bastille tér felé, hogy részt vegyen a ha­gyományos május elsejei felvo­nuláson. Én először 1935-ben mene­teltem köztük. Nekem ez volt az első igazi májusom, ahol vö­rös zászlókat lengetett a szél és szabadon énekelhettük az In­­ternacionálét. A francia dolgo­zóknak is új, nagyszerű, re­­ménységes Május 1 volt ez­ az első Május, amikor kommu­nista és szocialista munkások együtt tüntettek. 1934-ben Pá­rizs hős munkásai meghátrá­lásra kényszerítették a keleten már diadalmaskodó véres fa­sizmust, s azóta — 1934. július­­27-én — a két munkáspárt Szajna megyei bizottságai alá­írták egy kis Bastille-környé­­ki vendéglő különtermébe­n az akcióegységről szóló megegye­zést. Még lelkesebb, még forróbb volt a harmiinchatos május. Ekkor már túl voltunk az egy­ségfronton. Már megindult győzelmes útjára a népfront. Április végén volt az ország­­gyűlési választások első fordu­lója, amely már biztosra ígér­te a nagy reakciós vereséget (így is történt: május 3-án a népfront elsöprő győzelmet aratott és 610 mandátum kö­zül 375-öt hódított el, köztük a kommunisták 72-t kaptak, a régebbi 10 helyett). Harminc­hétben és harmincnyolcban már sok keserűség vegyült az ünneplő tömeg lelkesedésébe: a Blum-kormány habozó, al­kudozó politikája új remény­­nyel töltötte el a reakciót. Fő­leg azonban a nemzetközi helyzet aggasztotta a népet: a csúfos be­ nem­ avatkozás po­litikája elárulta a vérző Spa­nyolországot. Hiába kiáltottuk torkunk szakadtából: » Ágyút, repülőt a spanyol Köztársaság­nak!* Hitler és Mussolini se­gédletével szabadon gyilkol­ták a büszke spanyol népet, a szomszéd Hispániában javá­ban dúlt a »su­hogó, feketeszár­nyú háború* és Párizsra is rá­vetette nyomasztó árnyékát. És 1939-ben, az utolsó békés má­juson már ott menetelnek mel­lettünk a vén Szent Antal ne­gyed utcáin a spanyol háború­ban megrokkant bajtársak is... 1945. május elsején havas­eső esett, de a felszabadult nép százezres tömegekben vonult NÉPEK MÁJUSA MŰSZAKI BIZOMÁNYI VÁLLALAT Szerszám és forgácsolószerszám, kéziszerszám üzlete Budapest, Vill., József körút 81 BIZOMÁNYBA VÉTEL ÉS ELADÁS A NEW YORK Chicagóban kezdődött az amerikai május elsejék törté­nelme. Az 1880 körül kiala­kult és megizmosodott mun­kásosztály országos arányúvá nőtt szakszervezetei 1886 áp­rilis végén deklarálták Ame­rika történetében az első álta­lános sztrájkot. Chicagóban a gyárosok, bankárok retteg­ve üvöltött­ék: el kell taposni, láncokba kell verni a fölemel­kedő óriást! Chicagóban az általános sztrájk forradalmi vezetői Parsons, Long Spies és társai május elsejére nagy­gyűlést hirdettek a Hay Mar­­keten. MacCormick, Chicago koronázatlan nagytőkés feje­delme, az International Har­­vester Co­­ura provokatőrök­­kel bombát dobatott a tömeg­be. Tizenkét halott, számtalan sebesült. Parsont és társait elhurcolták, MacCormickék bírái hatot közülük halálra ítéltek és kivégeztettek. A munkásosztály még hatalma­sabb erővel folytatta harcát. 1889-ben a Munkás Interna­tionale harci ünneppé avatta Május Elsejét. És azóta Ame­rika munkásosztálya a világ dolgozóival együtt ünnepel és fölszabadítási harcra mozgó­sít. Sok­­May Day­-t, sok má­jus elsejét láttam New York­ban. Ez a kép alakult ki ben­nem a munkásosztály ottani, nagy nemzetközi ünnepéről. Már napokkal, hetekkel előbb rikácsol, uszít, hisztériá­­zik, provokál és ♦jósok a mo­nopolista sajtó: ♦vörös vesze­delem*, büntetésre készülnek a kommunisták*, » a rendőr­ség minden előkészületet megtett*. Mozgósítják New York mind a 18 ezer rendőrét. Teli van velük a Union Square-t szegélyező valameny­­nyi utca, a 13., 12., 11. utcák, a tér mögötti Irving Plaza. A kapualjakban is rendőrök búj­nak, ütésre kész gumibotok­kal. A múltban szokásos fel­vonulási főutat, a Fifth Ave­­nuet az Amerikai Légió fa­siszta csapatai szállják meg, hogy eltereljék a munkástö­megeket a burzsoázia legelő­kelőbb utcájából. A menet­oszlopok csak a Broadwayn és a VI. Avenuen haladhatnak. De jönnek minden irányból zászlóerdőkkel, plakátokkal, óriási rajzokkal, képekkel, 1 Ezrek és tízezrek. Jönnek egy­mást követő oszlopokban New York dolgozói, élükön a Má­jus Elsejei Egység Bizottság­gal, amely a fölvonulást szer­vezi, s amelynek tagjai a kom­munista párt, s különféle szakszervezetek, munkásin­tézmények képviselői. A bi­zottság többi tagja a nagy té­ren emelvényen várja a föl­­vonulókat, akik hatalmas, tö­mött sorokban helyezkednek el az emelvény előtt. Jönnek és egyre jönnek. A dokkmunkások. Könnyű- és nehézipari vasmunkások. A New York-i legfontosabb üzem, a földalatti vasút munkásainak ezrei. Szűcsök és ruhaipari munkások. Közalkalmazottak és tanítók, írók, művészek. Né­ger munkások ezrei a Haarlem négernegyedből. És köröskörül a tér szegélyein más tízezrek szoronganak. A tömegben pro­vokátorok iparkodnak zavart kelteni. A dolgozók vasfegye­lemmel tartják soraikat. ♦Magasabb béreket, rövidebb munkaidőt!* — »Le a mono­polisták és spekulánsok ár­drágításaival!* — »Vesszenek a háborús uszítók, éljen a béke!« — »Éljen a fehér és néger munkások szolidaritása!« — »Éljen a Szovjetunió!* — ♦Éljen minden ország dolgo­zóinak nemzetközi szolidaritá­sa!* — »Le a Wall Streettel!­— »Le a Taft—Hartley tör­vénnyel, le a fasizmussal!* — ♦Éljen a Kommunista Párt!* A tér telik, egyre telik. Már ö­tven-hetvenezer főnyi az óriás tömeg. Valahol gum­ibo­­tok csattogása és ordítás tör föl. Elnyomja a tízezrek mennydörgő tiltakozása. Mun­kásmozgalmi dalok és indulók harsognak a téren. És hurrák a békéért, a háború ellen. Megkezdődött a hatalmas gyűlés. Megafonok viszik messze a munkásosztály és minden dolgozó üzeneteit a bé­kéért, szabad emberi életért, minden népek szolidaritásáért, a Wall Street eszeveszett há­borús és világuralmi tervei el­len. ... Amikor Parsons a kivég­zésre ment, ezek voltak utolsó szavai: » Engem megölhettek, eltemethettek, de hangom a sírból is föltör és be fogja töl­teni a világotEzeknek a sza­vaknak a jegyében ülik meg ma is az amerikai dolgozók május elsejét. Gyetvai János Jaguar Net GÁBOR ANDOR: Ének a naphoz 1945 májusában Ontsd május napja, ránk a sugarad! Minden más évnél százszor gazdagabban! Nagy éj terpedt a magyar ég alatt, Rabságban éltünk s hulltunk csúnya hadban. Szükségünk van rád, május drága napja, Erőt adj■ nékünk, lángra szítsd erünk, Hogy megmutassuk hogy már észbe kapva Hogy küzdeni a jóért is merünk. Magyar mezőn sarjad a gabona, Termés most nem németnek lesz belőle. Mi volt a magyar? Hitler-katona, Silány galádok hajszolták előre. Hová előre? Végső pusztulásba, Mohácsi vészbe, szégyen mélyibe. Ő május napja serkentsd buzdulásra, Tüzed tisztító lángját add ide! Tele vödörrel öntsd le aranyad. Szabadságáért dolgozó magyarra. Ki minden hitványt elfektet hanyatt. Szemétdomb hátán méltó ravatalra. Nézz a magyarra, aki azt cselekszi, Mit cselekednie kell, mert magyar, Sötétség ellen sorsát kiverekszi, Mert élni, élni napfényen akar. Napfényen élni, élni boldogan, Lidérces múltat váltva szebb jelenre, Hogy bő verejtékkel szerzett jogon övé legyen jövendő végtelenje. Hogy nézhessen a napba büszke arccal, Mert büszkeségének alapja­ tett, Mert a világnak megmutatta harccal, hogy nem gazok rabjának született. GENF Nem lehet furcsább érzés egy magamfajta fiatalember­nek, aki szinte csak a buda­pesti szabad május elsejék ízét ismeri — mint az, ha ide­genben éri ez a pirosbetűs ün­nep. 1954-ben először történt, hogy május elsején külföldön voltam. S ahogy azon a szép reggelen kiléptem a genfi szál­loda kapuján, úgy éreztem, hogy sokkal messzebb vagyok Budapesttől, mint az az 1000 kilométer, amelyről a föld­­ra­jzkönyvek beszélnek. Gon­dolom, ha a 10 000 kilomé­terre fekvő Vlagyivosztokban, vagy a 12 000 kilométerre fekvő Pekingben ért volna ez a reggel, nem éreztem volna ilyen távolságot, talán semmi­lyen távolságot nem éreztem volna. De ott, Genfben, ebben a nem nagy, de nyüzsgő svájci városban, a francia határ mentén, valahogy nagyon ár­vának éreztem magam, s ve­lem együtt nyilván a többi elvtársak, kollégák is. Pedig már ott voltunk egy hete, va­lamelyest megszokhattuk vol­na a várost, a jól öltözött, ele­gáns, bevásárlási körútját járó közönséget, az öntözött, tiszta utcákat, a nesztelenül suhanó autókat. Május elsejének reg­gelén azonban éppen ez a megszokott kép volt szokatlan és idegen. Bár politikai és földrajzi ismereteink alapján semmi okunk sem lett volna a csodálkozásra, mégis meg­­ütődtünk. Valósággal sértett bennünket, hogy sehol egy pi­ros zászló, sehol a készülődés­nek semmilyen jele, sehol sem vonulnak fiatalok csapatai énekszóval, de még ének nél­kül sem. Hiába volt nagy a forgalom — kihaltnak éreztük Genfet... Lehangoltságunk — ha sza­bad így nevezni — csak fo­kozódott a sajtóközpontban, ahol a konferenciára össze­gyűlt újságírók egykedvűen, közönyösen ültek a hosszú­lábú bárszékeken, vagy tá­maszkodtak a pulthoz és szor­galmasan itták a whiskyt meg a gint. Itt is hiába volt nagy a lárma, mi úgy éreztük, mintha süket, szürke csend borítana el mindent. Nagyon, nagyon szerettünk volna most Budapesten lenni, a Nagykör­úton, a zászlóba borult Sztálin úton, vagy akár azok­ban a kis mellékutcákban, ahonnan a felvonuló patakok folynak az ünnepi menet nagy tengere felé. De itt be kellett érnünk ennyivel. Azután hirtelen zaj támadt. Az utcáról egy fúvószenekar távoli hangjai szűrődtek be a sajtóház hűvös előcsarnoká­ba. Mi voltunk kinn először az utcán, és mögöttünk, arcu­kon a meglepetés és kíváncsi­ság kifejezésével, kitódultak a nyugati újságírók is. Meg­álltak az utcán a járókelők, odacsoportosultak a járda szé­lére, s várták, hogy mi lesz. A Rue de Rhone végén egy­szer csa.­" feltűnt a menet. Elől jött a f­úvószenekar, java­részük pirosarcú ősz férfi, szinte kivétel nélkül fekete ruhában és a gomblyukukban piros _hófű. Előttük francia nyelvű transzparens: »Éljen május­­.« Utánuk az építő­munkások, akik táblájukon több bért követeltek. Majd az élelmiszeripari szakszervezet dolgozói, köztük igen sok nő. Azután még igen sok más cso­port: az olasz munkások me­nete, a jobb megélhetésért küzdő nyugdíjasok csoportja, és így tovább. Talán nem is ez az érdekes, hanem az arcuk ... Azoknak az arca, akik meneteltek, és azoké, akik nézték. Nem úgy mentek, ahogy mi szoktunk a felvonuláson. Nem nyolcas, ti­zenkettes, tizenhatos széles so­rokban összefogózva, nem is vidáman énekelve. Talán né­gyen lehettek egy-egy sorban, egymástól jó másfél-két mé­ter távolságban, arcuk komoly volt, szinte ünnepélyes, lépé­sükben semmi könnyedség, szinte minden lépés keményen dobbant a genfi utca aszfalt­ján. A belvárosi járda szélén pe­dig ott állt az a furcsa, nagyon is heterogén és mégis össze­tartozó nézőközönség. Olyan volt ez, mint valami panopti­kum, vagy mint mikor meg­állítják a filmszalagot és az emberek megmerevednek egy groteszk mozdulatban. Ott áll­tak a járda szélén, magassarkú cipőikben, elegáns kosztüm­jeikben, kezükben lassan in­gatva a frissen vásárolt csinos csomagokat — a genfi polgár­asszonyok. Arcukon kíváncsi­ság és valami rémületféle ült. Némelyikük, mikor a menet eléje ért, egy-két lépéssel hát­rább lépett és ösztönszerűen magához szorította a drága ka­lapot és cipőt rejtegető cso­magját. Idegesen szívták szi­varjaikat fólszabott angol gyapjúruhájukban a svájci férfiak. Ők nem húzódtak hát­rább, szembe néztek a felvo­nulókkal, lenézéssel vegyes gyűlölettel méregették őket. Mögöttük pedig ott álltak a nyugati újságírók, a franciák szeme azt mondta: »Hát itt is?«, az angoloké azt, hogy »»Megvetésreméltó« — az ame­rikaiaké nem mondott semmit, furcsán bámulták a tömeget, mint akik az egészből nem ér­tenek egy kukkot sem. Ami bennünket illet... ki ne ismerné az örömnek és az izgalomnak azt az érzését, amikor a torkában dobog az ember szíve. Azután ez az ér­zés lassan helyt adott egy má­siknak, a hivatástudatnak. Le­léptünk a járdáról, hogy köze­lebbről lássuk a menetet és előkerült a jegyzetfüzet. Talán ez a szorgoskodásunk okozta, talán valami más: a tekinte­tünk, vagy egy megmagyaráz­hatatlan ösztön, de csaknem minden csoportból kilépett két-három munkás, odasza­ladt hozzánk, lelkesen kezet rázott velünk. Mások csak mo­solyogtak felénk és öklüket magasba emelve, küldték az elvtársi üdvözletét. Mikor a menet vége elhaladt előttünk, megmozdult a film­szalag: a szép nők gőgösen magasra emelt fejjel tipegtek tovább, a férfiak lerázták szi­varjukról a hamut, megindul­tak, a nyugati újságírók pedig hangosan tárgyalva a látotta­kat, mesterkélt fölényességgel, hahotázva és egymást kedé­lyesen hátbaveregetve vonul­tak be a bárpulthoz. Csak mi, kevesen maradtunk kinn, a járda szélén, hosszan nézve az öreg Mollard-torony irányába, ahol végleg eltűnt a felvonulók menete, és elhaltak a zenekar utolsó hangfoszlá­nyai is. Az úttesten újra nekiiramod­tak a nagy luxusautók, min­den ment tovább a régiben. De mi mégis kimondhatatla­nul boldogok voltunk és úgy éreztük, hogy egy hűvös tava­szi zápor futott itt végig és az a régi valami nagyon felfris­sült, megfiatalodott. Novobáczky Sándor JJ ­ A HELYIIPARI VÁSÁRON A KÉZMŰIPARI TRÖSZT VÁLLALATAINAK PAVILONJÁBAN A TÖBBI KÖZÖTT KONFEKCIÓT, SZAN­DÁLOKAT, GYERMEKRUHÁZATI CIKKEKET, JÁTÉKOT, SZŐNYEGET, DÍSZMŰÁRUT VÁSÁROLHAT NAGY VÁLASZTÉKBAN

Next