Magyar Nemzet, 1955. május (11. évfolyam, 102-126. szám)
1955-05-01 / 102. szám
Vasárnap, 1955. május 1.» MOSZKVA Sok ünnepét megértem ott a dolgozók tavaszának — szép volt mindegyik, ha talán nem is mindig zavartalan, hiszen betegség, vagy más egyéni akadály elvégre lehet egyeseknek olykor ünneprontó. De a nagy tömeg, a nagy Szovjetunió minden dolgozója — ahogy mondani szokták — »egy emberként ujjongva köszöntötte ezt a tavaszi seregszemlét, hogy a mosolygó arcok, táncos lábak, nótás ajkak sokaságát gyarapítsa a felvonuláson; ha pedig apró gyermekek vagy idős betegek gondozása tartotta vissza — legalább az ablakokból, kapuk aljából, avagy a járda szélén sorfalat állva vegye ki részét a nép öröméből. Huszonnégy esztendő májusaiból most egyet választok ki: az 1934. májusának elsejét. Tipikus is volt, emlékezetes is a tőlem akkortájt búcsúzkodó fiatalság tündérfényében ... Munkahelyemen már áprilisutolsó hete a készülődés jegyében telt, nagy sürgés-for- gás közepette. Nekem az ünnepi faliújságnak és a »Vörös Segély« helyi közlönyének esedékes anyagát kellett összegyűjtenem és ♦szinpompás* kivitelben előállítanom; nemkülönben gondoskodnom illett a munkatársak apró csemetéinek az óvodában megfelelő elhelyezéséről és ellátásáról, élelemmel, édességgel, szórakoztató mesemondókkal, ügyeletes gondozókkal. Emlékszem, igen fontos személynek éreztem magam, mint egyébként mindenki, akire azokban a napokban pártszervezetünk valaminő teendőt bízott, bármilyen jelentéktelent is. " Egyszóval április 30-án, éjfél körül bizony holtra fáradva, ballagtam hazafelé, de mégis ünnepi felajzottsággal. A feldíszített utcák csinosítását akkor fejezték be, meghatottan figyeltem a köztisztaságiak buzgó sürgölődését, hogy másnap minél kevesebb port verjen fel a felvonuló sokaság. A vízcsövekből tisztára mosott aszfalt sima tükrén egyetlen cigarettavég, vagy papírfoszlány sem maradt. Megjegyzendő, akkoriban készült a moszkvai földalatti első útvonala, ami miatt a közlekedés zavartalanságának biztosítása elég nehéz feladat volt. Másnap aztán kora reggel együtt indultunk el otthonról, de mihamar szétváltak útjaink, ki-ki a maga munkatársainak csoportját kereste fel. Nagy öröm volt az is, hogy később a tömegben az egy kerületbe tartozó rokonjellegű intézmények dolgozói között megpillanthattuk egymást s méghozzá iskolás kislányunk pirosra hevült orcája is ránk mosolygott messziről. Szép volt, tavasz volt, béke és reménység, hogy béke is marad. Hiszen az első szocialista ország szinte delelőjére ért akkoriban a két háború közötti fejlődésének (ez persze a visszapillantást kísérő utólagos megállapítás) — mindenesetre sok nehézség leküzdése volt a szovjet nép mögött és sok nagyszerű terv és eredmény előtte. Ezt érezte akkor mindenki, miközben hangos énekszóval, harsogó muzsikával, viráglengetéssel átvonultunk a Vörös Téren és a határtalan bizalom és szeretet áradt minden szemből a Lenin-mauzóleum felé: köszöntötték és köszönték a bent pihenőnek korszakot indító eszméjét és a lépcsőn integető vezetőnek és vezetőknek országépítő elgondolásait és tetteit. A kora délutáni hőségtől lankadtan, de jókedvűen értünk haza, ahol a jóelőre elkészített ünnepi ebéd várt nemcsak bennünket, hanem néhány messzebb lakó jó barátunkat is, akik nálunk tartottak pihenőt. Késő este aztán, aki nem volt fáradt (istenem, fiatalok voltunk, nem egykönnyen fáradtunk!), azoknak hátra volt még a városnézés, vagyis az ünnepi díszítmények, kivilágított utcadíszek megtekintése. Megosztott, közös öröm volt a május elseje minden szívben. S azt is tudtuk, hogy távoli országok dolgozó népe is vágyódó szívvel osztozik a diadalmas szocialista szovjet állam népének nagy ünnepi örömében. Lányi Sarolta megint, a megszállás nehéz esztendői után ismét szabadon, a Faubourg Saint-Antoine sok forradalmat látott kövein. Új májusok, új remények! Aztán megint új árulások, új csalódások. 1947 után megkezdődtek a rendőri provokációk, megjelent az éneklő, tüntető tömeg felett a rendőrség kis felderítő repülője, amelyet a jó párizsiak kereken és találóan monehard-osk (spicli) neveznek. Legutóbb ötvenegyben vonultam velük. A tömeg lelkes volt és harcias Békét, szabadságot, függetlenséget követelt. S mikor a bevándorolt arab dolgozók jelentek meg az úttesten, a környező mellékutcákból durván rájuk rontottak a rendőrök. Mi is belekerültünk a csetepatéba, hatéves kisfiam lába felsebződött, reszketve bőgött... Rendőrsípok, autótülkök, röpülő kövek, botok, csizmák: ezt az utolsó képet őrzöm emlékezetemben a párizsi májusokról. Azóta még felvonulni sem szabad, most már csak a vincennes-i erdőben engedélyezik az ünnepséget... De, tudom, lesz még szabad május Párizsban is! Bajomi Lázár Endre PÁRIZS — Qui n’a pas son muguet? Fleurissez-vous, messieursdamnes! A szajnaparti patinás házak boltíves kapualjaiban, a nyílegyenes sugárutak kereszteződéseinél, a belleville-i bisztrók bejáratánál, ahepehupás, macskasköves montmartre-i utcáik szélén, mindenütt felhangzik a kiáltás. Tapasztalt, kövér és kevély kofák hallatják, de vannak amatőr bácsikáik és kezdő gyerkőcök is a május elsejei gyöngyvirágárusok közt. A párizskörnyéki erdőket már napokkal a nagy nap előtt elözönli az ostromló sereg, valósággal letarolja és mázsaszámra hordja a fővárosba az illatozó, pompázó virágzsákmányt. Május elsején Párizs kövein a gyöngyvirág az úr. De csak délig! Egyesek szeretnék, ha ezzel a tavaszi idillel véget is érne a nap. De nem ér véget. Két óra felé a népsűrű sorokban seregük a Bastille tér felé, hogy részt vegyen a hagyományos május elsejei felvonuláson. Én először 1935-ben meneteltem köztük. Nekem ez volt az első igazi májusom, ahol vörös zászlókat lengetett a szél és szabadon énekelhettük az Internacionálét. A francia dolgozóknak is új, nagyszerű, reménységes Május 1 volt ez az első Május, amikor kommunista és szocialista munkások együtt tüntettek. 1934-ben Párizs hős munkásai meghátrálásra kényszerítették a keleten már diadalmaskodó véres fasizmust, s azóta — 1934. július27-én — a két munkáspárt Szajna megyei bizottságai aláírták egy kis Bastille-környéki vendéglő különtermében az akcióegységről szóló megegyezést. Még lelkesebb, még forróbb volt a harmiinchatos május. Ekkor már túl voltunk az egységfronton. Már megindult győzelmes útjára a népfront. Április végén volt az országgyűlési választások első fordulója, amely már biztosra ígérte a nagy reakciós vereséget (így is történt: május 3-án a népfront elsöprő győzelmet aratott és 610 mandátum közül 375-öt hódított el, köztük a kommunisták 72-t kaptak, a régebbi 10 helyett). Harminchétben és harmincnyolcban már sok keserűség vegyült az ünneplő tömeg lelkesedésébe: a Blum-kormány habozó, alkudozó politikája új reménynyel töltötte el a reakciót. Főleg azonban a nemzetközi helyzet aggasztotta a népet: a csúfos be nem avatkozás politikája elárulta a vérző Spanyolországot. Hiába kiáltottuk torkunk szakadtából: » Ágyút, repülőt a spanyol Köztársaságnak!* Hitler és Mussolini segédletével szabadon gyilkolták a büszke spanyol népet, a szomszéd Hispániában javában dúlt a »suhogó, feketeszárnyú háború* és Párizsra is rávetette nyomasztó árnyékát. És 1939-ben, az utolsó békés májuson már ott menetelnek mellettünk a vén Szent Antal negyed utcáin a spanyol háborúban megrokkant bajtársak is... 1945. május elsején havaseső esett, de a felszabadult nép százezres tömegekben vonult NÉPEK MÁJUSA MŰSZAKI BIZOMÁNYI VÁLLALAT Szerszám és forgácsolószerszám, kéziszerszám üzlete Budapest, Vill., József körút 81 BIZOMÁNYBA VÉTEL ÉS ELADÁS A NEW YORK Chicagóban kezdődött az amerikai május elsejék történelme. Az 1880 körül kialakult és megizmosodott munkásosztály országos arányúvá nőtt szakszervezetei 1886 április végén deklarálták Amerika történetében az első általános sztrájkot. Chicagóban a gyárosok, bankárok rettegve üvöltötték: el kell taposni, láncokba kell verni a fölemelkedő óriást! Chicagóban az általános sztrájk forradalmi vezetői Parsons, Long Spies és társai május elsejére nagygyűlést hirdettek a Hay Marketen. MacCormick, Chicago koronázatlan nagytőkés fejedelme, az International Harvester Coura provokatőrökkel bombát dobatott a tömegbe. Tizenkét halott, számtalan sebesült. Parsont és társait elhurcolták, MacCormickék bírái hatot közülük halálra ítéltek és kivégeztettek. A munkásosztály még hatalmasabb erővel folytatta harcát. 1889-ben a Munkás Internationale harci ünneppé avatta Május Elsejét. És azóta Amerika munkásosztálya a világ dolgozóival együtt ünnepel és fölszabadítási harcra mozgósít. SokMay Day-t, sok május elsejét láttam New Yorkban. Ez a kép alakult ki bennem a munkásosztály ottani, nagy nemzetközi ünnepéről. Már napokkal, hetekkel előbb rikácsol, uszít, hisztériázik, provokál és ♦jósok a monopolista sajtó: ♦vörös veszedelem*, büntetésre készülnek a kommunisták*, » a rendőrség minden előkészületet megtett*. Mozgósítják New York mind a 18 ezer rendőrét. Teli van velük a Union Square-t szegélyező valamenynyi utca, a 13., 12., 11. utcák, a tér mögötti Irving Plaza. A kapualjakban is rendőrök bújnak, ütésre kész gumibotokkal. A múltban szokásos felvonulási főutat, a Fifth Avenuet az Amerikai Légió fasiszta csapatai szállják meg, hogy eltereljék a munkástömegeket a burzsoázia legelőkelőbb utcájából. A menetoszlopok csak a Broadwayn és a VI. Avenuen haladhatnak. De jönnek minden irányból zászlóerdőkkel, plakátokkal, óriási rajzokkal, képekkel, 1 Ezrek és tízezrek. Jönnek egymást követő oszlopokban New York dolgozói, élükön a Május Elsejei Egység Bizottsággal, amely a fölvonulást szervezi, s amelynek tagjai a kommunista párt, s különféle szakszervezetek, munkásintézmények képviselői. A bizottság többi tagja a nagy téren emelvényen várja a fölvonulókat, akik hatalmas, tömött sorokban helyezkednek el az emelvény előtt. Jönnek és egyre jönnek. A dokkmunkások. Könnyű- és nehézipari vasmunkások. A New York-i legfontosabb üzem, a földalatti vasút munkásainak ezrei. Szűcsök és ruhaipari munkások. Közalkalmazottak és tanítók, írók, művészek. Néger munkások ezrei a Haarlem négernegyedből. És köröskörül a tér szegélyein más tízezrek szoronganak. A tömegben provokátorok iparkodnak zavart kelteni. A dolgozók vasfegyelemmel tartják soraikat. ♦Magasabb béreket, rövidebb munkaidőt!* — »Le a monopolisták és spekulánsok árdrágításaival!* — »Vesszenek a háborús uszítók, éljen a béke!« — »Éljen a fehér és néger munkások szolidaritása!« — »Éljen a Szovjetunió!* — ♦Éljen minden ország dolgozóinak nemzetközi szolidaritása!* — »Le a Wall Streettel!— »Le a Taft—Hartley törvénnyel, le a fasizmussal!* — ♦Éljen a Kommunista Párt!* A tér telik, egyre telik. Már ötven-hetvenezer főnyi az óriás tömeg. Valahol gumibotok csattogása és ordítás tör föl. Elnyomja a tízezrek mennydörgő tiltakozása. Munkásmozgalmi dalok és indulók harsognak a téren. És hurrák a békéért, a háború ellen. Megkezdődött a hatalmas gyűlés. Megafonok viszik messze a munkásosztály és minden dolgozó üzeneteit a békéért, szabad emberi életért, minden népek szolidaritásáért, a Wall Street eszeveszett háborús és világuralmi tervei ellen. ... Amikor Parsons a kivégzésre ment, ezek voltak utolsó szavai: » Engem megölhettek, eltemethettek, de hangom a sírból is föltör és be fogja tölteni a világotEzeknek a szavaknak a jegyében ülik meg ma is az amerikai dolgozók május elsejét. Gyetvai János Jaguar Net GÁBOR ANDOR: Ének a naphoz 1945 májusában Ontsd május napja, ránk a sugarad! Minden más évnél százszor gazdagabban! Nagy éj terpedt a magyar ég alatt, Rabságban éltünk s hulltunk csúnya hadban. Szükségünk van rád, május drága napja, Erőt adj■ nékünk, lángra szítsd erünk, Hogy megmutassuk hogy már észbe kapva Hogy küzdeni a jóért is merünk. Magyar mezőn sarjad a gabona, Termés most nem németnek lesz belőle. Mi volt a magyar? Hitler-katona, Silány galádok hajszolták előre. Hová előre? Végső pusztulásba, Mohácsi vészbe, szégyen mélyibe. Ő május napja serkentsd buzdulásra, Tüzed tisztító lángját add ide! Tele vödörrel öntsd le aranyad. Szabadságáért dolgozó magyarra. Ki minden hitványt elfektet hanyatt. Szemétdomb hátán méltó ravatalra. Nézz a magyarra, aki azt cselekszi, Mit cselekednie kell, mert magyar, Sötétség ellen sorsát kiverekszi, Mert élni, élni napfényen akar. Napfényen élni, élni boldogan, Lidérces múltat váltva szebb jelenre, Hogy bő verejtékkel szerzett jogon övé legyen jövendő végtelenje. Hogy nézhessen a napba büszke arccal, Mert büszkeségének alapja tett, Mert a világnak megmutatta harccal, hogy nem gazok rabjának született. GENF Nem lehet furcsább érzés egy magamfajta fiatalembernek, aki szinte csak a budapesti szabad május elsejék ízét ismeri — mint az, ha idegenben éri ez a pirosbetűs ünnep. 1954-ben először történt, hogy május elsején külföldön voltam. S ahogy azon a szép reggelen kiléptem a genfi szálloda kapuján, úgy éreztem, hogy sokkal messzebb vagyok Budapesttől, mint az az 1000 kilométer, amelyről a földrajzkönyvek beszélnek. Gondolom, ha a 10 000 kilométerre fekvő Vlagyivosztokban, vagy a 12 000 kilométerre fekvő Pekingben ért volna ez a reggel, nem éreztem volna ilyen távolságot, talán semmilyen távolságot nem éreztem volna. De ott, Genfben, ebben a nem nagy, de nyüzsgő svájci városban, a francia határ mentén, valahogy nagyon árvának éreztem magam, s velem együtt nyilván a többi elvtársak, kollégák is. Pedig már ott voltunk egy hete, valamelyest megszokhattuk volna a várost, a jól öltözött, elegáns, bevásárlási körútját járó közönséget, az öntözött, tiszta utcákat, a nesztelenül suhanó autókat. Május elsejének reggelén azonban éppen ez a megszokott kép volt szokatlan és idegen. Bár politikai és földrajzi ismereteink alapján semmi okunk sem lett volna a csodálkozásra, mégis megütődtünk. Valósággal sértett bennünket, hogy sehol egy piros zászló, sehol a készülődésnek semmilyen jele, sehol sem vonulnak fiatalok csapatai énekszóval, de még ének nélkül sem. Hiába volt nagy a forgalom — kihaltnak éreztük Genfet... Lehangoltságunk — ha szabad így nevezni — csak fokozódott a sajtóközpontban, ahol a konferenciára összegyűlt újságírók egykedvűen, közönyösen ültek a hosszúlábú bárszékeken, vagy támaszkodtak a pulthoz és szorgalmasan itták a whiskyt meg a gint. Itt is hiába volt nagy a lárma, mi úgy éreztük, mintha süket, szürke csend borítana el mindent. Nagyon, nagyon szerettünk volna most Budapesten lenni, a Nagykörúton, a zászlóba borult Sztálin úton, vagy akár azokban a kis mellékutcákban, ahonnan a felvonuló patakok folynak az ünnepi menet nagy tengere felé. De itt be kellett érnünk ennyivel. Azután hirtelen zaj támadt. Az utcáról egy fúvószenekar távoli hangjai szűrődtek be a sajtóház hűvös előcsarnokába. Mi voltunk kinn először az utcán, és mögöttünk, arcukon a meglepetés és kíváncsiság kifejezésével, kitódultak a nyugati újságírók is. Megálltak az utcán a járókelők, odacsoportosultak a járda szélére, s várták, hogy mi lesz. A Rue de Rhone végén egyszer csa." feltűnt a menet. Elől jött a fúvószenekar, javarészük pirosarcú ősz férfi, szinte kivétel nélkül fekete ruhában és a gomblyukukban piros _hófű. Előttük francia nyelvű transzparens: »Éljen május.« Utánuk az építőmunkások, akik táblájukon több bért követeltek. Majd az élelmiszeripari szakszervezet dolgozói, köztük igen sok nő. Azután még igen sok más csoport: az olasz munkások menete, a jobb megélhetésért küzdő nyugdíjasok csoportja, és így tovább. Talán nem is ez az érdekes, hanem az arcuk ... Azoknak az arca, akik meneteltek, és azoké, akik nézték. Nem úgy mentek, ahogy mi szoktunk a felvonuláson. Nem nyolcas, tizenkettes, tizenhatos széles sorokban összefogózva, nem is vidáman énekelve. Talán négyen lehettek egy-egy sorban, egymástól jó másfél-két méter távolságban, arcuk komoly volt, szinte ünnepélyes, lépésükben semmi könnyedség, szinte minden lépés keményen dobbant a genfi utca aszfaltján. A belvárosi járda szélén pedig ott állt az a furcsa, nagyon is heterogén és mégis összetartozó nézőközönség. Olyan volt ez, mint valami panoptikum, vagy mint mikor megállítják a filmszalagot és az emberek megmerevednek egy groteszk mozdulatban. Ott álltak a járda szélén, magassarkú cipőikben, elegáns kosztümjeikben, kezükben lassan ingatva a frissen vásárolt csinos csomagokat — a genfi polgárasszonyok. Arcukon kíváncsiság és valami rémületféle ült. Némelyikük, mikor a menet eléje ért, egy-két lépéssel hátrább lépett és ösztönszerűen magához szorította a drága kalapot és cipőt rejtegető csomagját. Idegesen szívták szivarjaikat fólszabott angol gyapjúruhájukban a svájci férfiak. Ők nem húzódtak hátrább, szembe néztek a felvonulókkal, lenézéssel vegyes gyűlölettel méregették őket. Mögöttük pedig ott álltak a nyugati újságírók, a franciák szeme azt mondta: »Hát itt is?«, az angoloké azt, hogy »»Megvetésreméltó« — az amerikaiaké nem mondott semmit, furcsán bámulták a tömeget, mint akik az egészből nem értenek egy kukkot sem. Ami bennünket illet... ki ne ismerné az örömnek és az izgalomnak azt az érzését, amikor a torkában dobog az ember szíve. Azután ez az érzés lassan helyt adott egy másiknak, a hivatástudatnak. Leléptünk a járdáról, hogy közelebbről lássuk a menetet és előkerült a jegyzetfüzet. Talán ez a szorgoskodásunk okozta, talán valami más: a tekintetünk, vagy egy megmagyarázhatatlan ösztön, de csaknem minden csoportból kilépett két-három munkás, odaszaladt hozzánk, lelkesen kezet rázott velünk. Mások csak mosolyogtak felénk és öklüket magasba emelve, küldték az elvtársi üdvözletét. Mikor a menet vége elhaladt előttünk, megmozdult a filmszalag: a szép nők gőgösen magasra emelt fejjel tipegtek tovább, a férfiak lerázták szivarjukról a hamut, megindultak, a nyugati újságírók pedig hangosan tárgyalva a látottakat, mesterkélt fölényességgel, hahotázva és egymást kedélyesen hátbaveregetve vonultak be a bárpulthoz. Csak mi, kevesen maradtunk kinn, a járda szélén, hosszan nézve az öreg Mollard-torony irányába, ahol végleg eltűnt a felvonulók menete, és elhaltak a zenekar utolsó hangfoszlányai is. Az úttesten újra nekiiramodtak a nagy luxusautók, minden ment tovább a régiben. De mi mégis kimondhatatlanul boldogok voltunk és úgy éreztük, hogy egy hűvös tavaszi zápor futott itt végig és az a régi valami nagyon felfrissült, megfiatalodott. Novobáczky Sándor JJ A HELYIIPARI VÁSÁRON A KÉZMŰIPARI TRÖSZT VÁLLALATAINAK PAVILONJÁBAN A TÖBBI KÖZÖTT KONFEKCIÓT, SZANDÁLOKAT, GYERMEKRUHÁZATI CIKKEKET, JÁTÉKOT, SZŐNYEGET, DÍSZMŰÁRUT VÁSÁROLHAT NAGY VÁLASZTÉKBAN