Magyar Nemzet, 1956. május (12. évfolyam, 104-127. szám)
1956-05-06 / 106. szám
4 A REGÉNY JÖVŐJE Megnyílt az angol grafikai kiállítás pUSZTULÓBAN VAN-E A REGÉNY? — ez a kérdés már hónapok óta élénken foglalkoztatja a nyugati írók, esztéták, kritikusok egy részét. A disputa, amióta Arnold Zweig az NDL (Neue Deutsche Literatur) lapjain szintén hozzászólt a problémáihoz, immár a Német Demokratikus Köztársaság irodalmi életére is átterjedt. A regényírás haldoklásának, sőt halálának az állítólagos »ügye« azzal kezdődött, hogy Sir Arthur Bryant, a tekintélyes és divatos angol kulturális publicista, történetíró és biográfia-szerző, a "London Library" közgyűlésén kijelentette: sajnálja, hogy nem lett regényíró és összes műveit szívesen elcserélné egyetlen könyvnek, a Martin Chuzzlett'st-nek a szerzőségével. Harold Nicolson, a szeszélyesen szellemes és mindenbe beleszóló diplomata-író, erre alaposan megcsípkedte Sir Arthur Bryant-ot, hangoztatva, hogy a Martin Chuzzlewit nem tartozik éppen a világirodalom remekművei közé, sőt Dickens is sokkal jobbakat alkotott; ezenkívül egy olyan rangú írónak, mint Sir Arthur Bryant, nem szabad sajnálnia, hogy nem tartozik a pusztuló regény műfajának képviselői sorába. Amint a vita kilépett aDomon Library” szűkebb keretei közül és tovább gyűrűzött, Harald Nicolson az Offserver hasábjain behatóbban is megindokolta nézeteit. Valósággal új regényelméletet próbált adni. Regényelmélete szerint: a regényt nem lehet az irodalom olyan "természetes" formájának nevezni, mint a lírát, a drámát, a történeti elbeszélést és a biográfiát. A regény — amelyet Harold Nicolson úgy jellemez, hogy hihetően ábrázolt, elképzelt történet, epizódokkal és karakterekkel — csupán 1740 óta vonult be az irodalomba. A Daphnis és Chloe, az Aranyszamár és a hasonló művek nem tekinthetők regényeknek. Csak a Pamela megjelenése óta lehet mai értelemben vett regényről beszélni.Míg a többi irodalmi műfaj háromezer éves múltra tekinthet vissza, a regény mindössze kétszázéves. Ebből pedig az a tanulság, hogy a regény nem ősi és nem is maradandó formája az irodalomnak, hanem olyasmi, ami csak bizonyos körülmények között keletkezik és átmeneti jelenségnek számít. A regényhez — állítja az angol diplomata-író — elsősorban társadalmi kiegyensúlyozottság kell, tehát olyan állapot, amelyben a társadalom többsége elfogadja az uralkodó szociális és etikai konvenciókat, s a civilizációt nem fenyegetik sem külső, sem belső konfliktusok. Ilyen társadalmi nyugalmi helyzetben akadhatnak férfiak és nők, akik regényekhez folyamodnak, hogy így meneküljenek egy izgalmas, kalandos világba, vagy így teremtsenek maguknak eszközt szociális, vallási és morális propagandájuk számára. A regénynek — Harold Nicolson szerint — az a legfőbb vonzereje mind az író, mind a közönség szempontjából, hogy a szokottból a szokatlanba, a monotóniából az izgalomba, az átlagosból a rendkívülibe vezet. Mivel ma nem élünk nyugodt időkben, a közönségnek nincs szüksége kitalált történetekről, kitalált szenvedésekről és kitalált kalandokról szóló regényekre. Napjainkban az aktuális élet eseményei különösebbek minden kitalálásnál, tehát senki sem szorul arra, hogy kitalált dolgokon csodálkozzék. Ha pedig el akarjuk hárítani napjaink bajait, akkor ilyen irányban működhetünk az újságok segítségével is. Nem kell igénybe vennünk a regény indirekt módszerét. A REGÉNY ÉL! — válaszol** te Arnold Zweig az NDL lapjain Harold Nicolson-nak, rámutatva az angol diplomataíró igen súlyos tévedéseire. Tévedést Harold Nicolson, amikor a Pamela-t tette meg a regény kiindulási pontjának. Először: a regény úttörői közé tartozik talán még az Iliász és az Odüsszeia is. Másodszor: a Pamela előtt ott volt már néhány olyan mű, ami biztosan regénynek számíthat. Ott volt a Don Quijote, ott volt a Gargaritua. És ott volt a Simplizius Simplízissimus. Vajon nyugodt légkörben, kiegyensúlyozott társadalomban születtek-e meg ezek a remekművek? Szó sincs róla! Cervantes akkor írta a Don Quijote-t, amikor Spanyolország már megindult a hanyatlás útján. Rabelais akkor írta a Gargantuá-t, amikor a reneszánsz szellem már élesen hadakozott a középkor sötétségével, Grimmelshausen pedig akkor írta meg a Simplizius Simplizissimus-t, amikor a harmincéves háború szenvedései nyomán valósággal vitusz táncban rángatózott a meggyötört német nép. Igaz, hogy ezek a regények nem is törekedtek valami változhatatlan állapot bemutatására, valami stabilitás lerögzítésére, hanem a változás, a mozgás állapotában vetítették az olvasók elé az akkori helyzetet, egyben hírt hoztak a mélységekből a magasságban levőknek a gondterhes, küzdő osztályokról. Arnold Zweig úgy véli, hogy Harold Nicolson azért nem veszi észre a regénynek a Cervantes, rabelais-i, vagy grimmelshauseni funkcióját, mert az angol regényírók a XX. században többnyire elmulasztották a rájuk váró legfontosabb feladatot: az imperializmus leleplezését. H. G. Wells ugyan szép munkát végzett, de lehetőleg úgy oldotta meg a társadalmi bírálatot, hogy a jövő vízióit tárta az elégedetlen kortársak elé. Rudyard Kipling — Arnold Zweig szavai szerint — úgy bújt ki a kényes téma feldolgozása elől, hogy »megaranyozta az imperialista zűrzavart". ''TELJESEN EGYETÉRTÜNK Arnold Zweig-gel, aki — a már említett példákon kívül — Zola, Barbussé, Mottram, Alekszej Tolsztoj, Solohov és mások példáival hirdeti, hogy az igazi regényíróknak nem volt és nincs szükségük a Harold Nicolson kívánta idillikus nyugalomra, arra a paradicsomi szigetre, amelyen — távol a társadalom viharzásaitól — nem is lehetne jó regényt alkotni. Harold Nicolson és Arnold Zweig homlokegyenest ellentétes felfogása között csupán egy ponton találunk egyezést, ez pedig azzal kapcsolatos, hogy a regény semmiképp sem tűri az epikai hömpölygést és az élénk meseszövést egyaránt helyettesíteni akaró pszichológiai monologizálást, vagy a sokáig divatozó új euphuizmust, a vérszegény cselekménynek végtelenbe nyúló hasonlatokkal és kápráztató szójátékokkal történő pótlását. (Emlékezzünk csak azokra a dekadens kísérletekre, amelyekben a két világháború közti modern hasonlatmágusok és szójátékbűvészek túltettek még John Lyly-n, az Euphues szerzőjén is!) Nagy Péter helyesen említette meg a realizmus kérdéseivel foglalkozó magyar irodalomtörténeti kongresszuson, hogy a fasizmustól sokan lélektani és szürrealista játékokba menekültek. Annak idején — tegyük hozzá — még ez a magatartás is sokkal becsületesebb volt, mint a nyílt kapitulálás a fasizmus előtt. A regény nem pusztult el, legfeljebb itt-ott Csipkerózsaálomba merült és átengedte a megürült terepet a lírai vallomásoknak, ömlengő memoároknak, önkényes biográfiáknak, szürrealista társasjátékoknak. De ez az átmeneti állapot immár véget ért. A szocialista realizmus érett, maradandó értékei arról tanúskodnak, hogy napjainkban sok olyan író van, aki a valóság és igazság tükrének tekinti a regényt, s a valóság és igazság bátor megmutatásával iránytűt is ad az olvasók kezébe. Ugyanakkor a kritikai realizmus sok új értéke azt bizonyítja, hogy igenis szód számmal akadnak olyan írók is, akik vállalják a világ és a társadalom még irodalmi feltárásra szoruló területeinek megvilágítását, s nem rettennek vissza, ahol szükség van erre, a veszélyeztetett humanizmusért és a fenyegetett békéért való harctól sem. A mai regényírók, akik valami újat keresnek, tudják, hogy a múlt és a közelmúlt jelentékeny alkotásainak szinte mindegyike harcban született meg, harcban vált izmossá és harcban teljesedett ki. A nagy regények olyankor alakultak ki, amikor az írók vállalták a küzdelmet a haladást akadályozó, a jelenre rátespedő múlt ellen és a sokszor még csak messze felvillanó, de a helyes útirányt már távolról is jelző jövő eléréséért. Vannak írók, akik vállalják mind a mával, mind a történelmi eseményekkel foglalkozó regényeikben ezt a hagyományos, nagy írói feladatot. Most nem akarunk sem a szovjet irodalom példamutató eredményeire, sem a mi sokkal szerényebb eredményeinkre hivatkozni, hanem csak néhány kapitalista országbeli írót említünk. Ha az öreg Thomas Marin meg tudta írni az Egy szélhámos vallomásai-ban egyik legélesebb társadalomkritikai művét, ha a hazájától távolélő, Amerikába szál Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége, valamint a Műcsarnok rendezésében szombaton délben a Nemzeti Szalonban ünnepélyesen megnyitották az angol grafikai kiállítást. A megnyitó ünnepségen megjelent Sebes István külügyminiszterhelyettes, Mihályfi Ernő népművelési miniszterhelyettes, Rubin Péter rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter, a Külügyminisztérium tájékoztatási főosztályának vezetője továbbá társadalmi és művészeti életünk számos képviselője. Ott volt L. A. C. Fry, Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyság magyarországi rendkívüli követe és meghatalmazott minisztere, az angol követség tagjai, valamint a budapesti diplomáciai képviseletek több vezetője és tagja, a kiállítás előkészítésére hazánkba érkezett David Caplan, az Angol Grafikusok Szövetsége plakáttagozatának elnöke és Ronald Ingles, a szövetség vezetőségének tagja. A kiállítást Mihályfi Ernő népművelési miniszterhelyettes nyitotta meg. — Ez a kiállítás — mondotta — jelentős eseménye Anglia és Magyarország kulturális kapcsolatainak, a két nép kultúrája, kulturális élete egyre sűrűbb találkozásainak. Magyarországon gyakran szerepelnek külföldikiállítások, s ez is mutatja, hogyan kívánjuk kulturális kapcsolatainkkal is szolgálni a nemzetek közötti barátságot, a békés együttélést. Ez a kiállítás is a népek közti megismerést és barátságot segíti. Nemcsak az angol grafikusművészet eredményeit, kulturáltságát, szellemét ismerhetjük meg belőle, hanem közvetve az angol nép mai életét is. — S mert ilyen közel hozza a magyar közönséghez az angol nép életét az itt kiállított művészi anyag, ezért üdvözöljük külön örömmel a most megnyíló kiállítást, amelynek megrendezésével és kulturális érintkezéseink minden formájával ugyanabban a szellemben cselekszünk, amely kifejezést nyert annak a közös nyilatkozatnak függelékében, amelyet Bulganyin elvtárs és Eden angol miniszterelnök írt alá néhány nappal ezelőtt Londonban. Ez a közös nyilatkozat kívánatosnak tartja, hogy a népek kölcsönösen megismerkedjenek azokkal a tapasztalatokkal és teljesítményekkel, amelyeket a másik fél szerzett, vagy ért el az irodalom, festészet, szobrászat, színművészet, filmművészet kadt öreg Feuchtwanger remekművet alkotott Goya-regényében és maradandót a részleteiben vitatható Rousseauban is; ha a fiatal francia és olasz realista írók — vagy, ahogy magukat nevezik, neorealisták — az érdekesebbnél érdekesebb regénykísérletekkel lepik meg az olvasókat; ha Aragon már el tudta készíteni a Kommunisták monumentális regényciklusának túlnyomó részét; ha Remarque, aki a Nyugaton a helyzet változatlan idején még ingadozott a naturalista regény és a hatásosan pacifista irodalmi riport között, most megtalálta végre e realizmus felé vezető utat és egészen jelentős regényíróvá magasodott; ha mindez tény és valóság, akkor semmiféle vakmerőség sem kell ahhoz, hogy bárki leszögezhesse: a regény él Sós Endre terén, helyesli a mindenfajta csereérintkezés fokozását művészeti szervezetek között — mindezzel a kölcsönös megértés megjavítására törekedve. — Mi is azt szeretnénk, hogy népeink minél jobban megismerjék egymást, egymás véleményét és életmódját, s úgy érezzük, hogy e cél megközelítése érdekében nagyon hasznos ez a szép kiállítás — mondotta befejezésül Mihályfi Ernő. Ezután L. A. C. Fry, az Egyesült Királyság magyarországi rendkívüli követe és meghatalmazott minisztere mondott beszédet. Valamennyi kiállított rajz az Angol Grafikusok Szövetsége tagjainak műve. Ez a szervezet 25 évvel ezelőtt létesült és ma körülbelül 1200 tagja van. Célja a kereskedelmi és társadalmi propaganda-anyag művészi tartalmának fejlesztése. — Az alatt a rövid idő alatt, amelyet Magyarországon töltöttem, nagy benyomást tett rám a magyar grafika magas színvonala. Példaként említem azt a nagyszerű plakátot, amely a "Dózsa György" című színdarabot hirdeti — A magam részéről sok okot látok arra a reményre, hogy ez a kiállítás a hazámból érkező sok más kiállítás előfutára lesz — mondotta befejezésül L. A. C. Fry. Végül David Caplan, az Angol Grafikusok Szövetsége plakáttagozatának elnöke beszélt. — Szeretnék köszönetet mondani a Kultúrkapcsolatok Intézetének e kiállítás megrendezéséért. Három esztendővel ezelőtt rövid látogatást tettem Magyarországon és nagy örömömre szolgál, hogy most ismét itt lehetek. Kollégámmal együtt csodálkozással és örömmel láttuk, hogy rövid idő alatt milyen nagyszerűen rendezték meg a kiállítást. Azt hiszem, ez csak kezdete az ilyen természetű kulturális kapcsolatoknak. A múlt évben láthattunk magyar plakátokat Londonban és most néhány újabbat is elviszek magammal, hogy ott bemutassam. Reméljük, hogy a közeljövőben néhány magyar rajzolót üdvözölhetünk Angliában, s hogy Budapesten sor kerülhet angol iparművészeti kiállítás megrendezésére is. Egy angol mondás szerint "terebélyes fák kicsiny magból nőnek". Bár ez a kis kiállítás önmagában talán nem olyan jelentős, reméljük, hogy ez olyan ma, amelyből a barátság fája sarjad — mondotta befejezésül David Caplan. A megjelentek ezután megtekintették a kiállítást. Vasárnap, 1950. május 9. __Magyarért _ Befejeződött az építőművészek háromnapos konferenciája Szombaton az Újvárosháza tanácstermében nagy érdeklődés közben folytatták a Magyar Építőművészek Szövetségének konferenciáját. Brutyó János, az Építő-, Fa- és Építőanyagipari Dolgozók Szakszervezetének elnöke a szakszervezetben tömörült dolgozók, Román Andor építész pedig a tervező építészek nevében hangsúlyozta a tervezők és a tervek kivitelezésén dolgozók közötti szoros kapcsolat és baráti együttműködés szükségességét. A vitában felszólalt Hegedűs Ernő, az Építésügyi Minisztérium tervezési igazgatóságának vezetője, Derén Andor és Perczel Károly, az Országos Építésügyi Hivatal elnökhelyettesei, Dávid Károly Kossuth-díjas, Zöldy Emil Ybl-díjas, Pátzay Pál Kossuthdíjas szobrászművész és többen mások. A vita bezárása után Major Máté Kossuth-díjas egyetemi tanár, akadémiai levelező tag, a szövetség elnöke válaszolt, majd megtartották a Magyar Építőművészek Szövetségének vezetőség-választó közgyűlését. A közgyűlés az alapszabályok értelmében 33 tagú vezetőséget választott. A lengyel népzene feldolgozásának problémáiról tart előadást IV. Kotowski lengyel zeneszerző május 7-én délután 4 órakor a Magyar Zeneművészek Szövetségében. három fiatal KÖLTŐ Tavasz-varázslás Álljatok fel füveim sorba. Csorba életekre villanjon a nap. Hallgasson el a füstölgő hegyek orma, s dobbanjon a tárnák mélye, a vak. Hallgassanak el a harangok. A hantok csomóit feszítse szét a gyökér. Álljon fel, aki térdig iszapban tappog, aszott erét töltse be sűrűn a vér. Üljetek körém fák, ti kedvesek. Sebet hordó törzsetekből csorduljon ki a gyanta. Rebbentse meg ágát mind, aki beteg, fényszomjas szemmel nézzen a napba. Zendüljenek meg a vetések. Érett rügyek nedvezzenek a fákon. Lányok feszítsék üde mellük a szélnek s dúdolják: erős férfikarokra vágyom. Karoljanak belém nevetve, s enyhe csókom legyen hajukon háló, hurcoljanak hegyre, völgybe, ligetbe, s mondják: táncolj velünk drága varázsló. Győre Imre GUBBASZTÓ ördög tudja, hogy mióta botorkálok botladozva, mintha bűvös butéliák legaljára lestem volna, régi, fényes biztonságom nem volt mégsem színarany elgurult, s oly sután csörgött, mintha bolond rázna csörgőt szörnyű méltóságosan. Tudom én, hogy van sarkcsillag, amiben a vándor bízhat, de most az éj tengerében öblös felhő-bárkák ringnak, még a hold is bújócskázik, ő se tudja, mit tegyen A felhők közül kibukkanván szégyenkező lárva arcán sárgán ül a félelem. Én gubbasztok, s lám a lámpa, mintha kialudni vágyna, tintám orvul kiszikkadna, toltam szívesen megállna, elszökdösnek seregesen fegyvereim: a szavak — asztalomról a vak tárgyak mind a földre zuhannának, őket a félsz tartja csak. S engem mi tart? Az, hogy félni, se dülöngő hittel élni bunyót játszva nem akarok — mindent látni vágy a férfi, minden szint és tájat elbír már nem káprázó szemem — segíts te is te kavargó árból árván kimagasló sziklaszálam, szerelem.Jogom van a biztonsághoz, mint szerelemnek a vágyhoz, vágyódásnak az örömhöz, örömnek jó megnyugváshoz, de hunyt szemmel botorkálni nincsen jogom énnekem — míg van mit csak félig sejtek, faggatózni ha felejtek, sújts a porba, értelem! Eörsi István Döbbent elég,a Pelyhes madarak üldögélnek emlékligetek lombos bokrain. Mélyül az éj. Nem nyúlok érted, bár bőröd ízét érzik ujjaim. Csobban a csend. Nem is sikoltott, csak elmerült valaki. S nem felel. Hús homlokán moszat ver lombot. ... Lehet, hogy én merültem el. S ahol lecsobbant élő, néma árnyat feltornyozódik roppant viz-világ, hullám, hullámra zúdul s meg nem állva naprendszerekben gyűrűzik tovább... Megőrülnél, ne nézz a csend vízébe. Bámulnának rád tágra nyílt szemek. Ki ott lebeg, még nyúl sután feléd, de már nem vágyódik. És nem szeret. Kövesi Endre 7 A tmiiiititiUBnnnminnrminninimnmnimnnnnmnnmiiininiiiiiimiiimnn TumimiTinnTn