Magyar Nemzet, 1956. május (12. évfolyam, 104-127. szám)

1956-05-06 / 106. szám

4 A REGÉNY JÖVŐJE Megnyílt az angol grafikai kiállítás pUSZTULÓBAN VAN-E A REGÉNY? — ez a kérdés már hónapok óta élénken fog­lalkoztatja a nyugati írók, esz­téták, kritikusok egy részét. A disputa, amióta Arnold Zweig az NDL (Neue Deutsche Lite­­ratur) lapjain szintén hozzá­szólt a problémáihoz, immár a Német Demokratikus Köztár­saság irodalmi életére is átter­­j­­edt. A regényírás haldoklásának, sőt halálának az állítólagos »ügye« azzal kezdődött, hogy Sir Arthur Bryant, a tekinté­lyes és divatos angol kulturá­lis publicista, történetíró és biográfia-szerző, a "London Library" közgyűlésén kijelen­tette: sajnálja, hogy nem lett regényíró és összes műveit szí­vesen elcserélné egyetlen könyvnek, a Martin Chuzzle­­tt'st-nek a szerzőségével. Harold Nicolson, a szeszélye­sen szellemes és mindenbe beleszóló diplomata-író, erre alaposan megcsípkedte Sir Arthur Bryant-ot, hangoztat­va, hogy a Martin Chuzzlewit nem tartozik éppen a világiro­dalom remekművei közé, sőt Dickens is sokkal jobbakat al­kotott; ezenkívül egy olyan rangú írónak, mint Sir Arthur Bryant, nem szabad sajnálnia, hogy nem tartozik a pusztuló regény műfajának képviselői sorába. Amint a vita kilépett a­­­Dom­on Library” szűkebb ke­retei közül és tovább gyűrű­zött, Harald Nicolson az Off­­server hasábjain behatóbban is megindokolta nézeteit. Való­sággal új regényelméletet pró­bált adni. Regényelmélete sze­rint: a regényt nem lehet az irodalom olyan "­természetes" formájának nevezni, mint a lí­rát, a drámát, a történeti el­beszélést és a biográfiát. A re­gény — amelyet Harold Nicol­son úgy jellemez, hogy hihe­­tően ábrázolt, elképzelt törté­net, epizódokkal és karakte­rekkel — csupán 1740 óta vo­nult be az irodalomba. A Daphnis és Chloe, az Arany­­szamár és a hasonló művek nem tekinthetők regényeknek. Csak a Pam­ela megjelenése óta lehet mai értelemben vett regényről beszélni.­Míg a többi irodalmi műfaj háromezer éves múltra tekinthet vissza, a re­gény mindössze kétszázéves. Ebből pedig az a tanulság, hogy a regény nem ősi és nem is maradandó formája az iro­dalomnak, hanem olyasmi, ami csak bizonyos körülmények között keletkezik és átmeneti jelenségnek számít. A regényhez — állítja az an­gol diplomata-író — elsősorban társadalmi kiegyensúlyozottság kell, tehát olyan állapot, amelyben a társadalom több­sége elfogadja az uralkodó szo­ciális és etikai konvenciókat, s a civilizációt nem fenyegetik sem külső, sem belső konflik­tusok. Ilyen társadalmi nyu­galmi helyzetben akadhatnak férfiak és nők, akik regények­hez folyamodnak, hogy így meneküljenek egy izgalmas, kalandos világba, vagy így te­remtsenek maguknak eszközt szociális, vallási és morális propagandájuk számára. A regénynek — Harold Nicolson szerint —­ az a legfőbb vonz­ereje mind az író, mind a kö­zönség szempontjából, hogy a szokottból a szokatlanba, a monotóniából az izgalomba, az átlagosból a rendkívülibe ve­zet. Mivel ma nem élünk nyu­godt időkben, a közönségnek nincs szüksége kitalált törté­netekről, kitalált szenvedések­ről és kitalált kalandokról szóló regényekre. Napjainkban az aktuális élet eseményei kü­lönösebbek minden kitalálás­nál, tehát senki sem szorul arra, hogy kitalált dolgokon csodálkozzék. Ha pedig el akarjuk hárítani napjaink ba­jait, akkor ilyen irányban működhetünk az újságok se­gítségével is. Nem kell igény­be vennünk a regény indirekt módszerét. A REGÉNY ÉL! — válaszol­­** te Arnold Zweig az NDL lapjain Harold Nicolson-nak, rámutatva az angol diplomata­író igen súlyos tévedéseire. Té­vedést Harold Nicolson, ami­kor a Pamela-t tette meg a re­gény kiindulási pontjának. Először: a regény úttörői közé tartozik talán még az Iliász és az Odüsszeia is. Másodszor: a Pam­ela előtt ott volt már né­hány olyan mű, ami biztosan regénynek számíthat. Ott volt a Don Quijote, ott volt a Gar­garitua. És ott volt a Simpli­­zius Simplízissimus. Vajon nyugodt légkörben, kiegyensúlyozott társadalom­ban születtek-e meg ezek a remekművek? Szó sincs róla! Cervantes akkor írta a Don Quijote-t, amikor Spanyolor­szág már megindult a hanyat­lás útján. Rabelais ak­kor írta a Gargantuá-t, amikor a rene­szánsz­ szellem már élesen ha­dakozott a középkor sötétségé­vel, Grimmelshausen pedig ak­kor írta meg a Simplizius Simplizissimus-t, amikor a harmincéves háború szenvedé­sei nyomán valósággal vitusz táncban rángatózott a meggyö­tört német nép. Igaz, hogy ezek a regények nem is töre­kedtek valami változhatatlan állapot bemutatására, valami stabilitás lerögzítésére, hanem a változás, a mozgás állapotá­ban vetítették az olvasók elé az akkori helyzetet, egyben hírt hoztak a mélységekből a magasságban levőknek a gond­­terhes, küzdő osztályokról. Arnold Zweig úgy véli, hogy Harold Nicolson azért nem ve­szi észre a regénynek a Cer­vantes­, rabelais-i, vagy grim­­melshauseni funkcióját, mert az angol regényírók a XX. században többnyire elmulasz­tották a rájuk váró legfonto­sabb feladatot: az imperializ­mus leleplezését. H. G. Wells ugyan szép munkát végzett, de lehetőleg úgy oldotta meg a társadalmi bírálatot, hogy a jövő vízióit tárta az elégedet­len kortársak elé. Rudyard Kipling — Arnold Zweig sza­vai szerint — úgy bújt ki a kényes téma feldolgozása elől, hogy »megaranyozta az impe­rialista zűrzavart". ''TELJESEN EGYETÉRTÜNK Arnold Zweig-gel, aki — a már említett példákon kí­vül — Zola, Barbussé, Mott­­ram, Alekszej Tolsztoj, Solo­­hov és mások példáival hir­deti, hogy az igazi regényírók­nak nem volt és nincs szüksé­gük a Harold Nicolson kíván­ta idillikus nyugalomra, arra a paradicsomi szigetre, ame­lyen — távol a társadalom vi­harzásaitól — nem is lehetne jó regényt alkotni. Harold Nicolson és Arnold Zweig homlokegyenest ellenté­tes felfogása között csupán egy ponton találunk egyezést, ez pedig azzal kapcsolatos, hogy a regény semmiképp sem tűri az epikai hömpölygést és az élénk meseszövést egyaránt helyettesíteni akaró pszicholó­giai monologizálást, vagy a so­káig divatozó új euphuizm­ust, a vérszegény cselekménynek végtelenbe nyúló hasonlatok­kal és kápráztató szójátékok­kal történő pótlását. (Emlékez­zünk csak azokra a dekadens kísérletekre, amelyekben a két világháború közti modern ha­sonlatmágusok és szójátékbű­­vészek túltettek még John Lyly-n, az Euphues szerzőjén is!) Nagy Péter helyesen em­lítette meg a realizmus kér­déseivel foglalkozó magyar irodalomtörténeti kongresszu­son, hogy a fasizmustól sokan lélektani és szürrealista játé­kokba menekültek. Annak idején — tegyük hozzá — még ez a magatartás is sokkal be­csületesebb volt, mint a nyílt kapitulálás a fasizmus előtt. A regény nem pusztult el, legfeljebb itt-ott Csipkerózsa­­álomba merült és átengedte a megürült terepet a lírai vallo­másoknak, ömlengő memoá­roknak, önkényes biográfiák­nak, szürrealista társasjá­tékoknak. De ez az átmeneti állapot immár véget ért. A szocialista realizmus érett, ma­radandó értékei arról tanús­kodnak, hogy napjainkban sok olyan író van, aki a valóság és igazság tükrének tekinti a re­gényt, s a valóság és igazság bátor megmutatásával irány­tűt is ad az olvasók kezébe. Ugyanakkor a kritikai realiz­mus sok új értéke azt bi­zonyítja, hogy igenis szód számmal akadnak olyan írók is, akik vállalják a világ és a társadalom még irodalmi fel­tárásra szoruló­ területeinek megvilágítását, s nem retten­nek vissza, ahol szükség van erre, a veszélyeztetett huma­nizmusért és a fenyegetett bé­kéért való harctól sem. A mai regényírók, akik va­lami újat keresnek, tudják, hogy a múlt és a közelmúlt jelentékeny alkotásainak szin­te mindegyike harcban szüle­tett meg, harcban vált izmossá és harcban teljesedett ki. A nagy regények olyankor ala­kultak ki, amikor az írók vál­lalták a küzdelmet a haladást akadályozó, a jelenre rátespe­­dő múlt ellen és a sokszor még csak messze felvillanó, de a helyes útirányt már távolról is jelző jövő eléréséért. Vannak írók, akik vállalják mind a mával, mind a törté­nelmi eseményekkel foglalkozó regényeikben ezt a hagyomá­nyos, nagy írói feladatot. Most nem akarunk sem a szovjet irodalom példamutató ered­ményeire, sem a mi sokkal sze­rényebb eredményeinkre hi­vatkozni, hanem csak néhány kapitalista országbeli írót em­lítünk. Ha az öreg Thom­as Marin meg tudta írni az Egy szélhámos vallomásai-ban egyik legélesebb társadalom­kritikai művét, ha a hazájá­tól távolélő, Amerikába szá­l Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége, valamint a Műcsarnok rende­zésében szombaton délben a Nemzeti Szalonban ünnepé­lyesen megnyitották az angol grafikai kiállítást. A megnyitó ünnepségen megjelent Sebes István kül­ügyminiszterhelyettes, Mihály­­fi Ernő népművelési minisz­terhelyettes, Rubin Péter rendkívüli követ és meghatal­mazott miniszter, a Külügymi­nisztérium tájékoztatási fő­osztályának vezetője továbbá társadalmi és művészeti éle­tünk számos képviselője. Ott volt L. A. C. Fry, Nagy-Bri­­tannia és Észak-Írország Egyesült Királyság magyar­­országi rendkívüli követe és meghatalmazott minisztere, az angol követség tagjai, vala­mint a budapesti diplomáciai képviseletek több vezetője és tagja, a kiállítás előkészítésére hazánkba érkezett David Cap­­lan, az Angol Grafikusok Szö­vetsége plakáttagozatának el­nöke és Ronald Ingles, a szö­vetség vezetőségének tagja. A kiállítást Mihályfi Ernő népművelési miniszterhelyet­tes nyitotta meg. — Ez a kiállítás — mon­dotta — jelentős eseménye Anglia és Magyarország kultu­rális kapcsolatainak, a két nép kultúrája, kulturális élete egy­re sűrűbb találkozásainak. Magyarországon gyakran sze­repelnek külföldi­­kiállítások, s ez is mutatja, hogyan kíván­juk kulturális kapcsolataink­kal is szolgálni a nemzetek közötti barátságot, a békés együttélést. Ez a kiállítás is a népek közti megismerést és barátságot segíti. Nemcsak az angol grafikusművészet ered­ményeit, kulturáltságát, szel­lemét ismerhetjük meg belőle, hanem közvetve az angol nép mai életét is. — S mert ilyen közel hozza a magyar közönséghez az an­gol nép életét az itt kiállított művészi anyag, ezért üdvözöl­jük külön örömmel a most megnyíló kiállítást, amelynek megrendezésével és kulturális érintkezéseink minden formá­jával ugyanabban a szellem­ben cselekszünk, amely kifeje­zést nyert annak a közös nyi­latkozatnak függelékében, amelyet Bulganyin elvtárs és Eden angol miniszterelnök írt alá néhány nappal ezelőtt Londonban. Ez a közös nyi­latkozat kívánatosnak tartja, hogy a népek kölcsönösen megismerkedjenek azokkal a tapasztalatokkal és teljesítmé­nyekkel, amelyeket a másik fél szerzett, vagy ért el az irodalom, festészet, szobrászat, színművészet, filmművészet kadt öreg Feuchtwanger re­mekművet alkotott Goya-regé­nyében és maradandót a rész­leteiben vitatható Rousseau­­ban is; ha a fiatal francia és olasz realista írók — vagy, ahogy magukat nevezik, neo­­realisták — az érdekesebbnél érdekesebb regénykísérletek­kel lepik meg az olvasókat; ha Aragon már el tudta készíteni a Kommunisták monumentális regényciklusának túlnyomó ré­szét; ha Remarque, aki a Nyu­gaton a helyzet változatlan idején még ingadozott a natu­ralista regény és a hatásosan pacifista irodalmi riport kö­zött, most megtalálta végre e realizmus felé vezető utat és egészen jelentős regényíróvá magasodott; ha mindez tény és valóság, akkor semmiféle vak­merőség sem kell ahhoz, hogy bárki leszögezhesse: a regény él­ Sós Endre terén, helyesli a mindenfajta csereérintkezés fokozását mű­vészeti szervezetek között — mindezzel a kölcsönös meg­értés megjavítására törekedve. — Mi is azt szeretnénk, hogy népeink minél jobban megis­merjék egymást, egymás véle­ményét és életmódját, s úgy érezzük, hogy e cél megközelí­tése érdekében nagyon hasznos ez a szép kiállítás — mon­dotta befejezésül Mihályfi Ernő. Ezut­án L. A. C. Fry, az Egye­sült Királyság magyarországi rendkívüli követe és megha­talmazott minisztere mondott beszédet.­­ Valamennyi kiállított rajz az Angol Grafikusok Szövet­sége tagjainak műve. Ez a szer­vezet 25 évvel ezelőtt létesült és ma körülbelül 1200 tagja van. Célja a kereskedelmi és társadalmi propaganda-anyag művészi tartalmának fejlesz­tése. — Az alatt a rövid idő alatt, amelyet Magyarországon töl­töttem, nagy benyomást tett rám a magyar grafika magas színvonala. Példaként említem azt a nagyszerű plakátot, amely a "Dózsa György" című színdarabot hirdeti — A ma­gam részéről sok okot látok ar­ra a reményre, hogy ez a kiál­lítás a hazámból érkező sok más kiállítás előfutára lesz — mondotta befejezésül L. A. C. Fry. Végül David Caplan, az An­gol Grafikusok Szövetsége pla­káttagozatának elnöke beszélt. — Szeretnék köszönetet mondani a Kultúrkapcsolatok Intézetének e kiállítás meg­rendezéséért. Három esztendő­vel ezelőtt rövid látogatást tettem Magyarországon és nagy örömömre szolgál, hogy most ismét itt lehetek. Kollé­gámmal együtt csodálkozással és örömmel láttuk, hogy rövid idő alatt milyen nagyszerűen rendezték meg a kiállítást. Az­t hiszem, ez csak kezdete az ilyen természetű kulturális kapcsolatoknak. A múlt évben láthattunk magyar plakátokat Londonban és most néhány újabbat is elviszek magammal, hogy ott bemutassam. Remél­jük, hogy a közeljövőben né­hány magyar rajzolót üdvözöl­hetünk Angliában, s hogy Bu­dapesten sor kerülhet angol iparművészeti kiállítás meg­rendezésére is. Egy angol mon­dás szerint "terebélyes fák ki­csiny magból nőnek". Bár ez a kis kiállítás önmagában talán nem olyan jelentős, reméljük, hogy ez olyan ma, amelyből a barátság fája sarjad — mon­dotta befejezésül David Cap­lan. A megjelentek ezután meg­tekintették a kiállítást. Vasárnap, 1950. május 9. __Magyarért _ Befejeződött az építőművészek háromnapos konferenciája Szombaton az Újvárosháza tanácstermében nagy érdeklő­dés közben folytatták a Ma­gyar Építőművészek Szövet­ségének konferenciáját. Bru­­tyó János, az Építő-, Fa- és Építőanyagipari Dolgozók Szakszervezetének elnöke a szakszervezetben tömörült dol­gozók, Román Andor építész pedig a tervező építészek ne­vében hangsúlyozta a tervezők és a tervek kivitelezésén dol­gozók közötti szoros kapcsolat és baráti együttműködés szük­ségességét. A vitában felszó­lalt Hegedűs Ernő, az Építés­ügyi Minisztérium tervezési igazgatóságának vezetője, De­rén Andor és Perczel Károly, az Országos Építésügyi Hiva­tal elnökhelyettesei, Dávid Ká­­roly Kossuth-díjas, Zöldy Emil Ybl-díjas, Pátzay Pál Kossuth­­díjas szobrászművész és töb­ben mások. A vita bezárása után Major Máté Kossuth-díjas egyetemi tanár, akadémiai levelező tag, a szövetség elnöke válaszolt, majd megtartották a Magyar Építőművészek Szövetségének vezetőség-választó közgyűlését. A közgyűlés az alapszabályok értelmében 33 tagú vezetősé­get választott. A lengyel népzene feldolgo­zásának problémáiról tart elő­adást IV. Kotowski lengyel ze­neszerző május 7-én délután 4 órakor a Magyar Zeneművé­szek Szövetségében. három fiatal KÖLTŐ T­a­vasz-varázslás Álljatok fel füveim sorba. Csorba életekre villanjon a nap. Hallgasson el a füstölgő hegyek orma, s dobbanjon a tárnák mélye, a vak. Hallgassanak el a harangok. A hantok csomóit feszítse szét a gyökér. Álljon fel, aki térdig iszapban tappog, aszott erét töltse be sűrűn a vér. Üljetek körém fák, ti kedvesek. Sebet hordó törzsetekből csorduljon ki a gyanta. Rebbentse meg ágát mind, aki beteg, fényszomjas szemmel nézzen a napba. Zendüljenek meg a vetések. Érett rügyek nedvezzenek a fákon. Lányok feszítsék üde mellük a szélnek s dúdolják: erős férfikarokra vágyom. Karoljanak belém nevetve, s enyhe csókom legyen hajukon háló, hurcoljanak hegyre, völgybe, ligetbe, s mondják: táncolj velünk drága varázsló. Győre Imre G­UBBASZTÓ ördög tudja, hogy mióta botorkálok botladozva, mintha bűvös butéliák legaljára lestem volna, régi, fényes biztonságom nem volt mégsem színarany elgurult, s oly sután csörgött, mintha bolond rázna csörgőt szörnyű méltóságosan. Tudom én, hogy van sarkcsillag, amiben a vándor bízhat, de most az éj tengerében öblös felhő-bárkák ringnak, még a hold is bújócskázik, ő se tudja, mit tegyen A felhők közül kibukkanván szégyenkező lárva­ arcán sárgán ül a félelem. Én gubbasztok, s lám a lámpa, mintha kialudni vágyna, tintám orvul kiszikkadna, toltam szívesen megállna, elszökdösnek seregesen fegyvereim: a szavak — asztalomról a vak tárgyak mind a földre zuhannának, őket a félsz tartja csak. S engem mi tart? Az, hogy félni, se dü­löngő hittel élni bunyót játszva nem akarok — mindent látni vágy a férfi, minden szint és tájat elbír már nem káprázó szemem — segíts te is te kavargó árból árván kimagasló sziklaszálam, szerelem.­­Jogom van a biztonsághoz, mint szerelemnek a vágyhoz, vágyódásnak az örömhöz, örömnek jó megnyugváshoz, de hunyt szemmel botorkálni nincsen jogom énnekem — míg van mit csak félig sejtek, faggatózni ha felejtek, sújts a porba, értelem! Eörsi István Döbbent elég,a Pelyhes madarak üldögélnek emlékligetek lombos bokrain. Mélyül az éj. Nem nyúlok érted, bár bőröd ízét érzik ujjaim. Csobban a csend. Nem is sikoltott, csak elmerült valaki. S nem felel. Hús homlokán moszat ver lombot. ... Lehet, hogy én merültem el. S ahol lecsobbant élő, néma árnyat feltornyozódik roppant viz-világ, hullám, hullámra zúdul s meg nem állva naprendszerekben gyűrűzik tovább... Megőrülnél, ne nézz a csend vízébe. Bámulnának rád tágra nyílt szemek. Ki ott lebeg, még nyúl sután feléd, de már nem vágyódik. És nem szeret. Kövesi Endre 7 A tmiiiititiUBnnnminnrminninimnmnimnnnnmnnmiiininiiiiiimiiimnn TumimiTinnTn

Next