Magyar Nemzet, 1956. szeptember (12. évfolyam, 206-231. szám)
1956-09-09 / 213. szám
Vasárnap, 1956. szeptember 9.. IGAZ REALIZMUS, MŰVÉSZI SZABADSÁG A magyar írók és költők már régen érzik és kifejezésre is juttatták, hogy a szocializmus új világát építő nemzeti munkájukban hivatásukat csak úgy teljesíthetik, ha szabadon érvényesülhet a kínaiak frappáns tömörségű, mélyértelmű jelszava: »Minden virág virágozzék, minden madár énekeljen.* *• Igen. Énekeljen és virágozzék, hogy a folyton fejlődő és teljesülő élet sokfélesége, még eddig meg nem látott, fel nem fedezett, vagy mesterségesen elködösített lényege a festő palettáján, a költő ritmusában, a szobrász keze alatt formálódó anyagban testet ölthessen. Próbáljuk tisztázni: mi is a realizmus, amelynek megformálására a haladó művészek szerte a világon törekszenek? Semmiesetre sem a másoktól meglátott valóság hűséges másolása, hanem a természet, az eleven élet meglevő lényegének és még fel nem fedezett titkainak olyan feltárása, hogy azt milliók hallhassák, megláthassák, érzékelhessék. Mit jelent ez a képzőművészet szempontjából? Elsősorban azt, hogy a tehetség, az alkotó géniusz minden időkben szabadulni kíván a dogmák nyűgétől, kísérletezik különböző utakon, különböző formákkal, stílusokkal, színekkel, kutatja a kompozíció, a jellemalkotás új törvényszerűségeit, hogy a valóság, a mélységében és magasságában egyre szélesebb távlatokat nyitó élet teljesebb, igazabb hangszerelését, színlátását vetítse a tömegek elé, mint ahogy Bartók sokszor diszharmonikus hangsatokkal új szépségek lenyűgöző harmóniáit tudta milliók lelkében reprodukálni, mint ahogy Bólyai az euklidesi geometriával szembefordulva az egy pontban találkozó párhuzamosak törvényét állította fel. Új törvényeket, új igazságokat tártak az ember elé. Nem lehet tehát a merev dogmák és az elméletek rácsai közé zárni, bájtartalanító gúzsba kötni az új horizontok felé repülni vágyó alkotó erőt. Nem. A múlt és a jelen közhelyei nem lehetnek továbbra is béklyók. Az igazi realizmus a forradalom beteljesülése, az új tartalom kivetítése, a szépség, az új lehetőség, a fény és árnyék új találkozása a tömegekkel. Káros lenne továbbra ie a realizmus jelszavával a megszokott közhelyek taposómalmában topogni. Újult erővel tanítsuk meg az embereket látni az új fényforrások reflexében, mint ahogy ma már megtanultuk a neoncsövek újszerű reflexeinek fényében látni az életet. Az egyszerű ember élet- és ** színlátó szomjúsága fogékony minden fényforrásra, ha az igaz és őszinte, ha nem szemfényvesztő megtévesztés, ha nem mesterséges, lombikban gyártott, életellenes elemek keveréke. Itt az egyszerű ember, a tömeg, becsületesen élményszerűen, ha az alkotó művész is becsületes, őszinte élményeket vetít eléje, ha igazságokat mond, ha titkokat árul el a folyton haladó, sokarcú élet rejtelmeiről. Élményeket, amelyek nem romantikus lázálmok, de nem is papirosdogmák elavult követelményei. Ezer példát mondhatnánk arról, hogyan tanulta meg az új ember, s a mindig haladás irányában kereső művész a pacsirtaszó után a modern kor motorainak búgásából, a lendülő gépfűrész sivításaiból, a lihegő gépek roppant szívének dobogásából kiszűrni az új harmóniákat. Persze hogy ehhez érzékeny fül és szem szükséges, amely milliók előtt veszi észre és tudja megfogalmazni, művészi formába önteni az új életforma jellegzetességeit, kihangzásait, típusait, amelyek gazdagabb, igazabb kifejezői korunk képének, szemléletének, érzésvilágának. Éppen a művész társadalmi hivatása az, hogy látni, hallani tanítsa meg a közönséget, hogy nagy közösségi élményeket tudatosítson, hogy választóvíz legyen az igaz és a hamis között. Nem könnyű feladat ez. Nem könnyű, mert nagy társadalmi átalakulásban izzó kort kell kifejezni. Sokszor egy meteorként születő műalkotás telitalálatban éri milliók lelkét, sokszor azonban az újszerű meglátás ellenállásra talál s a tömegekre ható szuggeszciója nem születik meg egyik napról a másikra. Hiszen a tapasztalat arra int, hogy az emberek nagy többsége ellenállást tanúsít az újszerűvel, az élet teljesebb, igazabb, de szokatlanabb harmóniájával szemben. Legyünk hát türelmeseik és várakozók az újat keresőkkel, a színlátókkal és az új formaalkotókkal szemben, ha tehetséget látunk bennük, ha etikájuk meggyőző. Ne zárjuk eleve őket a sokszor élettől túlhaladott elméletek megszokott kalodájába. Nem lehet ez korunk hitvallása, amikor az egész élet új és szebb arcot, emberségesebb életformát keres, amikor a tudomány a természet titkainak újabb zárait pattantja föl, amikor az ember mindenütt új meglepetések küszöbére ér és a humánum újult erővel lép jogaiba. A művészet igazi hivatása és rendeltetése az épülő szocializmusban az, hogy az egyre sokrétűbb, sokárnyalatúbb, tökéletesedő élet sajátos kifejezője legyen, hogy a rejtőző színpompákat, az életritmus ki nem fejezett rezgéseit tökéletes hangszereléssel tegye közkinccsé. Ezért kell az alkotóművész számára szabadság, kísérletezési lehetőség, akkor is, ha egyesek talán hamis vágányra lendülnek, ha esetleg a romantikus képzelet olykor túlszökik a realitás igazi lényegén. A képzőművészet évezredes ** története arra tanít, hogy az igazi alkotóművész szinte csalhatatlanul megérzi, mi vibrál, mi zeng a kor szimfóniájában. A Strauss-keringőkért lelkesedő nagyapáink aligha tudták volna elképzelni, hogy alig ötven év múlva a rádió hullámain Gershwin dobjainak és szakszofonjainak olyan harmóniái dalolhatnak, amelyekben az emberek milliói az élet új ritmusát érzik. Hivatkozhatnánk a képzőművészet történetéből sok műre Giottétól Cézanneig és Picassóig, például arra, hogyan vezette, segítette az embert az élet bonyolult útvesztőiben az alkotóművész. Miért ne engedhetnénk tehát, hogy művészeink tágabb területen kutassák az új kor új életérzésének, típusainak művészi megfogalmazását? Köt és parancsol azonban: a lelkiismeret, a hűség a néphez, a haladás ügyéhez, a művészet eszményeihez, az őszinteség, s az élet, az igazság szenvedélyes szeretete. Hazudni sohasem szabad, még Arany János megfogalmazásában sem, még úgy sem, hogy "hazudj, csak rajt ne fogjanak". Mint ahogy egyetlen igaz művészsem tudott hazudni, ha ihletett kézzel nyúlt a lanthoz, vagy az ecsethez, még a barlanglakó sem, senki Michelangelótól Picassóig, aki a kor világszemléletét, szellemi és lelki problémáit, a lélek új élményét akarta és tudta elmondani korának és az utána jövőknek. A művész mindig mélyeb** ben, teljesebben látja korát az átlagembernél. Becsületes, őszinte, igaz tükröt tart korának, s ha néha görbetükörben mutatta meg környező világának arcát, az is csak arra volt jó, hogy az emberek látását a torzító önkritikával a jobb és igazabb világ látására nevelje, egy tisztultabb atmoszféra élvezetére tanítsa. Így válik a művész kora nevelőjévé, kora erkölcsének, társadalmi magatartásának, kultúrájának alapvető tényezőjévé. S ebben a magyar képzőművészetre — melyet gyönyörű hagyományai is köteleznek — döntő szerep vár. Dutka Mária A NÉP OLTALMAZÓJA írta: Angel Karalijcsev A bolgár nép most átünnepli felszabadulásának 12-ik évfordulóját. Ebből az alkalomból közöljük Angel Karalijcsev írását. A vonat zsúfolásig megtelt szabadságos katonákkal. Délnek tartották, a Cserna kanyarulata és a Kajmakcsalán felé. A bolgár nép fiai az angolok és a franciák fegyvereinek golyóitól, a járványoktól és az éhségtől megtizedelten úgy hullottak, mint a legyek. 1917 novembere volt. A legtöbb kocsi nyitott volt és zuhogott az eső. A katonák a teherkocsikban igavonó barom módjára összezsúfoltan nézegették az elhagyott tájat s magukba mélyedve búcsúztak a földtől. A határban pedig asszonyok karja szórta a vetőmagot a földibe s fiatal gyermekek erőtlen kezekkel nyomkodták a földbe az ekevasat. Egyik kis állomáson a mozdonyvezető megállította a vonatot. A váróteremből egy csomagokkal alaposan megrakodott katona lépett ki és bekopogtatott a legközelebbi vasúti kocsi lezárt ajtaján. Mögötte egy koravén fiatalasszony zavartan lihegett. Szép szeme vörös volt a sírástól. Két jókora tömött, fehér tarisznyát cipelt. — Akad-e itt maguk mellett részemre is egy kishely? — kérdezte a katona a vagonban levőktől. — Nincsen, testvér, hova igyekszel a sánta lábaddal? Szaladj hátrább. Ott majd találsz üres kocsit. A katona rohant, amilyen gyorsan csak a lába bírta és bezörgetett egy másik kocsi ajtaján. A kalauz jelt adott a vonat indítására. A mozdony füttyentett. — Venko, szaladj! A sebesült katona összeszedte maradék erejét, felugrott az egyik személykocsi lépcsőjére. A szerelvény elindult. A beesett szemű asszony jódarabig futott a mozgásba lendült kocsik mellett, még át tudta adni férjének a tarisznyákat. A katona a személykocsi folyosóján az első fülkéig merészkedett és ott levetette hátáról a borjút. Leeresztette a padlóra, elrendezte a tarisznyákat és kinézett az ablakon. Kövér esőcseppek homályosították el az ablaküveget. A katona torkát valami fojtogatta. Egyetlen utas ült a fülkében, egy polgári ruhás, csinos, fiatal férfi. Göndör haja és szakálla koromfekete volt, nagy szeme barátságosan csillogott. Amikor tekintetük találkozott, a csillogószemű utas intett a kezével, felnyitotta a fülke ajtaját és kiszólt: — Bajtárs, gyere be! Ne álldogálj a folyosón, a járókelők a sarkadra tipornak. Bámulatos ember — gondolta magában a katona —, bajtársnak nevezett. És tarisznyáit becipelte a fülkébe. Az utas segített csomagjait elhelyezni. — Az ablakon keresztül figyeltelek — fordult a katonához. — Milyen nehézkesen jársz! Miért nem maradtál még egy darabig kórházban? — Kiírtak. Nem volt hely a számomra. Súlyos sebesülteket hoztak és bennünket kidobtak. — Hová megy? — A Cserna kanyarulatához. Magam sem tudom, hogy vergődöm el féllábbal odáig. — Mi mindent cipelsz magaddal? — Nem a magam holmiját cipelem. A században velem együtt szolgáló földjeimnek viszem. Ha megérkezem, mindegyik azt nézi majd,hoztam-e nekik valamit. Mit csináljak, éhesek az emberek. Az asszonyok küldik nekik az ajándékcsomagokat. Testvéreink felfordulnak a lövészárkokban. Ebben a pillanatban fedetlen fővel végigsietett a folyosón egy aranyvállpántos, szemüveges katonatiszt. Szúrós tekintettel nézett be a fülke ablakán. A katona összerezzent, tábornok! — Na, ez mindjárt összetapos, mint valami nekivadult bika... — jegyezte meg a katona. Alig hogy ezt kimondta, a tábornok megfordult, feltépte a fülke ajtaját és bekiáltott: — Hé, katona! A sebesült talpraugrott és előírásszerűen tisztelgett a tábornoknak. — Parancsoljon, tábornok úr! — Tudod-e, hogy ebben a kocsiban nem szabad utaznod? — Tudom. — Hát akikor mit keresel itt? — Sehol sem találtam másutt helyet, tábornok úr! — Sebesült, alig áll a lábán, a kocsik meg zsúfoltak. Itt még van elég üres hely, maradjon csak itt — jegyezte meg a fülke polgári ruhás utasa. — Mit avatkozik bele más dolgába? Te meg az első állomáson lódulj a kocsiból! Tüstént! — Megértettem, tábornok úr! A tábornok ezzel bevágta az ajtót és visszatért saját fülkéjébe. Amikor a vonat lassított, a katona leszedte a borjút meg a tarisznyákat s fanyar mosollyal megjegyezte: — Kiűztek a paradicsomból. Az ő számukra mi nem vagyunk emberek. Ha nem teljesítem a parancsot, katonai bíróság elé állít. A polgári ruhás férfi felállt, hogy segítsen neki, aztán újra helyet foglalt az ülésen. Keze remegett az izgalomtól. A vonat rövid várakozás után továbbindult s a tábornok újra felbukkant, hogy ellenőrizze, eleget tett-e parancsának a katona. A villogó szemű fiatal férfi elébe állt: —■ Tábornok úr, igazságtalanság, amit csinált! — Micsoda? — recsegte a tábornoki hang. — Ismétlem: eljárása igazságtalan és méltatlan volt. Kidobott a kocsiból egy sebesült bolgár katonát, amikor úgyszólván az egész kocsi üres. — Ismerd a katonai törvényeket? — Az önök törvényein kívül más törvények is vannak, az emberiesség örök törvényei. Azokat nyilvánvalóan ön is ismeri. Ez a szerencsétlen sánta katona az önök esztelenségének az áldozata. Ahelyett, hogy most bevethetné a földjét, amíg meg nem gyógyul, megint a frontra küldik s ön még csak azt sem engedi meg neki, hogy néhány órát tűrhető helyen töltsön. Egyszerűen kidobta. — Kicsoda marga, uram, hogy ilyen hangon merészel beszélni velem? — Népképviselő vagyok! — Hogy hívják? — Georgi Dimitrov vagyok, a szocialista párt képviselője. — Hova utazik? — Nem vagyok köteles az ön kérdésére válaszolni. — A katonáikat akarja fellázítani! Majd megtanítom én magát! — Ön semmire sem taníthat meg engem, mert semmit se tud, de az, akit kidobott innen, soha nem felejti el önnek, hogy mit művelt vele. A szomszédos fülkéből néhány tiszt dugta ki a fejét. A tábornok sarkon fordult és vérszomjas tekintettel száguldott végig a folyosón. Odakint zuhogott a novemberi eső. A vasúti kocsik közelebb húzódtak egymáshoz, akárcsak a birkanyáj, amelyet gonosz pásztor terel maga előtt.. . Bolgárból fordította: Csuka, János S Magyar Nemzet NAPLÓ Domanovszky Endrét a Képzőművészeti Főiskola igazgatójává nevezte ki a Minisztertanács. A magyar állami cirkusz társulata péntek este mutatkozott be nagy sikerrel a zsúfolásig megtelt párizsi Medrano Cirkuszban. * A francia Pen Club főtitkára, Jean de Béert, egy hétig hazánkban tartózkodik. □ A Néphadsereg Színházában elkezdődtek a próbák Anouilh francia író Antigoné című darabjából. A színház az Antigoné-t stúdióelőadásban mutatja be. SZEPTEMBER 9 A Scotsman az edinburghi zenei ünnepségről szóló cikkében beszámol arról, hogy Kentner Lajos zongoraművész pompás Liszt-hangversenyt adott és a Végh-vonósnégyes két hangversenyén jórészt Bartók-művek szerepelnek. A győri Kisfaludy Színház évadnyitó előadása Herczeg Ferenc Bizánc című színműve leszi. A DISZ úttörőegyüttese szeptember végén csehszlovákiai vendégszereplésre indul. * Pekingben átnyújtották az 1955-ös Nemzetközi Békedíjat Ci Paj-si kínai festőművésznek. __2 KÉT HÍRES VILLON-VERS Ballada melyet édesanyja kérésére készített a költő, hogy imádkozhassék Miasszonyunkhoz Eg Úrasszonya, Föld Helytartónője, Poklokon is Császárnő, csupa kegy, választottadként Mennyei Körödbe végy engem is, ha keresztényedet, bár érdemem rá semmi nem lehet. De hisz ha volna bűnöm bármi, túlnő jóságod rajta, bőven, édes Úrnő se jóság nélkül senki nem kapott helyet az égben ... Vallom hát, szívemből, élni-halni e hitben akarok. Mondd el Fiadnak, Jézusnak előre: övé vagyok, oldja föl lelkemet. Járj nála én helyettem is Te közbe, mint Egyiptomi Mária helyett, s Theophilus helyett, bár nem Veled hanem ördöggel volt ő alkuszerző. Vigyázz Te rám, kit nem ért soha szeplő, kinek tiszta méhéből fakadott Oltári Szentségünk, a testet öltő é■ élni-halni e hitben akarok. Asszony vagyok, szegényke, vénülőcske, butácska is: betűt sem ösmerek. Csak nézem templomunk falán kifestve a mennyországot — hárfák zöngenek s a poklot, — ott főnek a bűnösek! Egyik csábitó, a másik ijesztő. Nekem a csábitó jusson, a felső, abba szerezz be, ki meghallgatod, ha hozzád siet a bünbe-veszeldő —, élni-halni e hitben akarok. AJÁNLÁS Voltál Te méltó, Szűz Fejedelemnő, Isten fiát testedben viselendő, Leghatalmasabb Urunkat, ki eljő, Leszáll a mennyből, mint megmondatott; Oldani átkunk halált szenvedett, Nekünk Megváltónk, vallom, ekképp lett őz: élni-halni e hitben akarok. Gyász-irat melyet maga s társai számára szerzett a költő, mialatt fölakasztásukat várták Embertestvérek, még élni tudok, ne tekintsetek ránk szívtelenül. Ahogy ti most rajtunk, előbb-utóbb rajtatok isten akként könyörül. Itt függünk kötéllel nyakunk körül öten-hatan s mit jókkal úgy etettünk, bomló és bűzlő étek lett a testünk, s keverülünk majd, csontvázak, a porral, Ki ne gúnyolja senki bajba estünk, de kérje istent, legyen irgalommaL Ne vessétek meg, bárha volna ok, hogy igy vesztünk hóhér kezeitüL Emberek vagyunk, kell hát tudnotok, nem mindenkiben jut az ész fölül. Ejtsetek szót, ha a mi szánk kihűl, a Szűz Fiánál: bármit cselekedtünk, adjon kegyesen módot menekednünk az Üsttől, mit a poklok tüze forral .■ Meghaltunk, senki ne bántsa a lelkünk, de kérje istent, legyen irgalommal. Ázunk, mosódunk, ha eső csurog, s ha nap süt, bőrünk szikkad s feketül. Szemünkkel szarka, varjú tesz csúfot, tép szőrt szakállunk, szemöldünk közül. Pihenésünk egy percnyi nem kerül, szél szava szerint kell folyvást lebegnünk, kötelünkön hol igy, hol úgy peregnünk. Gyűszűként vagyunk tele csőrnyomokkal. Örüljön kiki, aki nincs közöttünk és kérje istent, legyen irgalommal. AJÁNLÁS Engedd, oh Jézus, égi fejedelmünk, ne kelljen mégse pokolra kerülnünk, ha majd ama kürt számadásra szólal. S ember fia te, ne mulass felettünk, de kérjed istent, legyen irgalommal. ILLYÉS GYULA FORDÍTÁSA