Magyar Nemzet, 1956. szeptember (12. évfolyam, 206-231. szám)

1956-09-09 / 213. szám

Vasárnap, 1956. szeptember 9.. IGAZ REALIZMUS, MŰVÉSZI SZABADSÁG A magyar írók és költők már régen érzik és kifejezésre is juttatták, hogy a szocializ­mus új világát építő nemzeti munká­jukban hivatásukat csak úgy teljesíthetik, ha szabadon érvényesülhet a kínaiak frap­páns tömörségű, mélyértelmű jelszava: »Minden virág virá­gozzék, minden madár énekel­jen.* *• Igen. Énekeljen és virágoz­zék, hogy a folyton fejlődő és teljesülő élet sokfélesége, még eddig meg nem látott, fel nem fedezett, vagy mesterségesen elködösített lényege a festő pa­lettáján, a költő ritmusában, a szobrász keze alatt formá­lódó anyagban testet ölthessen. Próbáljuk tisztázni: mi is a realizmus, amelynek megfor­málására a haladó művészek szerte a világon törekszenek? Semmiesetre sem a másoktól meglátott valóság hűséges má­solása, hanem a természet, az eleven élet meglevő lényegé­nek és még fel nem fedezett titkainak olyan feltárása, hogy azt milliók hallhassák, megláthassák, érzékelhessék. Mit jelent ez a képzőművé­szet szempontjából? Elsősor­ban azt, hogy a tehetség, az alkotó géniusz minden idők­ben szabadulni kíván a­ dog­mák nyűgétől, kísérletezik kü­lönböző utakon, különböző for­mákkal, stílusokkal, színekkel, kutatja a kompozíció, a jellem­alkotás új törvényszerűségeit, hogy a valóság, a mélységé­ben és magasságában egyre szélesebb távlatokat nyitó élet teljesebb, igazabb hangszere­lését, színlátását vetítse a tö­megek elé, mint ahogy Bar­tók sokszor diszharmonikus hangsatokkal új szépségek le­nyűgöző harmóniáit tudta mil­liók lelkében reprodukálni, mint ahogy Bólyai az euklidesi geometriával szembefordulva az egy pontban találkozó pár­huzamosak törvényét állította fel. Új törvényeket, új igazsá­gokat tártak az ember elé. Nem lehet tehát a merev dogm­ák és az elméletek rácsai közé zárni, bájtartalanító gúzs­­ba kötni az új horizontok felé repülni vágyó alkotó erőt. Nem. A múlt és a jelen köz­helyei nem lehetnek továbbra is béklyók. Az igazi realizmus a forradalom beteljesülése, az új tartalom kivetítése, a szép­ség, az új lehetőség, a fény és árnyék új találkozása a töme­gekkel. Káros lenne továbbra ie a realizmus jelszavával a megszokott közhelyek taposó­malmában topogni. Újult erő­vel tanítsuk meg az embereket látni az új fényforrások ref­lexében, mint ahogy ma már megtanultuk a neoncsövek új­szerű reflexeinek fényében látni az életet. A­z egyszerű ember élet- és ** színlátó szomjúsága fogé­kony minden fényforrásra, ha az igaz és őszinte, ha nem szemfényvesztő megtévesztés, ha nem mesterséges, lombik­ban gyártott, életellenes ele­mek keveréke. Itt az egyszerű ember, a tömeg, becsületesen élményszerűen, ha az alkotó művész is becsületes, őszinte élményeket vetít eléje, ha igazságokat mond, ha titkokat árul el a folyton haladó­, sok­arcú élet rejtelmeiről. Élmé­nyeket, amelyek nem roman­tikus lázálmok, de nem is papirosdogmák elavult követel­ményei. Ezer példát mondhat­nánk arról, hogyan tanulta meg az új ember, s a mindig haladás irányában kereső mű­vész a pacsirtaszó után a mo­dern kor motorainak búgásá­­ból, a lendülő gépfűrész sivítá­­saiból, a lihegő gépek roppant szívének dobogásából kiszűrni az új harmóniákat. Persze hogy ehhez érzékeny fül és szem szükséges, amely milliók előtt veszi észre és tudja meg­fogalmazni, művészi formába önteni az új életforma jelleg­zetességeit, kihangzásait, típu­sait, amelyek gazdagabb, iga­zabb kifejezői korunk kép­é­nek, szemléletének, érzésvilá­gának. Éppen a művész társadalmi hivatása az, hogy látni, hallani tanítsa meg a közönséget, hogy nagy közösségi élményeket tu­datosítson, hogy választóvíz legyen az igaz és a hamis kö­zött. Nem könnyű feladat ez. Nem könnyű, mert nagy társa­dalmi átalakulásban izzó kort kell kifejezni. Sokszor egy meteorként születő műalkotás telitalálatban éri milliók lel­két, sokszor azonban az új­szerű meglátás ellenállásra ta­lál s a tömegekre ható szug­­geszciója nem születik meg egyik napról a másikra. Hi­szen a tapasztalat arra int, hogy az emberek nagy több­sége ellenállást tanúsít az új­szerűvel, az élet teljesebb, igazabb, de szokatlanabb har­móniájával szemben. Legyünk hát türelmeseik és várakozók az újat keresőkkel, a színlátók­kal és az új forma­alkotókkal szemben, ha tehet­séget látunk bennük, ha etiká­juk meggyőző. Ne zárjuk eleve őket a sokszor élettől túlhala­dott elméletek megszokott ka­lodájába. Nem lehet ez korunk hitvallása, amikor az egész élet új és szebb arcot, embersége­sebb életformát keres, amikor a tudomány a természet tit­kainak újabb zárait pattantja föl, amikor az ember minde­nütt új meglepetések küszö­bére ér és a humánum újult erővel lép jogaiba. A művészet igazi hivatása és rendeltetése az épülő szocializmusban az, hogy az egyre sokrétűbb, sok­­árnyalatúbb, tökéletesedő élet sajátos kifejezője legyen, hogy a rejtőző színpompákat, az életritmus ki nem fejezett rez­géseit tökéletes hangszerelés­sel tegye közkinccsé. Ezért kell az alkotóművész számára sza­badság, kísérletezési lehetőség, akkor is, ha egyesek talán ha­mis vágányra lendülnek, ha esetleg a romantikus képzelet olykor túlszökik a realitás iga­zi lényegén. A képzőművészet évezredes ** története arra tanít, hogy az igazi alkotóművész szinte csalhatatlanul megérzi, mi vib­rál, mi zeng a kor szimfóniájá­ban. A Strauss-keringőkért lel­kesedő nagyapáink aligha tud­ták volna elképzelni, hogy alig ötven év múlva a rádió hul­lámain Gershwin dobjainak és szakszofonjainak olyan harmó­niái dalolhatnak, amelyekben az emberek milliói az élet új ritmusát érzik. Hivatkozhat­nánk a képzőművészet törté­netéből sok műre Giottétól Cézanneig és Picassóig, pél­dául arra, hogyan vezette, se­gítette az embert az élet bo­nyolult útvesztőiben az alkotó­­művész. Miért ne engedhetnénk te­hát, hogy művészeink tágabb területen kutassák az új kor új életérzésének, típusainak művészi megfogalmazását? Köt és­ parancsol azonban: a lelkiismeret, a hűség a nép­hez, a haladás ügyéhez, a mű­vészet eszményeihez, az őszin­teség, s az élet, az igazság szenvedélyes szeretete. Hazud­ni sohasem szabad, még Arany János megfogalmazásában sem, még úgy sem, hogy "­ha­zudj, csak rajt ne fogjanak". Mint ahogy egyetlen igaz mű­vész­­sem tudott hazudni, ha ih­letett kézzel nyúlt a lanthoz, vagy az ecsethez, még a bar­langlakó sem, senki Michelan­­gelótól Picassóig, aki a kor vi­lágszemléletét, szellemi és lel­ki problémáit, a lélek új él­ményét akarta és tudta elmon­dani korának és az utána jö­vőknek. A művész mindig mélyeb­­** ben, teljesebben látja ko­rát az átlagembernél. Becsü­letes, őszinte, igaz tükröt tart korának, s ha néha görbetü­körben mutatta meg környező világának arcát, az is csak arra volt jó, hogy az emberek látá­sát a torzító önkritikával a jobb és igazabb világ látására nevelje, egy tisztultabb atmosz­féra élvezetére tanítsa. Így vá­lik a művész kora nevelőjévé, kora erkölcsének, társadalmi magatartásának, kultúrájának alapvető tényezőjévé. S ebben a magyar képzőművészetre — melyet gyönyörű hagyományai is köteleznek — döntő szerep vár. Dutka Mária A NÉP OLTALMAZÓJA írta: Angel Karalijcsev A bolgár nép most átün­nepli felszabadulásának 12-ik évfordulóját. Ebből az alkalomból közöljük Angel Karalijcsev írását. A vonat zsúfolásig megtelt szabadságos katonákkal. Dél­nek tartották, a Cserna kanya­rulata és a Kajmakcsalán felé. A bolgár nép fiai az angolok és a franciák fegyvereinek go­lyóitól, a járványoktól és az éhségtől megtizedelten úgy hullottak, mint a legyek. 1917 novembere volt. A legtöbb ko­csi nyitott volt és zuhogott az eső. A katonák a teherkocsik­ban igavonó barom módjára összezsúfoltan nézegették az elhagyott tájat s magukba mé­­lyedve búcsúztak a földtől. A határban pedig asszonyok kar­ja szórta a vetőmagot a földibe s fiatal gyermekek erőtlen ke­zekkel nyomkodták a földbe az ekevasat. Egyik kis állomáson a moz­donyvezető megállította a vo­natot. A váróteremből egy cso­magokkal alaposan megrako­dott katona lépett ki és beko­pogtatott a legközelebbi vasúti kocsi lezárt ajtaján. Mögötte egy koravén fiatalasszony za­vartan lihegett. Szép szeme vö­rös volt a sírástól. Két jókora tömött, fehér tarisznyát cipelt. — Akad-e itt m­aguk mellett részemre is egy kis­­hely? — kérdezte a katona a vagonban levőktől. — Nincsen, testvér, hova igyekszel a sánta lábaddal? Szaladj hátrább. Ott majd ta­lálsz üres kocsit. A katona rohant, amilyen gyorsan csak a lába bírta és bezörgetett egy másik kocsi aj­taján. A kalauz jelt adott a vonat indítására. A mozdony füttyen­­tett. — Venko, szaladj! A sebesült katona összeszed­te maradék erejét, felugrott az egyik személykocsi lépcsőjére. A szerelvény elindult. A be­esett szemű asszony jódarabig futott a mozgásba lendült ko­csik mellett, még át tudta adni férjének a tarisznyákat. A katona a személykocsi fo­lyosóján az első fülkéig me­részkedett és ott levetette há­táról a borjút. Leeresztette a padlóra, elrendezte a tarisz­nyákat és kinézett az ablakon. Kövér esőcseppek homályosí­­tották el az ablaküveget. A ka­tona torkát valami fojtogatta. Egyetlen utas ült a fülkében, egy polgári ruhás, csinos, fiatal férfi. Göndör haja és szakálla koromfekete volt, nagy szeme barátságosan csillogott. Amikor tekintetük találko­zott, a csillogószemű utas in­tett a kezével, felnyitotta a fülke ajtaját és kiszólt: — Bajtárs, gyere be! Ne áll­dogálj a folyosón, a járókelők a sarkadra tipornak. Bámulatos ember — gondol­ta magában a katona —, baj­társnak nevezett. És tarisz­nyáit becipelte a fülkébe. Az utas segített csomagjait elhe­lyezni. — Az ablakon keresztül fi­gyeltelek — fordult a katoná­hoz. — Milyen nehézkesen jársz! Miért nem maradtál még egy darabig kórházban? — Kiírtak. Nem volt hely a számomra. Súlyos sebesülteket hoztak és bennünket kidobtak. — Hová megy? — A Cserna kanyarulatához. Magam sem tudom, hogy ver­gődöm el féllábbal odáig. — Mi mindent cipelsz ma­gaddal? — Nem a magam holmiját cipelem. A században velem együtt szolgáló földjeimnek vi­szem. Ha megérkezem, mind­egyik azt nézi majd,­­hoztam-e nekik valamit. Mit csináljak, éhesek az emberek. Az asszo­nyok küldik nekik az ajándék­­csomagokat. Testvéreink fel­fordulnak a lövészárkokban. Ebben a pillanatban fedet­len fővel végigsietett a folyo­són egy aranyvállpántos, szem­üveges katonatiszt. Szúrós te­kintettel nézett be a fülke ab­lakán. A katona összerezzent, tábornok! — Na, ez mindjárt összeta­pos, mint valami nekivadult bika... — jegyezte meg a ka­tona. Al­ig hogy ezt kimondta, a tábornok megfordult, feltép­te a fülke ajtaját és bekiál­tott: — Hé, katona! A sebesült talpraugrott és előírásszerűen tisztelgett a tá­bornoknak. — Parancsoljon, tábornok úr! — Tudod-e, hogy ebben a kocsiban nem szabad utaznod? — Tudom. — Hát akikor mit keresel itt? — Sehol sem találtam má­sutt helyet, tábornok úr! — Sebesült, alig áll a lábán, a kocsik meg zsúfoltak. Itt még van elég üres hely, ma­radjon csak itt — jegyezte meg a fülke polgári ruhás uta­sa. — Mit avatkozik bele más dolgába? Te meg az első állo­máson lódulj a kocsiból! Tüs­tént! — Megértettem, tábornok úr! A tábornok ezzel bevágta az ajtót és visszatért saját fülké­jébe. Amikor a vonat lassított, a katona leszedte a borjút meg a tarisznyákat s fanyar mo­sollyal megjegyezte: — Kiűztek a paradicsomból. Az ő számukra mi nem va­gyunk emberek. Ha nem telje­sítem a parancsot, katonai bí­róság elé állít. A polgári ruhás férfi felállt, hogy segítsen neki, aztán újra helyet foglalt az ülésen. Keze remegett az izgalomtól. A vonat rövid várakozás után továbbindult s a tábornok újra felbukkant, hogy ellen­őrizze, eleget tett-e parancsá­nak a katona. A villogó szemű fiatal férfi elébe állt: —■ Tábornok úr, igazságta­lanság, amit csinált! — Micsoda? — recsegte a tá­bornoki hang. — Ismétlem: eljárása igaz­ságtalan és méltatlan volt. Ki­dobott a kocsiból egy sebesült bolgár katonát, amikor úgy­szólván az egész kocsi üres. — Ismerd a katonai törvé­nyeket? — Az önök törvényein kívül más törvények is vannak, az emberiesség örök törvényei. Azokat nyilvánvalóan ön is is­meri. Ez a szerencsétlen sánta katona az önök esztelenségé­­nek az áldozata. Ahelyett, hogy most bevethetné a földjét, amíg meg nem gyógyul, me­gint a frontra küldik s ön még csak azt sem engedi meg neki, hogy néhány órát tűrhető he­lyen töltsön. Egyszerűen ki­dobta. — Kicsoda marga, uram, hogy ilyen hangon merészel beszélni velem? — Népképviselő vagyok! — Hogy hívják? — Georgi Dimitrov vagyok, a szocialista párt képviselője. — Hova utazik? — Nem vagyok köteles az ön kérdésére válaszolni. — A katonáikat akarja fellá­zítani! Majd megtanítom én magát! — Ön semmire sem taníthat meg engem, mert semmit se tud, de az, akit kidobott innen, soha nem felejti el önnek, hogy mit művelt vele. A szomszédos fülkéből né­hány tiszt dugta ki a fejét. A tábornok sarkon fordult és vér­szomjas tekintettel száguldott végig a folyosón. Odakint zuhogott a novem­beri eső. A vasúti kocsik köze­lebb húzódtak egymáshoz, akárcsak a birkanyáj, amelyet gonosz pásztor terel maga előtt.. . Bolgárból fordította: Csuka, János S Magyar Nemzet NAPLÓ Domanovszky Endrét a Kép­zőművészeti Főiskola igazgató­jává nevezte ki a Miniszter­tanács.­ A magyar állami cirkusz társulata péntek este mutat­kozott be nagy sikerrel a zsú­folásig megtelt párizsi Medra­­no Cirkuszban. * A francia Pen Club főtitká­ra, Jean de Béert, egy hétig hazánkban tartózkodik. □ A Néphadsereg Színházában elkezdődtek a próbák Anouilh francia író Antigoné című da­rabjából. A színház az Anti­­goné-t stúdióelőadásban mutat­ja be. SZEPTEMBER 9 A Scotsman az edinburghi zenei ünnepségről szóló cik­kében beszámol arról, hogy Kentner Lajos zongoraművész pompás Liszt-hangversenyt adott és a Végh-vonósnégyes két hangversenyén jórészt Bartók-művek szerepelnek.­­ A győri Kisfaludy Színház évadnyitó előadása Herczeg Ferenc Bizánc című színműve leszi. A DISZ úttörőegyüttese szeptember végén csehszlová­kiai vendégszereplésre indul. * Pekingben átnyújtották az 1955-ös Nemzetközi Békedíjat Ci Paj-si kínai festőművész­nek. __2 KÉT HÍRES VILLON-VERS Ballada melyet édesanyja kérésére készített a költő, hogy imádkozhassék Miasszonyunkhoz Eg Úrasszonya, Föld Helytartónője, Poklokon is Császárnő, csupa kegy, választottadként Mennyei Körödbe végy engem is, ha keresztényedet, bár érdemem rá semmi nem lehet. De hisz ha volna bűnöm bármi, túlnő jóságod rajta, bőven, édes Úrnő s­e jóság nélkül senki nem kapott helyet az égben ... Vallom hát, szívemből, élni-halni e hitben akarok. Mondd el Fiadnak, Jézusnak előre: övé vagyok, oldja föl lelkemet. Járj nála én helyettem is Te közbe, mint Egyiptomi Mária helyett, s Theophilus helyett, bár nem Veled hanem ördöggel volt ő alku­szerző. Vigyázz Te rám, kit nem ért soha szeplő, kinek tiszta méhéből fakadott Oltári Szentségünk, a testet­ öltő é■ élni-halni e hitben akarok. Asszony vagyok, szegényke, vénülőcske, butácska is: betűt sem ösmerek. Csak nézem templomunk falán kifestve a mennyországot — hárfák zöngenek s a poklot, — ott főnek a bűnösek! Egyik csábitó, a másik ijesztő. Nekem a csábitó jusson, a felső, abba szerezz be, ki meghallgatod, ha hozzád siet a bünbe-veszel­dő —, élni-halni e hitben akarok. AJÁNLÁS Voltál Te méltó, Szűz Fejedelemnő, Isten fiát testedben viselendő, Leghatalmasabb Urunkat, ki eljő, Leszáll a mennyből, mint megmondatott; Oldani átkunk halált szenvedett­­, N­ekünk Megváltónk, vallom, ekképp lett ő­z: élni-halni e hitben akarok. Gyász-irat melyet maga s társai számára szerzett a költő, mialatt fölakasztásukat várták Embertestvérek, még élni tudok, ne tekintsetek ránk szívtelenül. Ahogy ti most rajtunk, előbb-utóbb rajtatok isten akként könyörül. Itt függünk kötéllel nyakunk körül öten-hatan s mit jókkal úgy etettünk, bomló és bűzlő étek lett a testünk, s keverülünk majd, csontvázak, a porral, Ki ne gúnyolja senki bajba­ estünk, de kérje istent, legyen irgalommaL Ne vessétek meg, bárha volna ok, hogy igy vesztünk hóhér kezeitüL Emberek vagyunk, kell hát tudnotok, nem mindenkiben jut az ész fölül. Ejtsetek szót, ha a mi szánk kihűl, a Szűz Fiánál: bármit cselekedtünk, adjon kegyesen módot menekednünk az Üsttől, mit a poklok tüze forral .■ Meghaltunk, senki ne bántsa a lelkünk, de kérje istent, legyen irgalommal. Ázunk, mosódunk, ha eső csurog, s ha nap süt, bőrünk szikkad s feketül. Szemünkkel szarka, varjú tesz csúfot, tép szőrt szakállunk, szemöldünk közül. Pihenésünk egy percnyi nem kerül, szél szava szerint kell folyvást lebegnünk, kötelünkön hol igy, hol úgy peregnünk. Gyűszűként vagyunk tele csőr­nyomokkal. Örüljön kiki, aki nincs közöttünk és kérje istent, legyen irgalommal. AJÁNLÁS Engedd, oh Jézus, égi fejedelmünk, ne kelljen mégse pokolra kerülnünk, ha majd ama kürt számadásra szólal. S ember fia te, ne mulass felettünk, de kérjed istent, legyen irgalommal. ILLYÉS GYULA FORDÍTÁSA

Next