Magyar Nemzet, 1957. szeptember (13. évfolyam, 1-19. szám)

1957-09-15 / 7. szám

Vasárnap, 1057. szeptember 15. stra,az NMI az ország első ilHMSZKIP mozija, .CIIYN­­­Hus&c. 111 QUIJOTE színes, szovjet film Negyven nap a forró égöv alatt Dem­jén József diósgyőri főmérn­ök brazíliai útjáról beszél Egyik külkereskedelmi vál­lalatunk nemrégen levelet ka­pott az Inkomer-Limitada ne­vű, magyar érdekképviselettel megbízott sao­paolói cégtől. “Demjén főmérnök látogatása közös munkánk nagy ered­ménye volt. Ilyen látogatások mindkettőnk érdekeit szolgál­ják és reméljük, rövidesen is­mét köszönthetünk itt egy urat önök közül.* Miskolci lakásán találkoz­tam Ber­jén József főmér­nökkel. Nemrég érkezett haza Brazíliából, most éppen sza­badságát tölti. Útjáról beszél. Kettős úti feladat — A DIMÁVAG kábel­gépe­ket szállít Brazíliának. (A ká­belgépek elektromos vezeté­kek előállítására szolgálnak, a gépek végzik a tengeralatti vezetékek, telefonerek, daru­­kötelek szigetelését, burkolá­sát, sodrását.) Régebben ex­portálunk már ilyen gépeket. Pár hónapja azonban levél jött az egyik brazil cégtől: baj van a gépekkel, akadoz­nak és van olyan is, amelyet különböző fogyatékosságai miatt egy éve nem tudnak üzembe helyezni. — Ilyenkor szerelő szokott elutazni... — Igen. Csak­hogy felhívták a figyelmün­ket, hogy olyan ember men­jen ki, aki a többi gép szer­kezetével is tisztában van és a kereskedelmi összefüggése­ket is ismeri, mert további tárgyalások szükségesek, így esett rám a választás. Úti feladat: a brazil területen felmerült reklamációs ügyek lebonyolítása, a megrendült bizalom helyreállítása. — ? ... — Október után Dél-Ame­­rikában megrendült a biza­lom a magyar ipar iránt. Csak olvasná a lapokat! Az »újmagyarok­" — így hívják a disszidenseket — olyan cik­keket írnak a brazil újságok­ba, hogy az ember nem tud­ja, sírjon-e vagy nevessen, ha olvassa őket. Hazugságok, haz­ugságok... — Októberben én itt vol­tam Miskolcon — és most Rio de Janeiróban olvastam egy portugál nyelvű lapban, hogy mi történt októberben Miskolcon. A cikkíró­­szemé­lyesen semmisített meg vagy húsz szovjet tankot, vert visz­­sza több támadást és szer­vezte meg a város védelmét­". A másik cikkíró “maroknyi csapatával egymaga védte egész Észak-Magyarországot”. Ugyanezek — vagy más, de szerény fantáziával variált — hazugságok megjelennek ott olasz, spanyol és angol nyel­vű lapokban is és a tájéko­zatlan brazil azt hiheti, hogy csupa Oroszlánszívű Richárd és Leonidas cipeli most tra­gikus hontalanságát Amerika­­szerte. S ha ezt elhiszik — az amerikai tájékoztatás di­csőségére váljék: elhiszik so­kan! —, miért ne hinnék el azt, hogy a magyar ipar gyengébb gépeket gyárt 1957- ben, mint annak előtte? A dél-amerikai megrendelések éppen a bizalmatlanság mes­terséges fokozásának eredmé­nyeként csökkentek­. A magyar gépek jobbak — Kiderült, hogy a gépek hibái jelentéktelenek voltak. Néhány érintkezés oxidáló­dott és a konstruktőrök egy esetben nem számoltak a klí­mával. A szigeteléseket a for­ró égöv alatt gyorsan szapo­rodó kórokozók támadták meg. Azonnal kijavítottunk mindent. A Fios e Cabos Plasti­­cos de Brasil S. A., valamint az Industria de Arames Cicidé S. A. képviselői kijelentették, hogy ha az árak a múltbeliek­hez hasonlóan előnyösek ma­radnak, további megrendelése­ket eszközölnek, mert a magyar gépek konstrukciója jobb, mint a konkurrencia gyárt­mányaié. — Ki a konkurrencia? — Az USA és Nyugat-Né­metország. A németek jól megértették a brazil ipar je­lenlegi igényeit: speciális, csak egy meghatározott fel­adat elvégzésére alkalmas gépeket gyártanak, amelyek kisebbek, olcsóbbak, mint a mi univerzális gépünk és könnyebb a kezelésük A gyár területéből is kevés helyet foglalnak el. Nekünk is gyor­san be kell rendezkednünk néhány ilyenfajta gép előállí­tására, ha meg akarjuk tar­tani üzletfeleinket. Demjén főmérnököt nyug­talan kérdéseik pergőtüzével árasztották el a bazai keres­kedők Nem mentek-e tönkre a magyar gyárak? Nem me­­nekült e el a munkások zö­me? Bírják-e a munkát ez­után is a gyárak? Csak iga­zat felelhetett — az pedig megnyugtató. És eredmé­nyekkel ellenőrizhető. Jó ért­e nények — E beszélgetések egyik eredménye az — mondja örömmel —, hogy ismét növe­kednek a megrendelések. Mégpedig az eredetileg meg­ajánlott áron. A DIMÁVAG- nak ez nem jelent ugyan kü­lön bevételt, mert a gépeket már legyártotta, de tetemes nyereséget jelent kül­kereske­delmünknek, amelynek új ve­vő után kellett volna néznie a piacon. Az effektív haszna tehát ez újbóli megrendelés­nek 70 000 dollár. A gyors­sodrógép, amellyel ugyan a cég tetézte megrendelését, 11 000 dollárt jövedelmez. Si­került még ezenkívül egy 26 000 dolláros üzletet meg­menteni. Egyik gyárunk nem szállította le időben a meg­rendelt alumínium-kábelek). A vevő lemondott. Erre a összegre én kábelgépeket kö­rőttem le Elintéztük még a­­is, hogy a kérdéses MKS ITT típusú gép után (amely­nem jól működött megérkezéseme) nem kell kifizetnie a DTMI VAG-nak a minőségi kötbér Ez 120 000 forint nyereség­­ egy gépnél. — Óriási mennyiségű szö­gesürumot importálnak a bre­zilok. Csaknem minden kérí­tés ebből készül. Arra töre­kednek, hogy mindent, ami­ mód még importálni kell, a jövőben maguk állítsanak elő. Ajánlati felhívást kértem te­hát e­­y ilyen gyár felállításá­ra. 1-Ha ezt elfogadjál?, felfo­kozódnék a hazai gyártás azonkívül nagy mennyiségi­ valutához jutnánk, mert — az előbb említett speciális igényeiknek megfelelően — több nagyságrendben lehetne ugyanazt a gépet készíteni. Demjén József negyvenna­pos dél-amerikai tartózkodása idején sok kereskedővel, mér­nökkel, szakemberrel beszélt, sok gyárat és üzemet látoga­tott meg. Órákig idézgettük még a brazíliai út emlékeit a csen­des otthon délelőtti derűjé­ben. Demjén József az első szak­ember, aki a felszabadulás óta a DIMÁVAG-ból önálló ke­reskedelmi tárgyalásra kül­földre utazott. T. I. ► LÁTOGATÁS KOLBÁSZPUSZTÁN AHOL JUHÁSZBOJTÁR VOLTAM... Kunhegyesen vagyok, ebben a kéttornyú, alföldi nagyköz­ségben, s indulok ki Kolbász­pusztára, ahol tizenöt évvel ez­előtt a Bordács-féle uradalom­ban juhászbojtár voltam. Sze­retném újra bekószálni a régi tájat, megkeresni az egykori cselédcimborákat, szomszédo­kat. Vajon találok-e kint közü­lök valakit? Megvannak-e az ismerős pusztai tanyák, a nagy legelő, a karám, meg a csorda­­kút? S ha nincsenek, mi van a helyükön. Ilyen gondolatokkal kapasz­kodók fel a szekérre, s a zötyö­­gős kockaköveken — akár csak másfél évtizeddel ezelőtt az őszi vásárból jövet — elin­dulok a kolbászi tanyavilágba. Csárda, a vásártérért — Itt megállunk — mutatok mindjárt a község szélén egy hosszú cserepes épületre, amely abban az időben csárda volt és őrleléskor meg komen­­ció-méréskor ez elé kanyarod­tak az urasági szekerek. Ma is előttem a régi kép, kint a hű­vös őszi ködben négy-öt lovas­­szekér, a lovakon pokróc, meg suba, a liszteszsákok tetején berliner-kendőbe burkolózó cselédasszonyok. Az asszonyok sose mentek be embereik után a csárdába. Az ő dolguk az volt, hogy ügyeljenek a lovak­ra, meg a holmira. Aki inni akart egy pohárka véde ett, annak kihozta az ura a sze­kérhez. A cselédek egyhangú életében ezek az őrlelési vagy vásári napok jelentettek némi változatosságot. A csárda a régi. Még a pléh­­ből készült Unicum- és Dre­­her-plakát is ugyanaz. Csak a külső felirat, meg a csapos más. Kint azt olvasom, hogy a “Földművesszövetkezet Ital­boltja", bent a*’ilt mögött pe­dig Ördög Is­pán italboltveze­tőt találom. '* — Kik most a vendégek? — kérdem, mert hisz a községből nem valószínű, hogy ide bárki is kigyalogolna. — A vendégek — feleli — nagyjából ma is pusztai lako­sok, akik piacra vagy vásárra jövet, ide térnek be, és kifelé indulás előtt néhány pohár bor mellett itt várják meg a töb­bieket. — Isznak-e sokat a tanya­siak? — Innának, ha volna mit. Kevés italt kapunk. Kivált sörből, meg borból. Egy piaci nap például kétszáz liter bor is elfogyna, ami nem is lenne sok, ha arra gondolunk, hogy kint a tanyákon nem jutnak italhoz, de mi kétszáz liter bort egy egész hónapra ka­punk. Aratás, cséplés idején a tanyavilág teljesen ital nélkül volt. — S mi az oka ennek? Nincs ital? — Ital volna. Az ellátással van baj. Az illetékesek a ter­vezésnél nem törődnek eléggé a nagyszámú tanyai néppel, akiknek a többsége, mint már említettem, tőlünk szerezné be szükségletét. Ezen figyelme­sebb munkával lehet és kell is segíteni. A „bolti“ dűlő A tulajdonképpeni kolbász­rész a községtől tíz kilométerre levő keresztútnál kezdődik s innét — mintegy* 5—6 ezer holdnyi területet felölelve — a karcagi, illetve a kisújszál­lási határokig tart. Még ezen a vidéken is csak nagyon ke­vesen tudják, hogy maga a “kolbász” elnevezés az 1240-es évekkel, a kunok végleges le­telepedésének idejével kezdő­dik. Ekkor keletkezik a mai Kunhegyes határában Kolbász, a néhai Kolbász-szék főhelye, melyet egy Kolbász nevű kun főember alapított. Az egykori település nyomai a Rázsó-, a Borsodi-­s a Bordács-tanyák környékén még ma is jól lát­hatók. Itt vagyok hát most a kol­­bászi-rész szélén, a Kereszt­­úton, azaz csak volt Keresztút, mert mióta a Rázsó-féle ta­nyán a földművesszövetkezet boltot nyitott, a tanyasiak “bóti”-dűlőnek hívják ezt az utat. Tekintetem a messzi tor­nyot keresi, melyet a tanyák sokasága felett is jól látni, de a har­angszó csak ritkán hal­­lik idáig. Emlékszem, akkori­ban, ilyenkor változó időt jó­soltunk. Voltak persze más időjárásjelzők is: a madaras a harangszó például hideget, a kisúji vonatfütty esőt vagy ha­vat jelentett. Így tájékozódott amikor a tanyai ember az idő­járás dolgában. S most? Min­den második tanya fölött rádió­­antenna feszül. De szerintem még ennél is sokkal jelentő­sebb a telefonvezeték, amely a községtől a Nagyút és a Ke­resztút mentén a kolbászi-rész közepéig, vagyis a Paksi-ta­nyáig tart. Igaz, hogy az oszlo­pok sudár fenyők helyett most még görcsös akácokból vannak kifaragva, de azért csak tele­fonvezeték ez. Hej, ha húsz év­vel ezelőtt meglett volna, bol­dogult jó Tarr Pali bátyám, az urasági kocsis talán még most is élne. Mert csupán azon­­ múlt az élete, hogy nem men­tők jöttek érte, hanem őt kel­lett a lyukas gyomrával egy igásszekérre rakni, s a fagyos, rázós út felén elöntötte a ver­s meghalt. Nézem a tanyákat, s próbá­lom felismerni őket. Egy ideig sikerrel. Welckner, Szabó, Var­ga, Kósa-tanya ... Kopottak, öregek, de azért felismerhetők. Hanem az útfélen egy vakítóan fehér, takaros tanyára seho­gyan sem emlékszem vissza, ezért odamegyek egy csapat répaszedő munkáshoz s meg­kérdem: miféle tanya az ott? — Nem tanya az — mond­ják —, hanem őrház. — De hisz nincs is itt vasút — mondom én. — Nem is vasúti, hanem csa­­torna-őrház. . Megköszönöm a felvilágosí­tást, s elindulok az őrház felé. Ekkor már magam is látom a csatornagátat, s a medrében tükröződő vizet. Nem tudom honnét, s meddig vezet, ezért kivallatom felőle a csatorna- őrt, akit éppen bent találok. Reggelizés után van, s most egy jókora dinnye felével bir­kózik. Apró, középkorú ember a csatornaőr, mindkét keze be­kötözve, mert mint mondja: “■tarlóvarrt kapott­. Különben Veres Istvánnak hívják. — Mikor épült a csatorna? — kérdezem. — Itt a dátum — mutat a lábával a küszöb előtti járda­lapra, amelybe az 1949-es év­szám van belevésve. — Ugyan­is — teszi hozzá —, a csator­na egyidős az őrházzal. Hossza kb. 35—40 kilométer, a víz a Tiszából ömlik bele. — S a haszna? Leteszi a dinnyét, noteszt meg szemüveget húz elő zse­béből. Olvassa: — A Zrínyi 32, a Vörös Ok­tóber 30, a Lenin 70, a Béke 30, a Zöldmező 200, a Kolbászi Állami Gazdaság 168 hold ri­zsére mi adjuk a vizet. De ezenkívül van még sok kisebb­­nagyobb parcellán öntözéses kertészet a területünkön. Víz Kolbászpusztán! Alig akarom elhinni. A Nagytanya, meg a környéke így hívtuk abban az időben az uradalom központját: a Nagytanya. A környékbeli gazdák magános tanyáihoz képest a hosszú cselédházzal, a gangos gazdalakással, vörös palával fedett istállójával, no meg a juhhodállyal együtt valóban nagynak számított. Zavarban is vagyok, mikor a Lapos-dűlőt elérem, mert in­nét már csak néhány száz mé­terre kell lennie a Nagytanyá­nak, s én csupán egyetlen épületet, meg egy kutat lá­tok. Jó helyen járok? Ez lenne a Nagytanya, amelyhez annyi szomorú és oly kevés vidám emlékem fűződik? Semmi kétség, a lapost, ahol a cselédek veteményföldjei voltak, megismerem. Itt a be­járó út is. Csak a tanya, a cselédházak, a nagy, piros te­tejű istálló, meg a juhhodály nincs sehol. Még földosztáskor lebontották, s a használható anyagból az új gazdák apróbb tanyákat építettek maguknak. Próbálom megkeresni egykori lakásunk helyét. Itt lehetett — gondolom —, mert amikor az ablakon kinéztem, a kutat, meg a nagygödröt láttam ma­gam előtt. Cs. Kissékkel lak­tunk akkor közös konyhán. A kemence is közös volt. Egyik fele a mi szobánkat, a másik fele a Cs. Kissék szo­báját melegítette. Emlékszem, egy alkalommal egyszerre fo­gyott el a kenyér mindket­tőnknél, s Kissné is, meg anyám is kenyérsütéshez ké­szülődött. Az ám, de ki süs­sön előbb? Nem tudom, hogy történt, csak arra emlékszem, amikor a nagytermetű Kissné a szalmahordó kötéllel anyám arcába sújtott. Sírtunk. Anyám is sírt, de nem a fáj­dalomtól. Szegénységünket, kiszolgáltatottságunkat si­ratta. Ezenkívül még egy másik ilyen sírásunkra emlékszem. Ez akkor volt, mikor a csa­lád reménysége, egyetlen öreg kocánk elpusztult. Ép­pen hasas volt, s mi nagy re­ményeket fűztünk a leendő malacokhoz, melyeket pedig hathetes korukban el kellett volna adnunk, mivel így szólt az egyesség. Nem is lett má­sik kocánk, csak hosszú évek múlva. A tanya, ami még megvan belőle, a gazda­lakásnak egy része. Megismerem szuette aj­tajáról, melyen még ott áll a késtartó, s ott van mellette fal­­ba vésve a falitéka is. Ebbe tar­totta a béresgazda a különféle állatorvosságokat: tiitúrát, kékkövet, kenőcsöt. Most üres. Nem használják. Az épületben Czifra János lakik. Akkor is a környéken lakott már, csak még legény volt. Most apró, maszatos gyerekek csetlenek­­botlanak körülötte. Mikor be­mutatkozom, észreveszem, hogy nem ismer meg. Apámat említem. Ez mindjárt más, reá jól emlékszik. — Magáé a tanya? — kér­dem. — Nem — rázza meg a fejét —, a Zöldmezőé. Itt laktam ta­gosításkor, s benne maradtam. — Látom, hull a vakolat. — Az még hagyján — le­gyint —, de az eső is beesik. A végét meg úgy dugdossuk be szalmával, mert különben ke­resztülfújna rajta a szél. — S miért hanyagolják így el? — A szövetkezet azt mond­ja, gondozza az, aki benne la­kik, én meg nem merek rá költeni, mert nem tudom, hogy mikor kell belőle kihurcolkod­­nom. — Sokan vannak így? Bólint. — A kolbásziak legtöbbje. Rendet kéne ■ a tanyákon is csinálni, mert így nagyon sok épületanyag kárbavész. — Mivel foglalkozik? — Téeszbe vagyok. — A Zöldmezőbe? — Az Ifjúságba. Az udvaron legelésző tizen­egy süldőre mutatok. — A magáé? — Igen. Még két tehenem, egy borjúm, meg tizennyolc kacsám van. Keresem a nagy legelőt, de csak a magányos csordakutat látom feleresztett ostorral, ve­der nélkül, mint amit kimust­ráltak. Körülötte hatalmas földkupacok. — Víztároló lesz itt — ma­gyarázza Czifra János — 255 holdon. Ötvennégy őszén kezd­ték el, ha jól haladunk, az idén befejezik. — És az a cserepes épület? — mutatok túl a földkupaco­kon. — A Likvai-féle tanya Most iskola. Nyolc osztályos. Kedvem volna még tovább kószálni, de indulnom kell vissza. E rövid látogatás is meggyőzött arról, hogy az el­múlt tizenkét év alatt nem­csak az ország, hanem benne gyermekkor­om vidéke, Kol­bász-puszta is előrelépett. Ari Kálmán GYERMEK TRÉNINGRUHÁK ÍZELÍTŐ A HÉT KÖNYVÚJDONSÁGAIBÓL Barta Sándor: ARANYÁSÓK (Szépirodalmi) kötve 38.50 Bölöni György­né: SZENVEDÉSEK KÖNYVE (Szépirodalmi)...........................kötve 18.50 JESZENYIN VÁLOGATOTT VERSEI (A vi­lágirodalom gyöngyszemei) (Móra) . . fűzve 4.50 kötve 8.50 Mamin—Szibirjak: ARANY (Európa) . . . kötve 19.50 Németh László: GYÁSZ (Szépirodalmi) . . kötve 25.50 Szabolcsi Bence: A MELÓDIA TÖRTÉNETE. Változatok a zenei stílus múltjából. 2. kiadás (Zeneműkiadó)..................kötve 60­ Minden könyvújdonságról beszámol a ,,Tájékoztató” új száma. Kapható a könyvesboltokban és a hírlap­árusoknál. Ára 50 fillér

Next