Magyar Nemzet, 1957. szeptember (13. évfolyam, 1-19. szám)
1957-09-15 / 7. szám
Vasárnap, 1057. szeptember 15. stra,az NMI az ország első ilHMSZKIP mozija, .CIIYNHus&c. 111 QUIJOTE színes, szovjet film Negyven nap a forró égöv alatt Demjén József diósgyőri főmérnök brazíliai útjáról beszél Egyik külkereskedelmi vállalatunk nemrégen levelet kapott az Inkomer-Limitada nevű, magyar érdekképviselettel megbízott saopaolói cégtől. “Demjén főmérnök látogatása közös munkánk nagy eredménye volt. Ilyen látogatások mindkettőnk érdekeit szolgálják és reméljük, rövidesen ismét köszönthetünk itt egy urat önök közül.* Miskolci lakásán találkoztam Berjén József főmérnökkel. Nemrég érkezett haza Brazíliából, most éppen szabadságát tölti. Útjáról beszél. Kettős úti feladat — A DIMÁVAG kábelgépeket szállít Brazíliának. (A kábelgépek elektromos vezetékek előállítására szolgálnak, a gépek végzik a tengeralatti vezetékek, telefonerek, darukötelek szigetelését, burkolását, sodrását.) Régebben exportálunk már ilyen gépeket. Pár hónapja azonban levél jött az egyik brazil cégtől: baj van a gépekkel, akadoznak és van olyan is, amelyet különböző fogyatékosságai miatt egy éve nem tudnak üzembe helyezni. — Ilyenkor szerelő szokott elutazni... — Igen. Csakhogy felhívták a figyelmünket, hogy olyan ember menjen ki, aki a többi gép szerkezetével is tisztában van és a kereskedelmi összefüggéseket is ismeri, mert további tárgyalások szükségesek, így esett rám a választás. Úti feladat: a brazil területen felmerült reklamációs ügyek lebonyolítása, a megrendült bizalom helyreállítása. — ? ... — Október után Dél-Amerikában megrendült a bizalom a magyar ipar iránt. Csak olvasná a lapokat! Az »újmagyarok" — így hívják a disszidenseket — olyan cikkeket írnak a brazil újságokba, hogy az ember nem tudja, sírjon-e vagy nevessen, ha olvassa őket. Hazugságok, hazugságok... — Októberben én itt voltam Miskolcon — és most Rio de Janeiróban olvastam egy portugál nyelvű lapban, hogy mi történt októberben Miskolcon. A cikkírószemélyesen semmisített meg vagy húsz szovjet tankot, vert viszsza több támadást és szervezte meg a város védelmét". A másik cikkíró “maroknyi csapatával egymaga védte egész Észak-Magyarországot”. Ugyanezek — vagy más, de szerény fantáziával variált — hazugságok megjelennek ott olasz, spanyol és angol nyelvű lapokban is és a tájékozatlan brazil azt hiheti, hogy csupa Oroszlánszívű Richárd és Leonidas cipeli most tragikus hontalanságát Amerikaszerte. S ha ezt elhiszik — az amerikai tájékoztatás dicsőségére váljék: elhiszik sokan! —, miért ne hinnék el azt, hogy a magyar ipar gyengébb gépeket gyárt 1957- ben, mint annak előtte? A dél-amerikai megrendelések éppen a bizalmatlanság mesterséges fokozásának eredményeként csökkentek. A magyar gépek jobbak — Kiderült, hogy a gépek hibái jelentéktelenek voltak. Néhány érintkezés oxidálódott és a konstruktőrök egy esetben nem számoltak a klímával. A szigeteléseket a forró égöv alatt gyorsan szaporodó kórokozók támadták meg. Azonnal kijavítottunk mindent. A Fios e Cabos Plasticos de Brasil S. A., valamint az Industria de Arames Cicidé S. A. képviselői kijelentették, hogy ha az árak a múltbeliekhez hasonlóan előnyösek maradnak, további megrendeléseket eszközölnek, mert a magyar gépek konstrukciója jobb, mint a konkurrencia gyártmányaié. — Ki a konkurrencia? — Az USA és Nyugat-Németország. A németek jól megértették a brazil ipar jelenlegi igényeit: speciális, csak egy meghatározott feladat elvégzésére alkalmas gépeket gyártanak, amelyek kisebbek, olcsóbbak, mint a mi univerzális gépünk és könnyebb a kezelésük A gyár területéből is kevés helyet foglalnak el. Nekünk is gyorsan be kell rendezkednünk néhány ilyenfajta gép előállítására, ha meg akarjuk tartani üzletfeleinket. Demjén főmérnököt nyugtalan kérdéseik pergőtüzével árasztották el a bazai kereskedők Nem mentek-e tönkre a magyar gyárak? Nem menekült e el a munkások zöme? Bírják-e a munkát ezután is a gyárak? Csak igazat felelhetett — az pedig megnyugtató. És eredményekkel ellenőrizhető. Jó érte nények — E beszélgetések egyik eredménye az — mondja örömmel —, hogy ismét növekednek a megrendelések. Mégpedig az eredetileg megajánlott áron. A DIMÁVAG- nak ez nem jelent ugyan külön bevételt, mert a gépeket már legyártotta, de tetemes nyereséget jelent külkereskedelmünknek, amelynek új vevő után kellett volna néznie a piacon. Az effektív haszna tehát ez újbóli megrendelésnek 70 000 dollár. A gyorssodrógép, amellyel ugyan a cég tetézte megrendelését, 11 000 dollárt jövedelmez. Sikerült még ezenkívül egy 26 000 dolláros üzletet megmenteni. Egyik gyárunk nem szállította le időben a megrendelt alumínium-kábelek). A vevő lemondott. Erre a összegre én kábelgépeket körőttem le Elintéztük még ais, hogy a kérdéses MKS ITT típusú gép után (amelynem jól működött megérkezéseme) nem kell kifizetnie a DTMI VAG-nak a minőségi kötbér Ez 120 000 forint nyereség egy gépnél. — Óriási mennyiségű szögesürumot importálnak a brezilok. Csaknem minden kérítés ebből készül. Arra törekednek, hogy mindent, ami mód még importálni kell, a jövőben maguk állítsanak elő. Ajánlati felhívást kértem tehát ey ilyen gyár felállítására. 1-Ha ezt elfogadjál?, felfokozódnék a hazai gyártás azonkívül nagy mennyiségi valutához jutnánk, mert — az előbb említett speciális igényeiknek megfelelően — több nagyságrendben lehetne ugyanazt a gépet készíteni. Demjén József negyvennapos dél-amerikai tartózkodása idején sok kereskedővel, mérnökkel, szakemberrel beszélt, sok gyárat és üzemet látogatott meg. Órákig idézgettük még a brazíliai út emlékeit a csendes otthon délelőtti derűjében. Demjén József az első szakember, aki a felszabadulás óta a DIMÁVAG-ból önálló kereskedelmi tárgyalásra külföldre utazott. T. I. ► LÁTOGATÁS KOLBÁSZPUSZTÁN AHOL JUHÁSZBOJTÁR VOLTAM... Kunhegyesen vagyok, ebben a kéttornyú, alföldi nagyközségben, s indulok ki Kolbászpusztára, ahol tizenöt évvel ezelőtt a Bordács-féle uradalomban juhászbojtár voltam. Szeretném újra bekószálni a régi tájat, megkeresni az egykori cselédcimborákat, szomszédokat. Vajon találok-e kint közülök valakit? Megvannak-e az ismerős pusztai tanyák, a nagy legelő, a karám, meg a csordakút? S ha nincsenek, mi van a helyükön. Ilyen gondolatokkal kapaszkodók fel a szekérre, s a zötyögős kockaköveken — akár csak másfél évtizeddel ezelőtt az őszi vásárból jövet — elindulok a kolbászi tanyavilágba. Csárda, a vásártérért — Itt megállunk — mutatok mindjárt a község szélén egy hosszú cserepes épületre, amely abban az időben csárda volt és őrleléskor meg komenció-méréskor ez elé kanyarodtak az urasági szekerek. Ma is előttem a régi kép, kint a hűvös őszi ködben négy-öt lovasszekér, a lovakon pokróc, meg suba, a liszteszsákok tetején berliner-kendőbe burkolózó cselédasszonyok. Az asszonyok sose mentek be embereik után a csárdába. Az ő dolguk az volt, hogy ügyeljenek a lovakra, meg a holmira. Aki inni akart egy pohárka véde ett, annak kihozta az ura a szekérhez. A cselédek egyhangú életében ezek az őrlelési vagy vásári napok jelentettek némi változatosságot. A csárda a régi. Még a pléhből készült Unicum- és Dreher-plakát is ugyanaz. Csak a külső felirat, meg a csapos más. Kint azt olvasom, hogy a “Földművesszövetkezet Italboltja", bent a*’ilt mögött pedig Ördög Ispán italboltvezetőt találom. '* — Kik most a vendégek? — kérdem, mert hisz a községből nem valószínű, hogy ide bárki is kigyalogolna. — A vendégek — feleli — nagyjából ma is pusztai lakosok, akik piacra vagy vásárra jövet, ide térnek be, és kifelé indulás előtt néhány pohár bor mellett itt várják meg a többieket. — Isznak-e sokat a tanyasiak? — Innának, ha volna mit. Kevés italt kapunk. Kivált sörből, meg borból. Egy piaci nap például kétszáz liter bor is elfogyna, ami nem is lenne sok, ha arra gondolunk, hogy kint a tanyákon nem jutnak italhoz, de mi kétszáz liter bort egy egész hónapra kapunk. Aratás, cséplés idején a tanyavilág teljesen ital nélkül volt. — S mi az oka ennek? Nincs ital? — Ital volna. Az ellátással van baj. Az illetékesek a tervezésnél nem törődnek eléggé a nagyszámú tanyai néppel, akiknek a többsége, mint már említettem, tőlünk szerezné be szükségletét. Ezen figyelmesebb munkával lehet és kell is segíteni. A „bolti“ dűlő A tulajdonképpeni kolbászrész a községtől tíz kilométerre levő keresztútnál kezdődik s innét — mintegy* 5—6 ezer holdnyi területet felölelve — a karcagi, illetve a kisújszállási határokig tart. Még ezen a vidéken is csak nagyon kevesen tudják, hogy maga a “kolbász” elnevezés az 1240-es évekkel, a kunok végleges letelepedésének idejével kezdődik. Ekkor keletkezik a mai Kunhegyes határában Kolbász, a néhai Kolbász-szék főhelye, melyet egy Kolbász nevű kun főember alapított. Az egykori település nyomai a Rázsó-, a Borsodi-s a Bordács-tanyák környékén még ma is jól láthatók. Itt vagyok hát most a kolbászi-rész szélén, a Keresztúton, azaz csak volt Keresztút, mert mióta a Rázsó-féle tanyán a földművesszövetkezet boltot nyitott, a tanyasiak “bóti”-dűlőnek hívják ezt az utat. Tekintetem a messzi tornyot keresi, melyet a tanyák sokasága felett is jól látni, de a harangszó csak ritkán hallik idáig. Emlékszem, akkoriban, ilyenkor változó időt jósoltunk. Voltak persze más időjárásjelzők is: a madaras a harangszó például hideget, a kisúji vonatfütty esőt vagy havat jelentett. Így tájékozódott amikor a tanyai ember az időjárás dolgában. S most? Minden második tanya fölött rádióantenna feszül. De szerintem még ennél is sokkal jelentősebb a telefonvezeték, amely a községtől a Nagyút és a Keresztút mentén a kolbászi-rész közepéig, vagyis a Paksi-tanyáig tart. Igaz, hogy az oszlopok sudár fenyők helyett most még görcsös akácokból vannak kifaragva, de azért csak telefonvezeték ez. Hej, ha húsz évvel ezelőtt meglett volna, boldogult jó Tarr Pali bátyám, az urasági kocsis talán még most is élne. Mert csupán azon múlt az élete, hogy nem mentők jöttek érte, hanem őt kellett a lyukas gyomrával egy igásszekérre rakni, s a fagyos, rázós út felén elöntötte a vers meghalt. Nézem a tanyákat, s próbálom felismerni őket. Egy ideig sikerrel. Welckner, Szabó, Varga, Kósa-tanya ... Kopottak, öregek, de azért felismerhetők. Hanem az útfélen egy vakítóan fehér, takaros tanyára sehogyan sem emlékszem vissza, ezért odamegyek egy csapat répaszedő munkáshoz s megkérdem: miféle tanya az ott? — Nem tanya az — mondják —, hanem őrház. — De hisz nincs is itt vasút — mondom én. — Nem is vasúti, hanem csatorna-őrház. . Megköszönöm a felvilágosítást, s elindulok az őrház felé. Ekkor már magam is látom a csatornagátat, s a medrében tükröződő vizet. Nem tudom honnét, s meddig vezet, ezért kivallatom felőle a csatorna- őrt, akit éppen bent találok. Reggelizés után van, s most egy jókora dinnye felével birkózik. Apró, középkorú ember a csatornaőr, mindkét keze bekötözve, mert mint mondja: “■tarlóvarrt kapott. Különben Veres Istvánnak hívják. — Mikor épült a csatorna? — kérdezem. — Itt a dátum — mutat a lábával a küszöb előtti járdalapra, amelybe az 1949-es évszám van belevésve. — Ugyanis — teszi hozzá —, a csatorna egyidős az őrházzal. Hossza kb. 35—40 kilométer, a víz a Tiszából ömlik bele. — S a haszna? Leteszi a dinnyét, noteszt meg szemüveget húz elő zsebéből. Olvassa: — A Zrínyi 32, a Vörös Október 30, a Lenin 70, a Béke 30, a Zöldmező 200, a Kolbászi Állami Gazdaság 168 hold rizsére mi adjuk a vizet. De ezenkívül van még sok kisebbnagyobb parcellán öntözéses kertészet a területünkön. Víz Kolbászpusztán! Alig akarom elhinni. A Nagytanya, meg a környéke így hívtuk abban az időben az uradalom központját: a Nagytanya. A környékbeli gazdák magános tanyáihoz képest a hosszú cselédházzal, a gangos gazdalakással, vörös palával fedett istállójával, no meg a juhhodállyal együtt valóban nagynak számított. Zavarban is vagyok, mikor a Lapos-dűlőt elérem, mert innét már csak néhány száz méterre kell lennie a Nagytanyának, s én csupán egyetlen épületet, meg egy kutat látok. Jó helyen járok? Ez lenne a Nagytanya, amelyhez annyi szomorú és oly kevés vidám emlékem fűződik? Semmi kétség, a lapost, ahol a cselédek veteményföldjei voltak, megismerem. Itt a bejáró út is. Csak a tanya, a cselédházak, a nagy, piros tetejű istálló, meg a juhhodály nincs sehol. Még földosztáskor lebontották, s a használható anyagból az új gazdák apróbb tanyákat építettek maguknak. Próbálom megkeresni egykori lakásunk helyét. Itt lehetett — gondolom —, mert amikor az ablakon kinéztem, a kutat, meg a nagygödröt láttam magam előtt. Cs. Kissékkel laktunk akkor közös konyhán. A kemence is közös volt. Egyik fele a mi szobánkat, a másik fele a Cs. Kissék szobáját melegítette. Emlékszem, egy alkalommal egyszerre fogyott el a kenyér mindkettőnknél, s Kissné is, meg anyám is kenyérsütéshez készülődött. Az ám, de ki süssön előbb? Nem tudom, hogy történt, csak arra emlékszem, amikor a nagytermetű Kissné a szalmahordó kötéllel anyám arcába sújtott. Sírtunk. Anyám is sírt, de nem a fájdalomtól. Szegénységünket, kiszolgáltatottságunkat siratta. Ezenkívül még egy másik ilyen sírásunkra emlékszem. Ez akkor volt, mikor a család reménysége, egyetlen öreg kocánk elpusztult. Éppen hasas volt, s mi nagy reményeket fűztünk a leendő malacokhoz, melyeket pedig hathetes korukban el kellett volna adnunk, mivel így szólt az egyesség. Nem is lett másik kocánk, csak hosszú évek múlva. A tanya, ami még megvan belőle, a gazdalakásnak egy része. Megismerem szuette ajtajáról, melyen még ott áll a késtartó, s ott van mellette falba vésve a falitéka is. Ebbe tartotta a béresgazda a különféle állatorvosságokat: tiitúrát, kékkövet, kenőcsöt. Most üres. Nem használják. Az épületben Czifra János lakik. Akkor is a környéken lakott már, csak még legény volt. Most apró, maszatos gyerekek csetlenekbotlanak körülötte. Mikor bemutatkozom, észreveszem, hogy nem ismer meg. Apámat említem. Ez mindjárt más, reá jól emlékszik. — Magáé a tanya? — kérdem. — Nem — rázza meg a fejét —, a Zöldmezőé. Itt laktam tagosításkor, s benne maradtam. — Látom, hull a vakolat. — Az még hagyján — legyint —, de az eső is beesik. A végét meg úgy dugdossuk be szalmával, mert különben keresztülfújna rajta a szél. — S miért hanyagolják így el? — A szövetkezet azt mondja, gondozza az, aki benne lakik, én meg nem merek rá költeni, mert nem tudom, hogy mikor kell belőle kihurcolkodnom. — Sokan vannak így? Bólint. — A kolbásziak legtöbbje. Rendet kéne ■ a tanyákon is csinálni, mert így nagyon sok épületanyag kárbavész. — Mivel foglalkozik? — Téeszbe vagyok. — A Zöldmezőbe? — Az Ifjúságba. Az udvaron legelésző tizenegy süldőre mutatok. — A magáé? — Igen. Még két tehenem, egy borjúm, meg tizennyolc kacsám van. Keresem a nagy legelőt, de csak a magányos csordakutat látom feleresztett ostorral, veder nélkül, mint amit kimustráltak. Körülötte hatalmas földkupacok. — Víztároló lesz itt — magyarázza Czifra János — 255 holdon. Ötvennégy őszén kezdték el, ha jól haladunk, az idén befejezik. — És az a cserepes épület? — mutatok túl a földkupacokon. — A Likvai-féle tanya Most iskola. Nyolc osztályos. Kedvem volna még tovább kószálni, de indulnom kell vissza. E rövid látogatás is meggyőzött arról, hogy az elmúlt tizenkét év alatt nemcsak az ország, hanem benne gyermekkorom vidéke, Kolbász-puszta is előrelépett. Ari Kálmán GYERMEK TRÉNINGRUHÁK ÍZELÍTŐ A HÉT KÖNYVÚJDONSÁGAIBÓL Barta Sándor: ARANYÁSÓK (Szépirodalmi) kötve 38.50 Bölöni Györgyné: SZENVEDÉSEK KÖNYVE (Szépirodalmi)...........................kötve 18.50 JESZENYIN VÁLOGATOTT VERSEI (A világirodalom gyöngyszemei) (Móra) . . fűzve 4.50 kötve 8.50 Mamin—Szibirjak: ARANY (Európa) . . . kötve 19.50 Németh László: GYÁSZ (Szépirodalmi) . . kötve 25.50 Szabolcsi Bence: A MELÓDIA TÖRTÉNETE. Változatok a zenei stílus múltjából. 2. kiadás (Zeneműkiadó)..................kötve 60 Minden könyvújdonságról beszámol a ,,Tájékoztató” új száma. Kapható a könyvesboltokban és a hírlapárusoknál. Ára 50 fillér