Magyar Nemzet, 1957. október (13. évfolyam, 20-46. szám)

1957-10-08 / 26. szám

Kedd, 1957. október 1.) Magyar Nemes „A magyar nép egységben és határozottan őrz az ország belső rendjét" Dobi István beszéde a Hazafias Népfront nyíregyházi nagygyűlésén A Hazafias Népfront nagygyűlést tartott vasárnap Nyíregyházán. A nagygyűlésen részt vett Dobi István, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke, s ott volt P. C. N. Malavia, a Béke Világtanács indiai titkára és Ahmed Mohamed Kheir, a Béke Világtanács szudáni titkára. A mintegy 25 ezer főnyi hallgatóság előtt Kokas Ferenc, a Hazafias Népfront Szabolcs megyei titkára nyitotta meg a nagygyűlést, majd Dobi István mondott beszédet. Megemlékezett Bajcsy-Zsilinszky munkásságáról, kiemelte, hogy Bajcsy-Zsilinszky a szabolcsi A Horthy-idők úriemberei közül kevesen próbálták hozzá hasonlóan megérteni az Októberi Szocialista Forradalom jelentőségét és az új eszméket, amelyeket a Szovjetunióban az állami, a társadalmi, a gazdasági rend formálásában gyakorlatilag alkalmaztak. Becsületesen elvetette régi hibás nézeteit és mire a második világháború küszöbére érkeztünk, a legkérlelhetetlenebb antifasiszta álláspontot vallotta és ehhez vértanúhaláláig hű maradt. Élete példája megmutatta, hogy a régi világ értelmisége, ha volt benne emberség, megvolt benne a tömegek érdekei iránt való érzék, mennyire közelébe tudott férkőzni olyan nagy történelmi változások megértésének, mint a Nagy Októberi Szocialista Forradalom volt. Ez tanulság lehet a régi világból való olyan értelmiségieknek, akik még nehezen tudnak beilleszkedni új életünk rendjébe. És tanulság azoknak, akik általában bizalmatlanok a régi értelmiség iránt. — De Horthy idejében nemcsak Zsilinszky hadakozott ezen a tájon az új világért. Mit számított volna egy-egy becsületes szándékú ellenzéki politikus, polgári, vagy marxista, kommunista áltárminő igyekezete, ha nem találkozott a tömegek egyetértésével és törekvései nem találnak visszhangra a tömegekben? Ez a visszhang Szabolcsban, Szatmárban ezen a vidéken hasonló erejű volt, mint a Viharsarokban. Ezért vált ez a táj a felszabadulás után a magyarországi új világ egyik legerősebb bástyájává és az is maradt. A szabolcsi parasztok megvédték a szövetkezeteket Kiemelte Dobi István, hogy a Horthy-időben Szabolcs- Szatmár megyében megtalált az ember majdnem minden grófi nemzetséget. ötszázra ment a száma azoknak a kisebb birtokosoknak is, akik ötszáz és nyolcszáz holdakkal ránehezedtek egyes falvak életére. A lakosságnak mintegy 90 százaléka szegény zsellér volt. Lakása szalmatetős, nádfedeles, inkább kunyhóforma. A táplálkozás silány, a szegény napszámos eledele köles, burgonya, vagy másé. Egyegy dohos levegőjű szobában pedig 5—6, néhol 10 é 11 tagú család. Hát így élt itt 10 ember közül 9. És ehhez a néphez bizony eljutott az Októberi Szocialista Forradalom híre s tíz ember közül kilenc itt változást akart. Forradalmat akart és miután a Szovjetunió felszabadította hazánkat, meg is csinálta a maga vértelen forradalmát és semmi kedvet sem mutatott a múlt év októberében, hogy visszavegye nyakába a régi igát. Természetes, hogy hiába jelent meg Nagykállóban féltájon találta meg élete leghűségesebb politikai barátait és harcostársait, különösen nagy felelősséget érzett a nyírségi magyarok sorsa iránt. A hallgatóság soraiban lesznek öregebbek, akik emlékeznek Bajcsy-Zsilinszky keserű hadakozásaira főispánokkal, főszolgabírákkal és csendőrökkel, s emlékeznek falujárásaira, tanácskozásaira a szegény embereikkel, ahol ez az úri rendből indult derék magyar ember olyan nagy egyetértésre tudott jutni radikálisoktól kommunistákig mindazokkal, akik készek voltak harcolni az elnyomás és a fasiszta rabság ellen. det foglalni a Kállay-fiú és érthető, hogy elzavarták a volt neszterédi földbirtokost — Aggodalomra nincsen okunk, mondotta —, éber készenlétre azonban igen, mert az imperialisták nem hajlandók beismerni vereségüket. A mi készenlétünket pedig nem bízhatjuk másokra, ez a mi dolgunk. Ügyeljünk rá, hogy »mindig kéznél legyen a vasvilla«. Értse meg a világ, hogy ezt a népet, Magyarország népi demokratikus szocialista rendjét még egyszer nem érheti, olyan meglepetésszerű támadás, mint a múlt esztendő őszén érte. A magyar dolgozó nép egységben és határozottan őrzi az ország belső rendjét, nyugalmát és a népi aki pedig "jóságos volt" a szövetkezeti parasztokhoz és azt ígérte, hogy befogadja őket cselédeknek. A szabolcsi parasztok fegyverrel, ahol nem volt puska, ott ásóval, kaszával, kapával védték meg szövetkezeteiket. Vázolta ezután Dobi István, milyen elmaradott volt a múltban a megye kulturális és egészségügyi helyzete. Foglalkozott a tavaly őszi ellenforradalmi eseményekkel és kiemelte, hogy ebben a nehéz helyzetben soha ország és nép ennyire még nem érezhette a proletár internacionalizmus erejét, mint ahogy mi éreztük és élvezhettük az ellenforradalom alatt hatalmát bárminő támadással és veszéllyel szemben«. Ezután eredményeinkről szólt s kiemelte, hogy az iparban lassan megközelítjük a termelés régi színvonalát. Termelőszövetkezeteinkben az ellenforradalom sok kárt okozott, de a megmaradt és újjáalakult termelőszövetkezetek legtöbbje jobb eredményt ért el mint egy évvel ezelőtt. Dobi István beszéde után arany jelvénnyel tüntették ki a megye legjobb békeharcosait, köztük Westsik Vilmos Kossuth-díjas tudóst is. Ezután felszólalt a két külföldi vendég is, mindketten tolmácsolták népük üdvözletét. * nak. Az új világ egyik legerősebb bástyája .Mindig késnél legyen a vasvilla” Felszabadulási ünnepségek országszerte Egy hétig tartó ünnepségsorozat kezdődött Hódmezővásárhelyen a város felszabadulásának 13. évfordulója alkalmából. Vasárnap megnyílt a IV. vásárhelyi őszi tárlat, továbbá a Tornyai János és Medgyessy Ferenc alkotásaiból rendezett állandó kiállítás. Az őszi tárlat megnyitójára Mihályfi Ernő művelődésügyi miniszterhelyettes jelenlétében a Tornyai János-múzeum képtárában került sor.. Az érdeklődők ezután megtekintették a múzeum hét termében kiállított 145 szobrot és festményt. A kiállító művészek: Medgyessy Ferenc Kossuth-díjas szobrászművész, Barcsay Jenő Kossuth-díjas, valamint számos Munkácsy-díjas festőművész. Ugyancsak vasárnap nyílt meg a Petőfi Művelődési Házban a város első állandó jellegű képzőművészeti kiállítása, amely Tornyai János festőművész és Medgyessy Ferenc Kossuth-díjas szobrászművész 28— 28 alkotását mutatja be. A felszabadulási ünnepségek első napján, vasárnap mutatta be a Petőfi művelődési házban új műsorát a város népi együttese »Subavásár« címmel. Az érdekes, vidám táncjáték az egykori híres hódmezővásárhelyi vásárok hagyományos történetét eleveníti fel. Szentesen az ünnepségek már szombaton este megkezdődtek: mintegy ezer fiatal hatásos lampionos felvonulást rendezett a város főutcáján. Vasárnap Szentes lakóit korán reggel zenés ébresztő köszöntötte. Délelőtt 10 órakor nagygyűléssel egybekötött munkásőr-zászlóavató és névadó ünnepségre került sor. A főtéren mintegy hatezer dolgozó előtt Hegyi János ezredes, a munkásőrség országos parancsnokságának képviselője mondott ünnepi beszédet. Gyulán a magyar és a román nemzetiségiek kétnapos ünnepségen emlékeztek meg felszabadulásuk 13. évfordulójáról. Vasárnap délelőtt a Kossuth téren több ezren hallgatták meg Kiss Dezsőnek, a csepeli pártbizottság titkárának beszédét. Ezután a párt, a tanács és a tömegszervezetek képviselői koszorúkkal halmozták el a szovjet hősök emlékművének talapzatát. Ugyancsak vasárnap délelőtt koszorúzták meg aszovjet hősök sírját és a felszabadulási emlékművet Békéscsabán is. Sarkadon délelőtt a zászlókkal díszített sporttelepen szépszámú közönség jelenlétében rendezték meg a járás munkásőrségének csapatzászlóavató és névadó ünnepségét. A sarkadi járás munkásőrségét Asztalos Jánosról, a Köztársaság téri pártház vértanú hőséről nevezték el. A nagygyűlésen Boros Gergely, az MSZMP sarkadi járási bizottságának első titkára mondott ünnepi beszédet. Békéscsabán a város felszabadulásánaktizenharmadik évfordulóján nyitotta meg negyedik kiállítását a helybeli Munkácsy Mihály Múzeumban a képzőművészek munkaközössége. A mostani kiállítás figyelemre méltó szép eredményről és új fiatal tehetségek kibontakozásáról ad számot. Vasárnap Várpalota szocialista város is ünnepi díszt öltött. A várpalotai munkásőrség névadó és zászlóavató ünnepséget tartott. A munkásőrség az 1956. október 25-án Várpalotán hősi halált halt Fjodor Pjotr Fjodorovics szovjet őrnagy nevét kapta. Szurdi István, a Központi Bizottság ipari és közlekedési osztályának vezetője tartott beszédet. Lukács Sándor százados, a megyei munkásőrség parancsnokhelyettese felolvasta a munkásőrség országos parancsnokának parancsát, majd a várpalotai bányász és üzemi dolgozók nevében Martinkó Mátyás, a Várpalotai Szénbányászati Tröszt igazgatója átadta a zászlót a Fjodor Pjotr Fjodorovics munkászászlóaljnak. Mielőtt a zászlóalj átvette volna a vörös selyemzászlót, Halas Lajos ezredes, a munkásőrség országos parancsnoka üdvözölte a várpalotai munkászászlóaljat. Vaszarott délelőtt a főtéren sorakozott fel a munkásőrszázad. Sípos József, az MSZMP járási titára mondott ünnepi beszédet. A munkásőrszázad Fürst Sándor kommunista mártírnak — akinek 1932-ben oltották ki életét a fehérterroristák —, a járásbeli Rum község szülöttének nevét vette fel. Az ünnepi beszéd után a munkásőrség átvette új zászlaját a járás dolgozóinak küldötteitől. 3 Ilja Erenburg: A Nagy Októberi Forradalom hatása a kultúra sorsára Komszomolszkaja Pravda -E*- közli Ilja Ehrenburg cikkét »A kultúra sorsá«-ról. A tanulmánynak is beillő írás bevezető részében történelmi példákon — a régi krétai, görög és római kultúrák megsemmisülésén — bizonyítja a szerző a ma embere számára is időszerű tanulságot, azt ugyanis, hogy a kultúrát a pusztulás veszélye fenyegeti, ha csak kevesekben kelt érdeklődést. Az ilyenfajta tudományt és művészetet a pöttömnyi cserépben álló magas fáihoz hasonlítja, amelyet a szél kitép gyönge gyökereivel együtt. »A kultúrát — írja Erenburg — csak akkor tudjuk megóvni a pusztulástól, ha ellenállóvá válik azáltal, hogy közkinccsét mindenki számára hozzáférhetővé tesszük. A múlt század közepétől az emberiség legkiválóbb elméi foglalkoztak ezzel a problémával, amelynek megoldása azonban csak negyven évvel ezelőtt valósult meg, amikor a pityeri munkások új korszakot nyitottak a történelemben. Távol áll tőlem a kétkedés, nevetséges lenne azt állítani, hogy mi teljességgel megoldottuk ezt a feladatot; nem, még nagyon sokat kell tennünk, de megtaláltuk a megoldáshoz vezető helyes utat. Olykor tévelyegtünk, hibáztunk, leegyszerűsítettünk egyes dolgokat, másokat pedig nem értékeltünk eléggé. Ki csodálkozik ezen? Nem kitaposott úton, hanem járatlanon haladtunk előre.« Emlékeztet Erenburg a*- XIX. század orosz kultúrájának magas színvonalára, az orosz regény hatására Angliában, Japánban, Franciaországban és Indiában. "Mégis — írja —, magában Oroszországban igen korlátozott volt Tolsztoj és Dosztojevszkij olvasóinak tábora, hiszen a lakosság kétharmada analfabéta volt.« A továbbiakban azt a gondolatot fejtegeti, hogy nem elég megtanítani olvasni — rá is kell nevelni az embereket az olvasásra. Leírja ezzel kapcsolatban tapasztalatait, amelyeket 1946-ban szerzett az Egyesült Államokban, ahol nagyon kevés ugyan az analfabéta és csak egyes elmaradottabb déli ültetvényeken, mégis az átlagamerikai csak újságot olvas, vasárnaponként képes hetilapot és az irodalom csak az irodalomrajongók szűk körét érdekli. Arról a nyugati véleményről, amely szerint a kultúra általános elterjedtsége óhatatlanul maga után vonja hanyatlását is, megállapítja Erenburg, hogy e nézet a kapitalista országok tapasztalatait veszi alapul, ahol az íróknak és a művészeknek két választásuk van: vagy alkalmazkodnak honfitársaik többségének alacsony színvonalához, vagy csak a műértők szűk körének dolgoznak. Ezek után a következőket írja: "Vitathatatlan tény, hogy kultúrát adni a népnek nagyon bonyolult, nehéz és hosszú időt vesz igénybe. A változások, a tudat gazdagodása évtizedeket követel. A kultúra elterjedésének folyamata kezdetben elkerülhetetlenül együtt jár bizonyos egyszerűsödéssel. Láttuk ezt a szovjet társadalom életének első tíz-húsz esztendejében. Amikor az ember életében először vesz könyvet a kezébe, akkor bármilyen zseniális legyen is az a regény, az olvasó tudatában leegyszerűsödik: nem érzékeli sem a hősök lelki életének mélységét, sem, a nyelvezet szépségét, sem az emberek vagy a táj művészi leírását. Hiszen az olvasás maga is alkotás; az olvasó kiegészíti a könyv szövegét a saját képzeletével, a képzelet pedig fejlettséget követel. 1932-ben regényt írtam is ‘ jóságunk életéről. Akkoriban sokat beszélgettem fiatalemberekkel, naplóikat, leve- leiket olvastam, Komszomolgyűlésekre és olvasó konfe- r renciákra jártam. A kultúra iránti érdeklődés óriási volt, de nem volt elegendő a tudás, a tapasztalat, a hagyo- mány, az emberek szellemi élete félig kész házra emlékeztetett. A fiatalok még arról vitatkoztak, létezik-e egyáltalán szerelem, vagy ezt csak a burzsoá költők gondolták ki; kell-e olvasni Puskint és Lermontovot; szükség van-e a szocialista társadalomban festészetre vagy elegendő a plakát. Emlékszem, a szovjet , írók első kongresszusának napjaiban a kongresszus egyes résztvevőit megzavarta a fiatal vendégek — diákok vagy munkások — részéről elhangzott számos naiv kívánság, vagy, ahogy akkor mondták "igényt, "szempont az írókhoz". Egy irodalmár azt mondta akkor nekem: "Hogy lehet ilyen primitív olvasók számára írni?* Negyedszázad múltán, nemrég egy diák így vélekedett ugyanennek az irodalmárnak a regényéről: "Megpróbáltam elolvasni a regényét, de tudja, nem tudtam megbirkózni vele — túlságosan primitív.* A kultúra elterjesztésének folyamata mintegy húsz évig tartott. Azután egy újabb folyamat kezdődött, az előbbinél sokkal nehezebb és kevésbé szemmel láthatóa kultúra elmélyítése. Az olvasók tudása megnőtt, fejlődött az ízlésük, szárnyakat kapott a fantáziájuk, már kritizálták is a könyveket és olykor az olvasók felülmúlták a szerzőt. Elegendő részt venni bármilyen olvasó konferencián — egyetemen, kerületi könyvtárban, gyárban —, hogy meggyőződjünk arról, mennyivel mélyebb és alaposabb az olvasók véleménye sok kritikai írásnál. Ha felszólítanának: "Mutassa meg negyven év kulturális eredményeit", ■ én a bírák elé nem könyvhalmazt tennék, hanem eléjük állítanám az átlagos szovjet olvasót. A szovjet emberek szellemi fejlődése a kultúra bármely területén szembetűnő: látszik ez abban is, hogy a festészet területén elfordultak a színes fényképekre emlékeztető képektől, megmutatkozik a költészet szeretetében és abban az ellenállásban is, amelyet az ízléstelen, látszat-elegáns építészettel szemben tanúsítanak. Nem az a fontos, hogy nálunk vannak műértők, amatőrök és szaktudósok — ezek vannak nyugaton is, ott olykor többet tudnak, lehetséges, hogy elmélyültebben tanulmányozzák a múlt művészetét és alapos tanulmányokat írnak. Más az, ami a fontos: a mi kultúránk nálunk mindenkit érdekel, útjairól mindenki vitatkozik. Az én számomra ez jelenti századunk kulturális forradalmát. Amikor majd végérvényesen megvalósítjuk az áttérést a kötelező középiskolai oktatásra— és ez már nincs messze —, akkor újabb lépést teszünk előre, hogy közkinccsé tegyük a kultúrát. Még kisebb lesz a kulturális mezsgye az író és az olvasó, az akadémikus és a gépész között.* A technikai civilizációval kapcsolatban, amely távolról sem jelenti az egész kultúrát, hanem annak csak egy részét, a fasiszta Németország példáját idézi Erenburg, ahol jól felszerelt gyárak, kiváló nyomdák, elsőrendű technika volt ugyan, de a fasisztáknak sikerült ezeket az eszközöket a kultúra megsemmisítésére felhasználniuk. Az általános nevelés — a kritikai és a humanista szemlélet — elégtelensége ezeknek a valóban barbár bűnöknek a véghezvitelét segítette elő. Utal a szerző arra is, hogy azokat a tudósokat, akik ma nyugodtan kijelentik, hogy a jövőben is nemzedékeket mérgeznek meg , radioaktivitással, mert ezt így kívánják a politikai érdekeik, nem lehet a kultúra képviselőinek nevezni. A szovjet kultúra további feladatairól ezeket írja: "Természetesen még na-gyon soka tennivalónk, az ifjúság előtt nagy feladatok állnak. Azúj ház felépült, rendbe leélhetni, be kell; rendezni és csinosítani. Sokat és szenvedélyesen kell tanulniuk, el kell sajátítaniuk mindazt, amit az emberiség már tud, kijavítani, kicserélni azt, ami téves vagy elavult és megtudni azt, amit még nem tudunk. Ezzel egyidőben az érzések kultúráját kell fejleszteni, okosabbnak kell lenni és kifinomultabbnak az emberi érzések megértésében, az emberek, barátok, elvtársak, környezetünk iránti magatartásunkban. A mai fiatal ember jól kiismeri magát a mai tematikában vagy a politikai , gazdaságtanban, de nem egykönnyen igazodik el olyan kérdésekben, mint a szerénység, a hűség, a szerelem. , Az irodalom és a művészet látszatra rendkívül könnyű: azt hihetnéd, igazán nem okoz semmi nehézséget megérteni, mit ábrázol Rembrandt képe, vagy mi az "Anna Karenina" tartalma. Valójában pedig kulturális fejlettség, alkotókész-ség kell ahhoz, hogy megértsük a hősnő lelkivilágának Tolsztoj-ábrázolta mélységeit, vagy a fény és az árnyék szerepét Rembrandt festményein. Vannak gondolatok és érzések, amelyeket dalocskában is tolmácsolni lehet. Mások viszont szimfonikus zenét igényelnek. A dal és a szimfónia egyformán létjogosult és természetesen nem lehet a szimfonikus zenét lekicsinyelni, mert az kevésbé érthető, mint a dal. A kapitalista országokban a művész, aki olyan gondolatokat és érzéseket akar tolmácsolni, amelyek bonyolult formákat követelnek, akkor egyszersmind egy szűk körhöz kell fordulnia. A »népi« kifejezésnek ott más értelme van, mint nálunk. A lyoni takácsok a múlt század közepén nagyszerűen megértették Beranger dalait, de még a műveltebbek sem olvasták közülük Balzac és Stendhal regényeit. Vajon nálunk manapság csak a dalok szerzőit lehet népinek nevezni, de Sosztolkovicsot nem? Ismerek szovjet munkásokat, akik közül az egyik szereti és érti a költészetet, a másik a zenét, a harmadik a festészetet. Valamennyien jól tudják, ha először állítanának egy költőt, zeneszerzőt vagy képzőművészt gép mellé, az nem értené a működését, minden tudást és erőfeszítést igényel. Nálunk nincsenek szociális válaszfalak a művelt műértők és mások között. Nálunk mindenki, ha csak akarja, művelt műértő lehet. Természetesen a kultúra elmélyítésének folyamata a szocialista társadalomban csak megkezdődött: most van a hajnala. Ez a folyamat folytatódni, növekedni fog és megérjük majd a szovjet kultúra vakító delét« — fejezi be cikkét Ilja Erenburg. Koszorúzási ünnepség a Német Demokratikus Köztársaság nemzeti ünnepe alkalmából Hétfőn a Német Demokratikus Köztársaság nemzeti ünnepe alkalmából a Német Demokratikus Köztársaság budapesti nagykövetsége, valamint a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa hazáinkban tartózkodó bizottsága koszorút helyezett el a Szabadság téri szovjet hősi emlékművön. Az ünnepségen jelen voltak Rudolf Helmer nagykövet vezetésével az NDK budapesti nagykövetségének tagjai, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának Budapesten tartózkodó bizottsága, valamint V. V. Asztafjev ideiglenes ügyvivő vezetésével a szovjet nagykövetség diplomáciai beosztottjai. A Külügyminisztériumot Csatorday Károly,a protokoll osztály vezetője , Majdik Zoltán, a II. politikai osztály helyettes vezetője képviselte. A koszorúzás után az NDK nagykövetsége munkatársáinak gyermekei virágcsokrokat helyeztek el az emlékművöl.